12.

A szörnyeteg gyomrában

Amikor Bond magához tért, épp egy helikopterhez vonszolták az aszfalton keresztül, amelynek propellerje sebesen forgott az éjszakában. A bőrét simogató levegőből tudta, hogy alsónadrágra vetkőztették. Csuklóját összekötötték a háta mögött, és megfosztották a késétől. A fájdalom olyan élesen lüktetett a koponyájában, hogy kis híján elhányta magát, miközben berakodták a fedélzetre. Odabent, akár egy katonai helikopterben, a pilótaülésekre merőlegesen hat kezdetleges ülőhelyet alakítottak ki. Bondot a padlóra lökték, ahol erős nejlonzsinórral a bokáját is összekötözték. Egy nő testét – bizonyára Scarlettét – nyomták és kötözték hozzá, háttal neki. Magán érezte a lány csupasz bőrét.

Miközben megküzdött a fel-feltörő rosszulléttel, igyekezett kitalálni, mi történhetett. Csak az éles fényekre emlékezett… Azután semmire. A helikopter rotorjainak dühödt kerepelése mindent elnyomott, majd hirtelen felemelkedtek és élesen elfordultak. Bond egész testsúlyával ráfordult Scarlettre, és a lány fájdalmasan felnyögött. Bond ennyiből is felismerte a hangját.

– Scarlett? – suttogta.

Egy bakancs az arcába taposott, megmozgatva egy törött fogat az állkapcsában.

– Egy szót se!

Ahogy felnézett, látta, hogy mind a hat ülőhelyet fegyveres őrök foglalják el. Hat kibiztosított fegyver meredt rá és Scarlettre, miközben hat barátságtalan szempár méregette őket. Habár a fájdalmat pillanatról pillanatra elevenebbnek érezte, lassan az emlékei is kezdtek visszatérni. Chagrin felbukkanása egyértelművé tette, hogy rábukkant Gorner Kaszpi-tengeri titkára, ahogy abban sem kételkedett, hogy most a sivatagi támaszpont felé tartanak.

Bond kiköpte a vért. A helyzet csupán egyetlen előnnyel kecsegtetett: segítség nélkül biztosan nem találná meg Gorner sivatagi búvóhelyét. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, hát Mohamedet viszik helikopterrel a hegyhez. Legyen.

Egy bő órával később ereszkedni kezdtek, miközben Bond egyre növekvő nyugtalanságot észlelt a fegyveresek körében. Gond nélkül földet értek, majd kurta parancsszavak hangzottak el. A hat őr nem mozdult, de a fegyverek csöve valamivel közelebb került a foglyokhoz. Bond egy dízelmotor hangját hallotta odakintről, alighanem egy teherautóét. A rakodótér nyitott ajtaján át homok örvénylett be.

Végül az ajtó bezárult, és folytatták az útjukat. Bond hiába is próbálta volna kitalálni, milyen irányba tartanak, ezért engedte, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Szívesen megnyugtatta volna Scarlettet, de csupán annyit tehetett, hogy a testéhez simult.

Úgy találta, hogy az egész éjjelt átrepülték, mielőtt a helikopter újra ereszkedni kezdett. Ezúttal, amint a homok felett lebegtek, a hat férfi felállt, hogy kezükkel és csizmájukkal a nyitott ajtóhoz taszigálják Bondot és Scarlettet. Amint a rotorok leálltak, leengedték a lépcsőket, és legördítették rajta a foglyaikat. Scarlett felsikoltott, amint a fémfokok belevájtak a csupasz hátába. Addig vonszolták őket a homokon, amíg egy három méter széles földúthoz nem értek, ahol egy villástargoncára emlékeztető elektromos jármű várakozott. Miközben továbbra is a fejüknek szegezték a fegyvert, az őrök felhajították őket a nyitott platóra.

A targonca egy sötét, talán húsz méter magas homokdomb felé tartott, amely sivatagi erődként tornyosult föléjük. Amint közelebb értek, hatalmas tolóajtók nyíltak meg előttük. Akár valami szörnyeteg gyomra, gondolta Bond, ahogy az ajtók hangtalanul bezáródtak mögöttük.

