13.

Kicsi a világ

Párizsban, amelyet egy egész világ választott el Bondtól, René Mathis átfutotta a Le Figarót, miközben végzett az ebédjével a Deuxième közelében fekvő kis kávéházak egyikében. Egy új Vickers VC-10-es utasszállítónak, olvasta, amely a Gulf Air megrendelésére Nagy-Britanniából repült Bahreinbe, valahol az iráni-iraki határ felett nyoma veszett. Egyszerűen eltűnt a radarokról.

Mathis megvonta a vállát. Máskor is megesett ilyesmi. A brit Comet különösen balesetveszélyes modell. A szokásos munkaebédjét költötte el: tartárbifszteket hasábburgonyával, egy kis pohár Côtes du Rhône-nal és dupla feketével. Párizsban nem történik semmi, Mathisnak pedig az ilyen csendes napokon születnek a legjobb ötletei.

A nyomozás Juszuf Hasim meggyilkolásának ügyében eredmény nélkül zárult. Párizsban akadtak olyan környékek, ahová a csendőrség hatalma nem terjedt ki – vagy azért, mert még az ő számukra is túlságosan veszélyesek voltak, vagy mert a toronyházak lakói, ha beszéltek is franciául, nem működtek együtt velük. La Courneuve, a St. Denis-i negyed a hírhedt Cité des 4000-rel éppúgy ezek közé tartozott, mint Sarcelles, ahol a gettó és az utca könyörtelen törvényei uralkodtak. A legtöbben úgy tekintettek ezekre a sötét környékekre, mintha Franciaország általuk vezekelne balul végződött gyarmatosító múltjáért.

Meglehet, hogy megalázó vereséget szenvedtek Indokínában, ám odahaza ennek nem sok jelét lehetett látni, leszámítva a számtalan egyforma vietnami étterem felbukkanását. Az algériai háború nyomán ugyanakkor Franciaország legtöbb nagyvárosa – legfőképp Párizs – megtelt a sokezernyi otthontalanná vált muszlim menekülttel. S bár a betelepülőket hatékonyan kiszorították az elővárosok betondzsungeljeibe, Mathis a bűnözés melegágyait látta ezekben a negyedekben, amelyek előbb-utóbb még komoly gondokat okoznak.

Juszuf Hasim egy kiterjedt drogterjesztő hálózatnak dolgozott. A rendőrség a mennyiségét és a minőségét tekintve egyaránt figyelmet érdemlő heroinra bukkant a lakóhelyén. Ez már nem az a divatos porocska, melyet a koktélokba kevernek a Le Boeuf sur le Toit-ban és Mathis ifjúkorának más éjszakai bárjaiban – ez halálos szer, amelyet országos léptékben, egy szövevényes hálózat révén terjesztenek, lehetetlenné téve a forrás felkutatását.

A marseille-i kollégáknak, akik az amerikai nyomozókkal karöltve dolgoztak, sikerült lefoglalniuk néhány Amerikába tartó szállítmány az FBI úgynevezett Francia Kapcsolatán keresztül. Ekkor szereztek tudomást arról, hogy minden eddiginél nagyobb mennyiségű heroin érkezik az országba, amelynek tekintélyes részét Londonba továbbítják.

A francia rendőrség szerint már-már úgy festett a helyzet, mintha egy korlátlan forrásokkal rendelkező szervezet keresztes hadjáratot indítana a britek ellen.

Mathis vetett egy pillantást az órájára. Maradt még néhány perce, így hát rendelt egy újabb kávét és egy kis konyakot. Napok óta motoszkált valami a fejében, s most, ahogy az ablakon át kitekintett a vörös vászontetővel fedett járdára, hirtelen belé villant.

A fogóval kitépett nyelv… Korábban is hallott már erről a büntetésről, és most eszébe jutott, hogy hol. A bátyja őrnagyként szolgált az indokínai háborúban, és mesélt neki egy bizonyos háborús bűnösről, aki a Viet Minh kötelékébe tartozott, és akit megpróbáltak elfogni és bíróság elé állítani. Ő felügyelte a fogságba esett francia katonák kínvallatását, ugyanakkor érvényt szerzett a katolikus missziós iskolák elleni kommunista doktrínának is. Szakterülete a gyermekek megbüntetése – megkínzása – volt, akik közül sokan egy életre megnyomorodtak, mire kikerültek a kezei közül.

Amikor visszatért az irodájába, Mathis megkérte a titkárnőjét, hogy kutassa fel az indokínai háborús bűnösökkel kapcsolatos fényképes aktákat.

