Negyvenkilencedik fejezet

A hang iszonyatos volt. A látvány bénító.

Ezt a fegyvert egyetlen célból varázsolta a Rahl Nagyúr: hogy gyilkoljon vele. Halálos mágia volt. A Rahl Nagyúr mágiája.

Ezúttal nem volt ott egyetlen egy sem a Fény Nővérei közül, hogy feltartóztassa.

Mágia. Rahl Nagyúr mágiája. Ott volt, s mégsem.

Az utolsó pillanatban, mielőtt odaért volna hozzá, Jennsen tudta, mit kell tennie. Jagang császárra vetette magát. Egy másodpercnek abban a töredékében, mielőtt a tűz elért volna hozzá, a lány testével betakarta a Császárt, aki a padló szélén ült, hátát a falnak támasztotta. Úgy védte, ahogy egy gyermeket védene.

Még szorosan összezárt szemhéjain keresztül is látta a ragyogó fényt. Hallotta a körülötte zúgó lángok szörnyű üvöltését.

Ám Jennsen nem érzett semmit.

Hallotta, ahogy a tűz ordítva elviharzott mellette végig a csarnokon. Egyik szemét kinyitotta, s kikémlelt. A csarnok végén az élő tűz gömbje folyékony lángok záporába széthullva átrobbant a falon. Lángoló fadarabok zuhogtak ki a mélybe a gyepre.

Most, hogy a fal eltűnt, a csarnokba több fény hatolt be. Jennsen feltápászkodott.

– Felség, életben vagy? – suttogta.

– Hála neked… – mondta hangjában döbbenettel. – Mit csináltál? Hogy lehet, hogy nem…

– Sss… – suttogta a lány sürgetően. – Maradj lent, vagy meglát téged.

Nem volt vesztegetni való ideje. Véget kellet vetnie ennek a rémálomnak. Jennsen talpra szökkent, és kezében késével futva indult át a csarnokon. Most már látta a csarnok végében a füstös fényben álló férfit. Megállt, megfordult és Jennsenre meredt. Amint rohant felé, rájött, hogy a férfi nem lehet az ő féltestvére. Ez egy öregember volt. Egy csonthalmaz, sötét gesztenyebarna és fekete, ezüstmandzsettás köntösben. Hullámos, ősz haja rendetlenül elállt, de mindez nem csorbította tekintélyének bűvkörét.

Mégis, látva a felé rohanó lányt, rémülten meredt, mint aki nem hisz a szemének, hogy túlélte az ő varázslótüzét. Az ő számára a lány rés volt a Világ szövedékén. Jennsen látta, amint megértés önti el mogyorószín szemeit.

Jóságos tekintete ellenére, ez a férfi számtalan embert ölt meg. Ez az ember a Rahl Nagyúr parancsát teljesítette. Ez az ember még több embert ölne meg, ha nem állítaná meg. Ez az ember egy varázsló volt, egy szörnyeteg. Meg kell őt állítania.

Jennsen, magasra emelte kését. Már majdnem odaért. Hallotta saját dühös ordítását, mely olyan volt, mint a katonák csatakiáltása, amint előrevetette magát. Most már megértette azokat a csatakiáltásokat. A férfi vérét akarta.

– Ne… – kiáltotta felé az öregember. – Gyermekem, te nem érted, mit teszel! Nincs időnk – egyetlen pillanatot sem vesztegethetek. Állj meg! Nem késlekedhetek! Hagyd, hogy…

Szavai Jennsen számára nem jelentettek többet, mint a Hangé. Átrohant a csarnok padlóján heverő törmeléken, olyan gyorsan, ahogyan csak a lába bírta. Ugyanazt a vad, de átgondolt dühöt érezte, melyet otthonában, amikor megtámadták az anyját, majd őt; ugyanazt az ádáz elszántságot.

Jennsen tudta, mit kell tennie, és tudta, hogy ő az, akinek meg kell tennie.

Legyőzhetetlen volt.

Mielőtt elérte volna, az öregember előre vetette egyik kezét, de alacsonyabbra mint az előbb. Ezúttal nem tört ki tűz. Jennsent nem érdekelte az sem, ha kitört volna. Nem állította volna meg az sem. Nem lehetett őt megállítani. Legyőzhetetlen volt.