A jármű kigurult egy körkörös emelvényre, ahol megállt. A hidraulika felszisszent, majd lassan süllyedni kezdtek. Az emelvény egy cső alakú járatban ereszkedett lefelé, hogy végül jó tíz méterrel a talajszint alatt állapodjon meg. A kocsi lehajtott a korlát nélküli emelvényről, végighaladt egy sötét folyosón, és megállt egy vaskos fémajtó előtt. Az őrök lerángatták a még most is egymáshoz kötözött Bondot és Scarlettet a platóról, hogy az ajtón át egy cellába lökjék őket.

Az ajtóban Chagrin jelent meg.

– Itt maradnak – közölte, és a mennyezet felé mutatott. – Nincs kiút. Ha megmoccannak, végük. Mindent látunk.

Az ajtó döngve becsapódott.

A cella kétszer két méteres lehetett. A falakat csupasz sziklák alkották, a padlót a sivatag homokja.

– Jól vagy? – kérdezte suttogva Bond.

– Én igen. És te? – Scarlett ijedt hangon beszélt, hallhatóan közel állt a síráshoz.

– Kicsit fáj a fejem. Volt már rosszabb is, egyszer egész éjszaka a főnököm klubjában kártyáztam. Benzedrin és pezsgő. Mi van rajtad?

– Csak ez – mozgatta meg Scarlett a csípőjét.

– A rózsaszín bugyi…

– Fehér, ha már tudni akarod. Vacsora előtt átöltöztem.

– Mi történt a hangárban? Emlékszem rá, ahogy kigyúltak a fények. Azután…

– Chagrin leugrott a gépről. Azt hittem, meg akar ölni, ezért lőttem.

– Rá?

– Nem. Az áramvezetékre. Csak két méterre volt tőlem.

– Akkor is átkozottul jó lövés volt.

– A pisztoly kis híján kiugrott a kezemből, de úgy csináltam, ahogy mondtad. Húztam, nem rángattam. Azt gondoltam, a sötétben el tudsz menekülni.

– Túl sokan voltak.

– Most mi lesz, James?

Bond elgondolkodott egy pillanatig.

– Nos, nem hinném, hogy Gorner minden ok nélkül hurcolt volna ide minket. Ha meg akarna ölni, mostanra megtette volna.

– Vagyis?

– Vagyis van velünk valami célja.

– Talán csak arra kíváncsi, mennyit tudunk.

– Meglehet. Amíg ki nem derül, legjobb lesz, ha próbálunk pihenni egy kicsit. Mellesleg, Scarlett, még mindig nem árultad el, hogy mi az ördögöt keresel Perzsiában.

– Rendben, de figyelmeztetlek, hogy nagyon ostobán fog hangzani – Bond érezte, ahogy a lány teste összerándul mellette. – Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni?

– Nem vagyok túl mókás kedvemben…

– Szabadságon vagyok.

– Hogyan?

– Néha még a bankárok is pihennek. Van három hét szabadságom, és kivettem tíz napot. Ott akartam lenni, amikor Poppy kiszabadul Gorner karmai közül. Nem tudtam a munkámra összpontosítani, amíg te itt vagy. Meg látni akartam Perzsiát is.

Ígérete ellenére Bond azon kapta magát, hogy felnevet, bár azt kívánta, inkább ne tenné, mert a vágások fájdalmasan nekidörzsölődtek a lány hátának.

– Hát most láthatod Perzsiát – hordozta végig tekintetét a sziklán és homokon. – Közvetlen közelről.

A folyosóról fény szűrődött be, ahogy elhúzták a reteszt. Bond felnyögött, és áthelyezte a testsúlyát.

Két fegyveres őr érkezett. Az egyikük lehajolt, hogy késével átvágja az őket összefűző kötelet, de összekötözve hagyta a csuklójukat. A második őr vizet adott nekik, melyet megbéklyózott kezükkel emeltek az ajkukhoz.

