7.

„Bízzon bennem, James!”

„Perzsiában minden megtett lépés algebrai egyenletre emlékeztet. vagy kijön, vagy nem. ”

Robert Byron: Úton Oxiánába

Amint a gép ereszkedni kezdett, Bond kinézett az ablakon, és rágyújtott egy cigarettára. A távolban láthatta az Elburz-hegység csúcsait, és mögöttük, elködlő kékes foltként, a Kaszpi-tenger déli részét. A munkája folytán még sosem jutott el a Közel-Keletre, amiért nem lehetett elég hálás a sorsnak – a Ciprus és India között elterülő földeket a világ legnagyobb rablótanyájanak tekintette. Gyermekként járt Egyiptomban, túl fiatalon ahhoz, hogy emlékezhessen rá, és egyszer eltöltött néhány napot Bejrutban is, ahonnan csak a csempészekre emlékezett – gyémántok Sierra Leonéból, fegyverek Arábiából, arany Aleppóból. Igaz, hogy a libanoni nők sokkal szabadosabban viselkedtek, mint a hírük alapján várta volna, mégis örült, amikor visszatérhetett Londonba.

Felhajtotta a bourbon maradékát, miközben a repülőgép ráfordult az ereszkedés utolsó szakaszára. Nem maradt ideje, hogy tájékozódjon Perzsiáról, ezért a helyi állomás vezetőjére, Darius Alizadehre kellett támaszkodnia. Hallotta a tompa morajt, amint a futómű kinyílt a gép hasában, majd a hidraulika sípolása következett, ahogy a fékszárnyak előcsúsztak a szárnyak éléből. Ezután Bond ugyanazt láthatta maga alatt, amit százszor is látott más kontinenseken: a telefonkábeleket, a kis autókat a repülőtérhez vezető úton, majd az elsuhanó betonsávot, rajta a futóművek fekete nyomaival. Amint a gép puhán földet ért, a pilóta fokozatosan csökkentette a tolóerőt.

Alighogy kilépett a gépből, Bond az arcán érezte a sivatagi ország forró leheletét. A terminál épületében nem működött légkondicionáló, ezért egész testében verítékezni kezdett, mielőtt még a vámtisztek átnézték volna a csomagjait. Amikor az amerikai útlevélvizsgálaton áthaladt, a 0094567-es számú brit diplomata-útlevelét használta, noha ki nem állhatta a gondolatot, hogy a nevét megküldik a CIA langley-i központjába biztonsági ellenőrzésre. Minden a jelenlétére, sőt a létezésére utaló bizonyíték veszélybe sodorhatta a küldetését. Teheránban az útlevél, amelyet az üvegfülkében ülő, tömött bajuszú férfinak felmutatott, David Somerset vezérigazgató nevére szólt. Ezt az álnevet még Darko Kerim adta neki Isztambulban, és most Darko, a hű barát tiszteletére használta, aki meghalt, csak hogy kiszabadítsa őt a SMERSH karmaiból.

Miután váltott némi készpénzt, a terminál előtt leintett egy taxit, és megadta a sofőrnek belvárosi szállodája címét. A Teheránba vezető út elkedvetlenítette – fekete füstöt okádó gyárépületek, jellegtelen, szögletes felhőkarcolók, kocka alakú házak sorakoztak a széles, fasorral övezett aszfaltút mentén. Bármelyik modern nagyvárosban lehetett volna, eltekintve az útszélen heverő citromhalmoktól.

A Reza sahról elnevezett sugárúton elhaladtak a teheráni egyetem mellett, majd befordultak a Firdauszi térre, amelynek közepén a híres költő bronzba öntött szobra állt égnek emelt kézzel, azután balra kanyarodtak, és északnak, a város gazdagabb kerülete felé vették az irányt. Kezdtek mellőlük elmaradozni a harsány színekre festett, rozoga teherautók és a zajos gépkocsik, tetejükön a család magasra tornyozott ingóságaival. Mintha a városnak ez a része önálló életre kelt volna, hogy nyugati lakónegyeddé alakuljon át.

Bond cigarettával kínálta a sofőrt, aki kétszeri-háromszori kényszerű szabadkozás után hálásan elfogadta. A férfi megpróbált a futballról társalogni – „Bobby Moore, Bobby Charlton”, láthatóan csak ezeket az angol szavakat ismerte –, Bond fejében azonban csak egyetlen név járt: Julius Gorner.

