Második fejezet

 

 

 

A férfi megtorpant, amikor meglátta Jennsen reakcióját, és a kést a kezében.

– Nem akartalak megijeszteni.

A férfi hangja elég kellemes volt.

– De megijesztettél.

Bár a férfi fején csuklya volt, és Jennsen nem láthatta tisztán az arcát, úgy tűnt, hogy az idegen épp úgy reagál Jennsen vörös hajának látványára, mint mindenki más is szokott.

– Látom. Bocsáss meg!

Jennsen nem lazított védekező tartásán a bocsánatkérés hallatán, ehelyett gyorsan oldalt pillogott mindkét irányban, hogy lássa, egyedül van-e a férfi, van-e vele bárki más is, aki közben Jennsen közelébe lopakodhatna.

A lány ostobának érezte magát, amiért hagyta, hogy így meglepjék. Lelke mélyén tisztában volt vele, hogy soha életében nem lesz teljes biztonságban. Nem is feltétlenül volt szükség lopózkodásra, hogy meglephessék. Elég volt hozzá Jennsen részéről egy pillanatnyi figyelemkihagyás, hogy bármikor elhozza a véget. Kétségbe ejtette, és elcsüggesztette a gondolat, hogy milyen könnyen megtörténhet a dolog. Ha ez a férfi fényes nappal ilyen közel férkőzhetett hozzá, és így meglephette, akkor mi következik ebből Jennsen reménytelenül hóbortos álmaira nézve, miszerint egyszer majd félelem nélkül, nyíltan élheti a saját életét?

A szikla sötét oldala nedvesen csillogott. A széljárta vízmosásban senki nem volt rajtuk kívül: a lány és a két férfi, az egyik halott, a másik élő. Jennsen gyerekkorában lopózkodó, gonosz árnyakat képzelt az erdő fái közé, de ma már nem képzelődött. A fák között feketéllő sötétség üres volt.

A férfi megállt egy tucat lépésnyi távolságban. Testtartásából ítélve nem a Jennsen késétől való félelem miatt torpant meg, inkább azért, hogy ne rémítse meg jobban a lányt. Leplezetlenül bámult Jennsenre, közben mintha elmerült volna saját gondolataiban. De elég gyorsan magához tért belőle, akármi is volt az Jennsen arcában, ami annyira lekötötte a figyelmét.

– Meg tudom érteni, hogy oka van egy nőnek megijedni, amikor egy idegen észrevétlenül megközelíti. Egyszerűen kikerültelek volna anélkül, hogy megrémítselek, de láttam, hogy ez az ember itt hever a földön, te meg föléje hajolsz. Gondoltam, talán szükséged van segítségre, ezért siettem ide.

A jeges szél a férfi inas alakjára szorította sötétzöld köpenye egyik szárnyát, míg a másikat félrefújta, így kilátszott alóla az idegen jó szabású, de egyszerű ruházata. A férfi a fejére húzta köpenye csuklyáját az eső első pászmái elleni védelemül, és így vonásai kissé bizonytalanok maradtak a csuklya árnyékában. Arcán az udvarias segítőkészség mosolya ült, semmi több, és ezt a mosolyt meggyőzően viselte.

– Halott. – Jennsennek nem jutott eszébe, mi mást mondhatna még.

Nem szokott hozzá, hogy idegenekkel szóba álljon. Tulajdonképpen nem szokott hozzá, hogy anyján kívül bárkivel is beszélgessen. Nem tudta, mit kellene mondania, hogyan kellene viselkednie – különösen a jelen körülmények között.

– Ó, sajnálom! – Az idegen a nyakát nyújtogatta, anélkül, hogy egy lépést is közeledett volna, igyekezett jobban szemügyre venni a földön heverő testet.

Jennsen szerint ez tapintatos viselkedés volt: a férfi nem akart közeledni valakihez, aki szemmel láthatóan ideges volt. Azt azonban utálta, hogy idegessége ennyire nyilvánvalóan meglátszik rajta. Abban a hitben ringatta magát ugyanis, hogy idegenek számára képes kiismerhetetlennek tűnni.

A férfi pillantása a holttestről Jennsen késére, aztán a lány arcára siklott.

– Gondolom, okod volt rá.

