Huszonharmadik fejezet

 

 

 

Jennsen kényelmesen elhelyezkedett a varázslónő lába előtt a vörös-arany ülőpárnán.

– Sok-sok évvel ezelőtt – kezdte Althea kezeit összekulcsolva fekete-fehér nyomott mintás ruhája ölében – régebben, mintsem el tudnád hinni, a nővéremmel az Óvilagba mentünk, a déli Nagy Határon túlra.

Jennsen úgy döntött, hogy egyelőre jobb, ha csak hallgat, és megjegyez mindent, amit csak lehet, mintsem, hogy előhozakodjon azzal, amit ő is tud, hogy az új Rahl Nagyúr, hódító szándékkal lerombolta a déli Nagy Határt, hogy lerohanhassa az Óvilágot meg, hogy Sebastian az Óvilágból jött, hogy császárának, az Igazságos Jagangnak segítsen valami módot találni, amivel megállíthatja a megszálló d'haraiakat. Úgy gondolta, ha képes lesz egy kicsit jobban megérteni a helyzetet, talán ki tud ötölni valamit, amivel rábírhatja Altheát, hogy segítsen rajta.

– Az Óvilágba mentünk, egy helyre, amit a Próféták Palotájának hívtak – folytatta Althea. Jennsen erről is hallott már Sebastiantól. – Nekem tehetségem van a prófécia nagyon kezdetleges formáihoz. Erről akartam mindent megtanulni, amit lehet, a nővérem pedig a gyógyításról meg hasonlókról. Na, és a hozzád hasonlókról is szerettem volna megtudni mindent.

– Hozzám hasonlókról? – hökkent meg Jennsen. – Ez mit jelent?

– Darken Rahl ősei sem voltak különbek őnála. Ők is mind elpusztították a Tehetség nélkül született gyermekeiket, ha tudomást szereztek róluk. Lathea és én nagyon fiatalok voltunk, teli segítő szándékkal a rászorulók iránt meg azok iránt is, akikről úgy gondoltuk, hogy igazságtalanul üldözik őket. Arra akartuk használni a Tehetségünket, hogy jobbá tegyük a világot. Bár mindketten más-mást akartunk tanulni, a szándékunk közös volt.

Jennsen azt gondolta, ez elég pontosan kifejezi az ő pillanatnyi helyzetét, és hogy ő pont ilyesfajta segítségért könyörgött, de azt is jól tudta, hogy ez nem az a pillanat, amikor ezt kimondhatja. Ehelyett azt kérdezte:

– Miért kellett egészen a Próféták Palotájáig elutaznotok, hogy mindezt megtanulhassátok?

– Az ottani varázslónők arról voltak híresek, hogy sok mindenben ők a legjobb szakértők a varázslók és a mágia dolgaiban, főképpen pedig a mi világunk és a túlonnani világok dolgaiban.

– Túlonnani világok? – Jennsen a közelükben heverő tábla Kegyelmének a külső körére mutatott. – Úgy érted, a holtak világa?

Althea hátradőlt, úgy válaszolt.

– Végül is igen, de nem egészen pontosan. Ismered a Kegyelem jelentését? – Megvárta, míg Jennsen rábólint, aztán folytatta. – A Próféták Palotájának varázslónői sok mindent tudnak a Tehetség különböző megnyilvánulásainak kölcsönhatásáról, a világok közötti Fátyolról és a világok bonyolult összefüggéseiről, arról hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok. A Fény Nővéreinek hívják őket.

Jennsenbe villámcsapásként hasított a felismerés: Sebastian ezekről a varázslónőkről, a Fény Nővéreiről említette neki, hogy most Jagang Császárral tartanak. Éppen azt javasolta Jennsennek, hogy elviszi őt hozzájuk. Azt mondta, lehet, hogy a Nővérek tudnak segíteni rajta. A nevüket ezek szerint a Teremtő Fényével valamilyen összefüggésben kapták, különös tekintettel a mágia sugaraira a Kegyelem jelének közepén.

Aztán újabb felismerés villant az agyába.

– Van ennek valami köze ahhoz, amit Lathea mondott? Hogy te képes vagy meglátni a… réseket a Világ szövedékében, ahogy ő nevezte?

Althea olyan elégedettséggel mosolyodott el, mint a tanár, amikor látja, hogy a tanítványa az igazság felismerésével kacérkodik.

– Ez a dolog magva. Tudod, a Rahl Nagyúr mágia nélküli ivadékai – valamennyi Rahl Nagyúré, évezredek óta – mindenki mástól különböznek a világon. Ti vagytok a rések a Világ szövedékében számunkra, varázstudók számára.

– Mit jelent pontosan az, hogy rések a Világ szövedékében?

– Vakok vagyunk az irányotokban.

– Vakok? De hát te látsz engem! Lathea is látott engem. Én ezt nem értem.

– Nem a szemünkkel értem. A Tehetségünkkel. – Althea a tűzön vas teáskannát melengető Friedrich felé intett egy széles karmozdulattal, aztán az ablak irányába folytatta a nagy ívű mozdulatot. – Körülöttünk mindenütt teli a világ élőlényekkel. Te a szemeddel látod őket: Friedrichet, a fákat, meg minden egyebet. – Feltartott ujjával adott hangsúlyt a további mondanivalójának. – De én a Tehetségemen keresztül is látom őket. Amíg mi, mágiahasználók a szemünkkel képesek vagyunk meglátni téged, a Tehetségen át nem. Darken Rahl sem láthatott jobban téged, mint én. Az új Rahl Nagyúr sem. A mágiahasználók számára te rés vagy a Világ szövedékén.