Átnyújtott a sofőrnek egy maroknyi riált, majd belépett a szállodába, ahol végre kellemesen hűvös levegő fogadta. Szobája a tizenkettedik emeleten nyílt, mindkét oldalán nagy panorámaablakkal: az egyik délnek, a kavargó és szmogba burkolózó nagyvárosra nézett, a másik északnak, a hegyek felé, ahol egy csúcs élesen elkülönült társaitól („a fenséges Demavend-hegy – tudta meg az asztalra készített angol nyelvű brosúrából –, mely 5800 méter magas”). A hegycsúcsot hó borította, déli oldalát fákkal benőtt vízmosások szabdalták.

Miután végzett a szoba szokványos biztonsági ellenőrzésével, Bond forró zuhanyt vett, és addig állt az erős vízpermetben, amíg az csípni nem kezdte a bőrét. Akkor átváltott hideg vízre, hogy lemossa magáról a hosszú út minden fáradtságát. Törülközőbe tekerte magát, és hívta a szobaszervizt, hogy kávét, omlettet, valamint egy-egy palack ásványvizet és skót whiskyt rendeljen.

Alig tette vissza a kagylót, amikor máris megcsörrent a telefon.

– Igen?

– Itt Darius Alizadeh. Kellemes útja volt?

– Eseménytelen – felelte Bond.

Alizadeh öblös hangon felnevetett.

– Szeretem az eseménytelen utakat, ha repülőről van szó. Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni a reptérre. Amennyire lehet, igyekszem kerülni a nyilvánosságot. Ha megfelel, fél óra múlva kocsit küldök magáért, azután elviszem Teherán legjobb éttermébe. Remélem, nem túl fáradt. Először elmegyünk hozzám egy kis kaviárra, ma reggel fogták a Kaszpi-tengerből. Megfelel így?

A férfi meleg, mélyen zengő hangon beszélt. Alig lehetett érezni az akcentusát.

– Fél óra múlva – felelte Bond. – Addigra kész leszek.

Lemondta az omlettet, egyszersmind megsürgette a whiskyt.

Rövid ujjú, fehér inget vett, laza gyapjúnadrággal és vasalt orrú, fekete mokaszinnal. Ellenőrizte, hogy zakója, amelyet aznap reggel sietve vásárolt a párizsi reptéren, nem engedi látni az alatta viselt Walther PPK-t.

A hotel előtt kék Mercedes várakozott rá.

– Farshad vagyok, Mr. Alizadeh sofőrje – mutatkozott be egy kis ember hatalmas, sugárzó mosollyal, miközben kitárta a hátsó ajtót Bond előtt. – A nevem fárszi nyelven annyit tesz, hogy „boldog”.

– Jó magának – felelte Bond. – Hová megyünk?

A kocsi rákanyarodott egy főútra.

– Semiránba megyünk, Teherán legjobb részébe. Nagyon szép. Tetszeni fog.

– Ebben biztos vagyok – bólintott Bond, miközben Farshad kitért két feléjük közeledő teherautó elől. – Ha megérem…

– Ó, igen! – nevetett fel Farshad. – A Pahlavi sugárúton megyünk. Tizenkét mérföld hosszú, a leghosszabb utca a Közel-Keleten!

– És úgy néz ki, hogy a legforgalmasabb is.

Az autó átsüvített egy minden oldalról ostromolt kereszteződésen, ahol a sofőrök láthatóan csak ajánlásnak tekintették a közlekedési lámpák jelzéseit. Húsz perccel és ugyanennyi balesetveszéllyel később, miután a csodával határos módon mindet élve megúszták, a Mercedes vett egy éles bal kanyart, és felkapaszkodott egy júdásfákkal övezett magánúton, hogy ráforduljon a zöldellő pázsitot keresztülszelő aszfaltra, amely egy fehér oszlopcsarnokos házhoz vezetett.

Bond felsétált a lépcsőkön a bejárati ajtóhoz, amely a közeledtére feltárult.

– Örvendek a találkozásnak! Borúsabb perceimben már attól tartottam, hogy a végzet sosem veti el James Bondot a szülővárosomba, s bár tudom, mekkora veszélynek teszi ki magát, mégis őszintén örülök a szerencsének. Fáradjon be!

Darius Alizadeh megragadta és megszorongatta Bond kezét. Markáns kézfogása egyenességről és szívélyességről árulkodott – nem úgy, mint azok a lélektelen szorítások és izzadt tenyerek, amelyekkel Bejrútban vagy Kairóban találkozott. Darius száznyolcvan centiméternél is magasabb lehetett, sötét vonásai mélyén huncut és cinkos tekintet szikrázott. Dús fekete haját hátrafésülte a homlokából, közszemlére téve őszülő halántékát. Fehér öltönyt viselt, indiai stílusú, emelt gallérral és nyitott nyakú, kék inggel.