– Indulás! – reccsent rájuk az első őr.

Végigkísérték őket a folyosón, egy kezdetleges mosdóba, ahol fegyveres felügyelet mellett megmosakodhattak, és használhatták a vécét is.

– Kaphatnék egy inget? – tekintett végig meztelen felsőtestén Scarlett.

Az őr megrázta a fejét. Indulást parancsolt, majd végigvezette őket egy újabb folyosón, amely egy rozsdamentes acélajtóban ért véget.

– Várjanak.

Az őr beütötte a kódot, majd megmutatta magát a kamerának, hogy azonosíthassák. Az ajtó félrecsusszant. Bond és Scarlett belépett a tágas, légkondicionált, vörösre festett helyiségbe. A padló, a falak, a mennyezet – szinte semmi sem akadt a szobába, ami ne pipacsvörösben pompázott volna. Az íróasztal mögött ódivatú bőrkárpitos forgószék állt, melyben egy férfi ült, túlméretezett bal kezén puha bőrkesztyűvel.

– Az isten szerelmére, adjanak egy inget erre a nőre! – szólalt meg Dr. Julius Gorner olyan mély viszolygással, hogy Bondon átvillant a gondolat, vajon minden nő testét ennyire taszítónak találja-e.

Gorner felállt és megkerülte az íróasztalt. Krémszínű vászonöltönyt, kék inget és vörös nyakkendőt viselt. Hátrafésült, szalmaszínű haja rálógott ingének gallérjára. Belehajolt Bond arcába, akinek feltűntek a jellegzetesen magas szláv arccsontok és a férfiból áradó arrogáns felsőbbség, amely már a marseille-i rakparton is felkeltette a figyelmét.

A zárkózottsága azonban még dermesztőbbnek hatott – Gorner még a tekintetüket is kerülte, mintha attól tartana, hogy eltérítené saját céljaihoz vezető útjáról, ha hagyná magát kitenni mások igényeinek. Ez a tartózkodás szinte sebezhetetlenné teszi, gondolta Bond, mentessé a büszkeségtől, a vágytól vagy a szánalomtól.

– Hát ismét találkozunk, Bond parancsnok – szólította meg Gorner. – Ne csináljon szokást abból, hogy visszaél a vendégszeretetemmel. Nem lenne sportszerű.

Bond nem felelt. Egy őr szürke katonainget hozott Scarlettnek. Bond látta, hogy a tisztálkodás dacára a lány melle maszatos maradt a vértől – az övétől vagy a sajátjától. A férfi ugyanolyan inget és nadrágot nyújtott át Bondnak is, aki kapkodva felöltözött.

– Most pedig üljenek le – intett Gorner két faszék felé. – Jól figyeljen rám, és ne szakítson félbe! Nem vagyok sportember. És ezúttal nem is teniszezünk. Nincs több „szép volt, öregfiú”. Azért van itt, mert feladatot kap. Megmutatom a gyáramat, azután megkapja az utasításait, Bond. Segítségemre lesz az évszázad egyik legmerészebb akciójában, amely bizonyosan meg fogja változtatni a történelem menetét. Tud követni?

Bond bólintott.

– Mellesleg, ugye, nem bánja, ha egyszerűen csak „Bondnak” szólítom „Mr. Bond” vagy „Bond parancsnok” helyett? Az angol úriemberek már csak így szokták, igaz? Vezetéknevükön szólítják a „cimboráikat”? Tartanunk kell a szokást, nemde?

– Mi lesz Scarlett-tel? – szegezte neki a kérdést Bond.

– A lánnyal? Ő a legkevésbé sem érdekel, bár az embereimet annál inkább.

– Mit művelt a húgommal? – vágott közbe Scarlett. – Hol van Poppy?

Gorner átsétált az irodán, odahajolt hozzá, és kesztyűs kezével megragadta az állát, majd elfordította az arcát előbb az egyik, majd a másik irányba. Bond látta szőrös csuklóját a kesztyű és a kézelő vonala között.