– De… de… – dadogta Jennsen zavarodottan – de hát ennek semmi értelme. A Rahl Nagyúr vadászik rám. Katonákat küldött utánam. Egy darab papírra fel volt írva náluk a nevem.

– Vadászhat rád, de csak a szó hagyományos értelmében. Mágiával nem tud rád találni. A Tehetsége vak rád nézve. Kémeket, fenyegetést, megvesztegetést kell alkalmaznia, hogy a nyomodra bukkanhasson. A ravaszságát és az eszét kell használnia hozzá. Ha nem így lenne, elég lenne rád küldenie egy mágikus szörnyeteget, amelyik letépi a húst a csontjaidról és el van intézve. Nem kellene katonákat küldenie utánad egy darab papírral, amire a neved van felírva.

– Azt mondod, hogy én tulajdonképpen máris láthatatlan vagyok a Rahl Nagyúr számára?

– Nem. Nem egészen. Én ismerlek téged. Emlékeztem a vörös hajadra. Felismertelek, mert ismertem az anyádat is, és te rá hasonlítasz. Ezeken a módokon ismerlek téged: ahogy bárki más is ismerheti a másikat. Ha Darken Rahl élne, ő is felismerne a hasonlóságról, ha még egyáltalán eszébe jutna az anyád. Mások, akik jól ismerték őt, esetleg megláthatnák benned az anyádé mellett az ő vonásait is, ahogy én is. Felismerne téged azok alapján, ahogy bármelyik mágia nélküli ember ismeri fel a többi embert. Persze, ha ő, netán egy másik varázstudó rád pillantana, azonnal rájönne, hogy te a Rahl Nagyúr Tehetség nélkül született gyermeke vagy. Rájönnének, mert a szemükkel látnának téged, a mágiájukkal viszont nem. A Tehetség segítségével nem tudnának rád találni. Arra képtelenek lennének. A Tehetség használói számára te sok szempontból olyan vagy, mint bárki más, kivéve, hogy rés vagy a Világ szövedékén.

Jennsen elmélyedt a gondolataiban. Erre csak akkor jött rá, amikor Althea ujjhegyeit összeütögetve türelmes várakozó arcot vágott a lány arckifejezésére válaszul.

– Amikor a Próféták Palotájában voltam – folytatta végre Althea –, megismertem ott egy asszonyt mágusasszony volt ő is, mint én. Adie volt a neve. Egymaga utazott az Óvilágba egy nagyon távoli vidékről, hogy mindent megtanuljon, amit csak lehet. Ez az asszony vak volt.

– Vak? És képes volt vakon egyedül utazni?

Althea elmosolyodott az Adie-hoz kapcsolódó emlékei hatása alatt.

– Ó, igen. A Tehetségét használta, nem a szemeit. Minden varázslónőnek – azaz, minden mágiahasználónak – megvannak a maga egyedi képességei. Ráadásul egyesekben a Tehetség erősebb, mint ahogy akiknek nagyobb izmaik vannak, erősebbek mint te vagy én. Itt van például Friedrich. Ő izmosabb mindkettőnknél. A te hajad olyan, mint másoké, de a színe vörös. Másoknak szőke, fekete vagy barna a haja. A közös tulajdonságok mellett mindenkinek vannak egyedi vonásai.

Így van ez a Tehetséggel is. Nem csak különböző módon nyilvánul meg, de erősségében is eltérő. Egyesekben nagyon erős, másokban gyenge. Mindannyian különbözőek vagyunk. Más-más képességeink vannak, ahogy te is egyedi vagy a magad személyiségében.

– És mi is volt a te Adie barátnőddel?

– Á, igen, Adie szemei teljesen fehérek voltak. Vak volt, de megtanulta a trükkjét, hogyan lásson a Tehetsége révén. A Tehetség többet elmondott neki a körülötte lévő világról, mint nekem a szemeim. Adie képes volt jobban látni az embereket a Tehetséggel, mint én a két szememmel. Hasonlóan, mint a Tehetség nélküli vakoknál, akik a hallásukra kell, támaszkodjanak, és megtanulnak sokkal élesebben hallani, mint te vagy én. Adie így használta a Tehetségét. Azzal látott, hogy megérezte a Teremtő végtelenül apró szikráját, ami mindannyiunkban jelen van: az életet. Sőt, többet: magát a Teremtést.

A dolog lényege, hogy a Tehetséggel nézve te nem létezel. Nem létezel a számomra, a Rahl Nagyúr számára, Adie számára. Rés vagy a Világ szövedékén.

Jennsen először meg sem értette, hogy miért, de rettegés lett úrrá rajta. Aztán lassan elkezdett megvilágosodni benne ennek a rettegésnek az oka is. Érezte, hogy a szeme megtelik könnyel.

– A Teremtő nekem nem adott életet, mint a többi embernek? Én valami más módon jöttem létre? Valami… szörnyeteg lennék? Apám azért akart elpusztítani, mert a természet szörnyszülöttje vagyok?

– Dehogy, dehogy, gyermekem! – hajolt előre Althea, és nyugtatólag simogatta meg a lány haját. – Egyáltalán nem ezt akartam ezzel mondani.

Jennsen hősies erőfeszítéssel próbálta magában tartani ezt az újfajta félelmet. Könnyektől homályos szemmel látta a fölé hajló Althea aggódó arcát.