Miután elköltötte az ebédjét Bonddal, Mathis megbízta egyik beosztottját, hogy keresse meg Julius Gorner párizsi üzemét, és fényképezze le a tulajdonosát. Több képet is kapott egy magas, jó kiállású szláv férfiról, aki hatalmas fehér kesztyűt és határozottan elutasító, arrogáns arckifejezést viselt. Két felvételen egy katonasapkát viselő, keleti – feltehetően vietnami – férfi is állt mellette.

Miután a titkárnője visszatért egy barna irattartóval, Mathisnak csak néhány percébe telt megtalálnia az egyezést. Egymás mellé fektette a fekete Mercedes 300D Cabriolet mellett álló férfiról készült fekete-fehér fotót és a megfakult, tizenegy éves újságkivágást, amelyen Pham Sinh Quoc volt látható, akinek a körözvényét egykor a francia Saigon valamennyi falára kitűzték. Kétségkívül ugyanazt az embert látta maga előtt.

Mathis ennek ellenére nem emelte fel azonnal a kagylót, hogy autót kérjen és Gorner gyárába vitesse magát. Ehelyett megpróbálta kitalálni, hogy a távol-keleti kapcsolat vajon többet jelent-e Gorner számára egy pszichopata szárnysegéd jelenléténél.

Rágyújtott egy Gauloise filtre-re, feltette a lábát az íróasztalára, és borzongva gondolt bele, milyen kézzelfogható előnyökkel járna Gorner számára egy entrée a Laosz, Vietnam és Kambodzsa által alkotott háromszögbe.

Santa Monicában, amely kilenc órával lemaradt Párizs mögött, reggel kilencre járt, amikor Felix Leiter egy hívás nyomán kiszállt a Georgina Avenue egyik mór stílusú lakóházához. Átbicegett a pázsiton, és a bejárati ajtóhoz lépett.

Az őszülő hajú texasi, aki részt vett James Bond pályafutásának legrázósabb kalandjaiban, immár a Pinkerton’s nyomozóirodának dolgozott, és nem csinált titkot abból, mennyire unja a munkáját. Az egyik hollywoodi producer fogadta fel, hogy járjon utána egy eltűnt személynek. A lányt Trixie Rocketnek hívták, szerepelt két B kategóriás filmben, azután nyoma veszett. Nem hagyott hátra se címet, se telefonszámot, semmit. A lány szülei Idahóban laktak, és egyre fenyegetőbben léptek fel a stúdió ellen. A gyanú árnyéka a Trixie-t alkalmazó producerre vetült, aki épp ezért tisztázni akarta a nevét, mielőtt bármi is eljutott volna a felesége fülébe.

Egy Leiter képességeivel rendelkező nyomozó számára az efféle feladatok megalázóan könnyűnek számítottak, de miután egy pörölycápa-támadásban elveszítette a jobb lábát és karját, miközben Miamiban kisegítette Bondot, nem sok választása maradt.

A Georgina Avenue 1614 bejárati ajtaja mögül dühödt ugatás hallatszott, majd egy vonzó, sötét hajú nő dugta ki a fejét. Éppen telefonált, ezért intett neki, hogy várjon. Felix leült a lépcsőre, és felütötte az aznapi Los Angeles Timest.

Úgy húsz perccel később a nő, akit Louisa Shirernek hívtak, végre befejezte a telefonálást és behívta, hogy átvezesse a kis hátsó udvarra, és kávéval kínálja. Mrs. Shirerről kiderült, hogy elbűvölő és beszédes asszony. Trixie Rocket egy ideig valóban nála lakott, élénken emlékezett rá, csakhogy három hónapja a színét sem látta. Nem, nem hagyta meg az új címét… Abban a pillanatban a telefon újra megcsörrent, és Felix újabb tizenöt percen át tehetetlenül meredt a kávéscsészére.

A kellemes látogatás eredménytelenül zárult. Mire visszatért a West Hollywood-i olcsó hotelbe, kimerültnek érezte magát. A ventilátor lustán forgott az előtér cserepes pálmái felett, és a lift megakadt a tizedik emeleten, a recepción viszont üzenet várta, amely arra kérte, hogy hívjon fel egy washingtoni számot. Miután felismerte a körzetszámot, Felixen hirtelen úrrá lett az izgatottság.

Az utolsó igazi akcióban Bond mellett volt része, egy jamaicai vonaton. Azóta a CIA csak egyetlen alkalommal rendelte át a Bahamákra, amikor éppen kifogyott az emberekből. Hiába, aki egyszer belép a céghez, élete végéig ügynök marad.