Bármit is tett az öregember, a törmelék hirtelen megmozdult Jennsen lábai alatt, mintha egy hatalmas lökést adott volna neki. Mielőtt a lány el tudott volna ugrani, egyik lába beszorult a hulladékba, mely áttört a törött vakolat és lécezet egyvelegén. Gyűrött szőnyeg és bútorok romjai ejtették csapdába bokáját. A meglepetéstől belészorult a lélegzet, vadul előrebukott. Fa és vakolatdarabok port és törmeléket vertek fel a levegőbe, amint Jennsen a padlóra zuhant. Arcát keményen megütötte, s ettől megdöbbent.

Apró hulladékdarabok záporoztak a hátára. A felvert por lassan elszállingózott. A lány arcát szédítően intenzív fájdalom égette.

A Hangot hallotta, amint hívta, hogy álljon talpra, menjen tovább. Ám látása beszűkült egy apró pontra, mintha egy puha homályos csövön nézne át. Ezen az alagúton át nézve a világ álomszerűnek látszott. Mozdulatlanul feküdt, belélegezve az ülepedő port, míg az egy rétegben a torkára nem rakódott. Még köhögni sem volt képes.

Végül sikerült nyöszörögve feltápászkodni. A látása gyorsan tisztult. Köhögni kezdett, krákogni, megpróbálta légcsövét kitisztítani a fullasztó portól. Lába be volt ékelődve a kusza hulladékhalomba. Végül sikerült oldalra emelnie egy deszkát, s így lett elég helye, hogy lábát kiszabadíthassa. Szerencsére a csizmája megvédte lábát attól, hogy a faszilánkok összeszabdalják.

Jennsen észrevette, hogy a keze üres. A kése eltűnt. Négykézláb mozogva vadul turkálni kezdett a fából, vakolatból és a függöny összegubancolódott szövetéből álló romhalmazban, szétdobálva, ami kezébe került, keresve kését. Benyúlt egy közeli felfordult asztal alá, vakon tapogatózott.

Az ujjai hegyével valami simát érzett. Tovább tapogatózott, mígnem ujjaival kitapinthatta a ékes metszésű „R" betűt. Az erőlködéstől nyögdécselve vállal nekiveselkedett a felborult asztal lábának, végül az egész zagyva kupac csikorogva megmozdult. Így már be tudott nyúlna annyira, hogy kihúzhassa kését.

Mire Jennsennek nagy nehezen sikerült talpra állnia, a férfi már régen nem volt ott. Mindenesetre utána iramodott. Amikor átjárók kereszteződésébe ért, gyorsan körbepillantott, de csak üres termeket látott. Futva elindult azon a folyosón, amelyiken keresztül szerinte az öregember eltűnt. Benézett a szobákba, átkutatta az alkóvokat, egyre mélyebbre jutva a sötét homályos palotába.

A távolban embereket hallott, katonákat, akik társaiknak kiabálták, hogy kövessék őket. Figyelt, nem hallj a-e Sebastian hangját is, de nem hallotta. Hallotta azonban az elszabadult mágia hangját, mely hasonló volt egy villám dörrenéséhez, csak ez az épületen belül volt. Néha megrázta az egész palotát. Néha haldokló férfiak sikolya is hallatszott.

Jennsen a hangokat üldözte. Megpróbált rátalálni a férfira, aki rájuk szabadította a varázslótüzet, de csak további üres termeket, szobákat és átjárókat talált. Néhol halott katonák tetemei hevertek szanaszét. Nem tudta, hogy az első robbanás óta halottak voltak-e vagy a menekülő varázsló útját jelezték.

Jennsen rohanó katonák hangjára lett figyelmes, csizmáik robaja folyosókon morajlott keresztül. És azután hallotta Sebastian hangját, amint azt kiáltja:

– Erre! Ez Ő!

