Tizennegyedik fejezet

 

 

 

Csuklója könnyed, de hibátlan pontosságú mozdulatával Friedrich Gilder finomszőrű ecsetjére emelt egy aranyfüst lemezkét, és átfordította a gipszalapra. A legkisebb fuvallat szárnyán is lebegni képes könnyűségű lemezt a nedves gipsz szinte varázslatként szippantotta magához. Friedrich feszült figyelemmel hajolt a munkaasztala fölé, és egy kis gyapjúpárnácskával végtelen óvatossággal dörzsölte át a stilizált madárfigura frissen aranyozott felületét, a legkisebb hibát is megpróbálva kitapogatni.

Odakint az esőcseppek időről időre megkoppantották az ablaküveget. Bár délidőre járt, az esőterhes felhők alkonyi sötétbe borították a külvilágot.

A ház hátsó traktusában lévő műhelyéből Friedrich fel-felpillantott a nyitott ajtón át a nagyszobába, amelyen át felesége Friedrich számára jól ismert mozdulatokkal éppen a köveit vetette ki a Kegyelem jelére. Sok-sok évvel ezelőtt aranyozta ki Friedrich az asszony Kegyelem-szimbólumát, a körön belüli négyzetbe rajzolt kör által bezárt nyolcágú csillagot – persze, miután a felesége kellő gonddal előrajzolta neki. A Kegyelem jele teljesen használhatatlan lett volna, ha Friedrich maga rajzolja le. A jelnek valóságosnak kellett lennie, olyannak, amit egy Tehetséggel bíró személy rajzol meg.

Friedrich örömmel tett meg bármit, amivel a felesége életébe egy cseppnyivel is több szépséget tudott vinni. Friedrich életét az asszonya tette gyönyörűvé. Mindig úgy gondolta, a felesége mosolyát maga a Teremtő aranyozta be.

Friedrich a várakozóan előre hajló asszonyra is rálátott, aki jövendőt mondatni tért be hozzájuk, és most elmélyülten figyelte, milyen sorsot vetnek ki számára a kövek. Persze, ha az emberek valóban képesek lennének kiolvasni a kövek helyzetéből az ilyesmit, nem kellene eljönniük Altheához, mégis minden idegszálukkal koncentráltak, amikor Althea hosszú, karcsú ujjai közül kigurultak a kövek a táblára, amelyen az aranyozott Kegyelem ábrája látszott.

A mostani kuncsaft középkorú, kellemes külsejű özvegyasszony volt, aki eddig már kétszer járt náluk, de ez pár évvel korábban történt. Miközben Friedrich a saját munkájára összpontosított, fél füllel azért hallotta, ahogy Althea a felnőtt gyerekeiről beszél az asszonynak, akik megházasodtak és az anyjuk közelében élnek, meg arról, hogy útban van az első unokája. Most azonban az asszony figyelmét nem az unoka híre kötötte le, hanem a kövek gördülését figyelte feszülten.

– Megint? – kérdezte. Nem is kérdés volt ez, inkább meghökkent csodálkozás. – Már megint ugyanaz.

Althea nem válaszolt. Friedrich a frissen lerakott aranylemezt fényesítgette, közben az ismerős hangokra fülelt, ahogy a felesége összeszedegeti a köveit a tábla felületéről.

– Gyakran szokott az ilyesmi megtörténni? – kérdezte az asszony, és tágra nyílt szemeit a Kegyelem jeléről Althea arcára emelte. Althea továbbra sem válaszolt. Az asszony olyan erővel szorongatta a kezeit, hogy Friedrich arra gondolt, akár el is törheti. – Mit jelent ez?

– Psszt! – mormogta Althea, és újra összerázta a kezében a köveket.

Friedrich még soha nem tapasztalta, hogy a felesége ilyen hallgatag lett volna bármelyik kliensével. Althea lazán összeszorított markában a kövek olyan feszültséget sugalló hanggal koccantak össze, mintha sürgetés zörrenne bennük. Az asszony a kezeit tördelte, és várta, hogy jövője feltáruljon előtte.

A hét kő ismét végiggördült a táblán, hogy feltárja a sors szent misztériumát.

