19.

A gyenge pont

Scarlett valamivel nyolc előtt ért vissza a parkba. Elmesélte, hogy a követségen kezdetben gyanakodva fogadták, de végül az egyik titkár megszánta, s miután gondosan ellenőrizte a kilétét, megengedte, hogy használja a telefont. Ekkor elmondott a párizsi főnökének mindent, ami a segítségükre lehet, és az ígéretét vette, hogy továbbítja az értesüléseket a hatóságok felé. Bond elmosolyodott. Nem kételkedett abban, hogy Scarlett minden csáberejét latba vetette, hogy rávegye a követségi titkárt a telefon átengedésére. A legfontosabb, hogy biztonságban visszatért hozzá.

Tíz órakor elindultak a pályaudvar felé. Amint felszálltak a vonatra, bármennyire fáradt volt is, Bondot izgalom fogta el az éjszakai utazás előtt, és megigézve figyelte a peront, az integető párokat és a könnyes búcsúkat.

– Hogy sikerült megszerezned? – füttyentett elismerően, miután beléptek a hálófülkébe, ami szokványos körülmények között csak vezető párttagoknak járt.

– Odaadtam a kalauznak háromhavi bérét – felelte Scarlett. – Abból a pénzből, amit a kútról raboltál. Nem láttad az arcán?

– De igen. Feledhetetlen látvány.

– Azt mondta, ha valamelyik nagykutya is a vonaton utazik, akkor ki kell költöztetnie minket, de szerinte ez nem valószínű. Azok rendszerint Moszkvában szállnak fel, nem Klinben vagy Bologojéban. Ha majd elindultunk, vodkát is hoz. Sztolicsnaját. És rendeltem ételt is. Azt mondta, meglátja, mit tehet. Legrosszabb esetben is maradt még a sajtból…

– Mindegy.

Miután a Vörös Nyíl elhagyta a pályaudvart, Bondon halálos kimerültség lett úrrá. Scarlett a vállára hajtotta a fejét, miközben Moszkva jellegtelen külvárosait figyelték, amint fokozatosan átadják a helyüket a földeknek. Most már minden rendben lesz, gondolta Bond, hiszen a régi főváros, a Romanovok otthona és fényűző palotái felé tartanak.

Egy órával később a kalauz kopogtatott az ajtón, ők pedig riadtan ültek fel, mintha valami rosszat tettek volna. A férfi kifejezéstelen arccal nyitotta ki a Pravda egy példányát, és teregette ki melléjük az alsó ágyra. Egy barna kartondobozból fél fekete cipót, egy üveg Sztolicsnaját, egy papírzacskóra való szilvát és két füstölt halat vett elő.

Bond elnézte Scarlettet, aki mosolyogva nyújtott újabb bankókat a férfi felé. Hihetetlen lány, gondolta. Még az orosz kalauzt is sikerült úgy megigéznie, hogy visszautasítsa a felkínált pénzt.

– Azt mondtam neki, hogy ukrán vagy – fordult újra felé huncutul csillogó szemmel Scarlett, miután a kalauz távozott. – Remélem, nem bánod.

Bond elmosolyodott, miközben nagyot húzott a vodkásüvegből, majd odakínálta Scarlettnek, aki megrázta a fejét. Az ételt gyorsan elpusztították, azután mindketten rágyújtottak az olcsó orosz cigarettára, melyet még az állomáson vettek. Egymással szemben ültek, így Bond kényelmesen szemügyre vehette a lányt, aki kifelé kémlelt az ablakon.

Visszaemlékezett a párizsi hotelszobára, amint ott ült az aranyozott karosszékben, a tükör alatt, keresztbe tett lábakkal és összefont karokkal… „Sajnálom, ha megijesztettem, Mr. Bond… Nem akartam esélyt adni rá, hogy elutasíthasson.”

Most, az elsuhanó orosz tájat szemlélve elcsigázottnak, ám nem kevésbé gyönyörűnek tűnt. Hatalmas barna szeme a távoli földeken pihent, az ajka résnyire nyílt, és Bondnak eszébe jutott, milyen durcásan tud csücsöríteni, amikor felkavarja valami. Fekete haját a füle mögé simította. Vajon tudja-e, hogy Bond őt figyeli? Mi másért fedné fel előtte aprócska, rózsaszín fülkagylóját, amely olyan tökéletesen formált, hogy muszáj előrehajolnia és megcsókolnia?

