Kilencedik fejezet

 

 

 

Oba elegánsnak és divatosnak érezte magát posztókalapjában és barna gyapjúzubbonyában, miközben a keskeny utcákon haladt a fal mellé húzódva. Közben egy kis dallamot dúdolgatott, amit az egyik kocsmában játszottak furulyán, és megragadt Oba fülében, miközben elhaladt a kocsma mellett. Mielőtt befordult volna abba az utcába, ahol Lathea lakott, meg kellett várnia egy lovast, aki keresztbe ügetett át előtte. Valaha Obának is volt egy lova, szeretett is lovagolni rajta, de anyja úgy döntött, nem engedhetik meg maguknak egy ló tartását. Az ökrök hasznosabbak voltak, és sokkal több munkát el tudtak végezni, de közel sem voltak olyan szórakoztató társaság, mint a lovak.

Oba lefelé sétált a sötét utcán, csizmatalpa alatt ropogott a fagyott hókéreg. Szemből, Lathea háza irányából egy pár haladt el mellette. Oba arra gondolt, vajon ők is orvosságért jártak a vén boszorkánál? A nő aggodalmas pillantást vetett Obára. Ilyen sötét utcán jogos is volt az aggodalom, és Oba jól tudta, hogy voltak nők, akik megriadtak a hatalmas méretei láttán. A szembe jövő nő széles ívben kikerülte Obát. A vele lévő férfi viszont merészen Oba szemébe nézett: ezt nem sok férfi merte megtenni.

Ahogy rá néztek, az a patkány tekintetére emlékeztette Obát. Az emlék hatására elvigyorodott: annak az emlékére, hogy megint megtapasztalt valami újat. Azok ketten azt hitték, rájuk vigyorog. Oba megemelte a kalapját a hölgy előtt. Az visszamosolygott rá. Olyasféle üres mosoly volt ez, amit Oba gyakran láthatott a nők ajkán. Olyan mosoly, amitől pojácának érezte magát. A pár eltűnt az éjszaka sötétjében.

Oba zubbonyzsebébe dugta a kezeit, és továbbindult Lathea háza felé. Utálta, ha sötétben kellett ide jönnie. A varázslónő enélkül is elég félelmetes volt, ráadásul még a házáig ezen a keskeny, sötét ösvényen kellett végigmenni. Oba mély, zavart sóhajjal szívta be a fagyos téli levegőt.

Nem félt attól, hogy férfiak erejével szembeszálljon, de a mágia rejtelmeivel szemben védtelen volt. Jól tudta, mennyi kínt okoztak neki Lathea főzetei. Égették, amikor lenyelte őket, és égették ott, ahol megszabadult tőlük. A tinktúrák nem csak fájdalmat okoztak neki, de az önkontrollját is elvesztette tőlük. Ilyenkor nyilván nem is embernek látszott, csak valami nagytestű állatnak. Megszégyenítő!

Persze hallott másokról, akik magukra haragították a varázslónőt, és az Obáénál sokkal rosszabb sorsra jutottak. Láz érte el őket, vakság, lassú, fájdalmas halál. Az egyik férfi megőrült, és meztelenül rohant el hazulról a mocsárba. Azt mesélik, valahogyan ujjat húzott a boszorkánnyal. Kígyó marta halálra, lila, felpuffadt testét a nyálkás hínár között lebegve találták meg. Oba el sem tudta képzelni, mit művelhetett ez a férfi, amivel ilyen véget érdemelt ki a varázslónőtől. Igazán okosabb lehetett volna, óvatosabb a vén banyával.

Néha Obának rémálmai voltak róla, hogyan bánhat el vele a boszorkány a mágiájával. Elképzelte, hogy Lathea ezernyi mágikus lándzsadöféssel hasogatja össze a testét, vagy akár a húst is lefaragja a csontjairól. Beleégeti a szemeit a koponyájába. Megduzzasztja a nyelvét akkorára, hogy azon fuldokolva szenvedjen lassú kínhalált.

Közben sietve haladt előre az ösvényen. Aki előbb kezd, hamarabb végez. Oba ezt jól megtanulta.

