Huszonnegyedik fejezet

 

 

 

Jennsen gondolatai reménytelen ködként kavarogtak a fejében. A mocsár csak azért volt jelen, mert érezte a lábai alatt, maga körül, maga fölött, de a gondolatai zavarosabbak és kuszábbak voltak, mint az egész szövevény körülötte. Annyi minden, amiben hitt, tévedésnek bizonyult. Ez nem csak reményei nagy részének elvesztését jelentette, hanem az elképzelt megoldások csődjét is.

Ami ennél is több, Jennsennek szembe kellett néznie mindazzal a szenvedéssel, fájdalommal és nyomorúsággal, amit puszta létezésével okozott másoknak, olyanoknak, akik segíteni akartak rajta.

Könnyein át alig látta az utat maga előtt. Szinte vakon botorkált az ingoványban.

Időnként megbotlott, ha elesett négykézláb evickélt tovább, mikor egy-egy vén fa göcsörtös ágába kapaszkodva megpihent, görcsös zokogás rázta fájdalmában. Mintha anyja halálának napját élte volna újra: a zavarodottságot, a kínt, a keserű reménytelenséget, az egésznek az értelmetlenségét – csak ezúttal Althea átszenvedett élete miatt.

Sírás közben a lelógó indákba kapaszkodva vergődött keresztül a sűrű aljnövényzeten. Anyja halála óta az adott célt és irányt az életének, hogy a varázslónőt megtalálja és segítséget kérjen tőle. Most nem tudta, mit tegyen. Elveszettnek érezte magát a saját életében is.

Megkerült egy területet, ahol a talaj repedéseiből gőzök törtek fel dühös sziszegéssel. A mérges gőzök gomolygó felhőkben vették körül. Keservesen körbevergődött a fortyogó iszap körül, és újra a sűrű bozótosba jutott. Kezét tövises ágak hasogatták, éles szélű levelek csaptak az arcába. Sötét vizű kis tóhoz ért, amelyre homályosan emlékezett ide vezető útjából. Körbebukdácsolt a meredek partján, sziklákba kapaszkodva. Keze alatt hirtelen letört egy kődarab a málló sziklából, és egyensúlyát félig elvesztve kapkodott újabb támasz után, alig-alig úszva meg a lezuhanást.

Válla fölött könnytől homályos szemekkel hátrapillantott a sötét víztükörre. Arra gondolt, talán jobb lett volna, ha lezuhan, ha elnyeli a mélység és vége lesz ennek az egésznek. Abban a pillanatban a víz ölelése csábítónak tűnt számára, gyengéd, kényelmes befejezésnek. A béke várta odalent, ami után sóvárgott. Végre, a béke. Ha itt, most meghalna, véget érne reménytelen küzdelme. Véget érne a szenvedés és a gyász. Akkor talán újra együtt lehetne az anyjával, és a többi jó szellemekkel a túlvilágon.

Nem volt azonban biztos benne, hogy a jó szellemek befogadják maguk közé azokat, akik saját kezűleg vetnek véget az életüknek. Elvenni egy életet helytelen, kivéve, ha más életeket mentünk meg vele. Ha ő most feladja, anyja minden tette, minden áldozata hiábavaló volt. Lehet, hogy Anya, aki az örökkévalóságban várakozik rá, nem bocsátaná meg neki, ha önként eldobná magától az életet.

Althea is szinte mindenét elvesztette, hogy Jennsent megmentse. Van-e joga semmibe venni ezt a bátorságot és önfeláldozást? Nem csak Altheáét, de Friedrichét is? Bármilyen nyomorultul felelősnek is érezte magát mások szenvedése miatt, nincs joga rá, hogy elvesse az életét…

Ennek ellenére úgy érezte, mintha ő lopta volna el Althea esélyét a teljes életre. Bármit mondott is az öreg varázslónő, Jennsent rettenetes szégyen égette amiatt, amit Altheának át kell élnie. Be van börtönözve ebbe az elátkozott mocsárba, minden nap megfizetve érte az árat, hogy megpróbálta Jennsent elrejteni Darken Rahl elől. Jennsen józan esze azt ismételgette, hogy mindez kizárólag Darken Rahl műve, de a szíve nem hitt neki. Althea soha nem kaphatja vissza az életét, soha nem fog tudni járni, oda menni, ahová akar, soha nem fogja érezni az örömöt és elégedettséget, amit saját Tehetsége nyújtott valaha neki.