– Én még csak része sem vagyok a Teremtésnek! Ezért nem lát engem a Tehetség! A Rahl Nagyúr csak meg akarta szabadítani a világot a természet egy tévedésétől, valami gonosz dologtól.

– Jennsen, ne adj a számba olyasmit, amit én nem mondtam! Figyelj csak rám!

Jennsen a szemét törölgette.

– Figyelek.

– Csak azért, mert más vagy, mint a többiek, még nem vagy gonosz.

– Hát mi más lennék akkor, mint egy szörnyeteg, akit a Teremtés nem érintett meg?

– Kedvesem, te a Teremtés Oszlopa vagy.

– De te azt mondtad, hogy…

– Azt mondtam, hogy a Tehetség használói nem képesek látni téged általa. Nem azt mondtam, hogy nem is létezel, hogy nem vagy ugyanolyan része a Teremtésnek, mint mi mindnyájan!

– Akkor mért vagyok én egyike azoknak a… micsodáknak? Azoknak a réseknek a Világ szövetén?

Althea a fejét rázta.

– Nem tudom, leányom. De a tudásunk hiánya még nem bizonyítja, hogy amiről nem tudunk, az gonosz. A bagoly képes látni éjszaka. Gonosz leszel attól, hogy a bagoly lát téged, az emberek meg nem? Az egyik ember korlátai nem a másik ember gonoszságát igazolják. Csak egy dolgot bizonyítanak: a korlátok létezését.

– Vajon a Rahl Nagyúr minden gyermeke olyan, mint én?

Althea hosszan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, de csak a teljesen Tehetség nélkül születettek. Akik a Tehetségnek legalább egy apró szikráját örökölték, azok nem. Ez a szikra lehet annyira apró és haszontalan is, hogy ezt az egy módszert kivéve más úton fel sem lehet ismerni a jelenlétét. Az ilyen utódok minden gyakorlati szempontból mágia nélkülieknek tekinthetők, kivéve, hogy az az apró szikra megkülönbözteti őket tőletek: a résektől a Világ szövetén. És persze sebezhetővé is teszi őket. Az ilyen utódokat fel lehet kutatni a mágia segítségével, és el lehet pusztítani őket.

– Lehetséges az, hogy a Rahl Nagyurak legtöbb utóda hordozza azt az apró szikrát, és az olyanok, mint én, a rések a világ szövetében, mi vagyunk sokkal kevesebben?

– Igen – ismerte be Althea alig hallhatóan.

Jennsen megérezte, mekkora feszültség bujkál ebben az egyszavas válaszban.

– Azt akarod sugallni nekem, hogy ez az egész több annál, mint hogy mi a Tehetség hordozói szemében egyszerűen rések vagyunk a Világ szövetén?

– Úgy van. Pontosan ezért mentem annak idején tanulni a Fény Nővéreihez. Szerettem volna jobban megismerni a Tehetség és az élet, a Teremtés közötti bonyolult viszonylatokat.

– Sikerült felfedezned valamit? Tudtak segíteni neked a Fény Nővérei?

– Sajnos, nem. – Althea elmerengett. – Nagyon kevesen értenének egyet velem, talán senki, de én arra a gyanúra jutottam, hogy valamennyi emberben a hozzád hasonlókat, a Rahl Ház valódi Tehetség nélkül születettjeit kivéve, jelen van a mágiának ez az észrevehetetlenül apró szikrája, ami bár minden más módon észrevehetetlen, mégis összekapcsolja őket a Tehetség használóival, és ezen keresztül a Teremtés szélesebb értelemben vett teljességével.

– Nem értem, mit jelent ez a számomra, vagy bárki más számára.

Althea lassan megcsóválta a fejét.

– Sokkal több van ebben, Jennsen, mint amennyit én is megértek. Azt gyanítom, valami sokkal lényegesebb, mint amit tudunk.

Jennsen el sem tudta képzelni, mi lehet az a sokkal lényegesebb.

– Hány olyan utóda létezik a Rahl Nagyúrnak, aki teljesen Tehetség nélkül született?

– Amennyire én tudom, kivételesen ritka eset, hogy egy Rahl Nagyúrnak egynél több utóda szülessen a Tehetséggel, mármint ahogy ezt általában értjük. A magjukból csak egy valódi örökös fogan. – Althea felemelt mutatóujjal dőlt előre. – De lehetséges, hogy a többiek, bár a hagyományos értelemben Tehetség nélkül születtek, mégis ott van bennük a mágia észrevehetetlenül kicsiny és terméketlen csírája, ami lehetővé teszi, hogy felfedezzék és elpusztítsák őket, még mielőtt mások, például olyanok, mint én, tudomást szerezhetnének róluk.

Nagyon is lehetséges, hogy a hozzád hasonló utódok azok, akik valójában nagyon kevesen vannak, talán olyan ritkák, mint az egy szem valódi örökösök. Talán ezért is tudtok olyan sokáig túlélni, hogy az olyanok, mint én, fel tudnak ismerni benneteket, és átértékelni a korábbi véleményünket, mi is az igazán ritka és mi a mindennapi. Ahogy mondtam, azt gyanítom, messze sokkal többről van itt szó, mint amit én tudok vagy képes lennék felfogni. De azok, akik olyanok, mint te, akikből még ez az észrevehetetlenül apró szikrája is teljesen hiányzik a Tehetségnek, ti mind…

– A Teremtés Oszlopai vagyunk – vágott közbe gunyorosan Jennsen.