Jennsen egy kereszteződés felé rohant át egy termen, abba az irányba, ahonnan Sebastian hangját hallotta. Lépteinek zaját egy hosszú, zöld, aranyszegélyű szőnyeg némította el, mely végigvezetett egy nagy folyosón. Meghökkentő szépsége annál is inkább szembetűnő volt, mivel romokban heverő helyiségek után ért oda. A feje felett egy ablakból beszűrődő fény barna, fehér, tarka márványoszlopokat világított meg, melyek mindkét oldalukon boltíveket támasztottak alá. Az oszlopok, akár a néma őrszemek, figyelték, ahogy elrohan mellettük.

A palota folyosók és remekbeszabott helyiségek labirintusa volt. A szobák némelyikében, melyeken Jennsen átvágott, tompa tónusú, de pazar volt a bútorzat, míg másokat színek kavalkádjában pompázó szőnyegek, székek és függönyök díszítettek. Miközben arra összpontosított, hogy el ne tévedjen, halványan átfutott elméjén, hogy a grandiózus látvány ámulatba ejtően gyönyörű. A helyet egy hatalmas erdőnek képzelte, s ahogy haladt tájékozódási pontokat figyelt meg, hogy visszataláljon. Segítenie kell majd Jagang császárt biztonságba juttatni.

Miután végigrohant a széles átjárón, mely mentén gránit falfülkék sorakoztak, s mindegyik valamilyen remek tárgyat tartott, Jennsen berontott a dupla aranykeretes ajtón egy óriási szobába. A visszacsapódó ajtók hangja visszhangzott a helyiségben. A hely mérete, a látvány pompája megragadta. Feltekintve gazdag festményeket látott taláros alakokkal, amelyek a hatalmas kupola belsejét teljes szélességben átívelték. A méltóságteljes alakok alatt a kerek ablakok gyűrűje bőséges fényt engedett be. Oldalt egy félkör alakú baldachinos emelvényen egy impozáns, faragott asztal mögött székek sorakoztak. A termet körben boltíves nyílások szegélyezték, ahonnan lépcsők vezettek kanyarodó, csiszolt mahagóni mellvédes erkélyekhez.

Látva ezt az impozáns építészeti alkotást, Jennsen tudta, hogy ez biztosan az a hely, ahonnan az Inkvizítor Anya a Középföldet uralta. Az erkélyeken elhelyezett ülőalkalmatosságokról a látogatók és a méltóságok nyomon követhették a fejleményeket.

Jennsen a helyiség túloldalán látott valakit az oszlopok között mozogni. Éppen ekkor, Sebastian rontott be egy másik ajtón nem messze Jennsentől a jobboldalon.

Sebastian felemelte a kardját, s azzal mutatta:

– Ott van! – Alig kapott levegőt. Kék szemeiben düh villant.

– Sebastian! – Jennsen odarohant mellé. – Ki kell innen jutnunk! A Császárt biztonságos helyre kell vinnünk. Egy varázsló jött és megölte a Nővért! A Császár egyedül van. Siessünk!

A páncélingbe és vértezetbe öltözött katonák csillogó fegyverekkel csörömpölő sötét tömege a szoba széle mentén szétszéledt, mint az őzet cserkésző farkasok.

Sebastian kardjával indulatosan a szoba túlsó vége felé mutatott. – Addig nem, amíg el nem fogom. Jagang végre megkapja az Inkvizítor Anyát.

Jennsen abba az irányba kémlelt, amerre a férfi mutatott és akkor meglátta a magas nőt a szoba túloldalán. Egyszerű durvaszövésű lenruhát viselt a nyaki részen piros és sárga díszítéssel. Őszes fekete haja középen el volt választva, erős álla szögletessé tette arcát.

– Az Inkvizítor Anya! – suttogta Sebastian, kővé meredve a nő látványától.

Jennsen csodálkozva nézett rá.

– Inkvizítor Anya…? – Nem tudta elképzelni, hogy Rahl Nagyúr összeházasodjon egy nővel, aki olyan öreg mint a dédanyja. – Sebastian, mit látsz?

Mogorva tekintettel pillantott vissza.

– Az Inkvizítor Anyát.

– Hogy néz ki? Mi van rajta?

– A fehér ruhája – szenvedélyes arckifejezése visszatért. – Hogy lehet, hogy te nem látod?

– Gyönyörű egy szuka – mondta egy katona Sebastian másik oldalán széles vigyorral, képtelenül arra, hogy levegye a szemét a nőről. – De a Császár fogja megkapni őt.