Különben is, mi jogon várja el Jennsen, hogy mások segítsenek rajta? Miért adnák fel az életüket, a céljaikat az ő kedvéért? Mi joga van neki, hogy elfogadja ezeket az áldozatokat? Jennsen anyja nem az egyetlen volt, aki megszenvedett a lánya miatt. Althea és Friedrich a láp foglyai. Latheát meggyilkolták, Sebastian pedig börtönben van. Még Tom is, aki most a mocsár szélén várja, még ő is feláldozta több napi munkáját és bevételét, hogy Jennsennek segítsen.

Annyian próbáltak meg segíteni rajta és fizettek szörnyű árat érte. Honnan vette Jennsen egyáltalán a gondolatot is, hogy saját kívánságai terhét mások vállára tegye? Miért helyezné bárki is Jennsen életét és vágyait a sajátjai elé? Másrészt, mi lenne belőle, mi lenne vele mások segítsége nélkül?

Túljutva a meredek tó partján, Jennsen tovább gázolt a kusza gyökérzet végtelen útvesztőjében. A gyökerek mintha szándékosan akadályozták volna, mintha el akarták volna gáncsolni. Kétszer is orra bukott bennük. Mindkétszer felállt, és folytatta az útját.

Mikor harmadszor esett el, olyan erősen beütötte az arcát, hogy a fájdalom szinte elkábította. Ujjait félve futtatta végig az arccsontján, a homlokán. Úgy érezte, biztos, hogy eltörött valamelyik csontja, de sem vért, sem kiálló csontvéget nem tapintott. Ahogy ott hevert a testét megannyi kígyóként körülölelő gyökerek között, ismét elöntötte a szégyen a sok baj és bánat miatt, amit mások életébe hozott.

Aztán harag gyulladt benne.

Jennsen.

Eszébe ötlöttek anyja szavai: „Soha ne vedd magadra a bűntudat palástját mások gonoszságáért!"

Karjaira támaszkodva felállt. Hányan próbáltak meg segíteni Jennsenen és a hozzá hasonlókon, a Rahl Nagyúr gyermekein, és fizettek érte az életükkel? És hányan fognak még? Miért nem élhetik, Jennsenhez hasonlóan, ők sem békében a saját életüket?

A Rahl Nagyúr a felelős ezekért a tönkretett életekért!

Jennsen. Hódolj be.

Hát ez már soha nem fog véget érni?

Grushdeva du kalt misht.

Sebastian csak a legutóbbi az áldozatok közül. Lehet, hogy éppen ezekben a pillanatokban kínozzák meg Jennsen miatt? Ő is az életével fog fizetni, mert a Rahl Nagyúr lányán segített?

Hódolj be.

Szegény Sebastian! Jennsen hirtelen fájdalmas vágyódást érzett a fehér hajú férfi után. Olyan jó ember, hogy segíteni akart rajta! Olyan bátor! Olyan erős!

Tu vash misht. Tu vask misht. Grushdeva du kalt misht.

A Hang makacsul, parancsolóan visszhangzott az elméjében, az értelem nélküli szavakat suttogva. Jennsen megtántorodott. Hát már soha nem lehet az élete a sajátja? Még a gondolatai sem? Folyton üldözni fogja a Rahl Nagyúr a hang által is?

Jenn…

– Hagyj békén!

Meg kell mentenie Sebastiant.

Ismét gyalogolt, rakta egyik lábát a másik után, félretolta az indákat, ágakat, utat tört magának az aljnövényzetben. A sűrű köd és a vastag levélsátor alkonyi sötétségbe borította a mocsarat. Jennsennek fogalma sem volt, melyik napszakban jár. Hosszú időbe tellett megtalálnia Althea házát. Ott is sokáig időzött. Amennyire Jennsen meg tudta ítélni, akár tényleg alkonyodhatott is már. Legjobb esetben is késő délutánra járhat. És még órákba fog kerülni, mire visszaér a rétre, ahol Tom várja.

Segítségért jött ide, de ez a segítség csak illúzió volt, csak az ő fejében létezett. Egész életében anyjára támaszkodott, most pedig Altheát terhelte volna vele. El kell végre fogadnia, hogy magának kell megoldania a saját problémáit.

Jennsen. Hódolj be!

– Nem! Hagyj engem békén!

Annyira belefáradt már ebbe az egészbe. De most már dühös is volt.

Törtetett előre az ingoványban, felkavarva a sekély vizet a lába alatt, gyökerekre, kövekre lépkedve, amikor lehetett. Meg kell mentenie Sebastiant. Vissza kell mennie érte. Tom várja. Tom majd visszaviszi a Palotához.

És akkor mi lesz? Hogy fogja kihozni onnan a férfit? Eddig Altheában bízott, hogy a varázslónő majd segít rajta valami mágiával. Most már tudta, hogy semmi ilyesféle segítségre nem számíthat.