A házhoz érve kopogtatott.

– Oba Schalk vagyok. Anyám küldött az orvosságáért.

A fiú várakozás közben a hideg levegőben párálló leheletét tanulmányozta. Végre apró résnyire kinyílt az ajtó, és a vénasszony kikukucskált rajta. Oba azt hitte, az asszony a varázserejével képes őt szemügyre venni anélkül is, hogy kinyitná az ajtót. Előfordult olykor, hogy amíg Oba arra várt, hogy Lathea elkészítse anyjának a gyógyfű keveréket, érkezett valaki, és Lathea egyszerűen kijött elé ajtót nyitni. Valahányszor azonban Oba érkezett, a varázslónő előbb mindig kikukkantott, megnézni, vajon ki keresi.

– Oba. – A felismerés olyan savanyúan hangzott az asszony szájából, amilyen savanyú képet vágott hozzá.

Az ajtó kinyílt, a varázslónő beeresztette Obát. A fiú félénken, tisztelettudóan óvakodott beljebb. Lopva körbekémlelt, habár régóta jól ismerte már a helyet. Mindig gondosan vigyázott rá, nehogy viselkedésével megbántsa a boszorkányt. Lathea egyáltalán nem félt Obától. Vállára csapva ösztökélte beljebb, hogy végre becsukhassa mögötte az ajtót.

– Megint az anyád térde? – Kérdezte a varázslónő, miközben az ajtót sietősen becsapva kizárta a kinti fagyos levegőt.

Oba a padlót bámulta, és bólintott.

– Azt mondta, nagyon fájnak, és hogy szeretne rá a gyógyszeredből. – Tudta, hogy a többit sem hallgathatja el. – Azt is kéri, hogy… készíts valamit nekem is.

Lathea jellegzetes, ravasz mosolyával kérdezett vissza.

– Valamit neked, Oba?

Oba tudta, hogy a boszorkány pontosan tudja, mit akart mondani a fiú. Soha nem jött ide másért, csak két dologért: az egyik az anyjának, a másik Obának. Lathea azonban szerette ki is mondatni a fiúval. Lathea olyan gonosz tudott lenni, akár egy fogfájás.

– Orvosságot nekem is.

A boszorkány arca közelebb úszott Obához. Alulról nézett fel a fiúra, alattomos vigyora még mindig ott terpeszkedett az ajkai körül.

– Orvosságot a rosszaságra? – A boszorkány hangja úgy sziszegett, mint egy kígyó. – Erről van szó, Oba? Ezt kéri tőlem Schalk mama?

Oba krákogott, aztán bólintott. A boszorka csúfondáros vigyorától nagyon kicsinek érezte magát, ezért újra lesütötte a szemét.

Lathea pillantása lustán elidőzött a fiún. Oba azt találgatta, mi járhat a boszorkány ravasz elméjében, miféle alattomos gondolatok, milyen gonosz tervek. Az asszony végül megmozdult, elindult a jókora szekrényhez, hogy a gyógyszerhez való alkotórészeket összeszedje. A gyalulatlan fenyőből készült szekrényajtó hangosan megnyikordult, amikor kinyitotta. A kiválasztott üvegeket bal karjába nyalábolva vitte a szoba közepén álló asztalhoz.

– Anyád csak próbálkozik, ugye, Oba? – Az öregasszony hangja most színtelen motyogás volt csak, mintha magában beszélne. – Egyre csak próbálkozik, pedig a kész tényeket nem tudja megváltoztatni.

Oba.

A kecskelábú asztalon álló olajlámpás fénye megvilágította az üvegek karéját, amelyeket Althea egyenként rakott le az asztalra, alaposan megszemlélve előtte mindegyiket. Valami járt a fejében. Talán azon, miféle gonosz kotyvalékot keverjen ki ezúttal Obának, milyen válogatott kínokat okozzon neki a fiúban állandóan jelen lévő, pontosabban soha meg nem nevezett gonosz kiűzésének örve alatt.