Ülőhelyéről Friedrich nem láthatta a kövek gurulását, de hallotta a jól ismert hangot, amelyet az egyenetlen felszínű kődarabok gurulása keltett a tábla felszínén. Ennyi év után már nemigen figyelt rá, hogyan gyakorolja Althea a mesterségét, azazhogy nemigen figyelte a köveket, magukat. Máig szívesen figyelte azonban Altheát a sok együtt eltöltött év ellenére is. Elmosolyodott, ahogy felesége erős állát, arcába hulló, hátán arany napsugarakként szétterülő szőke haját.

A kliens elfúló lélegzettel kiáltott fel.

– Már megint! – A távolról feldübörgő mennygörgés mintha csak ki akarta volna hangsúlyozni az asszony önkéntelen felkiáltását. – Mit jelenthet ez, Althea asszony? – Hangjából egyértelműen kicsengett a szorongás.

Althea félkönyékre támaszkodva hevert a padlóra terített párnákon, sorvadt lábait oldalt kinyújtva. Most az asszonyra emelte a tekintetét.

– Ez azt jelenti, Margery, hogy nagyon erős lelkű asszony vagy…

– Én lennék a két kő közül az egyik? Én? Erős szellemű?

– Úgy van – erősítette meg egy bólintás kíséretében Althea.

– És akkor a másik kő? Az nem jósolhat semmi jót. Ebben a pozícióban semmiképp! Csak a legrosszabbat jelentheti!

– Épp azt akartam elmondani, hogy a másik kő, amelyik minden dobásnál követte a másikat, egy másik erős lelket jelez. Egy erős lelkű férfit.

Margery ismét szemügyre vette a táblán szétszóródott kövek helyzetét. Kezeit tördelte.

– De… de hát… mindkettő… – kétségbeesett gesztikulálással folytatta. – De hát mindkettő folyton kigurul… oda! A külső körön túlra. Az Alvilágba… – Az asszony Althea arcára függesztette értetlen, zavart tekintetét.

Althea kezeivel igazította maga elé és rakta keresztbe a lábait. Bár lábai szinte teljesen elsorvadtak, és alig vehette bármi hasznukat, ha keresztbe igazította őket maga elé, könnyebb volt neki egyenes ülésben megtartani magát.

– Dehogy, dehogy, kedvesem. Egyáltalán nem. Hát nem látod? Ez igenis jót jelent. A két erős lélek együtt halad át az életen. Ez a lehető legjobb jósjel.

Margery továbbra is aggódva pillogott a táblára.

– Tényleg? Biztosan, Althea asszony? Szóval te azt gondolod, jó jel, hogy az a két kő folyton… ugyanoda gurul?

– Hát persze, Margery. Jó bizony. Két erős lélek találkozása.

Margery ajkához illesztett ujjal, elgondolkodva nézett Altheára.

– És vajon ki lehet az? Ki az a rejtélyes férfi, akivel találkozni fogok?

Althea vállat vont.

– Túl korai még, hogy meg lehetne mondani. De a kövek azt mondják, találkozni fogsz egy férfivel – Hüvelykés mutatóujját látványos mozdulattal illesztette össze. – És hogy ti ketten szorosan kötődni fogtok. Gratulálok, Margery. Úgy tűnik, közel vagy hozzá, hogy rátalálj a boldogságra, amit keresel.

– Mikor? Mennyi idő múlva?

Althea megint csak a vállát rángatta.

– Még korán van megmondani az idejét. A kövek csak azt mondják el, hogy meg fog történni, azt nem, hogy mikor. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy jövőre. A lényeg az, hogy közel az idő, amikor találkozni fogsz egy férfivel, aki hozzád illik, Margery. Mostantól tartsd jól nyitva a szemed. Ne rejtőzz el a házadban a világ elől, különben még elszalasztod.

– Na, de ha a kövek azt mondják…

– A kövek azt mondják, hogy erős jellemű, és hogy vonzódna hozzád, de nem teszik bizonyossá a dolgok megtörténtét. Ez rajtad áll, meg azon a férfin. Készülj fel, és légy nyílt és egyenes vele, amikor életutatok egymást keresztezi, különben elmegy melletted, anélkül, hogy észrevenne.