A sietségtől zihálva torpant meg a kis tavacska partján, ahol előzőleg a kígyóval találkozott. Figyelmesen megszemlélte a csendes, mozdulatlan víztükröt, de semmit sem látott. A felszín alól sehol sem bukkant elő gyökérnek látszó tekervény, ami valójában kígyó. Egyre sötétebb lett körülötte. Képtelen volt megítélni, nem ólálkodik-e bármi is a víz fölé boruló lombok árnyékában.

Sebastian élete függ tőle. Jennsen elszántan belegázolt a vízbe.

Félúton tartott, amikor eszébe jutott: idefelé megfogadta, hogy vág magának egy botot, amivel az útját kitapogassa, amikor újra át akar kelni ezen a vízen. Megállt, tanakodott magában, visszaforduljon-e a partra botot vágni. Visszafelé ugyanakkora volt a távolság, mint előre, ezért inkább tovább ment. Lábaival óvatosan tapogatva az utat maga előtt, szilárd támasztékot lelt a gyökerek szövedékén. Valódi gyökereken. Meglepő módon, a gyökereken lépkedve a víz nem ért magasabbra a térdénél, és a szoknyája szegélyét felfogva még a ruhája is szárazon maradt, mialatt a zavaros vízben gázolt.

Valami a lábának ütközött. Jennsen arca megrándult. Pikkelyes test villant a felszín közelében. Jennsen lába megcsúszott. Mámorító megkönnyebbüléssel látta, hogy ami hozzáért, csak egy hal volt.

Megingott, és hogy egyensúlyát visszanyerje, határozott lépést tett előre. Egyenesen a fekete, feneketlen mélységbe. Csak egy gyors lélegzetvételre volt ideje, és máris elmerült a víz alatt.

Sötétség vette körül. Örvénylő buborékok szálltak fel mellette, mialatt ő merült lefelé. Teljes erejéből rugdalózni kezdett, próbálta lábával elérni a vízfeneket, egy gyökeret, sziklát, akármit. Semmit nem talált. Mély vízben volt, és átázott ruhája húzta lefelé. Most nehéz csizmái is csak hátrányára voltak.

Karjaival csapkodva épp annyi időre tudta a fejét kiemelni, ami egy rövid lélegzetvételre volt elég, aztán ismét alámerült. A sokk döbbenetes volt. Teljes erejéből úszott volna a felszín felé, de ruhája ólmos hálóként tekeredett köré, és nedves súlyával minden hatékony mozgást megakadályozott. Vörös haja lebegett a feje körül, rémülettől tágra nyílt szemével észlelte az iszaptól zavaros mélybe hatoló gyenge fény reszkető, el-eltűnő csillogását maga körül.

Az egész meghökkentően gyorsan történt. Bármennyire ragaszkodott volna az életéhez, úgy látszott minden remény kisiklik a kezei közül. Minden olyan valószerűtlennek tűnt.

Jennsen.

Árnyak zárultak köré a víz alatt. Tüdeje fájdalmasan sajgott levegő után. Althea azt mondta, senki nem képes átjutni a mocsáron hátulról. Jennsennek az első alkalommal szerencséje volt. Rémülettől elszoruló szívvel észlelte, hogy egy sötét árnyék úszik a közelébe. Másodszor már nem lesz szerencséje.

Nem akart meghalni. Tudatában volt, hogy pár perce még másként gondolta, de most rájött, hogy mégsem. Csak ez az egy élete volt. Csak ez az egy drága élete. Nem akarta elveszíteni.

Megpróbált a felszín irányába úszni, a fény felé, de minden olyan lassúvá, nehézzé, nyúlóssá sűrűsödött körülötte.

Jennsen.

A hang sürgetően hangzott.

Jennsen.

Valami a testének ütközött. Irizáló zöld szín villant a szeme előtt.

A kígyó.

Felsikoltott volna, ha képes rá. Küszködve, de menekülni képtelenül, tehetetlenül nézte, ahogy a lény hosszú, sötét teste felgyűrűzik köré a mélyből.

Túl kimerült volt hozzá, hogy harcoljon. Tüdeje izzott a légszomjtól, látta magát lefelé süllyedni a gyenge fénypászmák között, egyre távolabbra és távolabbra a felszíntől, az élettől. Megpróbált felfelé úszni a fényre, a levegőre, de ólomsúlyú karjai épp hogy csak mozdultak, mint tehetetlenül lebegő hínárcsomók a víz sodrásában. Meglepődött rajta, hiszen elvileg jó úszó volt.

Jennsen.

Most lefelé süllyed.

Sötét gyűrűk fonják körül a testét.