A kandallóban tölgyfarönkök parázslottak sárgás-narancsos ragyogással, kellemes meleget és fényt sugározva a szoba belseje felé. Oba és anyja szobájának közepén egy kis gödör volt kiásva a tűz számára. Obának nagyon tetszett, hogy Lathea kandallójában a füst egyenesen felszállt a kéménybe, ki a házból, ahelyett, hogy ott terpeszkedett volna szét a szobában, amíg lassan ki nem szivárog a tetőben lévő apró lyukon át. Oba szerette a jól elkészített tűzhelyeket, és arra gondolt, hogy egyszer majd ő is épít egyet magának és az anyjának. Valahányszor Latheához kellett jönnie, mindig igyekezett egyre alaposabban megfigyelni, hogy építették ki a boszorkány kandallóját. Tanulni nagyon fontos dolog.

Fél szemét azért közben Lathea hátán tartotta, aki éppen valamilyen folyadékokat öntögetett össze az üvegekből egy széles szájú korsóba. Üvegbottal mindig jól megkevergette a kotyvalékot, valahányszor újabb adalékot töltött hozzá. Mikor végre megelégedett a művével, a gyógyitalt egy kis üvegbe töltötte és parafával bedugaszolta. A kis üvegcsét Oba kezébe nyomta.

– Ez az anyádé.

Oba átnyújtotta az érmét, amit anyjától kapott. Az öregasszony mereven a fiú szemébe nézve vette el a pénzt göcsörtös ujjaival, és a ruhája zsebébe csúsztatta. Oba csak akkor mert újra lélegzetet venni, amikor Lathea végre elfordult tőle, és visszament dolgozni az asztalhoz. A boszorkány ismét a fény felé emelve vizsgálgatott néhány üveget, mielőtt elkezdte kikeverni Oba gyógyszerét. Azt az átkozott gyógyszert.

Oba nem szeretett Latheával beszélgetni, de a boszorkány hallgatása néha még jobban zavarta, szinte bizsergett tőle a bőre. Nem jutott eszébe semmi értelmes társalgási téma, de végül mégis úgy döntött, muszáj mondania valamit.

– Mama örülni fog az orvosságnak. Reméli, hogy segíteni fog a térdein.

– És reméli, hogy kap valamit, ami a fiát is meggyógyítja?

Oba megrántotta a vállát. Már sajnálta, hogy társalgásba kezdett az öregasszonnyal.

– Igen, asszonyom.

A varázslónő a válla fölött hátranézett a fiúra.

– Én megmondtam Schalk mamának, nem hiszek benne, hogy bármi is használna neked.

Oba sem hitt benne, főként, mert nem hitte, hogy bármi is meg kellett volna benne gyógyítani. Amikor még kicsi volt, úgy gondolta, az anyja biztosan jobban tudja, és nyilván nem adna neki gyógyszereket, ha nem lenne szükség rájuk, de azóta már kételkedni kezdett a dologban. Többé már nem tartotta olyan okosnak a mamát, mint valamikor régen.

– De azért nyilván fontos vagyok neki. Különben nem akarna meggyógyítani.

– Vagy azt reméli, hogy a gyógyszer segítségével megszabadulhat tőled – jegyezte meg Lathea, szinte csak úgy mellékesen, munkája közben.

Oba.

Oba felkapta a fejét. Mereven bámult a varázslónő hátára. Ez a gondolat eddig eszébe sem jutott. Talán épp Lathea reménykedik benne, hogy az orvossága megszabadítja a fattyútól őt is, meg az anyját is? A mama néha eljött Latheához beszélgetni. Talán akkor ezt is megbeszélték?

Ostobán azt hitte, hogy a két asszony jót akar neki, segíteni akar rajta, holott épp az ellenkezője az igaz? Lehet, hogy együtt főzték ki a tervüket? Hogy egész idő alatt őellene szőttek összeesküvést? Hogy méreggel akarják eltenni láb alól?