– Sejtelmem sincs, miről beszél. Azt hiszem, túl sok hitelt ad a rémhíreknek. Mi pedig pontosan tudjuk, hogyan bánjunk a rémhírterjesztőkkel.

– Hol van a húgom? Mit tett vele?

A kesztyűs majomkéz éles csattanással vágta pofon.

Gorner a szájához emelte emberi kezének mutatóujját.

– Csitt! – suttogta, miközben vér serkent ki Scarlett ajkából. – Sok a beszéd!

Gorner odafordult az egyik őrhöz.

– Estig zárják a lányt a cellába, azután tegyék be az éjszakai műsorba.

Miután a férfi elvezette a vérző szájú lányt, Gorner Bondhoz fordult.

– Jöjjön velem!

Megérintett egy pontot a vörös falon, mire félresiklott egy panel. Bond követte Gornert a függőfolyosóra, amelynek padlója és falai egyaránt üvegből készültek. Alattuk egy vegyi üzem terült el.

– Analgézia- magyarázta Gorner, miközben előreindult. – A keleti fronton tanultam meg annak fontosságát, hogyan enyhítsünk embertársaink szenvedésén. Mindenféle ostobaságot összehordanak a vegyi hadviselés szörnyűségeiről, pedig aki ott volt Sztálingrádnál, az pontosan tudja, hogy a „hagyományos” hadviselés mindennél szörnyűbb.

A gyár léptékei megdöbbentették Bondot, aki úgy számította, hogy közel ötszáz ember dolgozhat a gépsorok mellett és a nyersanyagok szállításánál.

– Ha már látott olyan embereket, akiknek a golyók szó szerint leszaggatták az arcát – folytatta Gorner –, vagy olyanokat, akik a csupasz kezükkel tartották vissza a májukat vagy a kiömlő beleiket… Nos, akkor tudja, mennyire fontos a fájdalom azonnali csillapítása.

Elérkeztek a függőfolyosó egyik kereszteződéséhez.

– Azon az oldalon hatalmas acélkádakban dolgozzuk fel a mákkivonatot, amelyből fájdalomcsillapító és altatószer készül. Kodein, dihidrokodein, petidin, morfium és hasonlók. Egyes termékeket a Perzsa-öblön keresztül Bombaybe, onnan pedig a Távol-Keletre és Ausztráliába szállítunk. Mások szárazföldön utaznak a párizsi gyáramba, azután Amerikába és a Nyugatra. S ha hiszi, ha nem, olyanok is akadnak, amelyek a Szovjetunióba és Észtországba kerülnek. Párizsban és Bombayben a nyersanyagok egy részét tovább finomítják, porrá, folyadékká vagy éppen tablettákká alakítják, a piaci igényeknek megfelelően. A márkanevek és a csomagolás, amelyben piacra kerülnek, eltérőek Párizsban és Bombayben. A vásárlók és a magánklinikák off-shore számlákra fizetnek, így senki sem kapcsolhatja össze egymással az ügyleteket. Másként megvádolhatnának azzal, hogy monopóliumra törekszem. Valójában egy nigériai tábori kórházban ugyanazt a szert használják, amit az előkelő Los Angeles-i magánklinikákon. Csupán a csomagolás és a márkanév más. Mindkettő innen származik.

– Mi a helyzet a konkurenciával? – érdeklődött Bond.

– Felveszem a versenyt a nagy múltú gyógyszergyárakkal, mert alacsonyan tartom a bérköltségeket. Ami azt illeti, az embereim ingyen dolgoznak.

– Ingyen?

– Legalábbis nem pénzért. Valamennyien kábítószerfüggők. Teheránban, Iszfahánban és Kabulban toborozzuk őket, néha Bagdadban, vagy még távolabb, Törökországban. Napi tizenkét órát dolgoznak vízért, rizsért és heroinért cserébe. A homokon alszanak. Sosem szöknek el.

– Heroint ad nekik? – kérdezte döbbenten Bond.