Átázott ruhái, súlyos köpenye, kése, nehéz csizmái mind lefelé húzták, kimerült volt, döbbent és rémült, és ehhez még tegyük hozzá, hogy egyetlen rövid levegővételre volt csak lehetősége: egyszerűen képtelen volt rá, hogy felfelé ússzon.

Fájdalmat érzett.

Korábban azt hitte, hogy a fulladásos halál a víz gyengéd, lágy ölelése. Nem jól hitte. Nagyon fájt. Jobban, mint eddig bármi. A menthetetlen fulladás érzése borzasztó volt. A mellkasát szorító fájdalom szúró, elviselhetetlenül éles. Kétségbeesetten kívánta, hogy legyen vége. Küzdött a vízzel a fájdalom, a rettenet ellen, és minden egyéb gondolatot kiölt belőle a levegő iránti sürgető vágy. Torka elszorult. Rettegett tőle, hogy a levegő iránti leküzdhetetlen szükségében vizet lélegez be.

Nagyon fájt.

Érezte maga alatt a kígyó testének gyűrűző mozgását, az érintését, ami szinte simogató volt. Arra gondolt, meg kellett volna ölnie az állatot, amikor lehetősége volt rá. Eszébe jutott, hogy talán még most is elő tudná húzni a kését. De ehhez is túl kimerült volt.

Nagyon fájt.

A kígyó gyűrűi nekifeszültek a testének. Lökték, taszították. A néma sötétségben Jennsen feladta a harcot. Nem volt már értelme.

Jennsen.

Azon csodálkozott, most miért nem szólítja fel a Hang akarata feladására, ahogy mindig szokta. Ironikusnak tartotta, hiszen most végre megadta magát, épp, amikor a Hang nem is kérte, csak a nevén szólította.

Érezte, hogy valami a vállának ütődik. Valami kemény. Aztán a fejének. Aztán a combjának.

A partnak nyomódott, a teste a vízbe lógó gyökereknek ütközött. Ösztönösen megragadta a gyökereket – jóformán tudatában sem volt neki, hogy mit cselekszik – és hirtelen támadt elszántsággal kezdte felhúzni magát. Alatta a gyűrűk könnyedén, de állhatatosan továbbra is felfelé taszították a testét.

Jennsen kibukkant a felszínre. Fejéről a víz a lenti csend után szinte fülsértően erős csobogással folyt vissza. Nyitott szájjal, mohón nyeldekelte a levegőt. Sikerült felhúznia magát annyira, hogy vállaival fel tudott támaszkodni a göcsörtös gyökerekre. Egyelőre képtelen volt rá, hogy jobban kiemelje magát, de a feje legalább már kint volt, és szabadon lélegezhetett. Lábai erőtlenül lebegtek a vízben.

Lehunyt szemmel, zihálva, görcsös ujjakkal kapaszkodott a gyökerekbe, attól félve, hogy visszacsúszik az iszapos vízbe. A kapkodva beszívott, végsőkig meggyötört tüdejét megtöltő mély levegőkortyokat csodálatosan édes ízűnek érezte. Minden lélegzetvétellel érezte ereje fokozatos visszatértét.

Végre egyik kezét a másik után mind feljebb csúsztatva centiméterről centiméterre egész testét sikerült felvonszolnia a partra. Oldalára dőlve hevert, felváltva köhögött és lélegzett, teste remegett a víz hidegétől és a kimerültségtől. Arca csak centiméterekre volt az iszapos, enyhén fodrozódó vízfelszíntől. A szabad lélegzés öröme szinte megrészegítette.

Ekkor meglátta a kígyó fejét, ami hangtalanul, kecses könnyedséggel bukkant a felszín fölé. A maszkszerű fekete csíkból sárga szemek meredtek a lányra. Egy ideig mozdulatlanul farkasszemet néztek egymással.

– Köszönöm – suttogta végül Jennsen.

A kígyó konstatálta, hogy a lány kijutott a partra, hogy lélegzik, hogy él, majd zajtalanul ismét eltűnt a víz mélyén.

Jennsennek fogalma sem volt róla, mi járhatott az állat fejében, miért nem próbálta ismét megölni őt most, amikor olyan könnyen sikerült volna neki. Talán az első összetűzésük alapján úgy döntött, hogy a lány túl nagy darab lenne zsákmánynak, vagy attól tartott, hogy ismét keményen védekezne.

Na, de miért segítette? Talán az ellenfél iránti tisztelet jele lenne? Esetleg úgy értékelte az állat, hogy Jennsen versenytársa lenne az élelemszerzésben, és el akarta távolítani a saját vadászterületéről, de nem akart újra megküzdeni vele. A lány elképzelni sem tudta, miért tolta fel a hatalmas hüllő a víz felszínére, de tény, hogy ezzel megmentette az életét. Jennsen utálta a kígyókat, de ez most az életet adta vissza neki.

