20.

Tükrök útvesztőjében

Aznap este Párizsban esett, és René Mathis az íróasztalánál ült, hogy átfussa a rendőrségi jelentéseket, amelyeket automatikkusan továbbítottak a Deuxième felé. A részlegen az a szóbeszéd járta, hogy az utóbbi időkben bámulatos eredményeket értek el a kábítószer-ellenes harcban, részleteket azonban senki sem közölt.

Éles, jellegzetes hangon megcsördült a zöld telefon. Sistergés hallatszott, majd a távolban egy hajtómű zúgása – s végül egy ismerős hang.

– Hol van most, James?

– Helsinkiben, a repülőtéren. Úton Párizs felé. A gépem fél óra múlva indul. Volna kedve holnap velem vacsorázni?

– Holnap? Nos… pénteken? A péntek… Tudja, James, a péntek egy kicsit problémás a számomra. Hétvégére mindig rengeteg munka gyűlik össze. De egy ital talán belefér. Mutathatok egy kedves kis bárt, vagy inkább ebédeljünk együtt egy másik napon? Itt marad hétvégére?

– Meglátjuk, mint mond London. És René…

– Igen?

– Üdvözlöm a barátnőjét.

A párizsi repülőtéren Bond taxiba dugta Scarlettet azzal az ígérettel, hogy másnap telefonál a munkahelyére. Úgy döntöttek, kis időre különválnak, hogy tisztázzák magukban a történteket, és Scarlett alig várta, hogy beszéljen a főnökeivel, és kiderítse, mi lehet Poppyval. Bond maga sem tiltakozott egy kis pihenés és alvás ellen, ha pedig ő ilyen kimerült, akkor a lányt feltehetően csak egy hajszál választhatja el a teljes összeomlástól.

Scarlett búcsúzóul még megcsókolta.

T

T

– Várni fogom a hívásodat. Ne okozz csalódást, James!

– Hát okoztam valaha is?

Scarlett némán megrázta a fejét, és a taxi elindult. Bond figyelte, ahogy a kocsi beleveszik az esős éjszakába, hátsó ülésén az integető lánnyal, aki az utolsó pillanatig rá függesztette nagy, barna szemét, míg csak el nem tűnt előle.

Beült a soron következő taxiba, és az Északi pályaudvarhoz hajtott. Ha tehette, mindig a vasúthoz közeli hotelekben szállt meg, és a Terminus Nord szállója a legkevésbé sem tűnt hivalkodónak. Miután Helsinkiből felvette a kapcsolatot a Regent’s Parkkal, a Place Vendôme egyik bankjába kisebb összeget utaltak át a számára, amit másnap reggel fel is vehetett. Moneypenny, aki képtelen volt leplezni, mennyire örül a hangjának, másnap reggelre elintézte, hogy a titkosított vonalon beszélhessen M-mel.

A Terminus Nord tetején tágas szobát kapott, remek zuhanyzóval, rengeteg samponnal és szappannal. A szobapincérrel felhozatott némi whiskyt és Perrier-t, majd jókora adag italt töltött magának, miközben egy szál törülközőben elfeküdt az ágyon.

Miután letette a fejét, az elmúlt néhány nap eseményei egymás után peregtek le a szeme előtt. Beletelt egy kis időbe, amíg ráakadt a titkosszolgálat helsinki emberére. A fickót nemrég helyezték oda, húsznak is alig nézte, de még aznap délutánra intézett nekik egy tisztességes útlevelet. Bond rábízta a Lugerjét, hogy a belátása szerint szabaduljon meg tőle. Londonban majd szerez egy új Walther PPK-t.

A holnap, gondolt bele, csodálatos nap lesz. A délelőttöt azzal tölti, hogy új ruhákat vásárol, jelentést tesz M-nek, majd megebédel a Rotunde-ban vagy a Dôme-ban, délután pedig felhívja Scarlettet. Ezután pihen még egy kicsit jellegtelen hotelszobájában, s esetleg megnéz egy filmet, mielőtt megvacsorázik valamelyik pompás étteremben, mondjuk a Véfour-ban vagy a Canetonban.

Ami az aznap estét illeti, a visszaváltott finn pénzből ugyan telt volna egy tisztességes vacsorára, mégsem érzett kedvet hozzá. Inkább leszólt telefonon, hogy küldjenek fel egy zöld fűszeres omlettet, meg a whiskysüveg maradékát.