Ha Obával történne valami, az anyjának többé nem kellene gondoskodnia róla. A Mama gyakran panaszkodott rá, hogy mennyit eszik Oba. Időről időre mondogatta, hogy Oba etetése sokkal többe kerül neki, mint a saját fenntartása, és hogy Oba étvágya miatt nem tudnak egy fillért sem félretenni. Lehet, hogy ha Oba etetése helyett félrerakta volna az árát, már egész csinos kis vagyona lehetne belőle.

De ha Obával valami történne, akkor az anyjának minden munkát magának kellene elvégeznie.

Talán a két asszony egyszerűen csak puszta gonoszságból akarja őt megmérgezni.

Esetleg csak nem gondolták végig az egészet a következményeivel együtt, mint ahogy most Oba tette. Anyja gyakran meglepte Obát az együgyű gondolkodásával. Lehet, hogy a két asszony egy nap egyszerűen csak elhatározta, hogy gonoszul fognak bánni Obával.

A fiú a lángok fényét nézte, ahogy meg-megvillant a boszorkány egyenes szálú, gyér hajfürtjein.

– Ma a Mama azt mondta, rögtön az elején azt kellett volna tennie velem, amit te javasoltál neki.

Lathea valami sűrű, barnás folyadékot öntött éppen a korsóba. Most ismét hátranézett a fiúra.

– Igazán?

Oba.

– Mit mondtál neki, mit kellett volna, tegyen velem mindjárt az elején?

– Hát nem nyilvánvaló?

Oba.

A felismeréstől jeges hideg kúszott végig Oba hátán.

– Azt mondtad neki, meg kellene, öljön engem.

Életében soha nem beszélt még ilyen nyíltan, merészen. Eddig soha nem mert szembeszállni a boszorkánnyal, mert túlságosan félt tőle. Most azonban a merész szavak egyszerűen megjelentek az agyában, ahogy a Hang szokott, és ő azonnal ki is mondta őket anélkül, hogy végiggondolta volna, vajon bölcs dolgot cselekszik-e.

Szavaival Latheát még jobban meglepte, mint saját magát. Az asszony kezei tétován megtorpantak a korsó fölött, és úgy nézett Obára, mint aki a szeme előtt változik át éppen valami egészen új emberré. Lehet, hogy ez is történt.

Oba rájött, tulajdonképpen tetszik neki, hogy nyíltan kimondja, amit gondol.

Eddig még egyszer sem látta Latheát habozni. Talán azért, mert a boszorkány biztonságban érezte magát a körbeírt, de nyíltan soha ki nem mondott szavak árnyékában.

– Ez volt az, amire mindig is biztattad a Mamát, Lathea? Ez volt az? Hogy ölje meg a fattyát?

Lathea vékony arcán apró mosoly jelent meg.

– Nem azt jelenti, ahogy most a te szádból hangzik, Oba. – A korábbi halk, lassú, gőgös hanghordozás most teljesen eltűnt az öregasszony hangjából. – Egyáltalán nem. – Lathea most úgy beszélt Obához, mint egy felnőtt férfihoz, nem, mint egy épp csak megtűrt, rossz, fattyú kölyökhöz. Már-már szinte kedvesen. – Egy asszonynak néha jobb, ha nem tartja meg az újszülött csecsemőjét. Nem is olyan szörnyű a dolog, ha a baba épp hogy csak megszületett. Akkor még nem annyira… nem annyira személyiségek.

Oba. Hódolj be.

– Úgy érted, akkor még könnyebb.

– Úgy van – kapaszkodott bele mohón Oba kifejezésébe az öregasszony. – Akkor még könnyebb.

Oba beszéde lelassult, és hangjába olyan rideg él költözött, amiről a fiú maga sem tudta, hogy benne rejtőzött.

– Ez azt jelenti, hogy könnyebb megtenni… amikor a gyerek még nem elég nagy hozzá, hogy ellenálljon.

Rejtett képességeinek sokfélesége kellemesen meglepte Obát. Ez az új csodák éjszakája.

