Tizenkilencedik fejezet

 

 

 

Jennsen kerülgette az embereket a fennsík lábánál elnyúló vásártér rögtönzött utcáin, közben elképzelte, hogy fákat kerülget az erdőben, ahol mindig jobban otthon érezte magát, mint az emberek között. Ott szeretett volna lenni most, egy csendes erdőben, óriás fák árnyai közé rejtőzve, anyjával az oldalán együtt nézni, ahogy Betty a bokrok friss hajtásait rágcsálja.

A kereskedők, a bámészkodók néha meg-megnézték maguknak Jennsent, de a lány lehajtott fejjel törtetett előre, nem nézett fel az emberek arcába.

Félholtra aggódta magát Betty miatt. Irma, a kolbászárus nő kecskekolbászt is árult. Semmi kétség, elsősorban ezért akarta volna megvenni Bettyt Jennsentől. A szerencsétlen kecske nyilván rémesen el volt keseredve miatta, hogy egy idegen vitte el magával. Bármennyire fájlalta is azonban Jennsen a kecske elvesztését, és bármennyire szerette volna is megtalálni és visszavenni, nem helyezhette ezt a vágyát Sebastian élete elé.

Amikor lacikonyhák és pékek állásai mellett haladt el, Jennsenben még inkább tudatosult, milyen éhes, különösen a hosszú lépcsőjárás erőfeszítései után. Reggel óta nem evett semmit, és nagyon szeretett volna valami ennivalót venni, de erre esélye sem volt. Az emberek egy része tábortüzek mellett főzte a vacsoráját. A tüzet ágakkal táplálták, amit kétségkívül úgy hoztak magukkal erre a célra. A serpenyőikben hagyma és egyéb fűszerek sercegtek az olvasztott vajban. A nyársakon sülő hús illata csiklandozta a lány orrát. Az illatok részegítően kavarogtak a levegőben, és szinte az elviselhetetlenségig fokozták Jennsen éhségét.

Mikor az éhség engedte, Jennsen gondolatai vissza-visszatértek Sebastianhoz. Minden percnyi késedelem egy újabb korbácsütést, újabb sebet, kicsavart végtagot, törött csontot jelenthetett a férfi számára. A szenvedés újabb végtelen hosszú percét. E gondolatoktól keserű epe tolult fel Jennsen torkába. Nem is csoda, hogy Sebastian azért jött ide, hogy segítse a D'Harát legyőzni akarók küzdelmét.

Hirtelen egy, még az eddigieknél is rémítőbb gondolat bukkant fel Jennsen elméjében: a Mord-Sithek. Bármerre vetődött Jennsen az anyja oldalán, egész D'Harában nem volt semmi és senki, amitől az emberek jobban féltek volna, mint a Mord-Sithektől. A képességük, hogy fájdalmat és szenvedést okozzanak másoknak, legendás hírű volt. Az a mondás járta, hogy az Őrző világától erre eső oldalon kínzásban nem volt párja a Mord-Sitheknek.

Mi van akkor, ha a d'haraiak egy ilyen nőt bíznak meg Sebastian megkínzásával? Még ha Sebastian nem is képes a mágia használatára, az sem számít. Az Agielükkel – és ki tudja még, mi egyéb fegyvereikkel – a Mord-Sithek bárkinek képesek elviselhetetlen szenvedést okozni. Az, hogy a mágiahasználókat a saját mágiájuk által ejtették foglyul, egyszerűen csak egy újabb képességük volt a többi között. Egy Mord-Sith számára egy Sebastianhoz hasonló mágia nélküli személy csak rövid, véres közjátékot jelenthetett.

A tömeg jócskán megfogyatkozott, mire Jennsen a szabadtéri vásár széléhez ért. A rögtönzött utca, amin haladt, az utolsó stand után, ahol egy hórihorgas férfi bőrszegeket és használt szekér-alkatrészeket árult, egyszerűen a semmibe enyészett. A langaléta árus mindenféle apró holmival megrakott nagy társzekerén túl nem volt semmi más, csak messzire elnyúló kietlen pusztaság. A dél felé tartó úton emberek sűrű sora haladt. A levegőben kavargó nagyobb porfellegek jelezték a déli irányú főutca távolabbi részén délkelet és délnyugat felé kiágazó mellékútvonalakat. Nyugatnak egyetlen út vagy ösvény sem tartott.