Miután végzett a palackkal, csupaszon bebújt a takarók alá, és a következő tizenkét órát mozdulatlanul átaludta.

Péntek reggel tündöklőén tiszta, napos idő köszöntött Párizsra. Bond leintett egy taxit, és elvitette magát a Place Vendôme-ra. A Rue de Rivolin vett magának egy könnyű szürke öltönyt, fekete nyakkendővel, három inggel, pamutalsóval, néhány szürke zoknival és fekete cipővel. Az eladótól csak annyit kért, hogy valahol szabaduljon meg a volgás férfi ruháitól és Ken Mitchell cipőjétől.

Elérkezett az ideje, hogy feltárcsázza M-et. Bedobott némi aprót a Rue de l’Arbre Sec egyik telefonfülkéjében, azután kivárta a Regent’s Park központi automatájának a bejelentkezését. Hosszú csend következett, mielőtt a védett vonalon keresztül megszólalt a különös, színtelen hang.

– Bond? Hol az ördögben van?

– Párizsban, uram. Tegnap jelentkeztem Moneypennynél.

– Jó, de mit keres ott?

– Hazakísértem egy ifjú hölgyet, uram.

– Tudja mit? Nem bánom. Nemrég beszéltem a miniszterelnökkel.

– És mit mondott?

– Nos… Ami azt illeti, rendkívül elégedett.

– Nem jellemző rá – jegyezte meg Bond.

– Talán nem túlzás azt mondani, hogy a lelkesedése példátlan. A RAF kiiktatta az Ekranoplant, a VC-10-est pedig valaki eltérítette a céljától.

– Igen, uram. Én…

– Majd elmeséli, ha visszatért Londonba. Töltsön néhány napot Párizsban, ha úgy látja jónak. És ha már ott van, szeretném, ha találkozna az új 004-essel.

– Hogyan? – Bond hangja hűvössé vált.

– Nem legyen ilyen átkozottul ostoba, Bond! Amikor legutóbb nálam járt, említettem, hogy az utolsó emberünk odaveszett Kelet-Németországban.

– Hol találkozom vele?

– Menjen az V. Györgybe este hétre. Kérje az 586-os szobát. Már várni fogják. Az egész csak formalitás. Csupán összemelegednek egy kicsit. És Bond…

– Igen?

– Tudja, hogy Felix találkozott Pisztáciával?

– Felix? Nem. Mi történt?

– Adódott egy kis baleset. Egy Silver nevű fickó okozott gondot.

– Nem lep meg.

– Silver próbálta meggátolni, hogy Leiter kapcsolatban lépjen az övéivel. Kiderült, hogy afféle kettős ügynök. Bond, attól tartok, hogy Pisztácia…

A vonal elnémult, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett. Bond szomorúan csóválta meg a fejét.

– Maradjon egy ideig Párizsban – javasolta M. – Hétfőn Leiter is ott lesz, átutazóban Washington felé. Azt hiszem, szívesen találkozna magával.

– Elmondom Moneypennynek, hol találhat meg.

– Egyelőre ez minden.

– Köszönöm, uram.

Visszatette a kagylót, és elindult a folyóparton. Darius jó ember volt, de mint előtte Darko Kerim és oly sokan mások, pontosan tudta, mit kockáztat.

Bond igyekezett kiverni a fejéből. A zsebe dagadozott az új frankoktól, és a quai mentén őgyelgett, hogy szemügyre vegye az olcsó festményeket, ajándéktárgyakat és az antikvár könyveket, amelyeket a folyóparti elárusítóbódék gazdái állítottak közszemlére. Mindig meglepte, hogy ezekben a lakattal lezárt kis zöld bódékban mennyi holmit összezsúfolnak. Kézbe vett egy miniatűr Eiffel-tornyot. Vehetne valami ajándékot Scarlettnek, tűnődött, bár a holnap este előtt erre még lesz ideje.

Beérte annyival, hogy vásárolt egy kellően pikáns képeslapot Moneypennynek, majd beült a Rue des Bourdonnais egyik utcai kávézójába, hogy megírja. Americanót rendelt, Camparival, Cinzanóval, citromhéjjal és Perrier-vel – nem mintha különösebben kedvelte volna, de a francia kávét végképp nem szívelte.