– Nem, nem, én egyáltalán nem így értettem. – De Oba tudta, hogy a boszorkány igenis így értette. Lathea hangja sürgetővé, bizonygatóvá gyorsult, a fiú iránti, frissen ébredt tisztelettel telten. – Csak azt akartam mondani vele, hogy könnyebb az asszonynak megtenni, mielőtt még igazán megszeretné a gyermeket. Mielőtt még a baba személyiséggé válna. Igazi, tudatos személyiséggé. Akkor még könnyebb, és néha az asszonynak úgy a jobb.

Oba most is újat tanult, de még nem volt képes rá, hogy teljesen átlássa a dolgot. Tudta, hogy ez az új, valami rendkívül fontos dolog, hogy az igazi, mély megértés küszöbén áll.

– Miért lenne jobb?

Lathea abbahagyta a folyadék kitöltését, és letette az üveget.

– Nos, néha nagyon nehéz dolog egy újszülöttet felnevelni. Mindkettejüknek nehéz. Néha mindkettejüknek úgy a jobb, ha…

Gyors léptekkel a szekrényhez sietett. Újabb üveggel tért vissza, és ezúttal az asztal másik oldalára állt, nem fordított többé hátat Obának. A fiú számára készülő szer mindenféle porokból és főzetekből állt, és Oba nem tudta róluk, melyik micsoda. Az öregasszony által most hozott üvegben azonban azon kevés szerek egyike volt, amit a fiú is megismert: lázvörös hegyi rózsa szárított bibéi. Kicsi, barna, aszott karikák voltak, csillagszerű alakzattal a közepükön. Lathea gyakran használta ezt a komponenst az Obának készített orvossághoz. Ezúttal kiszórt egy jókora adagot a begörbített tenyerébe, összemorzsolta a kezében, és az apró, barna morzsákat a korsóba szórta.

– Mindkettőjüknek jobb? – kérdezte Oba.

Lathea ujjai tanácstalan mozdulatokkal mintha elfoglaltságot kerestek volna maguknak.

– Igen, néha előfordul. – Úgy tűnt, a varázslónő nem akar többet beszélni erről a témáról, de nem tudja, hogyan térjen ki előle. – Néha az újszülött sokkal több gondot jelent, mint amennyit az anyja el tud viselni, ennyi az egész… olyan nehézséget, ami veszélyezteti az asszonyt, meg a többi gyerekét is.

– De a mamának nincs is több gyereke.

Lathea hosszan hallgatott.

Oba. Hódolj be.

A fiú a Hangra figyelt. A Hangra, amely most valahogy más volt, mint eddig. Valahogy sokkal fontosabbá vált.

– Nincs, de te akkor is nagyon sok gondot jelentettél neki. Borzasztó nehéz egy nőnek egyedül felnevelni egy gyereket. Különösen egy… – Lathea időben visszafogta, amit majdnem kimondott, és újra kezdte. – Mármint csak úgy értem, nagyon nehéz.

– Mama mégis megtette. Én úgy gondolom, tévedtél. Nem igaz, Lathea? Te tévedtél, nem a Mama. Mama igenis akart engem.

– És soha nem ment férjhez. – Csattant fel Lathea. Hirtelen támadt haragjától pillantásába visszatért a dölyfös felsőbbrendűség. – Lehet, hogy ha… lehet, hogy ha férjhez mehetett volna, esélye lett volna rá, hogy terjes családja lehessen, nem csak egy…

– Egy fattyú kölyke?

Lathea ezúttal nem válaszolt. Úgy látszott, megbánta az előbbi kitörését. A harag szikrája kihunyt a szeméből. Enyhén remegő kézzel újabb adagot szórt a tenyerébe a bibékből, sietve szétmorzsolta őket, és a keverékhez szórta a korsóba. Aztán elfordult, és egy kék folyadékkal teli üveget tartott a tűz fénye felé, úgy vizsgálgatta.

Oba lépett egyet az asztal felé. A boszorkány felkapta a fejét, tekintete Oba szemébe mélyedt.

– Jóságos Teremtő! – suttogta a fiú szemébe nézve. Oba ráébredt, hogy az öregasszony nem is hozzá beszél, csak önmagához. – Néha, amikor belenézek ezekbe a kék szemekbe, őt látom magam előtt…

Oba összevonta a szemöldökét haragos pillantású, hideg kék szemei fölött.