Néhány, a vásár szélén kódorgó ember megnézte magának Jennsent, aki magányosan indult előre, a lenyugvó nap irányába. És bár rácsodálkoztak néhányan, követni senki sem követte az Azrith síkság néven ismert kietlen pusztaságba. Jennsen örült neki, hogy végre egyedül lehet. Emberek között tartózkodni tényleg olyan veszélyesnek bizonyult, ahogy mindig is tartott tőle. Ahogy haladt előre nyugatnak, a vásár látványa gyorsan elenyészett mögötte.

Kezét becsúsztatta a köpenye alá, és megérezte a kése megnyugtató jelenlétét. A testén melengetett fegyver markolata melegnek érzett a tenyere alatt, mintha valami élőlény lenne, nem pedig ezüstből és acélból készült élettelen tárgy.

Legalább a pénzét vette el a tolvaj, nem a kését. Ha már választania kellett a kettő között, jobban örült neki, hogy a kése maradt meg. Egész életében soha nem volt sok pénze, anyjával együtt maguk gondoskodtak önmagukról. A kés viszont létfontosságú volt számára a túléléshez. Ha palotában élsz, szükséged van pénzre. Ha viszont a szabad ég alatt, akkor fontosabb a kés, és Jennsennek eddig még nem volt ilyen remekbeszabott kése, akármilyen fura módon jutott is hozzá.

Ujjai szórakozottan simogatták végig az ezüst markolatot díszítő cifra „R" betűt. Arra gondolt, hogy vannak, akiknek akkor is szükségük lehet egy késre, ha palotában élnek.

Hátrapillantott, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy senki sem követi. A fennsík apróvá zsugorodott a megtett távolsággal, és a lábánál nyüzsgő emberek lassan mozgó kis hangyáknak tűntek. Örült, hogy maga mögött hagyhatja ezt a helyet, de azt is tudta, hogy vissza kell még térnie ide, miután Altheával találkozott, ha meg akarja menteni Sebastiant.

Egy ideig háttal lépkedett, hogy arcát kímélje a nyugatról fújó jeges széltől, közben alaposan szemügyre vette a Palotát körülvevő masszív kőfal sziklái között kanyargó szerpentint. Mivel délről érkezetek a Palotához, abból az irányból nem láthatták ezt az utat. Az egyik pontján egy különösen veszélyes sziklahasadékon felvonóhíd ívelt át, ami most éppen fel volt húzva. Ha a sziklák nem lettek volna elég elrettentőek, a Népek Palotája köré épült magas kőfal gondoskodott róla, hogy senki ne juthasson be a Palotába, akit nem akarnak beengedni.

Jennsen csak azt remélte, hogy Altheához ennél könnyebb lesz bejutnia.

Abban a távoli, hatalmas épületben tartják fogva valahol Sebastiant. A lány elgondolkodott, vajon a férfi most olyan teljesen és végleg magára hagyatottnak érzi-e magát, ahogy valószínűleg Betty is. Elmormolt egy imát a jó szellemekhez, kérve, hogy tartsák meg a reményt Sebastianban, és adják valahogyan a férfi tudtára, hogy Jennsen ki fogja őt hozni onnan.

Amikor belefáradt a hátrafelé gyaloglásba, és elege lett a Palota látványából, visszafordult, arccal nyugatnak. Ekkor azonban el kellett viselnie az arcát ostorozó szelet, ami néha szinte a lélegzetet is kikapta a szájából. Egy-egy erősebb széllökés egészen a szeme magasságáig kavarta fel a száraz síkság porát, törmelékét.

A táj lapos volt, száraz és jellegtelen, a talaj tömör kő, helyenként durvaszemcsés homoksávok húzódtak keresztül rajta. A rőtsárga síkságot néhol sötétebb barna foltok tarkították, mintha erős teával locsolták volna le. Növényzet alig-alig élt meg rajta, ahol volt is egy-egy szál, az is mind valami alacsony, satnya kóróféle, ami télire zörgősre és törékenyre száradt.