Az ital meglepően jólesett, a citrom fanyarsága kellemesen ütött át a vermut édes ízén, és Bond már-már visszanyerte a régi formáját. Hagyott némi aprót az asztalon, és felállt. Úgy tervezte, visszafordul, átkel a Pont Neuf-ön és lassan elsétál a Dôme-ig. Maradt még épp elég agyoncsapni való ideje.

Félúton járt a hídon, amikor jó száz méternyire felfigyelt a Huckleberry Finnre, a Párizsnak kikölcsönzött lapátkerekes gőzhajóra, amelyet legutóbb akkor látott, amikor először vacsorázott Scarlett-tel az Ile St. Louis-ban. Vidám turisták hemzsegtek a fedélzetén, csíkos blézert és fehér nadrágot viselő rezesbanda játszott az orrban. Bond vetett egy pillantást az órájára. Bőven maradt ideje a nézelődésre.

A hajót figyelte, amint kiköt a Szajna bal oldali partján, majd lesétált a lépcsőkön a partra. Váltott egy jegyet, és az ingatag pallón felment a fedélzetre.

Az orr felé üres padokat talált, és letelepedett az egyikre. A meleg nyári nap új életre keltette Párizst. Bond élvezte a magányt. Kényelmesen hátradőlt, lehunyta a szemét, és engedte, hogy gondolatai az előtte álló este gyönyörei körül kalandozzanak.

Áhítatából az riasztotta fel, hogy valaki eltakarta előle a napot. Kinyitotta a szemét, és egy magas férfi nézett le rá. Telt, sötét szakállt viselt, sápadt bőréhez képest túlságosan is sötétet.

Alkalmi és szokatlan módon festett, a férfi szemei azonban nem hazudtak – valósággal szikráztak a lázas összpontosításban, mintha tulajdonosuk attól tartana, hogy a másokkal való érintkezés bepiszkíthatja tiszta terveit.

Ugyanebben a pillanatban Bond azt érezte, hogy a pad nyitott támlája mögül kemény fémtárgy feszül a gerincének.

– Nem bánja, ha én is csatlakozom? – érdeklődött Gorner. – Bocsásson meg a gyerekes álcáért. Az arcom kezd túlságosan ismert lenni, és a firkászok olyan tolakodóak…

– Hogy az ördögbe talált meg?

Gorner morgó hangot adott ki, amit alighanem gúnyos nevetésnek szánt.

– Az egyik tervem átmeneti késedelmet szenvedett, de ez még nem jelenti egyszersmind, hogy egyetlen nap alatt elveszítettem volna minden befolyásomat, Bond. Vannak embereim Párizsban és Londonban, de még Moszkvában is. Amikor megtudtam, hogy a gép nem jutott el Zlatuszt-36-ig, Moszkvába küldtem Chagrint, hogy tartsa nyitva a szemét. Így vettem hírét, hogy maga és a lány Leningrádba készül. Mi mást tehetett volna, mint hogy visszamenekül a kályhához? A lány holmija közt megtaláltuk a névjegyét is, így megtudtuk, hol székel a vállalata, tehát azzal is tisztában voltunk, hogy vagy Párizsba utazik, vagy Londonba. Az embereim figyelték mindkét repteret. Követték magát. Jómagam egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy az ösztönei fogják vezérelni, és idejön Párizsba. Ezért utaztam ide.

– De mit akar tőlem?

– Meg akarom ölni, Bond. Ez minden. Abban a pillanatban, amint a rezesbanda újra rákezdi, és senki sem fog törődni velünk.

Gorner vetett egy pillantást Bond háta mögé, ahol az orvlövésze várakozott, karjára hajtott kabátja alatt a hangtompítós fegyverével.

– Ő Mr. Hasim – mutatta be Gorner. – A fivérével volt egy üzleti ügyem, de ez már másik történet.

– Mi történt a sivatagi gyárral?

– A Savak – köpte felé Gorner. – Az amerikai és brit cimborái informálták őket, így végül sikerült ráakadniuk. A hadsereg elfoglalta és lezárta.

– Nagy vérontás volt?

– Nem kimondottan. Arra utasítottam az embereimet, hogy működjenek együtt. Addigra már Párizsba utaztam.

– És a munkásai – velük mi történt?

– Azokkal az emberi roncsokkal? Te jó isten, hát ki tudja? Kit érdekel? Visszatértek a csatornába, alighanem.