Althea felkuncogott.

– Talán ez tényleg jobban hangzik.

– De a Tehetség hordozói számára mi rések vagyunk a Világ szövedékén.

Althea mosolya lehervadt.

– Úgy van. Ha Adie itt lenne, aki a szemével nem lát, csak a Tehetségével, és ideállnál elé, mindent látna ebben a szobában, de téged nem. Vak lenne a jelenlétedre. Adie számára te valóban egy rés lennél a Világ szövedékén.

Jennsen elgondolkodott.

– Akkor ez tulajdonképpen csak felfogás kérdése. Bizonyos emberekből egyszerűen hiányzik a képesség, hogy egyfajta szűk körű érzékelés útján felfogják a létezésemet.

Althea rábólintott.

– Úgy igaz. De mivel a Tehetség hordozói gyakran úgy használják a képességüket, hogy nincsenek is tudatában, mint ahogy te használod például a látásodat, rettentően zavaró dolog számukra, ha egy hozzád hasonlóval találkoznak.

– Zavaró? Miért?

– Mert az embert megzavarja, ha az érzékei nem működnek összhangban.

– De hát látnak engem a szemükkel, akkor meg hol a probléma?

– Nos, képzeld el például, hogy hallasz egy hangot, de nem látod, hogy honnan ered.

Jennsennek nem kellett túlságosan megerőltetnie a képzeletét. Nagyon is jól tudta, elég friss tapasztalatokból, milyen zavaró is lehet egy ilyen élmény.

– Vagy azt képzeld el – folytatta a varázslónő –, hogy látsz engem, de amikor kinyúlsz, hogy megérints, a kezed átsiklik rajtam, mintha itt sem lennék. Nem rémítene ez meg téged?

– Gondolom, igen – ismerte be Jennsen. – Van még más valami is, amiben mi különbözünk a többi embertől? Azon kívül, hogy rések vagyunk a Világ szövedékén a Tehetség használói számára?

– Nem tudom. Rendkívül ritka dolog, hogy az ember olyannal találkozhat közületek, aki életben maradt. Bár elvileg nem kizárt, hogy többen is vagytok, és egyszer hallottam beszélni róla, hogy él egy ilyen ember a Raug'Moss néven ismert gyógyítók között, bizonyosat csak rólad tudok.

Mikor Jennsen még nagyon kicsi volt, anyjával egyszer jártak a Raug'Moss gyógyítóknál.

– Tudod, hogy hívják azt az embert?

– A Drefan nevet emlegették, de csak súgva, különben sem tudom, hogy igaz-e egyáltalán. De, még ha igaz lenne is, rendkívül kicsi az esélye, hogy még mindig életben van. A Rahl Nagyúr végtére is a Rahl Nagyúr. Ő saját maga a törvény. Darken Rahl, mint elődei döntő többsége is, nyilván nagyon sok gyereket nemzett. Eltitkolni egy ilyen gyerekről, hogy ki az apja, nagyon veszélyes dolog. Kevesen kockáztatnák meg, tehát a féltestvéreid legtöbbjéről nyilván azonnal tudomást szereztek és nyomban el is pusztították őket. A maradékra meg apránként találtak rá.

Jennsen inkább csak hangosan gondolkodott, mint kérdezte:

– Lehetséges, hogy ez egyfajta önvédelem nálunk? Vannak olyan állatok, amelyek speciális tulajdonságokkal születnek, amelyek a túlélésüket szolgálják. Az őzgidák foltjai, például, elrejtik őket a környezetükben, hogy a ragadozók ne találjanak rájuk. Résekké teszik őket a Világ szövedékében.

Althea mosolyogva hallgatta a fejtegetést.

– Szerintem van olyan jó magyarázat, mint bármi más. Persze, ismerve a mágiát, én azt gondolnám, hogy a dolog oka sokkal összetettebb lehet. A világban minden az egyensúlyra törekszik. Az őzek és a farkasok között is egyensúly áll fenn. Az őzgidákat segítik a foltjaik a túlélésben, de ez a farkasok létezését veszélyezteti, akiknek élelemre van szükségük. Ezek a dolgok ide-oda hullámzanak, de egy egyensúlyi állapot körül. Ha a farkasok felfalnák az összes gidát, az őzek kipusztulnának és a farkasok, ha nem találnának más élelemforrást, ugyancsak kihalnának utánuk, mert megváltoztatták a köztük és az őzek között fennálló egyensúlyt. Mindkét faj együtt létezik egy egyensúlyi állapotban, ami mindkét fajnak lehetővé teszi a túlélést, de egyedi életek árán. A mágiában kritikus fontosságú az egyensúly. Ami a felszínen egyszerűnek és egyértelműnek tűnik, gyakran nagyon is összetett okokra vezethető vissza. Azt gyanítom, hogy a ti esetetek is az egyensúlynak valami sokkal bonyolultabb állapotát jelenti, és az, hogy rések vagytok a Világ szövedékén, csak egy mellékjelensége az egésznek.

– És esetleg az is az egyensúly egy része, hogy akár az őzgidák esetén, amelyeket a foltjaik ellenére is megtalálnak a farkasok, néhányan a Tehetség hordozói közül is képesek látni engem? A nővéred azt mondta, te képes vagy meglátni a réseket a Világ szövedékében.

– Nem. Tulajdonképpen nem. Egyszerűen megtanultam egy pár trükköt, hogyan lehet alkalmazni a Tehetséget. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy Adie tette.