Messze nyugaton csipkés hegylánc körvonalai látszottak. A középen látszó csúcsot mintha hó borította volna, de a nappal szembe nézve ezt nehéz volt biztosan megítélni. Jennsen nem tudta megbecsülni, milyen messzire lehetnek azok a hegyek. Nem szokott hozzá az ilyen vidékekhez, és a síkságon nem tudta jól megítélni a távolságokat. Több óra járásnyira lehettek, de tőle akár több napira is. De legalább nem hóban kell gázolnia, mint azt jó párszor meg kellett tenniük a Népek Palotája felé jövet.

Jennsen rájött, hogy hiába van tél, vízre akkor is szüksége lesz. Úgy vélte, ha eléri a mocsarat, ott talál elég vizet magának. Arra is ráébredt azonban, hogy az asszony, aki a Palotában elmagyarázta neki az utat, csak annyit mondott, hogy messze van, azt nem, hogy neki mekkora utat jelent a messze. Lehet, hogy amit ő messzinek tart, az Jennsen számára csak pár órányi kemény gyaloglás. Lehet azonban az is, hogy az asszony több napi utat értett rajta. Jennsen most azért imádkozott, hogy ne tartson napokig az út, bár az a gondolat sem vidította fel, hogy utána egy mocsáron kell átkelnie.

Egyre erősödő zörgést hallott maga mögött. Hátranézett, és a távolban magasra emelkedő porfelhőt pillantott meg. Hunyorogva nézte egy darabig, mire rájött, hogy egy szekér közeledik felé a pusztaságon át.

Gyorsan körbenézett a kopár vidéken, nem lát e bármi olyan helyet a közelben, ahol elrejtőzhet. Egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy bárkivel is egyedül kelljen szembetalálkoznia itt a kietlen senki földjén. Eszébe ötlött, hogy talán azok közül, akik megfigyelték a vásár szélén, hogy ő egyedül indult el a pusztaságba, valamelyik kivárta, amíg a lány elég messzire elér, aztán utána eredt, hogy megtámadja.

Futni kezdett. Mivel a szekér a Palota irányából közeledett, Jennsen abba az irányba futott, amerre addig is igyekezett: nyugatnak, a láthatáron sötétlő hegyvonulat felé. Futás közben olyan nagy kortyokban nyeldekelte a fagyos levegőt, hogy a torka belefájdult. A síkság monotonan húzódott előtte, egyetlen apró repedés, mélyedés sem látszott a talajban, ahol megpróbálhatott volna elrejtőzni. A sötét hegyláncra koncentrált, afelé menekült teljes erejéből, de közben pontosan tudta, hogy elérhetetlenül messze van tőle.

Hamarosan megtorpant. Ostobaság, amit művel. A lovaknál úgy sem tud gyorsabban futni. Derékban meghajolva, tenyerét a combjaira támasztva lihegett, próbálta lecsillapítani a légzését, közben a felé közeledő szekeret figyelte. Ha valaki azért jött utána, hogy megtámadja, a lehető legostobább dolog, amit tehet, hogy kifárasztja magát a futással, előre felőrli minden erejét.

Visszafordult, arccal a lenyugvó nap irányába, és újra nekiindult, de most már olyan ütemben, ami nem meríti ki az erejét. Ha küzdenie kell, legalább ne kifulladtan álljon elé. Lehet az is, hogy egyszerűen csak egy hazafelé tartó szekér az, és hamarosan talán el is fordul, más irányba. Ő egyszerűen csak a szekérzörgésre figyelt fel, meg a jármű felverte porfelhőre. Valószínű, hogy azok ott a szekéren észre sem vették még Jennsen apró, gyalogló alakját.

Aztán vérfagyasztó gondolta futott át az agyán: talán valamelyik Mord-Sith máris vallomást csikart ki Sebastianból. Lehet, hogy az egyik könyörtelen nőszemélynek máris sikerült megtörnie. Bele se mert gondolni, ő maga hogyan viselné el, ha valaki módszeresen összetördelné a csontjait. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lenne kitartani efféle kínzások alatt.