Bond látta, ahogy a kürtös kézbe veszi a hangszerét, és a klarinétos lapozgatni kezdi a kottát. A dobos is visszaült a helyére.

Visszafordult Gorner felé, aki az ölében nyugtatta összefűzött kezét.

– Kedveli a zenét, Bond? – tudakolta Gorner. – Most már bármelyik pillanatban kezdhetik. Nem tartozom azon félkegyelműek közé, akik ellenlábasaik gyötrelmes vagy elnyújtott halálára áhítoznak. Egy ilyen brit mocsoknak elég egyetlen golyó.

– Silver magának dolgozott? – tudakolta Bond.

– Kicsoda?

– Carmen Silver. A férfi a General Motorstól. Hallottam, hogy hátráltatni próbálta a CIA akcióját.

– Talán az oroszok zsarolták – vonta meg a vállát Gorner. – Vagy önállósult, és felismerte, hogy Amerika nemzeti érdekei előbbre valók, mint a főnöke parancsai.

– Igen – bólintott Bond. – Vagy csak szimplán ennyire jellemtelen volt.

– A maguk világában mindig is lesznek ilyen alakok, Bond. Kétes elemek. Ó, nézze csak, a kalauz is csatlakozik a bandához. Mr. Hasim kedveli a néger zenét.

Bond kivárta, amíg a csíkos blézert viselő kalauz megkerüli a bandát és mosolyogva odabiccent társainak. Gorner átható tekintettel figyelte, láthatóan alig várta a kezdést. Amint a kalauz felemelte pálcáját, hogy megkocogtassa vele az előtte álló kottatartót, Bond hirtelen előrenyúlt, megragadta Gorner bal kezét, és letépte róla a kesztyűt.

Jól emlékezett rá a pipacsvörös irodából, hogy a fogyatékossága az egyetlen dolog, ami képes megzavarni Gorner koncentrációját.

Bond egyik kezével olyan messzire hajította a kesztyűt, amennyire csak tudta, míg a másikkal magasba emelte a majomkezet, hogy minden utas jól láthassa. Gorner Bond felé vetette magát, miközben kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy kiszabadítsa a kezét. Eközben Bond megrántotta a karját, magára vonva a másik teljes súlyát, és ezzel megzavarva a bérgyilkost, aki attól tartott, hogy a megbízóját is eltalálhatja. Miközben kibillentette Gornert az egyensúlyából, Bond élesen belekönyökölt Hasim arcába, azután, karjában a vergődő Gornerrel, megragadta Hasim haját, és előrerántotta a fejét, hogy szétzúzza az arcát a pad háttámláján. A jobbjával a padlóra lökte Gornert, aki négykézlábra ereszkedve kétségbeesetten kutatott a kesztyűje után. Bond a bal kezével újra a padhoz csapta Hasim arcát. Hallotta a hangtompítós pisztoly puffanását, ám a golyó a padlódeszkába fúródott a lába előtt, s ezután már átvetette magát a padon, mindkét kezével megragadva Hasim jobb csuklóját. A fegyver újra elsült, és a lövedék ezúttal áthatolt a csíkos ponyvatetőn.

Amikor észrevették, mi történik, az utasok sikoltozni kezdtek. A legénység két tagja Bond és Hasim felé indult. Bondnak sikerült hátrafeszítenie és kicsavarnia Hasim karját. Hallotta a kiugró csontok csikorgását, miközben a matrózok már a közvetlen közelébe értek. A kapitány megszólaltatta a kürtöt, mire a zenészek végre felhagytak a dixielanddel. Hasim állati kiáltásban tört ki, és elejtette a pisztolyt, Bond pedig felkapta és rohanni kezdett.

A Huckleberry Finn egy alacsony hídhoz közeledett, miközben a kapitány leállította a motorokat. Gorner, aki mostanra visszahúzta pótolhatatlan fehér kesztyűjét, felmászott a zárt kerékdobra, amelynek a tetején a kapitány és a kormányos állt. A hídhoz lassan közelebb érve kivehetővé váltak a téglába eresztett vas létrafokok. Mire Bond felismerte a szándékát, Gorner már felugrott az alacsony híd oldalára. Bondnak még sikerült elkapnia az utolsó fokot, mielőtt a folyó sodrára hagyatkozó Huckleberry Finn elsiklott a híd alatt.