– Úgy lesz, Althea asszony. – Margery hangjából most már a meggyőzöttség csengett. – Úgy lesz. Fel leszek készülve, amikor megjelenik az életemben. Észre fogom venni, és ő is észre fog venni engem, ahogy a kövek megjövendölték.

– Jól van.

Margery az övén függő erszényében kotorászott, amíg egy érmére nem akadt benne. Izgatott örömmel nyújtotta Altheának, elégedetten a jövendölés kimenetelével.

Friedrich közel négy évtizede állandóan látta jósolni Altheát, és az asszony eddig még soha senkit nem csapott be.

Margery felállt, és kinyújtotta a kezét a jósnő felé.

– Felsegíthetem, Althea asszony?

– Köszönöm, kedvesem, de Friedrich majd segít felállnom később. Egyelőre szeretnék itt maradni még, a táblám mellett.

Margery elmosolyodott, talán máris a rá váró új életről álmodozva.

– No, akkor megyek is, mielőtt rám öregszik a nap. Haza kellene érnem az este leszállta előtt, és hosszú lovaglóút vár még rám hazáig. – Oldalra hajolva beintegetett a műhelybe is. – Szép napot, Friedrich mester!

Az eső komolyan nekifogott. Friedrich észrevette, hogy az ég még jobban besötétedett, szürke homályba burkolva a mocsárba épült házukat. Munkapadjáról felállva odaintett Althea kliensének.

– Hadd kísérjelek ki az ajtóig, Margery. Van valaki, ugye, aki visszakísérjen a városba?

– A vejem ott vár rám a kanyon szélén a lovakkal, ahol az út kezd leereszkedni ide. – Az asszony megállt az ajtóban, és a munkadarab felé intett, amin Friedrich dolgozott.

– Szép darab.

Friedrich elmosolyodott.

– Remélem, találok olyan vevőt rá a palotában, aki szintén így gondolja majd.

– Biztosan. Te nagyon ügyes mester vagy. Mindenki más is ezt mondja. Szerencsésnek tartják magukat, akiknek sikerül megvásárolniuk valamelyik munkádat.

Margery vidáman pukedlizett egyet Althea felé, újból megköszönte a jóslatot, aztán az ajtó melletti fogasról leakasztotta báránybőr köpenyét. Kimosolygott a haragos égboltra, aztán belebújt a köpenybe, fejére húzta a csuklyát, láthatóan alig várta, hogy elindulhasson meglelni a férfit, akit neki rendelt a sors. Hosszú út állt előtte, vissza a városig. Mielőtt becsukta volna az ajtót a távozó asszony mögött, Friedrich még figyelmeztette Margeryt, hogy semmi pénzért le ne térjen az útról, és a kanyonból kifelé menet gondosan ügyeljen minden lépésére. Margery megnyugtatta, hogy pontosan emlékszik az útmutatásokra, és megígérte, hogy gondosan betartja őket.

Friedrich addig nézett az asszony után, amíg az el nem tűnt az alkonyi árnyak között a felszálló ködben, aztán becsukta az ajtót. A házra csönd ereszkedett. Odakint a vihar mély hangon morajlott, mintha elégedetlen lenne valamivel.

Friedrich a felesége mögé csoszogott.

– Gyere, hadd segítselek fel a székedbe.

Althea összeszedegette a köveit. Újra megrázta őket a markában: mintha szellemcsontok zörögtek volna. Amilyen körültekintő és figyelmes Althea szokott lenni, nem valószínű, hogy nem hallotta volna meg, hogy a férje szól hozzá. Még valószínűtlenebb dolog volt, hogy újra sorsot vessen, miután a kuncsaftja már elment. A jövendőmondó csontvetés Friedrich számára nem teljesen érthető módon Althea Tehetségét vette igénybe, de a férfi annyit jól tudott, mennyire kimeríti a feleségét egy-egy jóslás. A sors kivetése mindig szemmel láthatóan igénybe vette az asszonyt, olyannyira, hogy szinte teljesen eltűnt előle a külvilág, és utána egy ideig mindent jobban kívánt, mint újra sorsot vetni.

Most azonban mintha valami néma hatalom kényszerítette volna az asszonyt.