Lehet, hogy az elviselhetetlen szenvedés hatása alatt Sebastian elárulta nekik Jennsen nevét. A férfi tulajdonképpen mindent tudott róla. Tudta, hogy Jennsen apja Darken Rahl volt. Tudta, hogy Richard Rahl Jennsen féltestvére. Tudta, hogy Jennsen a varázslónőhöz igyekszik segítségért.

Talán azt ígérték Sebastiannak, nem kínozzák tovább, ha feladja nekik Jennsent. Vajon lehet hibáztatni Sebastiant az árulásáért ilyen körülmények között?

Lehet, hogy a Jennsen felé robogó szekér tömve volt nagydarab, marcona d'harai katonákkal, akit az ő elfogására küldtek ki. Lehet, hogy a lány számára csak most kezdődik még igazán a rémálom. Lehet, hogy a mai nap az, amelyik eljövetelét Jennsen egész életében rettegte.

Szemeit a félelem könnyei öntötték el. Ismét a köpenye alá nyúlt, és ellenőrizte, hogy kése könnyen és szabadon mozdul-e a tokjában. Kissé kijjebb húzta a fegyvert, majd határozottan visszalökte, figyelve a megnyugtató fémes csendülést, amellyel a kés a helyére csusszant.

Vontatottan teltek a percek, ahogy Jennsen előre haladt, arra várva, hogy a szekér utolérje. Igyekezett félelmét kordában tartani és gondolatban felidézni mindent, amit anyja a kés használatáról tanított neki. Jennsen egyedül volt, de nem volt védtelen. Tudta, hogyan védje meg magát. Egyre ezt ismételgette magában, nehogy megfeledkezzen róla.

Persze, ha túl sokan lesznek, akkor semmi nem segíthet rajta. Túlságosan is élénken fel tudta idézni, hogyan fogták le a férfiak ott, a házukban, és hogy milyen tehetetlen volt akkor. Igaz, akkor a meglepetés ereje is az ő oldalukon állt, de ez nem számít; a lényeg az, hogy elfogták. Ez volt, ami számított. Ha Sebastian nem lett volna ott…

Mikor ismét hátranézett, a szekér már egészen közel ért hozzá. Jennsen megvetette a lábát, köpenyét kissé szétnyitotta, hogy könnyen hozzáférjen a késéhez, és meglephesse a támadóit. Ez egyszer a meglepetés neki is hasznos szövetségese lehet: az egyetlen szövetséges, amire jelenlegi helyzetében számíthat.

Ekkor meglátott egy egészséges fehér fogakat kivillantó szégyellős mosolyt a szekér bakjáról felé sugározni. A jól megtermett szőke férfi közelebb irányította a szekeret, a kerekek alól apró kődarabok repkedtek, és porfelhő vágódott ki hátrafelé. Mikor a férfi befékezte a járművet, a por lassan leülepedett. A borárus férfi ült a bakon, a férfi az Irma melletti standról, a férfi, aki ingyen adott Jennsennek egy pohár bort. A férfi egyedül volt.

Jennsen azonban nem lehetett teljesen bizonyos a férfi szándékai felől, ezért a hangja rideg maradt, keze a kése markolata közelében.

– Mit keresel te idekinn?

A férfi még mindig mosolygott.

– Meg akarlak kocsikáztatni.

– És a testvéreid?

– A Palotánál hagytam őket.

Jennsen nem bízott a férfiben. Mi oka lett volna, hogy segítsen egy ismeretlen nőn?

– Köszönöm, de azt hiszem, jobban tennéd, ha visszamennél, és a saját dolgoddal törődnél inkább. – Ezzel tovább is indult.

A férfi nagy huppanással ugrott le a szekérről. Jennsen megpördült, és készen állt rá, hogy védekezzen, ha kell.

– Nézd, úgy gondoltam, hogy ez az egész így nincs rendjén – mondta a férfi.

– Mi nincs rendjén?

– Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy én csak álltam ott, és hagytalak, hogy a halálodba indulj. Élelem, víz és felszerelés nélkül ugyanis az vár rád idekint a síkságon. Elgondolkodtam azon, amit mondtál, hogy vannak dolgok, amiket az embernek meg kell tennie, különben az élete nem ér semmit, és nem is érdemes élnie tovább. Én sem tudtam volna nyugodtan élni tovább, ha hagyom, hogy itt halj meg idekint, a Síkságon. – A férfi hangjából eltűnt a határozottság, és inkább kérővé lágyult. – Gyere, kapaszkodj fel a szekérre, hadd vigyelek el!

– És mi lesz a testvéreiddel? Mielőtt rájöttem volna, hogy elveszett a pénzem, bérbe sem akartál adni lovat nekem, mert azt mondtad, akkor nem tudnátok haza menni.

A férfi hüvelykujját az övébe akasztotta, és rezignált hangon kezdett magyarázkodni.

– Szóval, olyan jól ment ma az üzlet, hogy tisztességes összeget sikerült beszednünk. Joe és Clayton amúgy is ott akartak maradni egy ideig a Palotában, hogy a változatosság kedvéért szórakozzanak is egy kicsit. A bolt azért sikerült olyan jól, mert az az Irma ott árulta mellettünk a fűszeres kolbászait. – Megrántotta a vállát. – Nos, mivel ő olyan hatásosan segített rajtunk, ezért most nekem is adódott rá lehetőségem, hogy rajtad segítsek. És mivel a lovaidat és a felszerelésedet Irma elvitte magával, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy elvigyelek téged a szekéren. Ezzel egy kicsit talán helyrehozom a dolgokat. Elvégre csak egy útról van szó, nem az életemet ajánlom fel vagy ilyesmi. Csak egy kis segítség valakinek, akiről tudom, hogy szüksége van rá.

Jennsennek bizony jócskán szüksége volt a segítségre, de nem bízott meg ebben az idegenben.

– Engem Tomnak hívnak – mondta a férfi, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban –, és hálás lennék érte, ha megengednéd, hogy segítsek rajtad.

– Ezt meg hogy értsem?

– Ahogy te is mondtad: Bizonyos dolgokat meg kell tennünk, hogy az életünknek egy kicsivel több értelmet adhassunk. – A férfi egy nagyon rövid pillantással végigmérte a csuklya alól kigöndörödő vörös fürtöket, aztán visszakomolyodott. – Hát ezért lennék hálás érte, ha én is tehetnék valami hasonlót.

Farkasszemet néztek, és Jennsen fordította el előbb a tekintetét.

– Én pedig Jennsen vagyok, de nem tudom, hogy…

– Hát akkor ugorj fel. Van egy kis borom…

– Nem szeretem a bort. Attól csak még szomjasabb leszek.

Tom vállat vont.

– Vizem is van elég. Hoztam egy pár húsos lepényt is. Még melegek, ha sietsz és most mindjárt eszel belőlük.

Jennsen a férfi kék szemét tanulmányozta, amelyek pont olyan színűek voltak, mint annak a kurafi apjának, Darken Rahlnak. De ennek az embernek a szemében csak egyszerű őszinteséget látott. A mosolya sem pimasz volt, inkább visszafogott.

– Nincs feleséged, aki hazavárna?

Ezúttal Tomon volt a sor, hogy lesüsse a tekintetét, és az út porába bámuljon.

– Nem, hölgyem. Még nem házasodtam meg. Túl sokat utazom. Nem hiszem, hogy lenne olyan lány, aki szívesen venné az ilyen életet. Amellett így nem is igen van esélyem rá, hogy bárkit is eléggé megismerhessek ahhoz, hogy házasságon kezdjen járni az eszem. Persze nagyon remélem, hogy egyszer, valamikor találok majd egy olyan nőt, aki hajlandó lesz megosztani velem az életét, aki mosolyt tud csalni az arcomra, és akihez én is méltó tudok lenni.

Jennsen meglepődött rajta, hogy Tom egy ilyen egyszerű kérdéstől elpirult. Úgy találta, hogy a férfi merészsége, amellyel megszólította őt, és felajánlotta a segítségét, alighanem jócskán túlmegy Tom szokványos viselkedésén. Amilyen barátságos volt a férfi, olyan szégyenlősnek is bizonyult. Jennsen mindjárt sokkal nagyobb biztonságban érezte magát a tudattól, hogy ezt az embert ennyire zavarba tudja hozni egy magányos nő a puszta közepén mindössze azzal, hogy a szívügyeire rákérdez.