Végigvezette Bondot egy hosszú, parkettás előtéren, a tágas lépcsőházon és az üvegezett erkélyajtókon át a hátsó kertbe. Itt átvágtak a teraszon, hogy lesétáljanak a hűs árnyak közé. A kis kerti tó mellett asztal állt gyertyákkal és számtalan üveggel. Darius egy alacsony, párnázott szék felé intett.

– Engedje el magát. Élvezze a kertet. Jólesik hűsölni egy kicsit, nemdebár? Rendszerint iszom egy sört még a koktélok előtt, csak hogy lemossam a város porát. A sör szerfelett pocsék, amerikai import, de legalább elfoglalja magát, amíg keverek egy tisztességes italt. És nagyon, nagyon hideg.

Megrázta az asztalon fekvő kis rézcsengőt, mire hagyományos perzsa öltözéket viselő fiatal férfi bukkant elő a terasz mögül.

– Babak! – szólította meg Darius, összecsapva a tenyerét. – Vendégünk van. Igyekezz!

A férfi kurtán köszönt, majd széles mosollyal elviharzott.

Néhány pillanattal később Bond egy jéghideg sört tartott a bal kezében. Mögötte ciprusfák sora gondoskodott Darius kertjének meghitt magányáról, míg előtte rózsaszőnyeg terpeszkedett, jobbára fekete és sárga virágokkal, ameddig csak a pázsitba szúrt fáklyák fényénél elláthatott. A kerti tó körül mozaikcsempék alkottak szövevényes mintát.

– A kert sokat jelent az itteniek számára – követte Darius Bond tekintetét. – Egy ilyen száraz országban valósággal istenítjük a vizet. Hallgassa csak! A mi kis vízesésünk a kert végében. Én magam terveztem, és Iszfahánból hozattam egy mestert, akinek a nagyapja még a mecseteken is dolgozott. Száraz Martinit szeretne, vodka-tonikot vagy skót whiskyt szódával?

Bond a Martini mellett döntött, és figyelte, ahogy Darius összerázza a hozzávalókat az ezüst shakerben. Elismerően bólogatott a pohara fölött: a jég sziporkázva csillogott az italában, anélkül hogy feloldódott volna.

– És most – húzta ki magát Darius – talán elárulhatja, miben lehetek a segítségére.

Mire Babak visszatért egy ezüsttálra való kaviárral, Bond elmondta Dariusnak, amit Julius Gornerről tudott. Az első pillanattól fogva megbízott Dariusban, és ezen a téren ritkán csalták meg az ösztönei. Azt is tudta, hogy Darius húsz éve áll a teheráni kirendeltség élén, s ezalatt M elismerését is kivívta.

Darius kikanalazott egy szilva nagyságú halmot az egyik elegáns tányérra, majd friss citromlevet csepegtetett rá. Gyors kézmozdulatokkal és egy kis darabka kenyér segítségével a szájába varázsolta a tányérka egész tartalmát, melyet egy jókora korty tiszta vodkával öblített le.

– Tudom, hogy megbocsáthatatlanul oroszos – mosolyodott el –, de így szeretem a legjobban. Nem akármilyen ez a beluga, igaz?

Közelebb hajolt a tányérhoz.

– A tenger illatát érezni rajta, de a halszagot nem!

Rágyújtott egy cigarettára, és kényelmesen hátradőlt a székében.

– Nos, hallottam erről a Gorner nevű emberről, James. Természetesen hallottam róla, de előbb talán nem árt, ha megtud rólam ezt-azt. Édesanyám a kaskáj törzsből származott, amelyet sokan Perzsia legálnokabb, legvérszomjasabb és legkönyörtelenebb népcsoportjának tartanak. Amikor a sah az amerikaiak támogatásával a visszatérését tervezgette, még csak eszébe sem jutott, hogy megpróbálja a kaskájokat a maga oldalára állítani! – nevetett Darius hátravetett fejjel. – A kurdokat, az arabokat, a reformereket, a beludzsiakat talán igen, még a mohákat is, de nem a rettenetes kaskájokat! Az apám ezzel szemben egy teheráni diplomatacsaládból érkezett, amely régóta kapcsolatokat ápolt a Nyugattal. Ő maga a Harvardon tanult, míg én az Oxfordon – ha netán föltűnt önnek, ezért beszélek úgy, mint egy angol gentleman. Minden oldaláról ismerem ezt az országot. Akármikor rábíznám magam a sivatagi törzsekre, de éppoly könnyen elcseverészek a francia követség fogadásán is – bár, őszintén szólva, inkább választanám az előbbit. Sok gyarmatosítót láttam már jönni-menni Perzsiában – vagy Iránban, ahol Reza sah, a jelenlegi sah édesapja nevezte. Törököket, oroszokat, franciákat, németeket, amerikaiakat, briteket. Ez az ország kapocs Kelet és Nyugat között, az egyetlen akadály, amely elválasztja Oroszországot a meleg tengeri kikötőktől. Persze ott van nekik a Fekete-tenger, csakhogy nem jutnak túl a törökökön, a Boszporusz és a Dardanellák kapuőrein. Szent isten, el tudna képzelni náluk békétlenebb őröket?