Miután az új életre kelt lift végre felvitte a szobájába, Felix feltárcsázta a papírra lefirkantott számot. Hosszadalmas biztonsági ellenőrzések után kapcsolták. Egy színtelen, komor hang beszélt hozzá közel két percen át.

Leiter az ágy mellett állt, cigarettázott, és időnként engedelmesen bólintott.

– Igen… Igen… Értem…

Amikor a hang végül elhallgatott, Leiter megengedett magának egy kérdést:

– És hol a pokolban van ez a Teherán?

Mindeközben az említett városban Darius Alizadeh úton volt hagyományos perzsa lakóháza felső szintje, a nők lakrésze felé. Modern, világi gondolkodású emberként nem törődött a nemek rituális elkülönítésével a háztartásában, arra azonban ügyelt, hogy különválassza a munkáját és a magánéletét. Darius háromszor nősült meg, és minden asszonya megajándékozta egy-egy fiúgyermekkel. A síita iszlám gyakorlatát követte, amely lehetővé tette a párok számára, hogy akár tetszőlegesen rövid időre is együtt éljenek, azután válás nélkül véget vessenek a kapcsolatuknak. Előszeretettel idézte a Korán idevágó sorait: „Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni az árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, akkor vegyetek feleségül csak egyet.

Dariusban nem munkáltak ilyen félelmek. Bőkezűen gondoskodott gyermekeiről és asszonyairól, miközben lankadatlanul kutatott a próféta által engedélyezett negyedik feleség után, sőt időnként próbát is tett az alkalmasnak tűnő jelöltekkel, Az est folyamán még fel kívánta keresni egyiküket – Zohrehet az étteremből, ahol együtt vacsorázott Bonddal.

Az épület légkondicionált felső szintjét, Darius irodáját egyetlen szellős tér alkotta, „amerikai” faredőnyökkel, gyalult fapadlóval és rajta régi iszfaháni szőnyeggel, valamint egy aranyozott kalitkával, benne fehér arapapagájjal. Mindennap 18.00-kor innen továbbította a jelentését Londonba. Ha valamilyen oknál fogva nem jelentkezett időben, fél órával később a Regent’s Park „kék hívással” dorgálta meg, majd 19.00-kor következett a „vörös hívás”. Ha erre sem válaszolt, London lépéseket tett, hogy kiderítse, mi történt vele.

Darius semmilyen színű hívást nem kapott még, és aznap este a szokottnál is jobban ügyelt a pontosságra. Feltette a fejhallgatót, majd leült a távíró elé. Gyakorlottan kezelte a billentyűket, leadta a hívójelét – „PXN hívja WWW-t”. Az éterben hirtelen néma csend lett, annak jeleként, hogy London kész fogadni a hívását.

Sok jelentenivalója volt, mégis fontosnak tartotta, hogy megőrizze a nyugalmát. A Regent’s Park irányítóközpontjában egy egész falat töltöttek be a műszerek, amelyek ide-oda rebbenő mutatói egyebek között jelezték az egyes leütések súlyát, a jelcsoportok időtartamát és a Darius által jellemzően elkövetett hibákat - az s betűnél például mindig megakadt, köszönhetően bal keze gyengébb középső ujjának. Ha a gépezet nem ismerte fel ezeket a személyes jegyeket, megszólalt a riasztó, és azonnal megszakította a vonalat.

Ismert egy ügynököt Nyugat-Indiában, aki izgalmában rendre gyorsabban gépelt a szokásosnál, ezért az elektromos őrszem folyton lekapcsolta. A fogságba esett ügynökök előre megbeszélt módon – a személyiségjegyeik megváltoztatásával vagy az üzenet adott szavainak az átcsoportosításával – tudathatták, ha kényszer hatására cselekedtek, Darius azonban nem bízott az efféle módszerekben. Miután Hollandiában az egész brit SOE-csoport a nácik fogságába esett, gondosan alkalmazták a megkülönböztető jeleket az ellenség által felügyelt adások során, mire Baker Street-i főnökeik közölték velük, hogy jobban is odafigyelhetnének.

Darius tudatta Londonnal, hogy még nem hallott a 007-es felől, és utasítást kért arra nézve, hogy kövesse-e őt Nosahrba. Közölte a kevéske részletet is, ami – egyebek közt Hamid közvetítésével – a tudomására jutott a Kaszpi-tengeri Szörnnyel kapcsolatban. Ebédidőben leugrott egy elegáns francia étterembe, és a teraszon meghívott koktélozni néhány indokínai veteránt, akik úgy tekintettek önmagukra, mint akik már mindent láttak ezen a világon. A côtelettes d’agneau és a vörösbor fölött kiderült, hogy tudnak a „szörny” felbukkanásairól, sőt az szerintük rakéták kilövésére is képes lehet. Úton visszafelé Darius bejelentkezett az egyszerűen csak CRC néven ismert klubba, Teherán egyik legsikkesebb helyére, ahol a város tehetős lakói tekéztek a márványburkolatú pályán, miközben a háttérben Frank Sinatra és Dave Brubeck zenéje szólt.