Jennsen egy pillanatig értetlen arcot vágott, aztán rájött, mire céloz a férfi, és önkéntelenül buggyant ki belőle:

– Nem én tettem.

Az idegen megrántotta a vállát.

– Bocsánat. Ilyen messziről nem tudom megállapítani, mi történhetett.

Jennsen szörnyen zavarba jött, hogy kést fog az ismeretlenre. Leeresztette a fegyvert tartó kezét.

– Nem akartam… vadembernek látszani. Csak egyszerűen halálra rémítettél.

A férfi mosolya melegebbé vált.

– Megértem. Semmi baj. Tehát, mi történt?

Jennsen üres kezével a meredek sziklafal felé intett.

– Úgy gondolom, odafentről, az ösvényről zuhanhatott le. Kitörött a nyaka. Legalábbis azt hiszem. Csak az előbb találtam rá. Idelent nem látok lábnyomokat. Szerintem a zuhanásba halt bele.

Mialatt Jennsen visszacsúsztatta kését az övén függő tokba, a férfi a sziklát fürkészte tekintetével.

– Örülök, hogy az alsó ösvényt választottam, nem az odafentit.

A lány a halott felé biccentett a fejével.

– Azt keresgéltem, hátha találok valamit, amiből kiderülne, ki lehetett. Arra gondoltam, talán valakit… értesítenem kellene a balesetről. De nem találtam semmit.

A férfi csizmája talpa alatt csikorogtak a kavicsok, ahogy közelebb jött. A holttest másik oldalára térdelt, nem arra, amelyiken Jennsen állt, talán azért, hogy a késsel fenyegetőző ideges, vadóc nőnek egy kicsit több szabad tere legyen, kevésbé féljen tőle.

– Azt hiszem, igazad van – mondta a férfi, miután a furcsa szögben nyugvó fejet szemügyre vette. – Úgy tűnik, legalább egy pár órája itt hever már.

– Korábban is erre jártam. Azok ott az én nyomaim. Más nyomokat nem látok. – A napi fogás felé intett, ami mögötte hevert a földön. – Amikor kifelé mentem, hogy a zsinórokat ellenőrizzem, akkor még nem volt itt.

Az idegen a halott felé fordult, hogy figyelmesebben megnézze az arcát.

– Van valami elképzelésed róla, ki lehetett?

– Fogalmam sincs, azon túl, hogy katona.

A férfi felpillantott.

– És miféle katona lehetett?

Jennsen gyanakvóan összevonta a szemöldökét.

– Miféle katona? D'Harai. – Leguggolt, hogy közelebbről megnézze magának az idegent.

– Honnan jöttél te, hogy nem ismersz fel egy d'harai katonát?

A férfi benyúlt a csuklyája alá, és kezével megmasszírozta a nyaka oldalát.

– Csak egy átutazó vagyok.

Olyan törődöttnek hangzott, amilyennek látszott is.

A válasz meglepte Jennsent.

– Én egész életemben egyik helyről a másikra vándoroltam, és soha, senkivel nem találkoztam, aki ne ismert volna fel egy d'harai katonát, ha látta. Hogy lehet, hogy te nem ismered fel?

– Idegen vagyok D'Harában.

– Az lehetetlen. D'Hara majdnem az egész világra kiterjed.

Ezúttal a vándor mosolya arra utalt, hogy szórakoztatja Jennsen megjegyzése.

– Csakugyan?

A lány érezte, hogy pír önti el az arcát, amiért ilyen tájékozatlannak mutatta magát a világ dolgaiban.

– Miért, hát nem?

A férfi a fejét rázta.

– Nem. Én messze délről érkeztem, egy D'Harán túli földről.

Jennsen csodálkozva nézett az idegenre. Bosszúsága máris elpárolgott az imént hallott meglepő kinyilatkoztatás következményeit fontolgatva agyában. Lehet, hogy az álmai mégsem olyan reménytelenek?

– És mit keresel itt, D'Harában?

– Mondtam már. Átutazom. – Hangja fáradtan csengett. Jennsen jól tudta, mennyire képes kimeríteni az embert az utazás. Aztán a férfi komolyabb tónusra váltott. – Tudom, hogy ez egy d'harai katona. Félreértettél. Úgy értettem, miféle katona? Egy közeli helyőrség katonája? Egy helybeli osztagból való? Átutazó szabadságos katona? Vagy a városba tartott egy pohár italra? Esetleg felderítő?