Csuklója finom fordulatával egy időben kinyitotta a tenyerét, olyan könnyed kecsességgel gurítva el a köveket, ahogy Friedrich bánt éteri finomságú aranyfüst lemezeivel. A sima, sötét, szabálytalan alakú kavicsok végiggurultak a táblán, visszapattantak a pereméről, és átbotladoztak a Kegyelem aranyozott szimbólumán.

Együtt töltött életük során Friedrich sok tízezerszer látta már Altheát sorsot vetni. Sokszor előfordult, hogy a kliensekhez hasonlóan ő is megpróbálta értelmezni a kövek fordulását, de sohasem sikerült neki.

Altheának viszont mindig.

Az asszony olyan értelmet talált a kövek állásában, amilyet egyszerű halandó nem volt képes. A kődarabok véletlen hullásában olyan rejtett jeleket látott, amit csak egy varázslónő érthetett meg. A mágia mintázatait.

A mintázat azonban nem a kövek eldobásában rejlett. Maguknak a kavicsoknak a mozgását irányították olyan erők, amelyekbe Friedrich belegondolni sem akart, erők, amelyek csak a varázslónő számára nyilvánultak meg a Tehetségén keresztül. A látszólagos rendetlenség véletlenszerű motívumaiból Althea képes volt kiolvasni ezeknek az erőknek az áramlását az élők világán át, sőt, Friedrich titokban attól tartott, a holtak világán át is, bár erről Althea soha nem beszélt neki. Bármilyen közel álltak is egymáshoz testben-lélekben, ezt az egy dolgot nem oszthatták meg egymással közös életük során.

Ezúttal, ahogy a kövek imbolyogva átgurultak a táblán, Az egyik pontosan az ábra legközepén állt meg. Kettő egymáshoz képest átlósan, a négyzet két szemközti sarkában, ahol a sarkok a külső kört érintették. Másik kettő a négyzet és a belső kör két érintkezési pontjába került egymással szemben. A két utolsó kő a külső körön kívül állt meg egymás mellett, az Alvilágot képviselő területen.

Villám lobbant, másodperceken belül fülsiketítő mennydörgés követte.

Friedrich hitetlenkedve bámult. Arra gondolt, vajon mekkora esélye volt annak, hogy a kövek pontosan a táblának ezeken a speciális pontjain álljanak meg. Ezelőtt soha nem látta még a köveket semmiféle kivehető szabályos mintázatba rendeződni a dobás után.

Althea is a táblára meredt.

– Láttál már valaha is hasonlót ezelőtt? – kérdezte Friedrich.

– Attól tartok – motyogta az asszony, miközben karcsú ujjaival összegereblyézte a köveket.

– Tényleg? – Friedrich bizonyos volt benne, hogy ő bizony biztosan emlékezne egy ilyen valószínűtlen esetre, ilyen meghökkentő rendezettségre. – Mikor?

Althea összerázta a markában a kavicsokat.

– Az előző négy dobás alkalmával. Ezzel az utolsóval együtt már ötödszörre áll meg minden egyes kő pontosan ugyanazon a helyen.

Althea újra elhajította a köveket. Abban a pillanatban az ég mintha meghasadt volna, az eső dübörögve zúdult le a házuk tetejére. A robaj visszhangot vert a szobában, és Friedrich akaratlanul is felpillantott a mennyezetre, mielőtt Altheával együtt figyelni kezdte a kavicsok gördülését.

Az első kő pontosan a Kegyelem közepében állt meg. A többi kövek tétova, dülöngélő mozgása teljesen természetesnek tűnt, kivéve, hogy mindegyik hajszálpontosan ugyanazon a helyen állapodott meg, ahol az előző alkalommal.

– Hat – suttogta maga elé Althea. Mennydörgés válaszolt neki.

Friedrich nem tudta, hozzá beszél-e az asszony, vagy csak önmagának.

– De hát az első négy jóslat a kliensednek szólt, Margerynek! Neki vetetted ki a köveket! Ez az ő jóslata.

Friedrich érvelése saját magának is inkább afféle kívánságnak hangzott, mint józan érvelésnek.