A felgyorsuló szerelvény zakatolása és a kerekek kattogása, a kocsi lágy ringása, a meleg fülke faburkolatának pattogása megtette a magáét. Bond napok óta nem ivott alkoholt sem, így a vodka azonnal a fejébe szállt. Eszébe jutott egy korábbi utazása: az Orient Expressz Tanjával… Nemsokára elő kell készülnie az alvásra, és felmászni az ágyára, ám előbb…

Félálomban felrémlett előtte a Dzsamal Öt Csillaga Hotel, és hogy akkor hol hagyták abba Scarlett-tel… A könnyed mozdulat, amellyel kilépett szoknyájából és az ágy végére telepedett…

Mélyen az orosz éjszaka sötétjében jártak, és a képek kezdtek összekeveredni a fejében, amint a kerekek kattogása felidézte benne gyermekkora elfeledettnek hitt emlékeit: a vonatozást a skót felföldön, az édesanyja hangját – azután Gorner gyárának üvegfalú folyosóját, az álomkeltő máknedvvel teli, rozsdamentes acélkádakat... Valaki, akit szeretett, a nevén szólította… És azután…

Egyenesen az idegenlégiós sapka alá bámult, a félig halott arcba, miközben Scarlett a nevét sikoltozta:

– James! James! James\

Chagrin erős ujjai a torkára fonódtak, és Bond az életéért küzdött. Ösztönösen Chagrin szeme felé kapott, de a férfi egyszerűen félrefordította a fejét. Bond felhúzta a térdét, és érezte, ahogy eltalálja Chagrin ágyékát, a dzsungelharcok veteránja azonban nem lazított a szorításán. Feltehetően nem hozott pisztolyt, futott át Bond agyán, mivel csendben akarja elvégezni a munkát.

Bond hasztalan igyekezett összeszedni a maradék erejét, kiéhezett, megvert és meggyötört teste már nem engedelmeskedett. Saját cipőjének talpában egy penge lapult, melyet éppen az ilyen vészhelyzetekre tartogatott, most azonban egy halott pilóta haszontalan lábbelijét viselte. A levegő kiszorult a tüdejéből.

Azután érezte, hogy egy karcsú kéz az öve mögé csusszan, és diszkrét mozdulattal kiszabadítja az odarejtett Lugert.

Chagrin dühödten pördült meg és csapott rá Scarlett csuklójára, a pisztoly pedig csörögve a földre hullott. Ez lehetőséget adott Bondnak a cselekvésre. Lefeszítette Chagrin kisujját a torkáról, majd hirtelen mozdulattal eltörte.

Chagrin hátrébb lépett, fájdalmasan és dühödten felhördült, azután ütésre emelte a jobb öklét. Bond lebukott, így az ütés lepattant a válláról. Scarlett felkapta a Lugert.

– Ne lőj! – kiáltott rá Bond. – Meghallják.

Amíg a két férfi egymással birkózott a fülke padlóján, ide-oda hemperegve, Scarlett felmászott az alsó ágyra. A Luger agyával leütötte Chagrin fejéről a sapkát, és feltárult a borotvált koponya az omszki sebész-hentesek beavatkozásának nyomaival.

A lány rátalált a férfi gyenge pontjára. Amint Chagrin mindkét kezét felkapta, hogy védje az elfuserált csontplasztikalebenyt, Bond fejjel nekivetette magát a gyomorszájának. Chagrin előregörnyedt, és amikor Bond a térdével állon rúgta, azonnal meghallotta az állkapocs megnyugtató reccsenését.

– Húzd le az ablakot, Scarlett – zihálta. – Segíts felemelni.

Bond, miközben átvette a pisztolyt Scarlett-től, a jámbor vietnami hittérítőkre gondolt – a Loire völgyéből érkezett papokra és vénkisasszonyokra, akiknek ez a szörnyeteg tépte ki a nyelvét, amiért bibliai történeteket olvastak föl a gyerekeknek. Felállt, és teljes erejével lecsapott a pisztollyal Chagrin koponyájának homorú részére, a fegyver csövével beszakítva a rosszul összeforrt csontot és a csonthártyák rétegeit.