Jennsen veszélyérzete hirtelen riadót fújt.

– Felderítő? Mit akarna felderíteni a saját hazájában?

A férfi felnézett a tornyosuló sötét felhőkre.

– Nem tudom. Csak arra voltam kíváncsi, hátha tudsz valami közelebbit is róla.

– Nem, semmit. Mondom, hogy csak épp most találtam rá.

– Veszélyesek ezek a d'harai katonák? Úgy értem, szokták zaklatni az embereket? Az átutazókat, például?

Jennsen kerülte az idegen tekintetét.

– Én… nem is tudom. Gondolom, előfordulhat éppen.

Félt, nehogy túl sokat áruljon el, de azt sem szerette volna, ha az idegen azért kerülne bajba, mert ő nem mondott el neki eleget.

– Mit gondolsz, mit kereshetett egy magányos katona errefelé, kint a vadonban? A katonák ritkán járnak magukban.

– Fogalmam sincs. Miből gondolod, hogy egy egyszerű asszony többet tudna a katonáskodásról, mint egy világutazó? Neked semmi saját ötleted sincs? Lehet, hogy épp hazafelé tartott látogatóba, vagy valami hasonló. Lehet, hogy épp egy lányra gondolt, aki várja otthon, azért nem figyelt úgy a lába elé, ahogy kellett volna. Lehet, hogy azért csúszott meg és zuhant le.

A férfi ismét a nyakát dörzsölgette, mintha fájna neki.

– Ne haragudj! Azt hiszem, nem sok veleje volt annak, amit mondtam. Talán nem gondolkodom elég világosan. Talán csak aggódom miattad.

– Miattam? Ezt meg hogy érted?

– Úgy értem, hogy a katonák mindig valamilyen egységhez tartoznak. A többi katona ismeri őket, és tudják, merre kell épp lenniük. A katonák nem mászkálnak csak úgy egyedül akárhová, amikor csak kedvük tartja. Nem olyanok, mint valami prémvadász, aki könnyen eltűnhet nyomtalanul.

– Vagy mint egy magányos utazó?

A férfi arcán pajkos vigyor terült szét.

– Vagy mint egy magányos utazó. – A vigyor lehervadt az arcáról. – A lényeg, hogy a többi katona valószínűleg keresni fogja ezt itt. Ha megtalálják itt a testét, csapatokat fognak ide küldeni, hogy megakadályozzák, hogy bárki is elhagyhassa a környéket. Aztán, ha mindenkit összeszednek, akit csak találnak, nekilátnak majd kikérdezni őket.

Amennyit én a d'harai katonákról hallottam, tudják, hogyan kell kérdezni. Minden részletre kíváncsiak lesznek majd minden emberről, aki csak érintett lehet az ügyben.

Jennsen gyomra vad, hánykolódó görcsökbe szorult össze. Semmire sem volt kevésbé szükség, mint hogy a d'harai katonák kérdezősködni kezdjenek tőle, vagy az anyjától. Ez a halott katona nekik is könnyen a halálukat jelentheti.

– De mi annak az esélye, hogy…

– Én csak azt mondom, hogy nem szeretném, ha ennek a fickónak a bajtársai erre tévednének, és úgy döntenének, hogy valakinek meg kell fizetnie a barátjuk haláláért. Ők nem biztos, hogy balesetnek fogják tartani. A katonákat különben is felzaklatja egy bajtársuk halála, még ha baleset is volt. És csak mi ketten jártunk erre, te és én. Nem szeretném, ha egy csapat katona rájönne erre, és minket kezdenének hibáztatni.

– Úgy érted, hogy még ha baleset volt is, elkaphatnak egy ártatlant, és őt teszik felelőssé érte?

– Nem tudhatom, de tapasztalataim szerint a katonák így szoktak viselkedni. Amikor dühösek, mindig keresnek valakit, akin a haragjukat kitölthetik.

– De hát nem hibáztathatnak minket! Te itt sem voltál, én meg csak a horgászzsinórjaimat jöttem ki ellenőrizni.