Bond, övében Hasim pisztolyával, felkapaszkodott a tucatnyi létrafokon, és átmászott a híd mellvédjén. Gorner már átkelt a négysávos úttesten, és a jobb oldali part felé tartott.

Miután átfurakodott a dühödten tülkölő autók között, Bond elérte a középső járdaszigetet, ahol megvetette a lábát és leadott egy lövést. A tompa puffanást Gorner sikolya követte, a lövedék a combjába fúródott.

Bond utat tört magának az északra araszoló kocsik között, miközben hallotta odalentről a gőzös dübörgését, ahogy a kapitány újra beindította a motorokat.

Gorner felé rohant, de mire odaért, azt kellett látnia, hogy a vérző, ám korántsem mozgásképtelen férfi felmászott a híd mellvédjére. Bond megtorpant, és Gorner mellkasának szegezte a fegyvert.

– Nem adom meg ezt az örömöt egy angolnak – zihálta Gorner. Fekete szakálla félig levált az arcáról.

Bond nem vette le róla a szemét, arra várt, hogy mikor kapja elő a saját pisztolyát, Gorner azonban egyetlen szó nélkül hátat fordított, leugrott és eltűnt a szeme elől. Bond a mellvédhez rohant és lenézett.

Gorner még élt, a barnás vízben kapálózott.

A Huckleberry Finn – talán azért, hogy kapitánya mielőbb partra tehesse az utasokat és hívhassa a csendőrséget – ekkorra éles kanyarral visszafordult, és az árral szemben újra a híd felé haladt. A sebesült Gorner pedig, aki tehetetlenül verdesett a karjával, pontosan a hajó előtt zuhant a vízbe.

Gorner halálra vált, és moccanni is képtelen volt, amikor a hatalmas kerék alákapott, megemelte, körbeforgatta, majd lenyomta a víz alá. Bond dermedten figyelte, ahogy Gorner újabb teljes kört írt le, a nyomában pipacsvörös vérfoltokkal. A szenvtelen lapátok harmadszorra is magukkal rántották a csapdába esett testet, miközben a hajó kapitánya, aki mindebből semmit sem vett észre, teljes sebességre kapcsolt.

A rezesbanda újra játszani kezdett, a lapátok egyre vadabbul forogtak, ám ezúttal nyomát sem lehetett látni Gornernek. A felszínen, akár egy vízililiom, fél pár fehér kesztyű úszott. Néhány pillanatig ott hánykolódott a hajó farvizén, azután megtelt vízzel és elmerült.

Bondnak alig maradt ideje felhívni Scarlett irodáját, hogy üzenetet hagyjon – „A Crillon előcsarnokában, holnap hat óra harminckor” –, mielőtt a rendőrök kiértek a helyszínre. A délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy újra és újra elmagyarázta, mi történt. Öngyilkosság, valóban bizarr eset… Délután öt órára végül sikerült meggyőznie őket, hogy hívják fel René Mathist, aki készséggel és személyesen tanúskodott mellette.

Fél hétre végeztek a papírmunkával. A két férfi a Quai des Orfevres-en állt.

– Szívesen mennék, de tudja… – Mathis kétségbeesett pillantást vetett az órájára.

– Tudom – bólintott Bond. – Nekem is üzleti tárgyalásom van.

– Akkor hétfőn együtt ebédelünk – élénkült fel Mathis. – Ugyanott. A Rue du Cherche Midin.

– Egykor találkozunk.

Kezet ráztak és különváltak. Bond leintett egy taxit, egy fekete Citroen DS-t, amely a sűrű forgalomban hangtalanul siklott végig a Champs-Élysées-n, egészen az V. Györgyig. Öt perccel hét előtt Bond átkelt a nagy márványpadlós előcsarnokon, ahol a liliommal teli, hatalmas üvegvázák alatt kecses asztalkák görnyedeztek.

– 586-os szoba – közölte a recepcióssal.

Fojtott hangú telefonbeszélgetés következett.

– Igen, monsieur, már várják. A felvonókat arra találja.

A hotel alkalmas választás, gondolta Bond, miközben a liftben megnyomta az ötödik emelet gombját. A brit király után nevezték el, aki nyélbe ütötte a brit-francia egyezményt. Vajon az új ügynökkel mennyire fognak egyezni? Névről vagy látásból ismerte a duplanullások zömét, biztonsági okokból azonban a minimumra korlátozta a kapcsolattartást.