Darius előrehajolt, és újabb adag kaviárt kanalazott a tányérjára, amelyet hasonló módon fogyasztott el.

– Térjünk a lényegre, James. Hozzászoktunk ahhoz, hogy beavatkozzanak az ügyeinkbe. Néha már úgy érezzük magunkat, mint egy kivénhedt utcalány a Rue St. Denis-ről: pénzért bárki megkaphat bennünket. A háború alatt a szövetségesek úgy gondolták, túlságosan összemelegedtünk a németekkel, ezért megszálltak minket, és páros lábbal rúgták ki a sahot. Azután úgy találták, hogy Mr. Mosszadek, a mi független miniszterelnökünk túlzottan szívélyes az oroszokkal. Már csak azért sem bíztak benne, mert túl gyakran fényképezték le nyilvánosan egy pizsamára emlékeztető ruhában. Ezért aztán az amerikaiak ideküldtek egy Kermit Roosevelt nevű úriembert, hogy segítsen kirobbantani a puccsot, hozassa haza a sahot a száműzetésből, és ültesse őt vissza a trónra. Bevallom, magam is segítettem ebben Mr. Rooseveltnek. Mi, perzsák, nemigen törődünk az efféle változásokkal, amíg hagyják, hogy éljük a saját életünket. Teherán valóságos viperafészek, hemzsegnek itt a kémek. Ez mindig így volt, és így is lesz. Egy elmés brit utazó egyszer meg is jegyezte, hogy az oroszok és amerikaiak akár össze is költözhetnének, ezáltal sokat megtakaríthatnának egymás megfigyelésének a költségeiből. Van viszont egyvalami, amit mindig riasztónak találunk: ha idejön egy külföldi, és túlságosan sokat akar. Szívesen fogadjuk azt, aki itt kíván pénzt keresni, bár ez legális úton igencsak nehéz, leszámítva az olajüzletet. Elfogadunk bizonyos mértékű politikai befolyást, ha az a mi érdekeinket is szolgálja: védelmet, fegyvereket, dollárokat. A kettő együtt azonban sok. S amit erről a Gornerről hallok, az mély nyugtalansággal tölt el. Remélem, sikerült érzékeltetnem önnel, hogy nem vagyok túlzottan ijedős fajta.

Darius újabb adag Martinit kevert.

– Egyen még egy kis kaviárt, James! Tíz perc múlva hívom Farshadot, hogy vigyen el bennünket Teherán legjobb éttermébe. A város déli részén található, a bazár közelében. Ott senki sem fog felismerni. Teheránban gyakorlatilag mindenki tudja, hogy a megbízójának dolgozom. A főnöke úgy véli, hogy annál többen kereshetnek fel valamilyen hasznos értesüléssel, minél többen tisztában vannak vele, hogy ki vagyok, s talán igaza is van. A dolog hátulütője, hogy nem láthatnak bennünket együtt. Veszélyes lenne az ön számára. Ezért fontos az, hogy ott senki sem ismer. És az étel, James… – szélesre tárta a karját. – Az édesanyja nem főzött magának ilyet! Felér Hafez bármelyik költeményével.

– Sosem hittem volna, hogy ennyire költői, Darius – mosolyodott el Bond. – A többi kollégám mind számító fickó, pisztollyal a kezében.

– Egy szavát sem hiszem, James! De a kertek és a versek közel állnak a perzsa lélekhez. A legjobb, ha a vers a kertről szól. „Egy kertet láttam, tisztát, mint az éden”, ahogy Nezami írja. „Milliónyi szín keveredett / Milliónyi illat szállt a légben / Rózsák hevertek jácintölelésben / Jázminok hulltak…”

– Az autó előállt, uram! – bukkant elő Babak a semmiből.

– A pokolba is, Babak! Nincs benned jóérzés. Hányszor mondtam, hogy ne szakíts félbe szavalat közben! Készen áll, James? Készen áll rá, hogy megvívjuk a harcunkat az országutak ámokfutóival? Éhes?