– Hát, ha nem ártok vele az üzleti tevékenységeteknek… a megélhetéseteknek…

– Nem – vágott közbe Tom azonnal. – Egyáltalán nem. Egy cseppet sem. – Visszafelé intett, a fennsík irányába. – Ma nagyon jól kerestünk, és megengedhetünk magunknak egy kis lazítást. A testvéreim egyáltalán nem bánták. Utazunk szerte az országban, és mindent megveszünk, amit méltányos áron megkapunk. Mindent a szőnyegektől a borig, napos csibétől a csizmáig, aztán mindent visszahozunk ide, és eladjuk a Palotánál. Tulajdonképpen inkább szívességet teszünk a testvéreimnek vele, hogy hagyjuk őket pihenni egy kicsit.

Jennsen rábólintott.

– Segítenél vele, ha elvinnél, Tom.

A férfi elkomorult.

– Tudom, egy ember élete forog kockán. – Felkapaszkodott a szekérre, aztán lenyújtotta a kezét Jennsennek. – Óvatosan, hölgyem!

A lány elfogadta a férfi nagy kezét, és fellépett a vaslépcsőre.

– A nevem Jennsen.

– Ahogy már mondtad is, hölgyem. – Azzal Tom könnyedén felhúzta a lányt a bakra.

Amint Jennsen leült, Tom azonnal egy takarót húzott elő az ülés mögül, és kupacba gyűrve a lány ölébe tette. Láthatóan nem akart illetlenül viselkedni azzal, hogy saját kezűleg takargatja be vele Jennsent. A lány eligazgatta magán a takarót, és hálás mosollyal köszönte meg a meleg gyapjúholmit. Tom ismét hátranyúlt, és egy rakás megviselt csomagolóruha alól előkotort egy kis batyut. Félszeg mosollyal kínálta a lány felé a fehér szalvétába kötött húsos lepényeket. Tom igazán állta a szavát: a lepények még melegek voltak. A férfi egy vizestömlőt is előkerített valahonnan, és letette kettejük közé az ülésre.

– Ha akarod, utazhatsz hátul is, a ponyva alatt. Jó sok takarót hoztam, hogy melegen tartsanak, és odabent sokkal kényelmesebb lehet, mint itt kint a faülésen.

– Egyelőre jó lesz itt is – felelte Jennsen. A lepénnyel gesztikulálva folytatta: – Ha visszaszerzem a holmijaimat, meg a pénzemet, mindent meg szeretnék fizetni neked. Csak tartsd számon, mivel tartozom, és mindent visszafizetek.

Tom kiengedte a féket, és megrántotta a gyeplőt.

– Ha úgy akarod. De én nem várom el tőled.

– Úgy akarom – zárta le a témát Jennsen, és a szekér egy rándulással megindult.

Amint úton voltak, Tom azonnal elfordult az eddigi nyugati irányból északnyugat felé.

Jennsen korábbi gyanakvása tüstént visszatért.

– Hé, mit művelsz? Hova a csudába mész?

Tom kissé meglepetten vette tudomásul, hogy a lány még mindig nem bízik benne.

– Azt mondtad, Altheához akarsz menni, nem?

– Igen, de nekem úgy magyarázták, menjek nyugatnak egész addig, amíg a legmagasabb hófödte csúcshoz nem érek, aztán a túloldalán forduljak északnak a sziklák mentén…

– Ó – vágott közbe Tom, mert ekkor jött rá, mit gondolhat a lány, és miért. – Arra akkor menj, ha azt akarod, hogy egy nappal tovább tartson az út.

– Miért mondott volna nekem az az asszony olyan utat, ami hosszabb ideig tart?

– Valószínűleg azért, mert mindenki arra felé megy Altheához, és ő nem tudhatta, hogy neked annyira sietős.

– Miért mennek arra az emberek, ha az az út hosszabb?

– Mert tartanak a mocsártól. Azon az úton jutsz legközelebb száraz lábbal Althea házához, vagyis arrafelé kell a legkevesebbet a mocsárban járni. Nyilván az az asszony a másik útról nem is tudott.