Miközben a puha szőnyegpadlón az 586-os szoba felé tartott, eszébe jutott, mennyire nehezek ezek az első hónapok. Mindent el fog követni, hogy a lehető legelőzékenyebbnek tűnjön. Bekopogott az ajtón. Nem kapott választ.

Próbát tett a gombbal, mire az ajtó hangtalanul feltárult, és belépett az elsötétített szobába. Mindent az előírások szerint végeztek. Az egyetlen fényforrás a szemébe világított, hogy a szoba sötét árnyakba burkolózzon – mégis pontosan tudta, kit fog idebent találni. Halkan betette az ajtót.

– Helló, Scarlett! – köszönt, anélkül hogy megfordult volna.

– Helló, James! Úgy tűnik, egy nappal korábban találkozunk.

A lány felállt a legsötétebb sarokból, ahol eddig ült, és félrefordította a lámpát. A kapcsoló után nyúlt, hogy életre keltse a lakosztály hangulatvilágítását.

Ujjatlan fekete ruhát, fekete harisnyát és egyszerű ezüst nyakláncot viselt. Ugyanazt a vörös rúzst tette fel, amit Mrs. Larissa Rossiként is használt, amikor először találkoztak Rómában. A haja ragyogva omlott meztelen vállára.

S mégis, mintha most első ízben kényelmetlenül érezte volna magát. Már-már ijedtnek tűnt.

– Annyira sajnálom, James – tett Bond felé egy óvatos lépést. – Nem úgy terveztem, hogy beléd fogok szeretni.

Bond elmosolyodott.

– Semmi gond.

– Mióta tudod? – Scarlett hangja megtelt szorongással: egy lány félelmével, aki attól tart, hogy elveszíti a szerelmét.

Bond felsóhajtott.

– Amióta besétáltam ebbe a szobába. De igazából mindvégig tudtam.

– Most melyik az igaz?

– Mindkettő.

Bond nevetni kezdett, és alig tudta abbahagyni. Az előző napok minden feszültsége elpárolgott belőle.

Azután mégis erőt vett magán.

– Azt hiszem, pontosan azóta, hogy keresztüllőtted azt a kábelt a nosahri hangárban… Akkor kezdtem először gyanakodni.

Scarlett durcásan csücsörített.

– De hát annyira közel volt…

– Annyira azért nem.

– Borzasztóan sajnálom, kedves. Egy héten át gyakoroltam két új Waltherrel. Egyszerűen ráállt a szemem. Meg tudsz nekem bocsátani?

– Még nem tudom, Scarlett – Bond letelepedett a bársonykárpitos kanapéra, és rágyújtott. Feltette a lábát a dohányzóasztalra, miközben zajosan fújta ki a füstöt. – Előbb magamnak kell megbocsátanom. Épp elég nyomot hagytál. Elrejtőztél a hajógyár előtt, és ügyeltél rá, hogy ne vess árnyékot. Üde illatot árasztottál Nosahrban, pedig úgy volt, hogy egyenesen a teheráni repülőtérről jössz egy fülledt taxiban…

Scarlett lesütötte a szemét.

– Csinos akartam lenni. Valójában már egy nappal korábban Nosahrba érkeztem. Istenem, James, annyira szörnyen érzem magam. Nem szívesen vezettelek félre, én csupán…

– Miért küldtek utánam?

– Duplanullásként ez volt az első megbízatásom. M azt gondolta, segítségre lehet szükségem. Azt akarta, hogy átessek a tűzkeresztségen.

– Talán azt gondolta, hogy nekem lehet szükségem segítségre – csóválta a fejét Bond.

– Csak mert ez a munka túl sok lett volna egyetlen embernek. És te… Te annyi mindenen keresztülmentél. Tokióban, és… – Scarlett még közelebb lépett. – Az a lényeg, James, hogy remek munkát végeztünk, nem igaz?

– És ahogy felvetted az ejtőernyőt… Akit nem képeznek ki rá, a hevedereket se tudja kibogozni.

– Annyira sajnálom, James. Így kellett történnie. Ezt a parancsot kaptam. M tisztában volt vele, hogy sosem fogadnál el, ha tudnál róla. De mindettől függetlenül tényleg azt akarja, hogy visszatérj. Szüksége van rád.