Az általa egyik legijesztőbbnek tartott lény ezúttal a megmenőjének bizonyult.

Egyelőre nem bírt volna lábra állni, nem bízott még meg a lábaiban, ezért négykézláb kezdett feljebb araszolni a partról, még mindig kapkodó lélegzettel, nem is szólva arról, hogy még tisztán gondolkodni sem volt képes az élmény után, hogy ilyen közel jutott a Fátyolhoz, amelyen keresztül a holtak világába vezet az út. Ruhájából, hajából bőséggel csorgott a víz. Pillanatnyilag még ez a mozgás is örömmel töltötte el. Hamarosan azonban össze tudta magát szedni annyira, hogy támolyogva két lábra emelkedjen. Igyekeznie kell. Egyre fogy az ideje.

A gyaloglástól egyre jobban összeszedte magát. Mindig is szeretett gyalogolni. Újra élőnek érezte magát tőle, kezdett visszatérni régi önmagához. Most már biztosan tudta, hogy élni akar. És azt akarja, hogy Sebastian is életben maradjon.

Sietősen haladt a fák összevissza tekergő gyökerein lépkedve a tövises bokrok, útjába lógó indák szövevénye között. Mikor elért oda, ahol a láp mohos talajából kezdett kiemelkedni a sziklahát, némileg megkönnyebbült. Megörült neki, hogy sikerült megtalálnia a természetes útjelzőt az úttalan mocsárban, és a lapos kőgerincen gyalogolva kezdett feljebb jutni a sáros, nyálkás talaj szintjéről. Minden perccel egyre sötétebb lett, és Jennsen emlékezett rá, hogy még hosszú út várja, mire felér a réthez. Nagyon nem szeretett volna itt éjszakázni a mocsárban, de az sem vonzotta, hogy sötétben kelljen felkapaszkodnia a sziklanyereg mentén.

Ezek a félelmek még nagyobb sietségre sarkallták. Haladnia kell előre, amíg a legkisebb fény is segíti. Megmegbotlott, és ilyenkor eszébe jutott, hogy egyes helyeken milyen meredek a sziklahát két oldala. Emlékeztette magát, hogy óvatosabbnak kell lennie. Ha a sötétben lezuhanna a szikláról, itt nincs segítőkész kígyó, ami megmentené.

Felfelé kapaszkodtában újra és újra végiggondolta magában mindazt, amit Altheától hallott, abban reménykedve, hogy valami használható ötletet meríthet belőle. Nem tudta, hogyan hozhatná ki Sebastiant a börtönből, de azt tudta, hogy muszáj lesz megpróbálnia. Ő a férfi egyetlen reménye. Sebastian korábban megmentette Jennsen életét: most a lányon a sor, hogy visszaadja a kölcsönt.

Elkeseredetten vágyott rá, hogy újra láthassa a férfi mosolyát, kék szemeit, fehér tüskehaját. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy Sebastiant megkínozzák. Ki kell ragadnia őt az ellenségeik markából.

De hogyan hajthatna végre egy ilyen lehetetlen feladatot? Legelőször is vissza kell jutnia a Palotába, döntötte el. Remélhetőleg addigra sikerül kitalálnia valamit.

Tom visszaviszi őt. Tom már várja. Aggódik miatta. Tom. Miért segített neki Tom? Ez a kérdés úgy meredt ki gondolatai mocsarából, mint a lápból kivezető sziklagerinc. Útjelzőként egy fontos válasz felé. Csak épp azt nem tudta, hová vezet.

Tom segített neki. De miért?

Folyamatosan erre a kérdésre koncentrált, mialatt a meredek emelkedőn igyekezett felfelé. Tom azt mondta, soha nem tudná megbocsátani magának, ha csak úgy hagyná Jennsent egyedül, élelem és felszerelés nélkül kimenni az Azrith síkságra. Azt mondta, Jennsen úgy meghalna odakint, és ő ezt nem engedheti. Ez önmagában egy nagyon tisztességes kijelentés volt.

Jennsen azonban tudta, hogy emögött valami más is rejlik. Tom elszánta magát, hogy segíti Jennsent, majdnem, mintha ez kötelessége is lenne. Tulajdonképpen nem is érdeklődött mélyebben az iránt, mit akar Jennsen tenni, a módszereit sem kérdőjelezte meg, csak megtette, a lány érdekében, ami tőle tellett.

Tom azt mondta Jennsennek, említse majd meg a Rahl Nagyúrnak, hogy segített a lánynak, hogy ő jó ember. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Jennsent. Bár a dolog csak mellékes megjegyzésként hangzott el, a férfi igenis komolyan gondolta. De akkor mit jelenthet ez?