Darius itt egy amerikaitól, aki túlságosan sok bourbont ivott, még érdekesebb dolgot hallott. A Vickers VC-10-esnek, amelyet két héttel korábban le kellett volna szállítani Bahreinbe a BOAC tulajdonában álló Gulf Airnek, rejtélyes körülmények között nyoma veszett. Az amerikai egyik barátjának a fia a USAF támaszpontján szolgált, tőle tudta, hogy a VC-10-es belépett a nyugat-perzsiai légtérbe, ahol aztán eltűnt. A gép alighanem lezuhant vagy kényszerleszállást hajtott végre a homoksivatagban, a Dast-e Lútban, valahol Kermán közelében, bár a roncsait nem találták meg.

Darius visszafogott sietséggel továbbította a híreket. Tudta, hogy M éppúgy felismeri majd az összefüggéseket és a veszélyt, mintha az egész üzenetet en clair fogalmazta volna meg.

Egy órával később, a londoni délután derekán az ér lüktetni kezdett M halántékában, mint mindig, amikor feszültté vált. Meggyújtott egy gyufát, és a pipájához tartotta, miközben szörcsögve szívta be a levegőt. Asztalán feküdtek a Párizsból és Washingtonból érkezett táviratok, akárcsak Darius legutóbbi jelentése Teheránból. Ezek alapján, bár egyelőre csak homályosan, de lassan kezdett kirajzolódni az összkép. A tetőn, alig néhány méternyire M feje felett, három rövid antenna állt – Nagy-Britannia legerősebb adóállomásai. A kilencedik emeletet szinte teljes egészében a válogatott kommunikációs szakemberek foglalták el, akik a maguk nyelvén beszéltek a „napfoltokról” és a Heaviside-rétegről, ám ahogy M türelmetlen sürgetésére válaszolták: még ők sem tehettek semmit, amíg nem kapnak újabb üzenetet.

M az ablakhoz lépett és kinézett a Regent’s Parkra. Néhány héttel ezelőtt eltöltött egy kellemes délelőttöt a Lord’s krikettpályán, ahol elnézte, amint Anglia 124 futást produkálva lekörözte India válogatottját. Mostanság nem maradt ideje az ilyen léhaságokra.

Kiszólt az előszobába:

– Moneypenny? Küldje be a vezérkari főnököt!

A puha szőnyeggel borított folyosón, amely M csoportját a világ többi részétől elválasztotta, fölbukkant a vezérkari főnök – magas, ruganyos járású, nagyjából James Bonddal egyidős férfi.

Miss Moneypenny felvont szemöldökkel mérte végig.

– Bemehet, Bill, de kapcsolja be a biztonsági övet.

Miután M irodájának ajtaja kitárult, majd becsukódott, a zöld lámpa kigyulladt felette.

– Foglaljon helyet – köszöntötte a férfit M. – Nos, mit gondol Pisztácia sürgönyéről?

– Az imént kaptam meg a repülésügyiek jelentését – felelte a vezérkari főnök. – A távirat alapján nem könnyű biztosat mondani, de úgy vélik, csakis egy Ekranoplan lehet.

– Az meg mi az ördög? – vonta fel a szemöldökét M.

– Olyan, mint egy levágott szárnyú repülőgép, csak légpárnás járműként viselkedik, s az úgynevezett „földhatás” elvén alapul. A kétszeresét nyomja a legnehezebb hagyományos repülőgépnek, több mint kilencven méter hosszú, a fesztávolsága pedig eléri a negyven métert. Biztosan látta már, amikor a madarak leszállnak – teszem azt, a vadludak a tóra –, és gond nélkül képesek siklani a levegőben? Ez a földhatás. Emlékszik a felfelé ható erőre, amikor egy repülőgép leszáll? Az is földhatás. Egy légpárna beékelődik a szárny és a kifutópálya közé, ami felhajtóerőt teremt. A szovjetek megtalálták a módját, hogy kihasználják ezt a hatást. A földhatásra épülő jármű fényévekkel előtte jár bárminek, amivel mi rendelkezünk. A részleteket megtalálja a jelentésben – nyújtott előre egy aktát az íróasztal felett.