– A vén rókának a szeme se állt jól, amikor ideküldött. Poppy?

Scarlett megrázta a fejét.

– Tudom, hogy minden férfi erről álmodik, James. Ikrekről…

– Hogyan imitáltad az anyajegyét?

– Tea és gránátalmaszirup.

– A szeme színét?

– Hát észrevetted! Nem voltam biztos benne, hogy a férfiak odafigyelnek az ilyesmire. Színezett kontaktlencse.

– Nem is tudtam, hogy kapni ilyesmit.

– Nem kapni. A Q osztály készítette a számomra. Jól jött a meséhez, mert az ikreknek azonos a szemszínük.

– Mit intéztél aznap délután Moszkvában, amíg én azt hittem, hogy a követségen vagy?

– Csak elmentem egy másik parkba, és meghúztam magam. Az utolsó percig fenn kellett tartanom a látszatot.

Bond elmosolyodott.

– Átkozottul jó színésznő vagy. Annyira hasonlítottál önmagadra. .. De valahogy mégsem. És Mrs. Rossira is. Larissára.

– Tudom. Huszonegy éves koromban két évet jártam színiiskolába. Többek között ennek köszönhetem a munkát. Meg az orosztudásomnak.

– Ahogy hátat fordítottál nekem a cellában, amikor azt mondtam, hogy ott kell hagynunk Poppyt… Eljátszhattad a bánatod, anélkül hogy láttam volna az arcod.

Scarlett olyan közel került hozzá, hogy Bond megérezte a bőre illatát, a Guerlain fűszeres aromáját. A lány esdeklő, könnyben úszó szemmel nézett fel rá.

Bond ellenállt a kísértésnek. Felállt, elnyomta a cigarettáját, és az ablakhoz lépett.

– Mégis, mi az ördögöt gondolt M? – fakadt ki.

– Mondtam már – felelt kétségbeesetten Scarlett –, vissza akart kapni. Az elődöm meghalt, 009 közel állt a teljes összeomláshoz. M-nek szüksége volt a tapasztalatodra és az erődre, csak nem volt biztos abban, hogy megvan-e még benned a kellő elszántság, a céltudatosság.

– Ez ellentmond minden szabálynak – rázta a fejét Bond. – Mennyit árult el neked? Szemmel láthatóan még nálam is többet tudtál Gornerről.

– A javát csak kitaláltam. M szabad kezet adott, milyen fedősztorit találok ki. Azt mondta, neki nem kell tudnia. Csak arra kért, hogy hozzalak vissza. És figyelmeztetett, hogy ellenállhatatlannak foglak találni. Így is lett.

– A gyengémet is említette?

– A nőket? Drágám, erről mindenki tud. Ez volt a legelső, amit Felixtől hallottam. „Az ilyen munka fekszik James-nek. Csak említse meg a bigét… ” Mindig így szokott beszélni?

– Szereti, ha Sam Spade-nek nézik.

– Amennyire tudom, még a SMERSH-aktádban is szerepel a „gyenge pontok” között.

Bond visszafordult Scarlett felé.

– Mennyi igaz abból, amit Gornerről és az apádról meséltél?

– Nem sok. Kérlek, James, én…

– Mennyi?

– Az apám oxfordi docens volt abban az időben, de sosem találkozott Gornerrel. Zenét tanít, ami nem éppen Gorner erőssége.

– Hát az angolok iránti gyűlölete?

– Nem tudom, honnan ered, de megnyugvással láttam, hogy tényleg fontos a számára.

Bond mély lélegzetet vett, s végigmérte a fényűző hotelszobát, majd a fekete bársonyruhába öltözött lányt, akinek a tündöklő szépségét csak a tekintetéből sugárzó kínszenvedés halványította el. Azután felidézte, hogy mi mindenen mentek keresztül, de a lány egyszer sem ingott meg vagy hagyta őt cserben. Tett felé egy bizonytalan lépést, és látta, ahogy Scarlett felső ajka előrebiggyed, akárcsak Larissa Rossié Rómában.

S lehetett minden más hazugság, azt biztosan tudta, hogy Scarlett szereti. Kinyújtotta a karját és magához ölelte. A lány felsóhajtott és rátapasztotta ajkát az övére, miközben Bond keze végigsiklott a ruháján, és határozottan magához vonta a csípőjét.