Jennsen ezen jártatta az agyát, miközben egyre magasabbra jutott a sziklaháton, az óriás fák ágai és levelei között. A nyirkos levegőben ismeretlen állatok, titokzatos teremtmények furcsa elnyújtott hangjai hangzottak fel. Távolabbról hasonló hangok feleltek visszhangzó vonításokkal, füttyögetéssel. A mocsár szagát Jennsen orrába sodorta a forró, nedves szél.

A lánynak eszébe ötlött, hogy Tom megláthatta a kését, amikor ő az ellopott erszényét keresgélte. Akkor szétnyitotta a köpenye szárnyait, és csak a bőrszíj darabját találta meg az övén, amelyről levágták a pénzérmékkel teli erszényt. Nyilván akkor látta meg Tom a kést.

Jennsen megtorpant, és felegyenesedett görnyedő járásából. Lehetséges, hogy Tom valami… ügynökféle, vagy a Rahl Nagyúr hírszerzője lenne? Lehetséges, hogy Tom azt hiszi, Jennsen valami fontos küldetésben jár a Rahl Nagyúr megbízásából? Azt hiszi, hogy a lány esetleg személyesen is ismeri a Rahl Nagyurat?

Talán a kés miatt gondolja róla, hogy valami különleges, kiváltságos személy? Esetleg Jennsen makacs elszántsága győzte meg róla, amellyel ragaszkodott ehhez a lehetetlen küldetéshez? Tom nyilvánvalóan megértette, milyen fontosnak tartotta Jennsen, hogy végrehajtsa ezt a feladatot. Vagy az volt a döntő érv, mikor Jennsen azt mondta, élet-halál dolgáról van szó?

A lány tovább indult, átbújva a sziklanyereg fölé mélyen belógó ágak alatt. Az akadály túloldalán ismét megállt, körülnézett, és ráébredt, hogy milyen gyorsan mélyül körülötte a sötétség. Sürgetős sietséggel vágott neki ismét a meredek kapaszkodónak.

Felidézte magában, hogy nézett Tom az ő vörös hajára. Jennsen vörös haját általában gyanakodva nézték. Sokan azt hitték, pusztán a haja színéből ítélve, hogy ért a mágiához. Gyakran találkozott olyanokkal, akik féltek is tőle a vörös haj miatt. Ő tudatosan ki is használta ezt a félelmet, hogy biztonságosan távol tartsa magától a veszélyt. Azon az első éjszakán, mikor Sebastiant befogadták, szándékosan keltette azt az illúziót a férfiban, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, amelyek megvédenék őt és anyját, ha a férfi az ártó szándékkal közeledne feléjük. Ugyanezt a félelmet használta ki az ivóban is, az ott mulató férfiakkal szemben.

Ezek a gondolatok kavarogtak Jennsen fejében, miközben egyre csak igyekezett felfelé a gerinc lejtőjén, zihálva a folyamatos erőfeszítéstől. A sötétség lassan teljesen beburkolta. Nem tudta, képes lesz-e végigmenni a mocsár széléig ilyen körülmények között, de azt tudta, hogy muszáj megkísérelnie. Ki kellet tartania Sebastian kedvéért.

Ekkor valami sötét árny suhant el közvetlenül az arca előtt. Jennsen ajkát visszafojtott sikoly hagyta el, és majdnem elesett, amint egy másik sötét valami rebbent tova előtte. Denevérek! Kezét a mellkasára szorítva csillapította szíve vad lüktetését. A szívdobogása semmivel sem volt lassabb a denevérszárnyak verdesésénél. A kis állatok a rovarokra vadásztak, amelyek sűrű rajokban keringtek a mocsár fölött.

Jennsen rájött, hogy meglepetésében könnyen hátraléphetett volna, és akkor lezuhan a meredek oldalú, keskeny sziklasávról. Ijesztő volt rágondolni is, hogy a figyelem egy pillanatnyi kihagyása, egy kis ijedség, egy kilazult kődarab vagy akár egy megcsúszott lépés elegendő lenne a sötétségben, hogy lezuhanjon a gerincről, és odalentről már nem lenne visszatérés. Azt is tudta azonban, hogy a mocsárban tölteni az éjszakát ugyanolyan végzetes lehet számára.

Tovább küzdötte hát magát, kimerülten a nap viszontagságaitól, a félelmeitől, bukdácsolva, lábaival tapogatva a sziklát maga előtt. Igyekezett megmaradni a sziklahát járható részén, nem átbotorkálni a mindkét oldalon meredeken mélybe szakadó kőgerinc peremén. Attól is tartott, miféle teremtmények merészkedhetnek elő a sötétség leple alatt a miazmás mocsárból, hogy elragadják őt pont akkor, amikor már szinte ki is jutott a láp vidékről.