– Margery jóslatért jött – mondta Althea. – Ez nem azt jelenti, hogy meg is kapta a kövektől. A kövek ezúttal úgy határoztak, hogy az én jövőmet mutatják meg.

– És akkor ez mit jelent?

– Semmit – felelte Althea. – Legalábbis egyelőre. E pillanatban ez még csak egy lehetőség. Egy viharfelhő a horizonton. A kövek még mondhatják azt is, hogy ez a vihar elkerül bennünket.

Friedrich nézte, ahogy Althea összeszedi a köveket, és rettegés futott át rajta.

– Most már elég ebből. Pihenned kell. Miért nem hagyod, hogy segítsek felkelni, Althea? Készítek valami ennivalót. – Nézte, ahogy Althea felemeli az utolsó követ, a középpontit. – Hagyd most már a köveidet! Főzök neked egy jó meleg teát.

Friedrich eddig soha nem gondolt úgy a kövekre, mint valami baljóslatú dolgokra. Most azonban úgy érezte, fenyegetést hoznak az életükbe.

Nem akarta, hogy Althea újra kivesse a köveit.

Letérdelt a felesége mellé.

– Althea…

– Pszt, Friedrich! – Althea monoton, színtelen hangon szólt rá a férjére. Nem haraggal, nem megrovóan, csak egyszerűen, mert csendre volt szükség. Az eső azonban őrjöngő dühvel verte a tetőt. A palacserepekről harsogva zúdult le a víz. A kinti sötétség újra meg újra meghátrált a cikázó villámok fénye előtt.

A kavicsok csörgése Althea kezében úgy hangzott, mintha a holtak csontjai beszélnének hozzá. Közös életükben először Friedrich valami homályos, védekező gyűlöletet érzett a felesége kezében tartott hét kő iránt, mintha titkos szeretőjeként el akarnák tőle hódítani az asszonyt.

Althea vörös-arany ülőpárnáján támaszkodva ledobta a köveket a Kegyelem jelére.

Friedrich csüggedt beletörődéssel nézte a dülöngélve gördülő kavicsokat, amint a világ lehető legtermészetesebb módján állapodtak meg hajszálpontosan ugyanazon a helyen, mint előzőleg. Talán még meg is lepődött volna rajta, ha máshová esnek.

– Hét – suttogta Althea. – Hét kő, hétszer.

A mennydörgés mély, visszhangos morajlása mintha az alvilág szellemeinek elégedetlen lázongása lett volna.

Friedrich a felesége vállára tette a kezét. Valami idegen jelenlét ülte meg az otthonukat, avatkozott be az életükbe. Látni nem láthatta, de érezte, hogy ott van közöttük. Mélységes fáradtságot érzett, akárha valamennyi megélt éve egyszerre telepedett volna a vállára az öregkor teljes súlyával. Friedrichnek átfutott az agyán, hogy talán valami hasonlót érezhet Althea, valahányszor olyan törődöttnek, fáradtnak látszott egy-egy jóslás után. A hideg is kirázta a gondolatra, hogy neki is ilyen állandó érzelmi kizsákmányolásban kellene élnie. Az ő világa, az aranylemezeké, olyan áldottan egyszerűnek tűnt a maga tudatlanságában, miközben ilyen vad, viharos erők örvénylettek körülötte mindenfelé.

A legrosszabb azonban az volt a dologban, hogy ezektől a láthatatlan fenyegetésektől nem tudja megvédeni Altheát. Ezen a területen teljesen tehetetlen volt.

– Althea, mit jelent ez az egész?

Az asszony meg sem mozdult, csak bámult mereven a Kegyelem jelén heverő sima, sötét kavicsokra.

– Eljön az egyik azok közül, akik hallják a Hangot.

Egy villám haragos villanása egy pillanatra földöntúli fehér ragyogásba öltöztette a szobát. A vakító fény, és az utána visszatérő vibráló sötétség kontrasztja megszédítette az embert. A villám utófényei még ott csillámlottak a retinán, amikor a nyomában járó mennydörgés földet rázó dörrenéssel megérkezett. Kettévágott fa törzsének hasadása csikordult rá visszhangként.

Friedrich nagyot nyelt.

– Azt is tudod, hogy melyik?

Althea felpillantott, és megveregette a vállán nyugvó kezet.