– Olcsóbb és erősebb az ópiumnál. Sokan ópiumfüggőként kerülnek ide, de hamar átállnak. Azután naponta egyszer belőjük őket. Úgy állnak sorba az injekcióért, mint az óvodások az uzsonnáért. Látnia kellene a mohó kis arcukat.

Gorner elfordult, és sétált néhány lépést.

– A gyárnak ebben a részében heroint állítunk elő. Nincs nagy különbség, nem igaz? Azért tehetem meg, mert én vagyok az egyetlen gyártó a világon, aki valóban ipari módszerekkel és ipari léptékben állítja elő a drogot. A termelés, miután a hagyományos gyártási folyamattal párhuzamosan folyik, rendkívül gazdaságos. Az innen kikerülő port ugyanolyan hatékonysággal állítjuk elő, mint az üzem egyéb részein készülő tablettákat és folyadékokat. Csak az egyik termék Chicago és Madrid sürgősségi osztályain köt ki, a másik a párizsi banlieu sikátoraiban vagy a Los Angeles-i Watts gettójában. És örömmel jelenthetem, Bond – higgye el, ez mindennél boldogabbá tesz –, hogy egyre nagyobb mennyiségben van jelen a Soho és Manchester utcáin is. Idővel gyakoribb lesz az amfetaminnál, a patkányméregnél vagy a gyomirtónál is, de nekem ehhez semmi közöm. Miután Chagrin elszállítja, nem foglalkozom a termék sorsával – annál inkább a hatásaival.

A munkások alig néhány méterrel alattuk robotoltak. Ugyanolyan szürke inget és nadrágot viseltek, mint Bond. Mindenki bősz igyekezettel összpontosított a munkájára, főként ha megérezte az ostoros őrök és a vicsorgó farkaskutyák közelségét.

– Tudja egyáltalán, mi az a heroin? – kérdezte Gorner. – Hadd adjak egy rövid leckét kémiából, Bond. Egy kedves kis virággal kezdődik minden, a kerti mákkal, avagy a Papaver Somniferummú. Gyönyörű név egy gyönyörű növénynek, az „álomhozó mákvirágnak”, a közönséges pipacs vagy vadmák rokonának. A mák termésének nedvéből készül az ópium, a narkotikumok királya, amelyet Homérosz óta oly sok poéta dicsőített. Úgy tudom, ön is találkozott már vele.

– Csak futólag.

– Az ópium drága – lépett tovább Gorner –, ám annál kívánatosabb. Mielőtt szerény vállalkozásom létrejött volna, a világ legnagyobb ópiumkartelljét természetesen az önök Brit Birodalma működtette. Kínával két ópiumháborút is vívtak, csak hogy megtartsák ezt a monopóliumot, és mindkétszer győztek. Az 1842-es nanjingi szerződés révén egyszerűen elorozták Hongkongot, és öt új kikötőt létesítettek az ópiumkereskedelem céljaira, miközben kínaiak millióit változtatták kábítószerfüggő, akarat nélküli bábokká. Ezek után talán nem is olyan igazságtalan, ha valaki a saját fegyverükkel győzi le őket, nemde? Semmi olyat nem teszek, amit a britek ne tettek volna meg.

Bond nem válaszolt.

– Persze nem kevés időbe telik – sóhajtott fel Gorner. – Istenem, mennyi időmet elveszi…

Bond eközben az odalent dolgozó, átizzadt uniformist viselő rabszolgák végtelen sorait figyelte. Az egyikük elájult vagy meghalt, mire az őrök arrébb vonszolták. A mellette dolgozók maguk is halálra váltak, de nem hagyták abba a munkát.

– Az ópium és a heroin között jelent meg a morfium – folytatta az előadást Gorner. – Elsőként a németek izolálták 1805-ben, a maguk híres Trafalgarjának az évében, majd 1874-ben egy Wright nevű angol előállította a diacetilmorfint, egy fehér, szagtalan, keserű, kristályos port, amely a morfium acetilezéséből jött létre. Ez a heroin.

Gorner köhintett.