Jennsen a homlokát ráncolta. Kezdett ismét összezavarodni. Althea megkérdezte tőle:

– Meg tudod látni a madarakat egy holdvilágtalan éjszakán?

– Nem. Ha a Hold nem süt, akkor lehetetlen.

– Lehetetlen? Nem. Nem feltétlenül. – Althea a feje fölé emelte a kezét olyan mozdulattal, mintha valami elrepülne fölötte. – A csillagok fénye helyén sötét foltot látsz, ahol a madár elrepül. Ha a lyukakat figyeled az égen, bizonyos értelemben a madarakat látod.

– Egyszerűen egy másfajta látásmód – mosolyodott el Jennsen az ügyes magyarázaton. – Tehát te is így látsz engem?

– Ezzel a hasonlattal tudom legkönnyebben elmagyarázni neked. Mindkét esetben megvannak, persze, a korlátai az efféle látásnak. Éjjel csak akkor láthatod a madarakat, ha a csillagos ég előterében repülnek, ha nincsenek felhők és a többi… Az olyanokkal, mint te, ugyanez a helyzet. Én megtanultam ezt a trükköt, hogy láthassalak téged és a hozzád hasonlókat, de csak nagyon szűk keretek között tudom alkalmazni.

– Amikor a Próféták Palotájában voltál, a saját prófétikus képességeidről megtudtál-e valamit? Esetleg az segíthetne valamit abban, amit tennem kell.

– Rajtad semmi sem segíthet, ami a prófétálással kapcsolatos.

– De miért nem?

Althea kérdően oldalra billentette a fejét, mintha azt akarná kérdezni, vajon Jennsen figyel-e rá egyáltalán.

– Honnan erednek a próféciák?

– A prófétáktól.

– A prófétasághoz pedig igen erős Tehetség kell. A prófétálás a mágia egy formája. De a Tehetség hordozói téged nem látnak a Tehetségükkel, ugyebár? Számukra te egy rés vagy a Világ szövedékén. Tehát a prófécia, ami a prófétáktól származik, ugyanígy nem lát téged. Nekem van valami kevéske jóstehetségem, de nem vagyok próféta. Amíg a Fény Nővérei között éltem, évtizedeket töltöttem a pincekönyvtárukban a próféciákat tanulmányozva. A nagy próféták hosszú évezredeken át papírra vetették a látomásaikat. Akár a személyes tapasztalataim, akár az ott olvasottak alapján bátran állíthatom, hogy a próféciák éppúgy nem képesek látni téged, akár Adie. A próféciák szempontjából a te fajtád soha nem létezett, most sincs és soha nem is fog létezni.

Jennsen a sarkaira kuporodott.

– Rések a Világ szövedékén. Hát valóban.

– A Próféták Palotájában találkoztam egy Nathan nevű prófétával, és bár a hozzád hasonlókról nem tanultam semmit, a saját képességeimről megtudtam egy keveset. Főként azt, milyen szűk körű és korlátozott. Aztán amit ott tanultam, alkalmasint ellenem fordították.

– Ez meg mit jelent?

– A Próféták Palotáját sok ezer évvel ezelőtt hozták létre, és tudomásom szerint nincs még ehhez fogható hely. Az egész Palota és a környezete egy különleges varázslat hatása alatt van. Ez a varázslat megváltoztatja azok öregedését, akik a hatókörén belül élnek.

– Akkor valahogyan téged is megváltoztatott?

– Ó, igen. Mindenkit megváltoztat. Akik a Próféták Palotájának varázskörén belül élnek, azok számára lelassul az idő. Amíg a külső világban élők tizenöt évet öregedtek, mi a Palotában csak egy évvel lettünk idősebbek.

Jennsen kétkedő arcot vágott.

– Hogyan létezhet ilyesmi?

– Semmi sem marad ugyanaz. A világ folyton változik. A háromezer évvel ezelőtti Nagy Háború idején egészen más volt a világ. Azóta rengeteg minden megváltozott. Amikor D'Harától délre a Határt létrehozták, még mások voltak a varázslók is. Óriási hatalmuk volt.

– Darken Rahlnak is óriási hatalma volt.

– Nem. Darken Rahl, akármilyen erős volt is, az akkori idők varázslóihoz viszonyítva semmi sem volt. A régi varázslók olyan erőknek voltak birtokában, amelyekről Darken Rahl legfeljebb csak álmodhatott.

– Akkor hát az olyan nagy hatalmú varázslók mostanára mind eltűntek? Nem született olyan hatalmas mágus azóta?

Althea maga elé meredve súlyos komolysággal válaszolt:

– A Nagy Háború óta nem született hozzájuk hasonló. Egyáltalán varázslók is egyre ritkábban és ritkábban születnek. De háromezer év óta először most újra megszületett egy, aki olyan hatalmas mint ők voltak. A féltestvéred, Richard az.

Hát most kiderült, hogy üldözője még annál is veszedelmesebb, mint amilyennek Jennsen nagyon is élénk fantáziájával elképzelte. Nem csoda hát, hogy az anyját sikerült megölniük, és hogy a Rahl Nagyúr katonái olyan közel jutottak hozzá. Az új Rahl Nagyúr sokkal nagyobb hatalmú és veszélyesebb ember, mint az apja.

– Mivel Richard születése olyan korszakos esemény volt, a Próféták Palotájában voltak, akik jóval előre tudtak a bekövetkezéséről. Nagyon nagy várakozásokat fűztek a Harci Mágushoz.