A palack kicsúszott az öregasszony kezéből, tompán puffant az asztalon, majd legurult róla, és a földnek csapódva összetört.

Oba. Hódolj be! Add fel az akaratodat!

Ez új volt. Ezt még soha nem mondta neki a Hang.

– Azt akartad, hogy a Mama megöljön engem, ugye, Lathea?

A boszorkány szemében félelem villant. Ez határozottan új dolog volt. Oba olyan gyorsan kezdett új dolgokat megismerni, hogy szinte követni sem tudta már őket.

Oba látta, hogy az öregasszony felemeli a kezeit. A kezeit, amelyek a varázstudók fegyverei. Megtorpant. Óvatosan várakozott.

Hódolj be, Oba, és legyőzhetetlenné válsz.

Ez már nem csupán új volt, de határozottan meglepő.

– Én azt hiszem, el akarsz pusztítani engem a „gyógyszereiddel", nem igaz, Lathea? Azt akarod, hogy meghaljak.

– Nem! Nem, Oba. Ez nem igaz! Esküszöm, nem igaz!

Oba újból lépett egyet előre, próbálgatva, amit a Hang ígért neki.

Althea kezei egyenesen kinyúltak maga elé, karomként behajlított csontos ujjai között fényudvar jelent meg. A boszorkány varázsolt.

– Oba! – Az öregasszony hangja most sokkal határozottabb, sokkal magabiztosabb volt. – Maradj ott, ahol vagy!

Hódolj be, Oba, és legyőzhetetlenné válsz.

Oba ismét előbbre lépett, és érezte, hogy a combja az asztal peremébe ütközik. Az üvegek összeütődtek és megcsörrentek az asztalon. Az egyik erősen meg is tántorodott. Lathea látta, ahogy az üveg táncol egy kissé, majdnem visszabillen eredeti helyzetébe, aztán mégis eldől, és sűrű, vörös folyadék csordul ki belőle az asztalra.

A boszorkány arca hirtelen eltorzult a dühtől, a gyűlölettől és az erőfeszítéstől. Görcsös ujjait előrelökte Oba felé, és varázshatalmának minden erejével lesújtott a fiúra.

Vakító fény lobbant fülsiketítő dörrenés kíséretében, és egy pillanatra fehérben fürdött az egész szoba.

Oba sárgásfehér fénycsóvát látott maga felé száguldani: gyilkos villámot, amit ellene küldtek.

Semmit sem érzett.

Háta mögött a villám ember nagyságú lyukat vágott a fából épült falba, izzó faszilánkokat permetezve szét a fagyos éjszakába. Odakint a hóban sisteregve aludt ki mindahány.

Oba megérintette a mellkasát, ahová a mágikus villám teljes erejével lesújtott. Semmi vér. Semmi seb. Oba teljesen sértetlen maradt.

Oba úgy látta, Latheát még nála is jobban megdöbbentette ez az eredmény. A boszorkány tágra nyílt szemekkel, tátva maradt szájjal bámult a fiúra.

És ő egész életében rettegett ettől a madárijesztőtől!

Lathea gyorsan összeszedte magát, arca ismét eltorzult az erőfeszítéstől, miközben felemelte a kezeit. A levegőnek perzselt haj szaga volt. Lathea felfelé fordította a tenyerét, és útjára engedte halálos varázslatát, pusztulást küldve Obára. Olyan energia száguldott a fiú felé, aminek élő ember nem tud ellenállni.

A kék fénysugár megperzselte a falat Oba mögött, de ő megint nem érzett semmit. Elvigyorodott.

Lathea újra varázsló mozdulatokat tett a karjaival, de ezúttal gyors, félig elharapott szavakat is kántált hozzá, amelyeket Oba nem értett: mágikus fenyegetésüket azonban megérezte. A boszorkány előtt hullámzó körvonalú fényoszlop bomlott ki: rettenetes erejű varázskígyóként. Semmi kétség, gyilkos hatalmú csapásra készült.