– Ezt csinálják odalent. Az acetilezést. Innen a jellegzetes szag. Felteszem, jól ismeri a híremet, Bond. Számos diplomát szereztem a világ minden táján. Ezeket a bonyolult kifejezéseket talán riasztónak találja, de számomra a színtiszta költészettel egyenrangúak. „A szerelmem egy vörös, vörös rózsa”, írja a skót költő. Nos, az én szerelmem a vörös, vörös mákvirág. Oly sokszínű, oly pompás. Határtalan örömmel tölt el, hogy a vadmák virága, a pipacs lett a jelképe a brit birodalom értelmetlen első világháborús áldozatainak. Ezért is gondoskodom arról, hogy a terjesztői hálózat minden tagja elismételje a maguk buta kis versikéjét: „Vérvörös pipacsok közt, Flandria mezején…” Ez a kódjuk. A halál kódja.

Gorner zavart köhintés kíséretében vetett véget saját ábrándos hangulatának.

– Akárhogy is, a maguk vegyésze, ez a Wright – az angolokra korántsem jellemző módon – nem fordította a saját hasznára a felfedezését. A heroinban elsőként egy német, Heinrich Dreser, a Bayer gyógyszerészeti laboratóriumának vezetője látta meg az üzleti fantáziát. A munkásain tesztelte az anyagot, és ők adták neki a nevét is, amiért a „heroin” olyan heroikussá tette őket! Orvosi szempontból ugyanolyan hatást gyakorolt, mint a morfium, csak negyedannyi is elegendőnek bizonyult belőle. Emellett olcsóbb volt, gyorsabb és könnyebben használható. Nemsokára az amerikai vegyészek is rákaptak az importált heroinra. „Áldott e hajnal, hogy megérhettem”, amint egy másik költőjük írja…

Bond egyre nehezebben viselte a kese hajú, démoni küldetéstudattal felruházott férfi társaságát. Rettentő távolinak tűnt, saját külön világába zárkózónak, ahol semmilyen erkölcsi megfontolás nem férkőzhetett hozzá és nem gyengíthette az elszántságát.

– Két tizenkét órás műszakot tartunk – magyarázta Gorner –, vagyis sosem pihenünk. Vetélytársaimnak ezen a téren is van mit tanulniuk.

– Szünetet se tartanak? – kérdezett közbe Bond.

– Minden három órában két percet. Számolnom kell bizonyos mértékű, khm, természetes veszteséggel. A legtöbben a munkahelyükön halnak meg. Ilyenkor elszállítjuk őket. Valószínűleg az egyiküket látta az imént. Utánpótlásból sosincs hiány. Még a sah kormánya is beismeri, hogy Iránban kétmillió kábítószerfüggő él, és minden nappal egyre több fiatal válik azzá. Chagrinnak van egy különítménye, amely Jazdon és Kermánon keresztül naponta mintegy húsz embert szállít ide. Az egyik jön, a másik megy.

– Alávalóság! – jegyezte meg Bond.

– Remek üzlet – igazította ki Gorner. – Amit csak tudok a rabszolgaságról, mind a brit birodalomtól és a gyarmataitól tanultam. Afrika, India, Nyugat-India… Buzgón tanulmányoztam a brit történelmet, Bond. És hát ezek az emberek… A föld szemete. Nélkülem is meghalnának. Csak meghosszabbítjuk az életüket. És minden műszak végén elszórakoztatjuk őket. Majd meglátja. Most visszamegyünk az irodámba.

Miután visszatértek a vörös falú helyiségbe, Gorner leült az íróasztala mögé. Megnyomott egy gombot az asztallap alatt, mire egy panel csúszott félre mögötte, ablakot nyitva a gyárra.

– Sokszor szívesen elnézem őket – sóhajtott fel míg máskor fáraszt a küszködésük. Az anómia, Bond. Ezt tapasztalom időnként. A kimerültséget, amely megrontja a lelket, és amely a nagy tettek legfőbb ellensége.

Visszazárta a panelt, és körbefordult a székével.