A férfi fél könyökkel a térdére támaszkodott, és áthajolt a holttest fölött Jennsen felé.

– Aztán amikor ez a katona a nagy D'Harai Birodalom ügyében erre járva meglátott egy gyönyörű lányt, aki idelent riszálta magát az ösvényen, úgy elbámult rajta, hogy vigyázatlanná vált, megcsúszott, és lezuhant.

– Én nem is riszáltam magam!

– Nem is mondom, hogy azt tetted. Csak azt akartam megmutatni, hogy az emberek bármikor képesek bűnbakot találni, ha nagyon akarnak.

Jennsen erre nem is gondolt. Ezek d'harai katonák. És az efféle viselkedés aligha zárható ki velük kapcsolatban.

Aztán Jennsen agya automatikusan feldolgozta az idegen többi szavait is. Őt még soha nem nevezte senki gyönyörűnek, nem hogy egy férfi. Zavarba hozta a dolog, pláne, hogy ilyen váratlanul, és ilyen oda nem illő körülmények között hallotta. Mivel fogalma sem volt róla, hogyan kellene reagálnia egy ilyen bókra, és mivel sokkal fontosabb dolgok zaklatták éppen fel az érzelmeit, hát úgy döntött, semmibe veszi az elhangzott megjegyzést.

– Ha megtalálják – mondta a férfi –, akkor az a legkevesebb, hogy mindenkit összefogdosnak a környéken, és alaposan kikérdezik őket.

A dolog összes csúf következményei egyszerre nagyon is nyilvánvalóvá váltak Jennsen számára. A végzet napja hirtelen túlságosan közelbe került.

– Mit gondolsz, mit kellene tennünk?

A férfi elgondolkodott egy pillanatra.

– Nos, hát ha erre járnak, de nem találják meg, akkor semmi okuk nem lesz rá, hogy megálljanak, és kivallassák az embereket. Ha itt nem találják, továbbmennek, és valahol máshol keresik tovább.

Felállt, és körülnézett.

– A talaj túl kemény ahhoz, hogy sírt ássunk neki. – Mélyebben húzta a homlokába a csuklyát, hogy arcát védje a permetező esőtől, miközben folytatta a keresgélést. Aztán a szikla tövéhez közel, egy pontra mutatott. – Ott. Ott van egy hasadék, ami elég nagynak látszik. Beletehetjük oda, aztán hordalékkal és kövekkel eltakarhatjuk a testet. Ebben az évszakban ennél jobb temetést nem tudunk rendezni neki.

És nyilván még ez is több, mint amit megérdemel, gondolta Jennsen. Ő akár itt is hagyná a tetemet, úgy, ahogy van, de ez nem lenne bölcs dolog. Már akkor is azt tervezte, hogy valamivel letakargatja a tetemet, amikor az idegen még nem jelent meg. De ez így még jobb megoldás. Kisebb az esélye, hogy a vadállatok kibontják a testet a rejtekhelyén, és az erre járó katonák felfedezik.

A férfi látta, hogy Jennsen kapkodva mérlegeli magában a lehetséges következményeket, és a lány arckifejezését félreértve habozásnak vette, ezért lágy, rábeszélő hangon azt mondta:

– Ez az ember halott. Már semmit nem tehetünk érte. Baleset volt. Miért hagynánk, hogy egy baleset bajt hozzon ránk? Mi semmi rosszat nem tettünk. Még csak itt sem voltunk, amikor megtörtént. Azt mondom, temessük el, aztán éljük tovább a saját életünket, anélkül, hogy a d'harai katonák ok nélkül beleavatkoznának.

Jennsen csak állt egy helyben. Az idegennek igaza lehet benne, hogy ha a katonák megtalálják a halott bajtársukat, esetleg vallatni kezdik a környékbeli embereket. Jennsennek enélkül az új veszély nélkül is volt elég aggódni valója a halott d'harai katona miatt. Ismét a papírdarabra gondolt, amit a katona zsebében talált. Az már önmagában is elég volt az aggodalomra, minden további ok nélkül.

Ha az a papírdarab azt jelenti, amit Jennsen gyanított, akkor a vallatás csak a megpróbáltatások kezdetét jelentené.