A többi férfi is elindult, hogy átszelje a szobát, szemükben ugyanazzal a zavarba ejtő, kéjvágyó tekintettel. Jennsen megragadta Sebastian karját és egy rántással körbeforgatta.

– Nem! – suttogta élesen. – Sebastian, ez nem ő.

– Elment az eszed? – kérdezte Sebastian metsző tekintettel. – Az hiszed, nem tudom, hogy néz ki az Inkvizítor Anya?

– Én már láttam őt – mondta a mellette álló katona. – Ez biztosan ő.

– Nem. Nem ő – suttogta Jennsen állhatatosan, mindvégig Sebastian karját feszítve, megpróbálva őt visszahúzni. – Ez biztosan varázslat vagy valami. Sebastian, ez egy öreg nő. Itt valami szörnyű nagy baj lesz. Ki kell innen jutnunk.

A katona Sebastian másik oldalán mordult egyet. Kardja a márvány padlón csörrent, miután mellkasához kapott. Úgy dőlt el, akár egy kivágott fa, s a padlóra zuhant. Egy másik katona is elesett, majd egy harmadik, majd egy negyedik. Jennsen Sebastian elé perdült, gyorsan átölelte, hogy megvédje.

A szobában vakító villámcsapással robbant valami. A sistergő ív perdülve szelte át a levegőt, mégis tévedhetetlenül találta el célpontját, elsöpörve a szoba szélén körben, a nő felé futó katonák vonalát, egy pillanat alatt lekaszabolva őket. Jennsen válla felett visszanézett, s látta, amint az öreg nő egyik kezét kivetette a másik oldalra a szobát átszelő, felé rohanó férfiak és egy Nővér felé. A katonákat valami láthatatlan erő leterítette, egymás után holtan estek össze. Nehéz, ívbe hajlott testük csúszott egy keveset a fényes padlón, miután lépés közben összeestek.

A Nővér kinyújtotta a kezeit. Jennsen feltételezte, azért, hogy valamiféle mágiával megvédje magát, bár nem látott semmit. De amikor a Nővér ismét előrelökte egyik karját, Jennsen nem csak látta, hanem hallotta is az ujjai hegyén formálódó fényt.

Mivel Sebastianon kívül az összes katona a földön hevert holtan, az öreg varázslónő most teljes figyelmét a támadó Nővérre összpontosíthatta. Elnyűtt kezeivel kivédte a támadást, a zizegő fényt visszaküldve a Nővérre.

– Tudod, Nővér, hogy csak hűségesküt kell tenned – mondta az öreg nő érces hangon –, s megszabadulsz az Álomjárótól.

Jennsen ezt nem értette, de a Nővér bizonyára igen.

– Nem fog menni! Nem kockáztatom meg azt a gyötrelmet. Bocsássa meg nekem a Teremtő, de mindannyiunk számára könnyebb lesz, ha végzek veled.

– Ha ezt választod – hangzott fel ismét az öreg nő érdes hangja –, ám legyen!

A fiatalabb nő belefogott, hogy mágiáját újra kivesse, de hirtelen sikollyal a földre zuhant. A sima márványt karmolta, s közben megpróbált imákat suttogni a szörnyű gyötrődés nyögései között. Elkenődött vért hagyott maga mögött a márványon, de mielőtt jutott is volna valameddig, lecsendesedett. A feje a padlóra süllyedt, amint hosszan, hangosan kilehelte utolsó lélegzetét.

Jennsen késsel a kezében a gyilkos öreg nő felé vetette magát. Sebastian követte, de csupán néhány lépést tett meg, amikor a nő vibráló fényt kerekített és küldött felé, éppen amint Jennsen a nő tekintetének vonalába lépett. Csak ez mentette meg Sebastiant attól, hogy a vibráló fénycsík agyon ne csapja. A fény szikraesőt hányva lepattant az oldaláról. Sebastian kiáltva elesett.

– Ne! Sebastian! – Jennsen a férfi felé indult. Sebastian nyilvánvaló fájdalmában kezeit a bordáira szorította. Ha meg is sérült, legalább életben volt.