– Ha valóban erről van szó – vette át a jelentést M –, akkor nagy bajban vagyunk.

– Így igaz. Jelenleg a jármű tesztelése folyik. Négy létező prototípusról tudunk, de az oroszok a Volga hajógyárban több mint száz példány előállítását tervezik. Van néhány rossz felbontású felvételünk, amelyeket a Kaszpi-tenger felett keringő műholdak, illetve egy U2-es kémrepülőgép készített. Az a hír járja, hogy perzsa halászok is láttak egyet. Kaszpi-tengeri Szörnynek nevezik.

– Mekkora pusztításra képes? – tette fel a legfontosabb kérdést M.

– Úgy gondoljuk, csapatszállító harcjárműnek tervezték, de képes mintegy huszonöt tonnányi rakomány felvételére, miközben alig egy méterrel siklik a tenger felett.

– Mekkora sebességgel? – kérdezte M.

– Azt hiszem, uram, jobban teszi, ha leül – felelt a vezérkari főnök. – A jármű négyszáz kilométert képes megtenni óránként.

– Hogyan?

– Jól hallotta. Az nagyjából kétszázötven mérföld minden egyes…

– Felfogtam, mennyire gyors – szakította félbe M –, de mi az ördögöt keres Perzsiában?

– Nos, Pisztácia csak annyit tud, amennyit a sofőrtől hallott, aki elvitte 007-est a dokkhoz, vagyis nem vagyunk benne biztosak. Ám a helyzet semmiképp se biztató. Főként akkor nem, ha egy módosított változattal van dolgunk.

M zajosan kifújta a pipafüstöt.

– Nos, én megbízom Pisztáciában. Kielemezték már a mintát, amit küldött? A Nosahrból származó csomagot, amely ma reggel érkezett?

– Igen. Tiszta heroin. Ha a heroin egyáltalán lehet tiszta… Isten tudja csak, kinek szánták. Nagyon úgy tűnik, hogy Oroszországba tartott. Az Ekranoplanon.

– Vagyis Gorner üzleti kapcsolatban áll az oroszokkal, akik Kelet-Európán át eljuttatják a heroint Nyugatra. Alighanem a balti államokon, feltehetően Észtországon keresztül.

– Attól tartok, így van, uram.

M újra az ablakhoz lépett, hátat fordítva a vezérkari főnöknek.

– Nem hinném, hogy csak erről lenne szó – meredt maga elé. – Nem hinném, hogy egyszerű kábítószerügylettel van dolgunk, legyen bármekkora is. Az amerikaiak egyre több emberüket vezénylik Perzsiába.

– Nem ezt szokták csinálni?

– De igen, csak nem ilyen sietősen. Ekkora pánikot nem láttam a Közel-Keleten, amióta az a Philby felbukkant Bejrútban. Langley-ben is tudják, hogy valami nagy dolog van készülőben.

– Javult a kapcsolat köztünk és Langley között? – érdeklődött a vezérkari főnök.

M megrázta a fejét.

– Attól tartok, még mindig hűvös Vietnam miatt. Amíg a politikusaink nem találkoznak szemtől szembe, vagy nem küldünk ki néhány csapatot, számítanunk kell erre a… tartózkodásra.

– Vagyis mindketten ugyanazokat az érdekeket védjük Perzsiában, csak épp nem állunk szóba egymással.

M felsóhajtott.

– Nagyjából erről lenne szó, Bill. Ezért is olyan fontos, hogy megtudjuk, mi történt a 007-essel.

– Mi a helyzet a 004-essel? Semmi hír?

– Semmi az égvilágon. Egyre inkább az aggaszt, ami Washingtonban történik. Úgy tűnik, minden bevethető ügynöküket Perzsiába küldik. Még azokat is, akik félig már visszavonultak…

– Mi pedig nem igazán tudjuk, hogy miért. Valamit titkolnak előttünk.

M némán bólintott.

Végül, hosszas hallgatás után, a vezérkari főnök törte meg a csendet.

– Ha Gorner üzletet kötött az oroszokkal, és használhatja az Ekranoplant a heroin szállítására, akkor valamilyen módon fizetnie kell ezért a kiváltságért.

– És nemcsak pénzzel fizethet érte – fejezte be a gondolatmenetet M. – Ugyanarra gondol, amire én?

– Úgy vélem, ez a munkám, uram – bólintott a vezérkari főnök.

M letette a pipáját az íróasztalra, és megnyomott egy gombot.

– Moneypenny! – szólt bele a mikrofonba. – Hívja fel nekem a miniszterelnököt.