A kocsi akkorát zökkent, amikor áthajtott egy keresztbe álló kisebb sziklarepedésen, hogy Jennsennek meg kellett kapaszkodnia az ülés keretében. Tomnak igaza volt: a faülés tényleg kényelmetlennek bizonyult, és mivel a szekeret nehéz súlyok szállítására tervezték, üresen erősen zötykölődött.

– De nem kellene nekem is tartanom a mocsártól? – kérdezte végül Jennsen.

– Gondolom, igen.

– Hát akkor miért ne menjek inkább a másik úton?

Tom megint a lány hajára pillantott. Ez lassan már-már szokásává vált. Jennsen nem törődött vele, a legtöbben ugyanígy önkéntelenül megbámulták miatta.

– Azt mondtad, egy ember élete forog kockán – felelte a férfi, és félszegségnek most nyoma sem volt a hangjában. – Sokkal hamarabb érsz oda, ha keresztülvágunk a csúcsnak az innenső oldalán, ráadásul abba a tekervényes kanyonba sem kell bemennünk, ami a túloldalon a sziklák között húzódik. A gond ezzel csak az, hogy hátulról kell bemenned a mocsárba, és hosszabb utat kell megtenned a mocsáron át Althea házáig.

– És a hosszabb út a mocsáron át nem nyújtja meg az időt?

– Megnyújtja, de még így is egy-egy napot spórolsz meg oda-vissza. Ez így már két nappal gyorsabb.

Jennsen egyáltalán nem kedvelte a mocsarakat. Pontosabban szólva nem kedvelte azokat a mindenféle lényeket, amelyek a mocsarakban éltek.

– Nem túl veszélyes ez így?

– Nem indultál volna el egyedül, minden nélkül erre az útra, ha nem tartottad volna elég fontosnak: élet-halál kérdésének. Ha ennyire kockára merted tenni az életedet miatta, akkor úgy gondoltam, igyekezni fogsz annyi időt megtakarítani, amennyit csak lehet. Ha jobban szeretnéd, persze vihetlek a hosszabb úton is, akkor kevesebbet kell gázolnod a mocsáron át. Rajtad áll, de azon az úton két nappal tovább fog tartani, és ha az idő tényleg olyan fontos…

– Nem, nem. Igazad van. – A Jennsen ölében tartott lepények még mindig melegek voltak, és jólesett köré fonni a fagyos ujjait. Igazán figyelmes ember ez a Tom, hogy erre is gondolt. – Köszönöm, Tom, hogy helyettem is gondoltál az időmegtakarításra.

– Ki az, akinek az élete függ ezen az utadon?

– Egy barát – felelte kurtán Jennsen.

– Igazi jó barát lehet.

– Ha ő nincs, én már halott lennék.

Egy ideig csendben gördült velük tovább a szekér a távoli hegyek sötétlő vonala felé. Jennsen azon tűnődött, vajon mi vár rá a mocsárban. Vagy, ami még rosszabb, mi fog történni Sebastiannal, ha ő nem tudja megszerezni Althea segítségét idejében.

– Mikorra? – kérdezte a férfitől. – Mikorra érünk el a mocsárig?

– Attól függ, mekkora a hó a hágóban, meg még egy pár egyéb dologtól is. Én nem túl gyakran járok errefelé, így pontosan nem tudom megmondani. De ha egész éjszaka utazunk, meglehetősen biztosra állíthatom, hogy reggelre elérjük a mocsarat.

– És onnan mennyi időbe telik Altheához elérni? Már úgy értem, a mocsáron át.

Tom aggódva nézett a lányra.

– Ne haragudj, de nem tudom bizonyosan. Eddig még soha nem jártam Althea mocsarában.

– Úgy nagyjából?

– Csak abból, amit a terület fekvéséről tudok, úgy gondolom, nem telhet többe egy napnál oda-vissza. De ez csak durva becslés. És nem számoltam bele azt az időt, amit Altheánál töltesz. – Aggodalma még nyilvánvalóbbá vált. – Olyan gyorsan eljuttatlak Altheához, ahogy csak lehet.