Althea azt mondta, senki nem juthat át hátul a mocsáron. Jennsennek most újabb aggodalma támadt. Lehet, hogy a sötétség leszálltával Tom is veszélyben van. Az éj leple alatt az Althea mágiájából alkotott rémületes teremtmények valamelyike esetleg kimerészkedhet a mocsárból és elragadhatja a férfit. Mi lesz, ha kijut a rétre és ott szétszaggatva találja Tomot meg a lovait? Mit tehet akkor?

Eddig is volt már elég aggódni valója. Kényszerítenie kellett magát, ne találjon ki még újabbakat.

Hirtelen nyílt területen találta magát. Tűz lángja lobogott előtte. Az első pillanatban csak értetlenül meredt rá, nem is értette, hol van.

– Jennsen! – Tom felugrott a tűz mellől, és a lányhoz rohant. Izmos karjával átölelte Jennsen vállát, hogy megtámogassa. – Jóságos szellemek, jól vagy?

Jennsen csak bólintott, túl kimerülten hozzá, hogy képes legyen megszólalni. Tom nem látta a bólintást, ekkor már a szekér felé futott. Jennsen fáradtan rogyott le a rét füvére. Mélyeket lélegzett, igyekezett összeszedni magát. Alig akarta elhinni, hogy sikerrel járt, de kimondhatatlanul megkönnyebbült tőle, hogy végre megszabadult a mocsárból.

Tom egy takaróval sietett vissza.

– Csurom vizes vagy! – mondta, és a lány vállára terítette a vastag pokrócot. – Mi történt veled?

– Úsztam egyet.

Tom a takaró egyik sarkával a lány arcáról törölgette a vizet, most megáll és homlokát ráncolva megegyezte:

– Nem akarok beleszólni a dolgaidba, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet volt.

– Ebben a kígyó is egyetértene veled.

Tom rosszalló pillantásába aggodalom vegyült.

– Kígyó? Mi történt odabent? Mit akarsz azzal mondani, hogy a kígyó is egyetértene velem?

Jennsen, még mindig nehezen véve a levegőt, egy legyintéssel hárította el a kérdést. Annyira félt tőle, hogy odalent reked éjszakára a mocsárban, hogy az utolsó órában gyakorlatilag futva tette meg az utat a meredély oldalán felfelé, az addigi erőfeszítésekre ráadásként. Teljesen kimerítette minden erőtartalékát. Az átélt félelmek utóhatása most jött ki rajta. Egész testében reszketett. Rájött, hogy úgy kapaszkodik Tom izmos karjába, mintha az élete függne rajta. Úgy tűnt, Tom ezt észre sem veszi vagy ha észre is vette, nem tette szóvá. Jennsen szégyenlősen visszahúzódott, bármennyire jól esett is neki a férfi erejének, stabil, megbízható személyének jelenléte, őszinte gondoskodása.

Tom védelmezően csavarta szorosabbra a takarót a lány teste körül.

– Sikerült eljutnod Altheához?

Jennsen bólintott, és mohón inni kezdett a feléje nyújtott vizestömlőből.

– Szavamra, eddig még senkiről nem hallottam, akinek sikerült volna kijutnia ebből a mocsárból, hacsak nem meghívásra ment be a túlsó oldalon. Láttad a szörnyeket?

– Egy kígyó, vastagabb, mint a combod, körém tekeredett. Volt alkalmam jól szemügyre venni, tulajdonképpen jobban is, mint szerettem volna.

Tom halkan füttyentett egyet.

– Akkor hát sikerült megnyerned a varázslónő segítségét? Megkaptad tőle, amiért jöttél? Most már minden rendben van? – Hirtelen elhallgatott, látszott, hogy szándékosan visszafogja a kíváncsiságát. – Ne haragudj! Fázol és csurom víz vagy. Nem kellene annyit kérdezősködnöm.

– Hosszan elbeszélgettünk Altheával. Nem mondhatnám, hogy megkaptam, amit szerettem volna, de jobb megtudni az igazságot, mint illúziókat kergetni.

Tom szemeiben és gondoskodó mozdulataiban, amellyel a takarót eligazgatta, egyaránt látni lehetett az aggodalmát.

– Ha nem kaptad meg, amit akartál, akkor most mihez kezdesz?

Jennsen egy mély lélegzettel megerősítve magát, előhúzta a kését. Pengéjénél fogva a fegyvert, Tom arca elé tartotta, úgy, hogy a markolatát jól megvilágítsa a tűz fénye. A gondosan kidolgozott fém markolaton a cikornyás „R" betű úgy csillogott, mintha ékkövekből lett volna kirakva. Úgy tartotta a férfi elé a kést, mint valami talizmánt, mint egy fémbe kovácsolt hivatalos igazolványt, mint egy nagyon magas helyről érkezett, elháríthatatlan parancsot.