– Azt mondtad, teát? Az esőtől a csontjaimba fészkeli magát a hideg. Jól jönne egy tea.

Friedrich az asszony szeme körül feltorlódott mosolyráncokra, onnan a Kegyelem jelére nézett. Althea valami okból ezúttal nem hajlandó megválaszolni ezt a kérdését. Mást kérdezett hát helyette.

– Miért pont ilyen alakba hullottak a köveid, Althea? Mit jelent egy ilyen együttállás?

Egy villám megint a közelben csapott le. A kísérő mennydörgés robaja meg is lökte őket, mintha a villám szilárd levegőfalat hasított volna szét. Az eső szinte ököllel verte az ablak üvegét.

Althea levette a tekintetét az ablakról, a Teremtő haragjától, és visszafordult a tábla felé. Kinyújtott mutatóujjával megérintette a középre hullott követ.

– A Teremtő? – próbálta kitalálni Friedrich, mielőtt az asszony megszólalhatott volna.

Althea a fejét rázta.

– A Rahl Nagyúr.

– De a középponti csillag a Teremtőt jelenti… az Ő ajándékát!

– A Kegyelemben igen. De ne felejtsd el, hogy ez egy jóslás. Ez más. A jóslathoz csak felhasználjuk a Kegyelem jelét, és ebben a jóslatban a középre hullott kő azt a személyt szimbolizálja, aki rendelkezik a Teremtő ajándékával.

– Akkor bárki lehet – vetette közbe Friedrich. – Bárki, aki hordozza a Tehetséget.

– Nem. A csillag nyolc csúcsából induló sugarak az Életen áthaladó, a világok közötti Fátylon áthatoló, a külső körön is túl, az Alvilágba elérő Tehetséget jelképezik. Vagyis a Tehetséget abban az értelemben, ahogy nem birtokolja senki más: a mindkét Világ mágiáját, az élők és holtak mágiáját, Alkotó és Pusztító mágiát együtt tartalmazó Tehetséget. Ez a kő itt középen érinti mindkettőt.

Friedrich jól megnézte a Kegyelem közepében heverő követ.

– De miért pont a Rahl Nagyurat jelképezné?

– Mert háromezer éve ő az egyetlen, aki a Tehetség mindkét oldalával született. Háromezer éven át, amíg ő fel nem ismerte a Tehetségét, egyetlen kő, amelyet én vetettem ki, sem esett volna erre a helyre. Nem eshetett volna.

– Mióta is? Két éve, hogy elfoglalta az apja helyét? Még annál is rövidebb ideje, hogy a Tehetsége felébredt benne: ez már magában is felvet egy csomó kérdést, amire csak bizonytalan válaszok léteznek. Viszont emlékszem, évekkel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy Darken Rahl is használta a Tehetség mindkét oldalát.

Sötét emlékeibe merülve Althea megrázta a fejét.

– Ő is tudta használni a Pusztító Mágiát, de nem a születése jogán. Ártatlan gyermekek tiszta lelkét ajánlotta fel az Őrzőnek a kegyeiért cserébe. Darken Rahlnak áldozatokat kellett hoznia a Pusztító Mágia nagyon is korlátozott használatának lehetőségéért. De ez az ember, az új Rahl Nagyúr a Tehetség mindkét oldalával született, akár csak a régiek.

Friedrich nem igazán tudta, hogy kellene ezt értenie, hogy mi lehet ebben az a nagy veszély, amelyet ösztönösen megérzett. Meglehetős pontossággal emlékezett még arra a napra, amikor az új Rahl Nagyúr hatalomra lépett. Éppen a palotában járt kisebb aranyozott faragványait árulni, amikor a nagy esemény bekövetkezett. Azon a napon látta az új Rahl Nagyurat, Richardot.

Az élet azon ritka pillanatainak egyike volt ez számára, amit soha nem felejt el az ember. Richard a harmadik Rahl uralkodó volt Friedrich élete folyamán. Jól emlékezett az Új Nagyúrra. Magas, erős férfi, ragadozó tekintettel, olyan léptekkel sietett át a palotán, mint aki egyáltalán nem tartozik oda, mégis, valahogy oda illett. Aztán ott volt a kard, amit viselt, a legendás kard, amit Friedrich gyermekkora óta senki sem látott D'Harában, jóval, mielőtt a határt, amely D'Harát elzárta az Újvilág többi részétől, megalkották volna.