A vietnami torkából iszonyú hörgés tört fel, azután tehetetlenül terült el az ágy lábánál. Megragadták egy-egy lábát, majd fokról fokra átemelték a testet a nyitott ablakon. Félig már sikerült átbuktatniuk az ablakkereten, és szorosan markolták az erőtlenül rugdaló lábakat, amikor a szerelvény befutott egy keskeny alagútba. A téglából épült bejárat elég szorosnak bizonyult ahhoz, hogy letépje Chagrin fejét, amely pattogva gurult végig a töltésen. Miután kiértek az alagútból, Bond kilökte a még mindig rángatózó torzót, azután lerogyott az ágyra.

Scarlett a kezébe temette arcát, úgy zokogott.

Bond fényes nappal ébredt az alsó ágyon, Scarlett karjaiban. A lány mindkettőjüket betakarta egy szürke pokróccal és a pénztárosnő kardigánjával.

A hajzuhatag sötét fátyolként hullt az arcába, miközben Scarlett a sajgó hátát simogatta és a fülébe suttogott:

– Mindjárt ott vagyunk, szerelmem, mindjárt ott vagyunk! Leningrádban majd a Nyevszkij Proszpekten reggelizünk, a Literaturnaja kávézóban. Apám sokat beszélt róla. Rántottát eszünk füstölt lazaccal és kávéval. Azután irány a hajó, és Helsinki. És Párizs!

Bond elmosolyodott, a hátára fordult és gyengéden megcsókolta a lányt. A pihenéstől kezdte visszanyerni az erejét.

– Miért van az, hogy valahányszor szeretkezni akarunk, mindig megzavar valaki? – tette fel a kérdést. – Ez is a „végzet” keze?

– Nem – rázta a fejét Scarlett –, ez csak azért van, hogy annál csodálatosabb legyen, amikor végre megtörténik.

Scarlett eltűnt a folyosón a Volga sofőrjének a piperetáskájával, míg Bond lélekben felkészült az újabb napra. Miután elérik Helsinkit, telefonál M-nek és kideríti, mi történt a Kaszpi-tenger Szörnyével. Elmosolyodott. A vén róka sosem tudja leplezni az örömét, amikor hosszabb szünet után újra meghallja a hangját.

Miután mindketten kihozták a lehető legtöbbet a szovjet fogkrémből és a félig sós vízből, visszaültek a helyükre, és a közelgő Leningrádot figyelték.

– Ha majd eljutunk a rakpartra – törte meg a csendet Bond –, találnod kell egy vállalkozó szellemű kapitányt. Valahol a Finn-öböl közepén húzódik a határ a kommunizmus és a szabad világ között.

Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy fegyveres határőrök cirkálnak azokon a vizeken.

– Vagyis azt szeretnéd, hogy keressek egy kalózt? – kérdezte Scarlett.

– Igen – bólintott Bond. – Méghozzá fürge hajóval rendelkezőt.

– Ahhoz pénzre lesz szükségem.

– Megint arra kényszerítesz, hogy raboljak…

– Magadtól is megvan rá a hajlamod, szerelmem.

Bond felsóhajtott, és ellenőrizte a Luger tárját.

A Moszkva pályaudvartól csak rövid séta volt a Nyevszkij Proszpekt, majd a reggelit követően Bond elindult pénzt keríteni, míg Scarlett a kikötő felé vette az irányt. Egy órára beszéltek meg találkozót a Puskin Színház mögött. Bond, szégyenére legyen mondva, a piacon elemelt egy kötött símaszkot, és azt viselte, miközben a Moszkovszkij Proszpektről nyíló csendes kis mellékutcában tekintélyes összegtől szabadította meg a pénzszállítót, aki az egyik bank előtt várakozott a nyitásra. Legalább a biztonsági őrt sikerült elrettentenie a Lugerrel, és messzire eltávolodott a helyszíntől, mire meghallotta az első rendőrautók szirénáit. Bedobta a maszkot egy szemetesbe, felvette a GUM-ból szerzett szalmakalapot, és a lehető legközönyösebb léptekkel elsétált az egyik Néva-parti parkba.