– Vissza kell mennem a Palotába.

Tom habozás nélkül ölbe kapta a lányt, masszív karjaiban úgy tartotta, mintha egy választási báránynál nem nyomna többet, és a szekérhez vitte. Átemelte a kocsi oldalán, és gyengéden a hátára fektette, a takarókból rögtönzött meleg fészekbe.

– Ne aggódj, visszaviszlek. Te véghez vitted a dolog nehezebbik részét, most csak pihend ki magad a meleg takarók között, és hagyd rám, hogy visszajuttassalak.

Jennsen megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a késsel kapcsolatos korábbi gyanúja beigazolódott. Bizonyos értelemben azonban tisztátalannak, nyálkásnak érezte magát, mintha megint a mocsár nyúlós iszapjában hempergett volna meg. Hazudott a férfinak, kihasználja. Ez aljas dolog volt, de nem tudta, mi mást tehetne.

Mielőtt Tom elfordult volna, hogy nekilásson az indulásnak, Jennsen megragadta a férfi karját.

– Tom, nem félsz attól, hogy segítesz nekem, amikor ilyen… ilyen ügyben járok?

– Ilyen veszélyes küldetésben? – fejezte be helyette a férfi. – Amit én teszek, az semmiség ahhoz a kockázathoz, amit te vállaltál odabent a mocsárban. – A lány csapzott, összetapadt vörös hajára mutatott. – Én egy senki vagyok, nem olyan rendkívüli, mint te, de büszke vagyok rá, hogy megengedted, hogy a magam csekély szolgálatával hozzájáruljak a küldetésedhez.

– Én egyáltalán nem vagyok olyan rendkívüli, mint amilyennek hiszel. – Jennsen hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. – Csak azt teszem, amit tennem kell.

Tom betakargatta a fekvő lányt.

– Én sok embert ismerek ám, és nem kell hozzá mágiaértőnek lennem, hogy felismerjem benned, hogy igenis kivételes ember vagy.

– Tudod, ugye, hogy titkos küldetésben járok, és nem árulhatom el neked, hogy mit miért teszek? Sajnálom, de nem tehetem.

– Hát persze, hogy nem. Ilyen különleges fegyvert csak különleges emberek viselnek. Nem is várom el tőled, hogy egy szót is elárulj a feladatodról, és nem is kérdezek róla semmit.

– Köszönöm, Tom. – Jennsen még nyomorultabbul érezte most magát, amiért egy ilyen őszinte embert rútul kihasznál. Hálásan megszorította a férfi karját. – Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fontos dologról van szó, és a segítséged nagyon sokat jelent az ügy szempontjából.

Tom rámosolygott a lányra.

– Burkolózz be a takarókba, és szárítkozz meg. Hamarosan visszatérünk az Azrith síkságra. Ha esetleg elfelejtetted volna, ott tél van. Ilyen vizesen simán megfagynál.

– Köszönöm, Tom. Jó ember vagy. – Jennsen visszahanyatlott a takarók közé, túl fáradtan a megpróbáltatásoktól ahhoz is, hogy tovább ülve maradjon.

– Számítok rá, hogy ezt a Rahl Nagyúrnak is elmondod – felelte Tom könnyed nevetéssel. Aztán gyorsan kioltotta a tüzet, és felkapaszkodott a szekér bakjára.

Tom őszintén és ravaszkodás nélkül segített Jennsennek olyasmiben, amiről legalábbis gyanítania kellett, hogy számára is némi kockázattal jár.

A lány rá se mert gondolni, mit tehetnek Tommal a katonák, ha kiderül, hogy Darken Rahl lányának segített. Tom azt hitte, hogy a Rahl Nagyúrnak tesz szívességet, közben épp az ellenkezőjét tette, anélkül, hogy legkisebb fogalma is lett volna róla, miféle veszélybe keveri ezzel magát.

És mielőtt az egésznek vége lenne, Jennsen még sokkal nagyobb veszélybe is bele fogja rángatni.

Félelme ellenére, hogy visszafelé tartanak, annak az embernek a palotájába, aki el akarja őt pusztítani, a rá váró feladat okozta gyomorszorító aggodalmak ellenére, a mágikus segítség elmaradásának kudarcérzete ellenére, az Althea történetén érzett fájdalma, a nedves ruháit jegessé dermesztő fagyos szél és a szekér könyörtelenül kemény rázkódása ellenére Jennsen hamarosan mély álomba zuhant.