Jennsen a Rahl Nagyúrról akart beszélni Altheával: az apjáról is, meg a jelenlegi Nagyúrról, Richardról is, a féltestvéréről. Nem lenne szerencsés, ha Tom rájönne, hogy kicsoda is ő, vagy, hogy mi a célja. A segítőkészsége azonnal elpárologna, és ez még csak a legkevesebb. Arra gondolt, épp ideje, hogy kitaláljon valami ártatlannak tűnő okot, hogy miért ne vigye magával a varázslónőhöz. Megrázta a fejét.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha te hátra maradsz a lovakkal és a szekérrel. Ha egész éjjel hajtasz, akkor pihenned kell, hogy menetkész legyél, amikorra visszajövök. Ezzel is időt spórolunk.

Tom bólogatva fontolgatta, amit hallott.

– Ez nem rossz gondolat. De attól még én is…

– Nem. Hálás vagyok a fuvarért, az ételért, a vízért és a meleg takaróért, de nem engedem, hogy te is az életedet kockáztasd odabenn a mocsárban. Azzal segítesz legtöbbet, ha kint maradsz, és felkészülsz rá, hogy azonnal indulhassunk, ha visszatérek.

Tom ismét elgondolkodott, Jennsen közben azt figyelte, hogy kócolja a szél a férfi szőke haját.

– Rendben, ha te úgy kívánod. Örülök, hogy segíthetek, amennyit tudok. Ha Altheánál végeztél, hová akarsz menni?

– Vissza a Palotához – felelte Jennsen.

– Akkor egy kis szerencsével holnapután már ott is lehetünk.

Ez három nap Sebastiannak. Jennsen nem tudhatta, van-e még három napja hátra a férfinek. Vagy három órája. Vagy akár három perce. De amíg a legkisebb esély is volt rá, hogy Sebastian életben lehet, addig muszáj bemennie a mocsárba. Jennsen minden rossz érzése ellenére, ami az előtte álló feladat miatt gyötörte, élvezte a húsos lepényt. Az étel nagyon finom volt. Igaz, amilyen éhes volt, most bármi szinte ugyanúgy ízlett volna neki. Kiemelt a lepény belsejéből egy nagyobb darab húst, és Tom szájába dugta.

Tom megrágta az ételt, lenyelte, azután megszólalt:

– Röviddel naplemente után feljön a hold, vagyis mire a hágón át kell kelnünk, elég jól fogok látni hozzá, hogy ne kelljen megállnunk. Hátul a ponyva alatt van elég takaró. Ha leszáll az éjszaka, jobban tennéd, ha hátramennél, és aludnál egy keveset, ha tudsz, a holnapi nap előtt. Szükséged van a pihenésre. Én majd bóbiskolok egy keveset, amíg Altheánál leszel. Amikor visszajössz, megint egész éjszaka hajtok majd, és visszaviszlek a Palotához. Remélem, így elég gyorsan végzünk hozzá, hogy még megmenthesd a barátodat.

Jennsen ott dülöngélt a zötyögő szekér bakján a megtermett férfi mellett, akivel ma találkozott először, aki mindezt hajlandó megtenni egy idegenért.

– Köszönöm, Tom. Te jó ember vagy.

A férfi elvigyorodott.

– A mama is mindig ezt mondta.

Jennsen épp újabb falatot harapott a tésztából, amikor Tom hozzátette:

– Remélem, a Rahl Nagyúr is így gondolja. Ugye, elmondod neki, amikor majd találkozol vele?

Jennsen nem tudta, mit akarhat ezzel mondani a férfi, megkérdezni pedig nem merte. Agyában vadul kergették egymást a gondolatok, és a szájában lévő ételt használta ürügyül, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. Bármit is mond, akaratlanul is bajba keverheti magát. De végtére is Sebastian életéről volt szó, ezért úgy döntött, hogy mosolyog, és belemegy a játékba.

– Hát persze.

A halvány, de diadalittas mosolyból ítélve, ami Tom szája sarkában megjelent, miközben látszólag az utat figyelte maga előtt, és megrántotta a gyeplőt, ez volt a helyes válasz.