Scarlett vegyes hírekkel fogadta. A lány nyugtalannak tűnt.

– Találtam egy fickót. Finn halász, és beszél angolul, bár nem túl jól. Készen áll segíteni, de nem tud elvinni Helsinkibe. Túl messze van. Ha plusz üzemanyagot vesz fel, eljuttathat a határ túloldalára, onnan pedig a fivére hajójával megyünk tovább. Azt mondja, gyakran megteszik ezt az utat. Ez a másik hajó elvisz egy Hamina nevű kikötőig, innen úgy százötven mérföldnyire. Ez a legtöbb, amit tehet. Haminától továbbmehetünk vasúton, de rendes közútjai is vannak.

– Helyes – bólintott Bond. – Legalább Finnországban leszünk. Az már semleges terep.

– Az oroszok valóban őrjáratoznak a tengeren, és sok az akna is, de ő ismeri az utat. Éjjel kell mennünk. Tizenegykor indulunk. Az út nyolc órába telik, és egy kisebb vagyont kér érte.

– Ennyit tudtam szerezni – vette elő a pénzt Bond.

– Honnan az ördögből…

– Megígérted, hogy nem fogsz kérdezősködni.

Tíz óra negyvenötkor Bond és Scarlett megérkezett a megbeszélt helyre. A vámosok és a rendőrök szigorúan őrizték a kikötőt, mindenkit igazoltattak, ezért Scarlettet a várostól nyugatra, egy kis szigethez irányították. A szűkös utca végében a mólóba vájt, kopott lépcsőfokok vezettek a tengerhez.

A lépcső tövében, ahogy megbeszélték, ott várakozott Jaska, a kapitány. A hajó átalakított halászbárkának bizonyult, kerepelő hangú dízelmotorral, amely alacsony fordulaton járt. Amint a fedélzetre léptek, Bond megkönnyebbülten ismerte fel a két 250 lóerős Evinrudét a tat vízhatlan ponyvája alatt. Az orr irányából apró kabinszerűség nyílt, bár a fedélzet túlnyomó részét az üzemanyagtartályok foglalták el.

Jaska háromnapos borostát és kék tengerészsapkát viselt. A legtöbb foga hiányzott, s ami megmaradt, az is sárgára vagy barnára színeződött.

Bond átnyújtotta a pénzt, Jaska pedig gondosan megolvasta.

– Nem kedveli az oroszokat – magyarázta Scarlett. – Az apja a háborúban halt meg, amikor az oroszok 1939-ben lerohanták Finnországot.

Jaska kurtán biccentett, eloldozta az egyetlen kötelet, és amilyen csendesen csak tudott, kifutott a Finn-öböl vizére.

Bond és Scarlett egymás mellett foglaltak helyet a fapadon, a hajó bal oldalán.

– Valamit kihagytunk a számításból – jegyezte meg Scarlett.

– Tudom, a fehér éjszakákat. A legrosszabb időben érkeztünk.

– Jaska szerint csak alig valamivel lesz sötétebb, mint mondjuk szürkületkor. De legalább borult az ég.

Bond nekidőlt a hajó oldalának.

– Vannak pillanatok, Scarlett – sóhajtott fel –, amikor nincs más választásod, mint hogy megbízz másokban.

– Tudom. De nekem tetszik a fickó.

– Igazi zsoldos. Hasznos lehet, ha mellettünk van egy rázós helyzetben.

Jaska igyekezett a számtalan kis sziget árnyai között lavírozni, de fél óra múltán elhagyták az utolsó földdarabot is, így ki kellett hajóznia a nyílt tengerre.

Scarlettnek még arra is maradt ideje, hogy összecsomagoljon egy kosárra való élelmet, melyet most feltálalt nekik. Kenyeret, kolbászt, sajtot és vodkát hozott.

– A legjobb, amit találtam – tette hozzá.

Jaska segített nekik elfogyasztani az összes ételt: mohón habzsolt, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a látóhatárról.