– Harci Mágus? – Jennsennek nagyon nem tetszett ennek a kifejezésnek a hangzása.

– Igen. Rengeteg vita folyt a Richard születését megjövendölő prófécia fölött, sőt magának a „Harci Mágus" kifejezésnek a jelentése fölött is. Amíg a Palotában tartózkodtam, kétszer is alkalmam nyílt egy-egy rövid találkozásra a prófétával, akit említettem, Nathannal. Nathan Rahllal.

Jennsennek leesett az álla.

– Nathan Rahl? Úgy érted, egy igazi Rahl?

Althea elmosolyodott, részben az emlékein, részben Jennsen megdöbbenésén.

– Na, igen, egy igazi Rahl. Uralkodói, nagyhatalmú, elbűvölő és elképzelhetetlenül veszélyes. Áthatolhatatlan mágikus pajzsokkal zárták fogságba, ahol nem okozhat semmi bajt, de néha még így is sikerült neki. Igen, egy igazi Rahl. És több mint kilencszáz éves volt.

– Az lehetetlen – robbant ki Jennsenből, mielőtt még jobban meggondolhatta volna.

Friedrich megállt Jennsen mögött, és hangosan megköszörülte a torkát. Egy csésze gőzölgő teát nyújtott a feleségének, aztán Jennsennek is átadott egyet. A lány kérdő pillantással fordult vissza Althea felé.

– Én magam is közel kétszáz éves vagyok – mondta a varázslónő.

– Jennsen csak bámult rá. Altheán látszott, hogy öreg, de azért messze nem ennyire.

– Részben ennek az életkor dolognak a következménye, meg annak, hogy a Palotában töltött idő hogyan lassította le az öregedést a szervezetemben, hogy kapcsolatba kerültem veled és az anyáddal, amikor még kicsi voltál – sóhajtott nagyot Althea, és kortyolt a teájából. – És ezzel vissza is jutottunk a történethez, amit elkezdtem, meg ahhoz, amit tudni szerettél volna: hogy miért nem segíthetek rajtad mágia útján.

Jennsen belekóstolt a teába, aztán Friedrichre nézett, aki körülbelül egyidősnek látszott Altheával.

– Te is olyan öreg vagy?

– Nem – morogta Friedrich. – Althea a bölcsőből rabolt el.

Jennsen észrevette a pillantást, amit a két öreg egymással váltott. Két nagyon közel álló ember bizalmas, meleg pillantása volt ez. Tekintetükből látta, hogy könnyedén olvasni tudnak egymás legapróbb rezzenéseiből is. Anyjával álltak ilyen közel egymáshoz, ki tudták olvasni egymás szeméből a másik legrejtettebb gondolatait is. Olyan fajta kommunikáció volt ez, amihez Jennsen meggyőződése szerint kevés volt egymás közeli ismerete, szükség volt hozzá szeretetre és tiszteletre is egymás iránt.

– Friedrich-kel akkor találkoztam, amikor az Óvilágból visszatértem. Körülbelül egykorúak voltunk. Persze én sokkal hosszabb időt éltem meg, de a testem nem öregedett velem, mert a Próféták Palotája varázskörének hatása alatt álltam.

Mikor visszajöttem, jó pár dologba belekeveredtem, ezek közül az egyik az volt, hogy a hozzád hasonlókon segítsek.

Jennsen mohón itta az öreg varázslónő minden szavát.

– Ekkor találkoztál az anyámmal?

– Igen. Tudod, a Palota varázslata, az időmódosító varázslat adta az ötletet, hogyan segíthetnék a magadfajtákon. Azt tudtam, hogy hagyományos varázslattal hiába próbálnálak elrejteni benneteket. Mások is megpróbálták már, és nekik sem sikerült. A mágia nélküli leszármazottakat mind megtalálták és megölték. Ebből adódott az ötlet: nem rátok kell varázslatot idézni, hanem azokra, akik veled és anyáddal kapcsolatba kerülnek.

Jennsen várakozóan hajolt előre. Biztos volt benne, hogy most érkeznek el annak a dolognak a lényegéhez, ami pontosan az a segítség lehet, amelyet keres.

– Mit tettél? Milyen varázslatot alkalmaztál?

– Olyan mágiát, ami az emberek időérzetét változtatja meg.

– Ezt nem értem. Hogy működik az ilyen?

– Ahogy mondtam, Darken Rahl csak egyetlen módon kutathatott utánatok: a hagyományos eszközökkel. Ezeket az eszközöket manipuláltam. Úgy intéztem, hogy akik veletek találkoznak, másként érzékeljék az időt.

– Még mindig nem értem. Hogy… vagyis mit… érzékeltek akkor? Az idő az idő!

Althea ravaszkodó mosollyal hajolt közelebb.

– Azt hitték, hogy épp akkor születtél.

– Mikor?

– Bármikor. Valahányszor rád leltek vagy hallottak felőled, mint Darken Rahl gyermekéről, úgy érzékelték és úgy is jelentették, hogy újszülött vagy. Amikor két hónapos voltál, amikor tíz hónapos, négy, öt, hat éves, még mindig egy újszülöttet kerestek, függetlenül attól, milyen régen tudtak a létezésedről. A varázslat lelassította az időérzékelésüket veled, és egyedül csak veled kapcsolatban, úgyhogy mindig egy újszülött kislányt kerestek, nem pedig egy cseperedő gyereket.