– Egy napon, Bond, annyi britet teszek kábítószerfüggővé, ahány kínait a britek tettek azzá. És ez a nap már nincs is messze. - Akkor majd elveszítik a kivételezett státuszukat az ENSZ-ben. Elveszítik a hidegháborút is. Harmadik világbeli ország lesznek, ahogyan arra rá is szolgáltak.

– Áruljon el valamit – húzta ki magát Bond. – Hogyan harcolhatott a Vörös Hadsereg és a nácik oldalán is ezzel a fogyatékossággal? A kezével?

Vállalnia kellett ezt a kiszámított kockázatot.

A rideg kék szemek egy pillanatra elrejtőztek, ahogy a pofacsontok felhúzódtak és a fogak hallhatóan megcsikordultak, azután Gorner megvető horkantással fújta ki a levegőt.

– Maga idióta, fogalma sincs a keleti frontról! Ez nem a maguk kedélyes kis háborúja volt, tea ötkor, támadás hatkor. Mint az állatok, úgy küzdöttek, csupasz kézzel széttépték, megerőszakolták, megkínozták és halomra gyilkolták egymást. Tárt karokkal fogadtak bárkit: nyomorékokat, őrülteket, süketeket, szifiliszeseket. Aki meg tudta húzni a ravaszt – már ha jutott neki puska –, bent volt a csapatban. Erre mondják maguk felé, hogy „mindenki a fedélzetre”.

Gorner nyugalmat erőltetett magára. Már-már el is mosolyodott, amint felemelte fehér kesztyűs kezét, és egyenesen Bond szemébe nézett.

– Szeretné látni?

– Nem.

– Ugyan már, Bond! Tudom, mennyire kíváncsi. Enélkül senkiből se lesz titkos ügynök. Hadd mutassam meg.

Gorner lehámozta a kesztyűjét, és Bond arca elé tartotta a kezét. A tenyér hosszú volt és lapos, alul világos rózsaszín, felül fekete és ráncos. Az első ujjpercek kivételesen hosszúra nyúltak, míg a fekete körmök háromszög alakban nőttek. A száraz bőrt mély barázdák szabdalták. A hüvelykujj tömpének tűnt, és túlságosan közel esett a csuklóhoz, így nem válhatott a többi ujj hasznára. Az ujjperctől fölfelé az egész kézfejet feketésbarna szőr borította, akár egy csimpánzét. Az alkar valahol a csukló és a könyék közt vált újra emberivé.

Gorner visszahúzta a kesztyűjét. Bond nem adta jelét semmilyen érzelemnek.

A két férfi alig félméternyire állt egymástól, és egymás szemébe nézett. Egyikük se pislogott.

– Miért állt át a másik oldalra? – törte meg a csendet Bond.

– Mert a nácik már nem győzhettek. Számukra véget ért a háború. Kelet-Európában már 1944-ben kezdetét vette a hidegháború, és én azon az oldalon akartam állni, amelyik végül legyőzi a briteket. Ezért léptem be a Vörös Hadseregbe.

Bond nem válaszolt. Gorner jobbára azt erősítette meg, amit M-től is hallott. Legfeljebb annyit tudott meg, hogy a fogyatékossága még mindig kibillenti a lelki egyensúlyából, ha csak rövid időre is.

– De térjünk rá az üzletre! – húzta ki magát Gorner. – Az ópiumnak – a nyersanyagnak – ide kell érkeznie valahonnét. Miután Törökországból nem kapok eleget, Chagrin kapcsolatai révén nyitok a Távol-Kelet felé. Laosz ígéretesnek tűnik, és odaát az amerikaiak is meglepően segítőkészek. Tudta, hogy a ClA-nak saját légitársasága van, az Air America, amely ópiumrakományokat is szállít?

– Ez képtelenség – csóválta a fejét Bond.