– Rendben van – egyezett bele a férfi javaslatába. – De ha már megtesszük, tegyük meg gyorsan!

Az idegen elmosolyodott, arcán, ahogy Jennsen megítélte, leginkább a megkönnyebbülés látszott. Aztán szembe fordult a lánnyal, és hátratolta a fejéről a csuklyáját, ahogy egy férfihez illik, ha meg akar tisztelni egy nőt.

Jennsen döbbenten látta, hogy, habár a férfi legfeljebb öt-hat évvel lehetett idősebb nála, rövidre vágott haja olyan fehér volt, akár a frissen hullott hó. Jennsen ugyanolyan ámulattal meredt az idegen fehér hajára, ahogy az emberek az ő vörös haját szokták megbámulni. Most, hogy a csuklya nem árnyékolta be a férfi arcát, Jennsen láthatta, hogy az utazó szeme ugyanolyan kék, mint az övé. Olyan kék, amilyen az emberek szerint az apja szeme volt.

A rövidre vágott fehér haj és a ragyogó kék szem együtt megragadó hatást keltett, és a simára borotvált arccal kombinálva nagyon vonzó látványt nyújtott. Az idegen vonásai egyszerűen tökéletesen illettek egymáshoz.

A férfi kezet nyújtott a katona holtteste felett.

– Engem Sebastiannak hívnak.

Jennsen egy pillanatig habozott, de aztán elfogadta a kinyújtott kezet. Bár a kéz nagy volt, és kétségkívül erős is, Sebastian nem szorította meg vele a lány kezét, hogy erejét fitogtassa, mint ahogy sok férfi tette volna. A nagy kéz szinte természetellenes melegsége meglepte Jennsent.

– És te el fogod árulni a nevedet?

– Jennsen Daggett vagyok.

– Jennsen – ízlelgette mosolyogva a férfi a név hangzását. Láthatóan tetszett neki.

Jennsen ismét elpirult. Sebastian azonban észre sem vette. Azonnal lehajolt, és hóna alatt megragadva a tetemet, rángatni kezdte. A test minden egyes nagy rántásra mozdult előre egy-egy keveset. A katona nagytestű ember volt életében, és most ez a nagy test mind holt súllyá vált.

Jennsen megmarkolta a katona vállán a köpenyt, hogy segítsen. Sebastian átengedte neki a helyet, és a tetem másik vállát markolta meg. Így, együttesen vonszolták a görgetegen és a talajból helyenként kibukkanó síkos sziklafoltokon a jókora testet, amely így holtában is ugyanolyan fenyegetőnek tűnt, mint amilyen életében lehetett.

Sebastian, a vonszolás erőfeszítésétől még jócskán zihálva átfordította a katona holttestét, mielőtt betaszította volna végső nyughelyére, a sziklahasadékba. Jennsen csak most vette észre, hogy a katona a hátizsákja alatt, a vállára szíjazva egy rövid kardot is visel. Eddig nem láthatta, mert a holttest rajta feküdt a fegyveren. A derekára kötött övbe tűzve hátul, a veséje fölött egy félhold pengéjű csatabárdja is volt a katonának. A sok fegyver látványára Jennsen aggodalma csak fokozódott. Közönséges katonák nem szoktak ennyire alaposan felfegyverezve lenni. És nem hordanak olyan különleges kést, mint ez.

Sebastian leráncigálta a tetem karjairól a hátizsák szíjait. Lecsatolta a rövidkardot, és félrelökte. Aztán a fegyverövet is leoldotta, és a kard tetejébe hajította.

– A zsákjában nincs semmi szokatlan – jelentette ki rövid kutakodás után. A hátizsákot ezzel odavetette a kard, a fegyveröv és a bárd mellé.

Aztán hozzáfogott átkutatni a halott zsebeit. Jennsen már éppen rá akart szólni, hogy mit művel, amikor rájött, hogy az előbb ő maga is ezt tette. Az már egy kissé jobban zavarta, hogy a férfi kiválogatta a zsebek tartalmából a pénzt, mielőtt a többi holmit visszarakta volna. Igencsak durva érzéketlenségnek tartotta egy halottól lopni.

Sebastian a lány felé nyújtotta a pénzt.

– Mit művelsz? – kérdezte Jennsen.