Oba felemelte a kezét, hogy megérintse a sistergő halálfonatot, amit Lathea alkotott. Ujjai belehatoltak a fényoszlopba, de nem érzett semmit. Olyan volt, mintha egy másik világban létező jelenést próbált volna megérinteni. Ott volt, és mégsem volt ott.

Olyan volt, mintha Oba… legyőzhetetlen lett volna.

A boszorkány dühös visítással emelte fel megint a kezeit.

Oba villámsebességgel ragadta torkon az öregasszonyt.

– Oba! – sikoltotta Lathea. – Oba, ne! Kérlek!

Ez megint új dolog volt. Oba még soha nem hallotta Latheát azt mondani, hogy „kérlek".

Oba az asztalon keresztül rántotta magához a boszorkányt a torkánál fogva. Az üvegek szanaszét repülve csapódtak a padlóhoz. Volt, amelyik leesve tovagördült, mások vékony tojáshéjként roppantak össze.

Oba megmarkolta a vénasszony ritkás szálú haját. Lathea kétségbeesetten karmolászta a fiú vaskos karját, közben vadul igyekezett titkos tehetségét segítségül hívni. Misztikus szavakat sikoltozott, amelyek nyilván varázskifejezések lehettek: varázslói tehetségét próbálták újból megidézni. Oba számára ismeretlenül hangzottak ezek a szavak, de a gyilkos szándékot egyértelműen kiérezte belőlük.

Oba azonban feladta önmagát, és legyőzhetetlenné vált.

Végignézte, ahogy az öregasszony szabadjára engedi gyilkos haragját: most őrajta volt a sor.

A szekrényhez csapta a boszorkányt Lathea szája néma sikolyra nyílt.

– Miért akartad, hogy a Mama megszabaduljon tőlem?

Lathea tágra nyílt nagy, kerek szemei rettegése forrásán: Oba arcán függtek. Egész életében abban lelte örömét, hogy másokat megfélemlítsen: most mindaz a félelem, amit másoknak okozott, százszorosan tért vissza hozzá.

– Miért akartad, hogy a Mama megszabaduljon tőlem?

Oba válaszul csak szaggatott, ziháló sírást kapott.

– Miért?! Miért?!

Oba egyetlen rántással letépte a vénasszonyról a ruháját. A ruha zsebéből pénzdarabok záporoztak a földre.

– Miért?!

Megmarkolta a fehér alsóinget, amit Lathea a ruhája alatt viselt.

– Miért?!

Az öregasszony megpróbálta a testéhez szorítani az alsóneműjét, de a fiú olyan erővel szakította le róla, hogy Lathea a lendülettől csontos, vékony karjaival tehetetlenül kalimpálva elvágódott a földön. Aszott mellei kiszáradt tőgyekként csüngtek alá. Ez a nagyhatalmú varázslónő most mezítelenül remegett Oba lábai előtt, és senki sem volt többé.

Lathea végre visszanyerte elveszett hangját, és teli torokból sikoltozott. Oba fogcsikorgatva markolt a vénasszony hajába, és talpra rántotta. Ismét odavágta a szekrényhez. A fa megrepedt, és a szekrényből palackok záporoztak alá. Oba megragadta az egyik kigurult palack nyakát, és a szekrényhez csapva szilánkokra törte.

– Miért, Lathea?! – A palack letörött nyakát az öregasszony testéhez nyomta. – Miért? – A boszorkány még hangosabban sikoltozott. Oba megcsavarta az éles szélű üvegdarabot az asszony hasában. – Miért?!

– Kérlek! Ó, édes Teremtőm… kérlek…ne!

– Miért, Lathea?!

– Mert – nyüszítette az öregasszony – te annak a szörnyetegnek, Darken Rahlnak a fattya vagy.

Oba tétovázott. Ez megdöbbentő hír volt – ha igaz.

– Mamát megerőszakolták. Ő maga mondta el nekem. Azt mondta, az apám egy olyan férfi volt, akit ő nem is ismert.