Jennsen visszalendült az öreg nő felé. Az mozdulatlanul állt, fejét oldalra ejtve figyelt. Viselkedésében zavartság tükröződött, s valami különös, esetlen tehetetlenség.

A varázslónő nem nézett Jennsenre, hanem egyik fülét fordította felé. Most, hogy kicsit közelebb állt hozzá, Jennsen most először észrevette, hogy a nőnek teljesen fehérek a szemei. Jennsen először a meglepetéstől, majd a hirtelen felismeréstől rámeredt.

– Adie? – suttogta. Nem akarta hangosan mondani.

A nő meghökkenve fejét a másik oldalra billentette, s másik fülét hegyezte.

– Ki az ott? – követelőzött az érces hang. – Ki az ott?

Jennsen nem válaszolt attól félve, hogy elárulná pontos helyzetét. A szoba elcsendesült. Az öreg varázslónő elnyűtt arcán nehéz aggodalom mutatkozott. Ám állkapcsának mozdulata elszántságáról árulkodott, amint felemelte kezét.

Jennsen nem tudván most mitévő legyen, megmarkolta a kését. Ha ez a nő tényleg Adie volt, a nő, akiről Althea beszélt neki, akkor, Althea szerint, nem láthatja Jennsent. Sebastiant azonban látta. Jennsen egy lépéssel közelebb lopózott.

Az öreg nő feje a hang irányába fordult.

– Gyermek? Richard testvére vagy? Miért lennél akkor a Renddel?

– Talán azért, mert élni akarok!

– Nem. – A nő megrázta a fejét hajthatatlan rosszallással. – Nem. Ha a Renddel vagy, akkor a halált választottad, nem az életet.

– Te vagy az egyetlen, aki halált hoz!

– Ez hazugság. Ti mindannyian fegyverekkel és gyilkos szándékkal jöttetek hozzám – mondta. – Nem én támadtam rátok!

– Persze! Mert bemocskolod a világot a mágiád szennyével! – kiáltotta Sebastian hátulról. – Elnyomnád az emberiséget – rabszolgává tenne mindannyiunkat – a gonosz, ősi módszereivel.

– Ah – mondta Adie, bólintva magának. – Akkor tehát te vagy az, aki megtévesztetted ezt a gyermeket.

– Ő megmentette az életemet! Sebastian nélkül nem lennék semmi! Nem lenne semmim! Halott lennék! Akár az anyám!

– Gyermekem – szólt Adie érces hangja ezúttal halkan –, ez is hazugság. – Hagyd el őket! Gyere velem!

– Azt már szeretnéd, ugye? – sivította Jennsen. – Az anyám a karjaim között halt meg a te Rahl Nagyurad miatt. Tudom az igazságot. Az igazság az, hogy szeretnéd végre leszállítani a Rahl Nagyúrnak a legfinomabb zsákmányt.

Adie megrázta a fejét.

– Gyermekem, nem tudom miféle hazugságokkal van tele a fejed, de nekem nincs erre időm. El kell jönnöd velem, vagy nem tudok neked segíteni. Egy pillanattal sem várhatok tovább. Az időből szűkös az ellátmány, s én elhasználtam mindet, amim volt.

Miközben a nő beszélt, Jennsen kihasználta az alkalmat, és apró lépésekkel közeledet hozzá. Élnie kell az eséllyel, hogy véget vessen a fenyegetésnek. Tudta, hogy el tudna bánni ezzel a nővel. Ha csupán az izmokon és a késsel való ügyességen múlna, Jennsen határozott előnyben lenne. A varázslónő mágiája hiábavaló, olyasvalakivel szemben, aki legyőzhetetlen – a Teremtés egy oszlopa ellen.

– Jenn, kapd el! Képes vagy rá! Bosszuld meg anyádat!

Jennsen még mindig csupán a Sebastian és Adie közötti távolság negyedénél tartott. Kését szorosan markolva, újabb lépést tett.

– Ha ezt választod – recsegte Adie, hallván a lépesek susogását –, ám legyen.

Amikor a varázslónő Sebastian felé emelte kezét, Jennsen rémülten fogta fel, mire gondolt: választásának ára az volt, hogy Sebastian elveszne.