Az új Rahl Nagyúr egy öregember oldalán járta végig a palota folyosóit – azt mondták az öregről, hogy valamiféle varázsló – és egy fenséges nővel. A fehér szaténba öltözött, hosszú, buja hajkoronát viselő nő mellett a palota pompája és nagyszerűsége szinte teljesen elszürkült, közönségesnek és unalmasnak látszott.

Úgy tűnt, Richard Rahl és az a nő nagyon összeillenek. Friedrich ráismert arra a különleges tekintetre, amivel egymásra néztek. Mélységes elkötelezettség, hűség, összetartozás csillogott a férfi szürke és a nő zöld szemeiben.

– Na, és mit jelentenek a többi kövek? – kérdezte Friedrich a feleségét.

Althea a Kegyelem külső körén kívülre mutatott, ahová csak a Teremtő ajándékainak aranyozott sugarai merészeltek kitörni, a holtak világában heverő két kőre.

– Ők a Hallók. Ők azok, akik hallják a Hangot.

Friedrich bólintott, a válasz megerősítette, amit eddig is gyanított. Nem túl gyakran fordult elő vele, hogy a mágiával kapcsolatos dolgokban meg tudta sejteni az igazságot a szemmel látható jelekből.

– És a többi?

Althea a vonalak érintkezéseinél megállt négy követ nézte, hangja furcsán, lágyan keveredett az eső dobolásával.

– Azok a Védelmezők.

– A Rahl Nagyurat védelmezik?

– Mindnyájunkat védelmeznek.

Friedrich észrevette, hogy Althea ráncos, megviselt arcán könnycseppek gördülnek le.

– Imádkozzunk – suttogta az asszony – hogy elég erősek legyenek, különben valamennyien az Őrző karmai közé kerülünk.

– Úgy érted, csak ez a négy Védelmező létezik?

– Vannak többen is, de ez a négy kulcsfontosságú. Nélkülük minden elveszett.

Friedrich megnyalta kicserepesedett ajkát. Félelem öntötte el a négy Védelmező sorsa miatt, akik szembe kellett szállniuk a holtak Őrzőjével.

– Althea, te tudod, kik ők?

Althea a férje felé fordult, karjait a férfi dereka köré fonta, és arcát a mellkasára rejtette. Olyan védtelen, gyermeki gesztus volt ez, amilyet csak Friedrich el tudott képzelni, olyan mozdulat, ami mélyen megérintette a férfi szívét, és szinte fájdalmassá fokozta szeretetét a felesége iránt. Óvó karokkal, gyengéden átölelte az asszonyt, vigasztalni próbálta, annak ellenére, hogy valójában semmit sem tehetett, hogy megvédje Altheát azoktól a dolgoktól, amelyektől teljes joggal féltette.

– Vigyél a székembe, Friedrich!

A férfi bólintott, Karjaira emelte a nyakába kapaszkodó asszonyt, akinek aszott, béna lábai hasznavehetetlenül lógtak a levegőben. Nagyhatalmú varázslónő, aki képes meleg, esőáztatta mocsarat bűvölni a házuk köré a leghidegebb tél közepén is, mégis, Friedrichre van szüksége, hogy segítsen neki eljutni a székéig. Friedrichre, egy varázstehetség nélküli, egyszerű, közönséges emberre. Arra az emberre, aki szereti őt.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, Althea.

Az asszony karjai szorosabbra fonódtak a férje nyakán.

– A négy Védelmező kő egyike – suttogta Friedrich fülébe – én vagyok.

Friedrich kitágult szemekkel pillantott vissza a Kegyelem jelére a rajta heverő kövekkel. Álla leesett döbbenetében, amikor azt látta, hogy a négy Védelmező kő egyike porrá omlott.

Altheának oda sem kellett néznie.

– Az egyik a nővérem volt – mondta, és Friedrich érezte, hogy a hozzá simuló testet megrázza a zokogás. – És most már csak hárman maradtunk.