– Vedd el! – nyújtotta felé újra Sebastian az érméket makacskodva. – Mi haszna lenne odalent a föld alatt? A pénz arra való, hogy az élők szenvedéseit enyhítse, nem, hogy a holtakét. Vagy azt hiszed, a jó szellemek megkérik majd a fénylő és boldog öröklét árát ettől a katonától?

A katona d'harai volt, ezért Jennsen úgy vélte, inkább az Alvilág Őrzője tartogathat neki valami sokkal sötétebb öröklétet.

– De hát… ez nem az enyém!

Sebastian korholó pillantást vetett a lányra.

– Vedd úgy, hogy részleges kárpótlás a szenvedéseidért.

Jennsen hátán végigfutott a hideg. Honnan tudhatná ez az ember? Hiszen mindig annyira elővigyázatosak voltak!

– Ezt meg hogy érted?

– Az évek miatt, amit a fickó okozta mai ijedséged vett el az életedből.

Jennsen végre képes volt kiengedni visszafojtott lélegzetét egy halk sóhajjal. Ideje lenne már, hogy ne a legrosszabbat keresse mindig mindenben, amit az emberek mondanak neki. Hagyta, hogy Sebastian a kezébe tuszkolja az érméket.

– Jól van, de szerintem a fele téged illet, amiért segítettél nekem. – Ezzel visszanyújtott három arany márkát.

A férfi megragadta Jennsen kezét a felé nyújtott pénzzel, és összezárta a lány tenyerét a három érme fölött.

– Tartsd csak meg. Most már a tiéd.

Jennsen arra gondolt, mennyit segíthet ez a pénz rajtuk.

– Anyámnak nagyon nehéz élete volt. Hasznát tudná venni. Anyámnak fogom adni.

– Akkor remélem, mindkettőtökön segít majd. Legyen ez élete utolsó jótéteménye ennek a katonának, hogy segít rajtad és anyádon.

– Forróak a kezeid. – Jennsen a férfi szemeinek csillogását látva gyanította, hogy miért, de nem mondott többet.

Sebastian bólintott, és megerősítette a lány gyanúját.

– Van egy kis lázam. Ma reggel kapott el. Ha ezt itt befejeztük, remélem, eljutok a következő városig, és száraz szobában pihenhetek egy ideig. Szükségem van némi pihenőre, hogy visszanyerjem az erőmet.

– A város túl messze van ahhoz, hogy még ma elérd.

– Biztos vagy benne? Elég gyorsan tudok haladni. Megszoktam az utazást.

– Én is – felelte Jennsen –, és nekem is majdnem egy teljes napba telik, hogy beérjek. A nappali világosságból már csak egy pár óra maradt, és még ezt a munkát is be kell fejeznünk. Ma estig már egy gyors lovon sem tudnál elérni a városig.

Sebastian felsóhajtott.

– Nos, azt hiszem, akkor nem fog menni.

Ismét letérdelt, és félig elfordította a holttestet, hogy a kést le tudja oldani az övéről. A kés tokja ezüsttel szegélyezett finom kidolgozású fekete bőrből készült, és ugyanaz a cikornyás betű díszítette, mint a markolatot. Sebastian féltérden Jennsen felé nyújtotta a tokba bújtatott csillogó fegyvert.

– Butaság lenne egy ilyen jó fegyvert a földbe temetni. Vedd el. Jobb, mint az az ócskaság, amit korábban mutattál.

Jennsen meglepetten és zavarodottan állt egy helyben.

– De hát neked kellene megtartanod.

– Én majd megtartom a többit. Azok úgyis jobban illenek hozzám. A Sebastian-szabály.

– Sebastian-szabály?

– Szépség a szépséghez.

 Jennsen elpirult a nyílt bóktól. De ez a fegyver nem szépség volt. Sebastiannak fogalma sem lehet róla, micsoda rútságot jelképez.

– Van róla valami fogalmad, mit jelenthet a markolaton az az R betű?

Ó, igen – akarta mondani Jennsen. Nagyon is jól tudta, mit jelent. Éppen ez volt a rútság.

– A Rahl ház jele.

– A Rahl házé?

– Rahl Nagyúr, D'Hara uralkodója – mondta Jennsen egy rémálom egyszerű magyarázataként.