Így rejtettelek el közvetlenül az orruk előtt, amíg hat éves nem lettél. Ez mindenki számítását eltorzította hat évvel. Aki gyanítja, hogy létezel, mind a mai napig egy tizennégy év körüli kamaszlányt keres, holott te már húsz is elmúltál, mindezt azért, mert mindenki úgy tudta, hogy épp akkor születtél, amikor a varázslat hatása elmúlt. A korodat onnantól számolják.

Jennsen feltérdelt.

– De hát ez működhet! Újra meg kell tenned! Ha most is körém bűvölnél egy ugyanolyan varázslatot, mint kis koromban, most is ugyanúgy hatna, nem? Akkor nem tudnák, hogy felnőttem. Akkor nem vadásznának rám. Akkor megint egy csecsemőt keresnének. Kérlek, Althea, tedd meg újra! Ahogy egyszer már megtetted!

Szeme sarkából észrevette, hogy Friedrich, aki a munkapadjánál ült a másik szobában, elfordul. Althea arckifejezéséből észrevette, hogy valami rosszat mondott, ráadásul pontosan azt, amit a varázslónő várt tőle.

Jennsen ekkor jött rá, hogy Althea egyfajta csapdát állított neki, és ő épp most sétált bele önként a szavaival.

– Fiatal voltam, és mesterien bántam a mágiámmal – kezdte Althea. Fekete szemei felcsillantak a régmúlt, nagyszerű idők emlékétől. – Évezredek során nagyon keveseknek sikerült átjutni a Határon és vissza is jönni. Én megtettem. A Fény Nővérei keze alatt tanultam, többször is kihallgatást nyertem a Prelátusuktól és a nagy prófétától is. Olyan dolgokat értem el, amit nagyon kevesen. Elmúltam száz éves, de még mindig fiatal voltam: jóképű, elbűvölő fiatal férjem volt, aki annyira hitt bennem, hogy azt is elhitte, képes lennék akár a Holdon is sétálni, ha úgy tartaná kedvem.

Jóval elmúltam száz éves, de fiatal voltam, előttem állt még az egész élet. A kor bölcsessége a test ifjúságával. Okos voltam, ó, milyen okos, és nagyon erős volt bennem a Tehetség. Tapasztalt voltam, bölcs és vonzó, nagyon sok barátom volt, és sokan voltak, akik csüggtek minden szavamon.

Althea hosszú, kecses ujjaival felhúzta a szoknyája szegélyét, és megmutatta a lábait.

Jennsen visszahőkölt a látványtól.

Ekkor értette meg, miért nem állt föl Althea eddig. Az öregasszony lábai aszottak voltak és formátlanok, a sorvadt csontokat viaszos fehér, ráncos bőr borította. Mintha a lábak már évekkel ezelőtt meghaltak volna, és csak azért nem temették volna el őket, mert a test többi része még él. Jennsen nem is értette, hogyan képes Althea megállni, hogy ne sikoltozzon folyamatosan elkeseredésében.

– Hatéves voltál – folytatta a varázslónő hátborzongatóan nyugodt és csendes hangon – amikor Darken Rahl végül rájött, hogy mit tettem. Rendkívül találékony ember volt, és mint kiderült, sokkal ravaszabb, mint egy száz-egynéhány éves fiatal varázslónő.

Csak arra maradt időm, hogy szóljak a nővéremnek, figyelmeztesse anyádat, mielőtt Darken Rahl elkapott.

Jennsen emlékezett a menekülésre. Mikor még kicsi volt, ő és az anyja elszöktek a palotából. Éjszaka volt. Látogatójuk érkezett, és Jennsen suttogást hallott az ajtóból. Röviddel utána elmenekültek.

– De… de nem ölt meg téged? – nyelt nagyot Jennsen. – Kegyes volt hozzád és meghagyta az életed.

Althea humortalanul felnevetett. Üres, kongó nevetés volt, egy végtelenül naiv megjegyzésre adott válaszul.

– Darken Rahl hitt benne, hogy nem kell mindig megölni azt, aki felbosszantotta. Inkább azt szerette, ha jó hosszú ideig életben maradnak. A halál megváltás lett volna nekik, tudod. Ha már halottak, nem tudnák megbánni, amit tettek, nem szenvednének tovább, nem lehetne például állítani őket mások elé. Te el sem tudod képzelni, én meg képtelen lennék még csak megközelítőleg is leírni, milyen rettenetes volt az elfogatásom, a hosszú út, amelyen elé hurcoltak, hogy milyen érzés volt annak az embernek a hatalmában lenni, belenézni a halálosan nyugodt arcába, a jeges kék szemeibe, tudni, hogy olyan valaki irgalmára vagy utalva, akiben egy szemernyi sincs. El sem tudod képzelni azt a borzalmas pillanatot, amikor rájössz, hogy minden, ami eddig voltál, minden, amit elértél, minden, amit az életedtől vártál, mindörökre szertefoszlik… A fájdalom olyan volt, mint amit vártam is. A lábaim talán elmondanak róla valamennyit.

– Annyira sajnálom – suttogta könnyek között Jennsen, kezeit a szívére szorítva.

– De nem a fájdalom volt a legrosszabb. Messze nem az volt. Megfosztott mindentől, ami az enyém volt, és azt hittem, hogy mindig is az lesz. Rosszabbat tett az erőmmel, a Tehetségemmel, mint a lábaimmal. Csak éppen te azt nem láthatod, arra te vak vagy. Én minden nap látom. És ez annyira fáj, hogy azt te fel sem tudod fogni.