Eltelt egy óra, majd egy újabb. Egyre sűrűbb sötétség vette körül őket – az őszi szürkület árnyai, ahogy a kapitány előre látta. Miután tisztes távolságba kerültek Leningrádtól, de még messze jártak a határtól, Jaska óvatosan leengedte a két Evinrude-ot a tatról. Oroszul beszélt Scarletthez.

– Azt mondja, egy ideig használhatjuk a farmotorokat – fordított a lány. – A szárazföld és a határ közelében túlságosan zajosak lennének, de itt talán nem árulnak el bennünket.

Bond megelégedéssel látta, ahogy az öreg halászbárka céltudatosabban kezdte szántani a vizet. Még messze jártak Haminától, s noha most jó huszonöt csomós sebességgel haladtak, korábban ennek a felével sem. Ha jól számolta, még kétórányira lehettek a tengeri határtól.

Jaska megkérte Bondot, hogy vegye át a kormányt, és feltöltötte üzemanyaggal a kisebb kannákat, amelyekkel menet közben a motorokat táplálta.

Miután Jaska visszavette a kormányt, Bond újra csatlakozott Scarletthez a pádon.

– Hogy érzed magad?

A lány elmosolyodott.

– Biztonságban. És te?

– Élvezem az utat – felelte Bond, és így is gondolta. – Ezt a különös éjszakát, a tengert. A társaságot.

Jaska idővel leállította, és ismét eltakarta a hajómotorokat.

– Azt mondja, negyven percen belül elérjük a határt – fordított Scarlett. – Most megint csendben kell lennünk.

Jaska elvette a kézi beszélőt a kormány mellől, és suttogni kezdett. Rövid szünet után, pattogó hangok kíséretében megérkezett a válasz.

A tengerész arca kifejezéstelen maradt, miközben helyére tette a rádiót. Mondott valamit Scarlettnek.

– Északra és délre szovjet hajók őrjáratoznak – tudta meg Bond a lánytól –, de elvonja a figyelmüket egy Tallin felől érkező tankhajó, amelyik letért a kijelölt útvonalról.

A szürkület árnyai közt Bond észrevette a szellemhajóként előtűnő, hasonló kis halászbárkát. Előremutatott, és Jaska is arra fordította a tekintetét. A barázdált, viharvert arcon most először csillant meg egy halvány mosoly.

– Igen – mondta angolul. – A testvérem.

A két hajó lassan közeledett egymáshoz a tengerről felszakadó ködben. Kezdett hűvösre fordulni, ezért Scarlett felhúzta a pénztárosnő kardigánját, majd belekarolt Bondba.

Jaska alapjáratra állította a motort, s a két hajó egymás mellé sodródott, mérföldekre mindentől, a kihalt tenger kellős közepén. A járművek tompán egymásnak ütődtek, azután Jaska átdobott egy kötelet.

Scarlett felállt és átsietett a jobb oldalra. Jaska a kezét nyújtotta, hogy átsegítse, Scarlett pedig egy futó pillanatra átkarolta a nyakát.

– Szpasziba. Ocseny szpasziba!

Bond is kezet rázott a férfival.

– Köszönjük, Jaska!

Jaska megszorította Bond kezét, és a két férfi egy hosszú pillanatig egymás szemébe nézett.

Miután Bond átugrott a másik hajóra, Jaska ellökte a magáét, és máris előkészítette a hálókat, amennyiben bárki kérdőre vonná, hogy mit is keres késő éjjel ezeken a veszélyes vizeken.

Scarlett és Bond hosszan integetett a ködbe vesző hajó után, majd nekivágott az utazás utolsó szakaszának. Jaska fivérét Velinek hívták, legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt, és határozott mozdulatokkal kormányozta hajóját, miközben nem fogyott ki a mosolyból.

Csak rövid ideig várt, mielőtt beindította volna a külső motorokat. Három óra elteltével, miután többször is tankoltak a fedélzeten tárolt hordókból, megpillantották Hamina kikötőjét, melyet egy csillag alakú erődítmény védett.

Nyolc órakor finn földre léptek, s tízre már egy gyorsvonaton utaztak Helsinki felé.