Egy hosszú percen át tartott a csók, majd Bond kibontakozott az ölelésből.

– Most megrendeljük a vacsorát. Pontosan úgy, ahogy elterveztük.

Scarlett a telefonhoz lépett. A szeme sarkában könnycsepp csillant.

– Kihagyhatnánk a tojást? – kérdezte.

– Most az egyszer, de szívesen innék valamit. Mondjuk egy Martinit.

Scarlett sietve leadta a rendelést.

– Milyen évjáratú legyen a Château Batailley?

– A negyvenötös megteszi – felelte Bond.

– Elküldetnek érte. A vacsora fél órán belül érkezik.

– Annyi elég is – bólintott Bond. – Most gyere ide. A főnököm arra utasított, hogy „melegedjek össze” veled. A parancs az parancs.

A szoba boldog békeidőket idéző berendezése számtalan tükröt is magába foglalt, a szekrények ajtóin éppúgy, mint a márványkandalló felett. Bond elnézte Scarlettet, amint kibújt fekete ruhájából, harisnyájából és fekete alsóneműjéből. Négyet, nyolcat, tizenhatot látott belőle – megsokszorozták a tükrök, amelyek végtelenné tágították a lágy fényekben fürdő hotelszobát.

– Felix Leiter valamelyik főnöke egyszer azt mondta, hogy mindannyian tükrök útvesztőjében élünk…

Végigfuttatta az ujját Scarlett meztelen testén, majd nyers erővel, lázas sietséggel magáévá tette, ahogy arra a legelső pillanattól fogva vágyott.

Scarlett a fürdőkádban ült, amikor a vacsora megérkezett. Bond bevitt neki egy Martinit.

– Ezt is neked hoztam – előhúzott a zsebéből egy üvegcse virágillatú fürdőolajat.

– Épp ahogy elterveztük – mosolyodott el Scarlett, miközben Bond néhány cseppet hintett a fürdővizébe.

Bond kiitta a Martiniját, és elégedett sóhajjal az ágyhoz tolta a szobapincér kocsiját. Levetette a ruháit, és magára tekert egy fehér törülközőt.

Hátradőlt a puha párnákra, és mélyen beszívta a Chesterfield füstjét, miközben Scarlett meztelenül – ahogy azt megígérte – elkészítette a kaviárt és a nyelvhalat. A lány keresztbe tett lábakkal ült az ágy végében, és tágra nyílt szemekkel nézett rá, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban köddé válhat.

Bond kiitta a Bollingert.

– Hiányzik Poppy – vallotta meg. – Ő olyan… tartózkodó. Ami meglepő ahhoz a vadóchoz képest.

– Szemben Scarlett-tel, akinek bankárként igazán illene viselkednie…

– Ha te mondod…

– Mit szeretnél, melyikük legyek ma este?

– Talán éjfélig legyél Poppy – húzta ki Bond a dugót a Château Batailley-ből –, azután pedig hamisítatlanul és szégyentelenül Scarlett.

Vacsora közben megtárgyalták az elmúlt hét eseményeit. Miután félretették a tányérokat és a poharakat, Bond beszámolt utolsó találkozásáról is Gornerrel.

A lány felhajtotta maradék pezsgőjét, és becsusszant a paplan alá, hogy lefeküdjön Bond mellé a párnákra.

– Mi lesz most, James?

– Mire gondolsz?

– A munkámra. Úgy értem, ez az első bevetésem, és máris szörnyű hibát követtem el. Munkahelyi románcba keveredtem.

Bond félrehajtotta a takarót, felállt, és az ablakhoz lépett. Mindeközben érezte, mennyire fáj minden porcikája – minden egyes bordája, a válla és a csípője, szinte az összes izma.

A lába előtt terült el a Fény Városa, szétágazott a távoli Place de la Concorde-ról az Operán és a Pigalle-on át egészen a banlieue förtelmes toronyházaiig.

Összevonta a függönyt, és eszébe jutott M és Julian Burton, aki a testi egészsége fölött őrködött, meg Loelia Ponsonby, Monenypenny és a többiek.

– Micsoda munkahely… – csóválta meg a fejét, mielőtt visszatért az ágyba.

– Igen – Scarlett félrehajtotta a paplant, megmutatva rózsaszín, puha, mohón vágyakozó testét. – És micsoda románc…