– Politika. Az Air America fegyvereket szállít az antikommunista haduraknak, amiért cserébe ópiumot kap. Mégis, mire számított egy olyan légitársaságtól, amelynek az a jelszava, hogy „Bármit, bármikor, bárhová”? Az amerikai katonák közt ezrével vannak drogosok. A CIA Laosz északi részében külön vegyi üzemet működtet, ahol heroint finomítanak. Ázsiának ez a része adja a világ illegális ópiumforgalmának a hetven százalékát, és táplálja Amerika kielégíthetetlen kábítószeréhségét.

– És itt akarja megvetni a lábát?

– Igen. Chagrin már dolgozik az ügyön. Igyekszem bevásárolni magam. Befektetésnek tekintem a dolgot, s bár nem igazán örülök, hogy közvetve az amerikai háborús erőfeszítéseket támogatom, az ügyletnek van egy nagy előnye. A CIA nem hivatalosan szemet huny a tevékenységem felett. Ugye nem kell elmagyaráznom, milyen hasznos lehet ez a számomra.

– Oroszország, Amerika… Minden oldalról fedezve lesz, igaz?

– Pontosan ez a célom – bólintott Gorner. – Ezt diktálják az üzleti érdekeim. Egy napon majd jobb áron vásárolhatok a Távol-Keleten, de addig is a termék nagy részét Afganisztánból, Helmand tartományból szerzem be. És itt jön a képbe maga, Bond. A határvidék okoz számunkra némi fejtörést. Mindenütt banditák hemzsegnek, néhányan nemcsak kézifegyverekkel, de rakétákkal és aknavetőkkel. Van egy pont Zabol közelében, ahol az embereimnek át kell kelniük, miután felpakoltak ópiummal. Pokoltűz-hágónak hívják. Sejti, miért?

Bond megrázta a fejét.

– A burmai vasútvonal egyik szakaszáról nevezték el, melyet az expedíciós hadtest katonái építettek a japánok fogságában. Azt mondják, minden talpfához egy ember vére tapad. Bátor fickók voltak az ausztrálok és új-zélandiak, akik a maguk oldalán harcoltak.

– Azok voltak – ismerte el Bond. – A legkiválóbb katonák.

– Akárcsak az enyéim, akiket sorra elveszítek. Talán nem minden talpfára jut egy, de így is túl sokan pusztulnak el. A heroinistákat nem küldhetem oda, ezért értékes embereket kell elvesztegetnem. Azt akarom, hogy Chagrinnal együtt menjen Zabolba. Holnap reggel indulnak.

– Miért?

– Úgy vélem, hasznos tapasztalatokat szerezhet.

Gorner felállt, mire a panel megnyílt mögötte.

– És most következzen az esti mulatság. Jöjjön csak ide, Bond!

Egy őr Bond gerincének nyomta automata fegyvere csövét.

A heroingyár túlsó végében, egy üvegfalú függőfolyosón ajtó nyílt. Az őr egy nőt lökött ki a folyosóra, majd magára hagyta, miután becsukta az ajtót. A nő nem viselt ruhát.

– Úgy nevezzük, „séta Lambeth-ben” – magyarázta kedélyesen Gorner. – Igazi londoni móka.

Három másik csupaszra vetkőztetett nőt is kihajtottak a folyosóra.

– Egy teljes kört kell megtenniük. A férfiak szeretnek alattuk állni és nézni őket.

– Kik ezek?

– Senkik. Prostituáltak. A legtöbbjük függő, a férfiakkal együtt gyűjtjük be őket. Mikor elveszítik a csáberejüket, úgy két-három nap után, odavetem őket a munkásaimnak.

– Micsoda?

– Az őrök leterelik a gyárba, a munkások pedig magukkal viszik őket. Nem kerül semmibe, és nagyon jót tesz a munkamorálnak.

– Utána mihez kezd a lányokkal?

Gorner zavartan ráncolta a homlokát.

– Eltemetem őket, mi mást tennék?

Ezután visszafordult a bejárat felé, ahonnan a lányok feltűntek. Most első ízben mintha elmosolyodott volna.

– Nézze csak, Bond! Itt jön valakit, akit bizonyára felismer. Azt hiszem, az embereim bolondulni fognak érte.