– Határozottan – Bond nem kért a repülőgépen felszolgált ételből, és a kaviárt leszámítva egy falatot sem evett, amióta elmorzsolt egy croissant-t a párizsi reptéren.

Farshad elöl várakozott a Mercedesszel, és néhány perc múlva már délnek tartottak a Pahlavi sugárút forgatagában. Farshad úgy cikázott a forgalomban, mintha ez lenne az utolsó esélyük arra, hogy élelemhez jussanak.

Miután keresztezték a Molávi sugárutat, Bond meg sem próbálta kitalálni, merre járhatnak, inkább tovább hallgatta Darius elbeszélését.

– Hogy őszinte legyek – mondta éppen –, Kermit Roosevelt igencsak fura alak volt. Amikor teniszezés közben ütést rontott, fennhangon szidta magát: „Oóó, Roosevelt!” Ami azért sajnálatos, mert „Mr. Greennek” vagy valami hasonlónak adta ki magát. Még sosem láttam a szakmában, hogy valaki ennyit ivott volna. Azt hiszem, valamilyen idegbetegségben szenvedhetett. Ládaszám hordtuk a vodkát és a whiskyt a búvóhelyre, ahol a barátaival rejtőzött. Amikor eljött a nagy nap, hogy visszaültesse a sahot a trónra, Roosevelt rájött, hogy az a muszlim hétvégére, péntekre esik. Utána meg természetesen a keresztény hétvége következett. Így hát vedeltek tovább, és várták a hétfőt. Amikor végre előhozták a tankokat, és a bazárból fizetett tüntetők özönlöttek az utcákra, azt kellett látniuk, hogy a sah nem írta alá a dokumentumot, amellyel megfosztja a hatalmától Mosszadeket, és saját magát ülteti a helyére. A királyok királya tehát ott várakozott a Kaszpi-tenger partján, a hadsereg és a csőcselék az utcákon tombolt, amíg egy teheráni irodában elvégezték a papírmunkát! – Darius harsogva felnevetett. – A végén azért csak sikerült.

Előrehajolt, és fárszi nyelven kurta parancsot adott Farshadnak, aki nagy kerékcsikorgás közepette ráfordult egy mellékutcára, majd gázt adott.

– Elnézését kell kérnem, James. Túl sokat beszélek. Annyi mindent el szeretnék mondani erről a csodálatos országról. Azt hiszem, fontos, hogy a lehető legtöbbet megtudjon, mielőtt szembekerül ezzel a Gornerrel és a cimboráival. A felkészült ember kevésbé sebezhető.

– Nem kell mentegetőznie, de miért az autóverseny?

– Amilyen bőbeszédű vagyok, elmulasztottam felfigyelni a fekete amerikai autóra – azt hiszem, egy Oldsmobile-ra –, amely követett bennünket. Csak akkor vettem észre, amikor a sahról beszéltem. Utasítottam Farshadot, hogy rázza le.

– Ő pedig boldogan engedelmeskedik.

– Boldog a neve, boldog a természete. Imád versenyezni. Lassan lemegyünk a térképről, James, a turisták már nem merészkednek ennyire délre. Az ott az Újváros, tele bordélyokkal, bárokkal és játékbarlangokkal. Arrafelé egy nyomornegyed fekszik, ahol a legszegényebbek zsúfolódnak össze, jobbára arabok és afgán menekültek. Nagy nyomorban élnek.

– Nem sokra tartja az arabokat, igaz? – tudakolta Bond.

– Úriember nem szólja le az idegeneket, még a menekülteket se – felelt kitérően Darius. – A perzsák, mint tudja, árja nép, nem sémi, mint az arabok. Ami pedig magukat az arabokat illeti, nos… Kulturálatlanok, James. Amijük csak van – legyenek irakiak, szaúdiak vagy öbölbeli arabok –, azt mind tőlünk lopták vagy rólunk másolták. De legyen elég ennyi. Megérkeztünk.

Darius ragaszkodott hozzá, hogy Bond elsőként lépjen be az étterembe, amely leginkább olcsó szőnyegboltra emlékeztetett, a szemöldökfa felett vörösen fénylő villanykörtével. Az ajtó melletti padon öregember vízipipázott.

Bond habozott, a perzsa etikett azonban megkövetelte, hogy vendéglátója előtt lépjen be.

– Bízzon bennem, James! – tette Darius a kezét Bond vállára.

Amint Bond előrehajolt, hogy belépjen az alacsony ajtón, a szeme sarkából még látta, amint egy fekete Oldsmobile lehúzódik a szemközti oldalon, majd azonnal kioltja a fényszóróját.