De Darken Rahlnak ez mind még nem volt elég. Ezzel még épp, hogy csak elkezdte kimutatni, mennyire bosszantja, hogy elrejtettelek előle. Száműzött engem ide, erre a hőforrásokkal, miazmás gőzökkel teli, undorító lapályra. Bebörtönzött ide, és a környező mocsarat megtöltötte mágikus rémalakokkal, amelyeket pontosan abból a varázserőből alkotott meg, amit tőlem rabolt el. Tudod, azt akarta, hogy a közelében maradjak. Néhányszor meg is látogatott itt, csak hogy megnézzen a börtönömben. Azoknak a lényeknek a hatalmában vagyok, amelyek az én Tehetségemből születtek, amitől én már örökre meg vagyok fosztva. Képtelen lennék kivonszolni magamat innen a kezeimen kúszva, de még ha meg is próbálnám, vagy valaki más segítene azok a bestiák, amelyeket a saját erőmből alkotott, széttépnének. Én akkor sem tudnék többé parancsolni nekik, ha a saját életemet kellene megvédenem tőlük.

A mocsár elején meghagyott egy keskeny, biztonságos sávot, amin keresztül élelmet és az élethez szükséges egyéb dolgokat be lehet juttatni, hogy mindenem meglegyen az életben maradáshoz. Friedrichnek itt kellett házat építenie kettőnknek, mert én már soha el nem hagyhatom ezt a mocsarat. Darken Rahl azt akarta, hogy hosszú életem legyen: hogy hosszan szenvedjek érte, amiért magamra haragítottam.

Jennsen reszketve hallgatta Althea történetét, meg sem tudott szólalni. A varázslónő hosszú, kecses ujjával maga mögé, a műhely felé mutatott.

– Az embernek, aki szeretett engem, mindezt végig kellett szenvednie mellettem. Friedrich így arra lett kárhoztatva, hogy egy nyomorék feleséget szeressen és gondozzon, aki nem képes többé a test örömeit nyújtani neki.

Althea tenyerével könnyedén végigsimított sorvadt, csontos lábain, mintha egy pillanatra olyannak érezné őket, amilyenek valaha voltak.

– Soha többé nem érezhettem annak az örömét, hogy együtt lehessek a férjemmel, mint nő a férfival. A férjem nem oszthatja meg velem többé az élvezetet és a boldogságot, amit egy szeretett asszony nyújthatna neki.

Ismét elhallgatott, hogy összeszedje magát a folytatáshoz.

– A büntetésem részeként Darken Rahl meghagyta a Tehetségemnek azt az elemét, amelyről tudta, hogy nap, mint nap további kínokat kell kiállnom miatta: a prófécia, a jövőbe látás képességét.

Jennsen úgy gondolta, ez lehet még az egyetlen dolog, ami némi vigaszt nyújthat az öreg varázslónőnek. Nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen.

– Ez a Tehetséged része. Nem lelhetsz legalább ebben valami örömöt?

Althea sötét szemeit mereven a lányra szegezte.

– Élvezted az utolsó napodat, amit az anyáddal együtt tölthettél? A halálát megelőző napot?

– Igen – felelte Jennsen hosszú hallgatás után.

– Beszélgettetek? Nevettetek együtt?

– Igen.

– Na, és ha előre tudtad volna, hogy másnap megölik? Ha jóval előbb tudtad volna, mielőtt megtörténik? Napokkal, hetekkel akár évekkel előre? Tudtad volna, mi fog történni, mikor, minden rettenetes részletet? A mágiád erejével láttad volna előre a vért, a haláltusát, a kiszenvedését? Tudtál volna ugyanúgy örülni, beszélgetni, nevetni vele együtt?

Jennsen alig hallhatóan válaszolt.

– Nem.

– Érted-e már, Jennsen Rahl, hogy nem tudok segíteni rajtad? Nem azért, mert olyan önző vagyok, ahogy te mondtad, hanem, mert akkor sem lenne meg az erőm hozzá, hogy varázslatot idézzek rád, ha akarnám. Magadban kell megtalálnod az erőt hozzá, hogy segíts magadon, az akarat szabadságával elérni, amit el kell érned. Csak így lehetsz valóban sikeres az életedben. Nem ajánlhatok mágiát neked, hogy azzal oldd meg a problémáidat. Életem jó része kínok között telt a varázslat miatt, amit rád idéztem. Ha csak rólam lenne szó, önként elviselném, mert hitem szerint cselekedtem. Ami velem történt, egy gonosz ember bűne, nem egy ártatlan gyermeké. Mégis megszenvedem életem minden napját, mert nem csak az én éltem ment tönkre, de Friedriché is. Lehetett volna belőle…

– Lehetett volna belőlem senki – szólt közbe a Jennsen háta mögé előjött Friedrich. – Én életem minden napját különleges ajándéknak tartom, mert része vagy. A mosolyod napsugár, amit maga a Teremtő aranyozott be és fénybe borítja az én jelentéktelen kis életemet. Ha ez volt az ára annak, amit az élettől kaptam, örömmel fizetem meg. Ne kisebbítsd az életem örömét azzal, Althea, hogy lekicsinyled vagy közhellyé silányítod.

Althea Jennsenre nézett.

– Látod? Ez az én mindennapi szenvedésem: tudni, hogy mit nem vagyok képes megadni ennek az embernek.

Jennsen zokogva borult az asszony lábai elé.

– A mágia – suttogta Althea fölé hajolva. – Olyan bonyodalom, amire semmi szükséged sincs.