– Ó dehogynem. Bizony, hogy ismerte. Anyád fiatal korában a Palotában dolgozott. Akkoriban nagy mellei voltak, és még nagyobb tervei. Bután kigondolt tervei. Nem volt elég okos hozzá, hogy felfogja, nem volt több egyéjszakás kalandnál egy olyan férfi számára, aki annyi nőt kaphatott meg, amennyit csak akart: nőket, akik olyan mohón mentek az ágyába, mint ő, de olyanokat is, akik nem akartak.

Ez határozottan új dolog volt Oba számára. Darken Rahl a világ legnagyobb hatalmú embere volt. Lehetséges, hogy az ő ereiben a nemes Rahl vér folyik? A lehetséges következmények elgondolásába beleszédült a feje.

Ha a boszorkány igazat mond.

– Anyám ott maradt volna a Népek Palotájában, ha Darken Rahl fiával lett volna viselős.

– Te nem örökölted a Tehetséget.

– Akkor is, ha én az ő fia vagyok…

Fájdalmai ellenére Latheának sikerült azt a mosolyt az arcára ölteni, amitől Oba úgy érezte magát, mint a mocsok a csizmatalpán.

– Benned nincs meg a Tehetség. A te fajtád csak holmi féreg volt az ő számára. Könyörtelenül kiirtotta valamennyit, akit csak megtalált. Ha tudott volna rólad, halálra kínozta volna anyádat is, meg téged is. Mikor anyád erről tudomást szerzett, elmenekült a palotából.

Oba úgy érezte, kezdik elönteni az újdonságok, és átláthatatlan zűrzavarrá duzzadnak az agyában.

Közelebb húzta magához a boszorkányt.

– Darken Rahl nagyhatalmú varázsló volt. Ha igaz lenne, amit mondtál, üldözőbe vett volna bennünket. – Újra a szekrénynek lökte az öregasszonyt. – Vadászott volna rám! – Megrázta a vékony testet, mintha a választ akarná kirázni belőle. – Megkeresett volna!

– Megpróbálta, de nem képes meglátni a szakadásokat a világ szövedékében.

Lathea szemei fennakadtak. Törékeny teste szinte semmi ellenállást nem jelentett Oba számára. Jobb füléből vér csordult ki.

– Mit mondasz? – Oba úgy gondolta, Lathea most már csak összevissza zagyvál.

– Csak Althea képes…

Már semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Oba azon töprengett, vajon a vénasszony korábbi szavaiban mennyi volt az igazság.

Lathea feje erőtlenül félrebillent.

– Megmenthettem volna… mindnyájunkat… amikor esélyem nyílt rá. Althea tévedett…

Oba megrázta az asszonyt, hogy még többet szedjen ki belőle. Lathea orrából habos vér buggyant elő. Oba minden rángatása, kiabálása, követelése ellenére az öregasszony nem szólalt meg többé. A fiú egészen közel húzta a törékeny testet, annyira, hogy súlyos, forró lélegzete meglebegtette az aszott koponyán ülő ritkás hajszálakat. Hiába bámult a semmibe meredő szemekbe.

Mindent megtudott, amit az öregasszony képes volt elmondani neki.

Eszébe jutottak az orvosságok, amiket a boszorkány kikevert neki, a maró, égető porok, amelyeket le kellett nyelnie, a napok, amelyeket az ólban kellett töltenie bezárva. Visszaemlékezett, mennyiszer hányt kimerülésig a vén banya gyógyszereitől, és mégsem tudta elmulasztani belei égető fájdalmát.

Oba dühös vicsorgással emelte magasba a könnyű, csontos testet, és a harag ordításával vágta a falhoz. Lathea sikolyai csak még jobban feltüzelték a bosszúvágyát. Perverz örömöt lelt az öregasszony reménytelen szenvedésében.

Lecsapta a boszorkány testét a súlyos kecskelábú asztalra, olyan erővel, hogy az asztal is, a test is összetörött. A vénasszony teste minden ütközéssel egyre ernyedtebbé, egyre véresebbé, egyre élettelenebbé vált.

De Oba még épp csak hogy elkezdte bosszúszomjas dühöngését.