15.

„Akarsz engem?”

Vékonyka fénysugár tört át a felszínen, nyomában a perzselően száraz levegővel. Morogva vetette neki sértetlen vállát a kemény földkéregnek, míg végül átfurakodott, és kiszabadította a fejét. Szinte elviselhetetlen kínok árán, de a vállát, majd a felsőtestét is átpréselte a lyukon. Végül kiemelte a derekát és a lábait, hogy zihálva és nyögve a homokra rogyjon, ahol igyekezett visszanyerni a teljes öntudatát.

7

7

Amint a látása visszatért, egy pár fényes bőrcipőt és egy krémszínű öltönynadrág alsó szegélyét pillantotta meg maga előtt. Ahogy felemelte a fejét, a cipő gazdája az arcára taposott, és lenyomta a homokra.

– A Pipaszár – hallotta meg Gorner hangját. – Az állhatatosság próbája, amelyet a maguk hősies katonái alkalmaztak a malájföldi konfliktus idején. Gondoltam, élvezni fogja. Ahogyan én magam is. Ezért döntöttem úgy, hogy idejövök és megnézem.

Gorner Bond arcán tartotta a lábát.

– Malájföldön így akarták kiszűrni a besúgókat a helybeliek közül, de a tisztjeik annyira élvezték, hogy végül pusztán a móka kedvéért is megtették – mondta, majd odafordult az egyik emberéhez. – Vigyék a mi kis angol vakondunkat!

Miután a cipőtalp lekerült az arcáról, Bond oldalt fordult, és látta, amint Gorner rövid sétát tesz a helikopteréhez, amellyel érkezett. Érezte, ahogy megragadják a hónaljánál fogva, és feldobják egy terepjáróra, hogy visszatérjenek vele a katonai teherautóhoz. Valahányszor a bal vállára került a testsúlya, fájdalmasan felkiáltott. Gorner helikoptere máris a levegőbe emelkedett.

A dzsipekről az ópiumosládákat – leszámítva azt a kettőt, amelyet Bond szállított – felrakodták a teherautóra. A platón elterülve, útban a távoli karavánszeráj felé, ahol a Mi-8 Hip várakozott rájuk, Bond kihasználta, hogy eszméletlennek hiszik, és óvatosan előhúzta, majd a nyelve alá csempészte a két üvegszilánkot.

A visszaút gyötrelmes lassúsággal telt, bár sikerült egy keveset aludnia. Érezte, ahogy megitatják, mielőtt átraknák a helikopterre, ahol újra összekötözték a csuklóját. Tudatában volt, hogy ereszkedni kezdenek Gorner bázisa felé, majd levetkőztetik és alaposan átkutatják. Szakadozott ruháit végül visszaadták neki.

Amikor legközelebb magához tért, a sziklacellában feküdt, oldalán az alvó Scarlett-tel. Minden izma sajgott, és hasztalan próbált olyan testhelyzetet találni, ami kevesebb fájdalommal jár. Kicsúsztatta az üvegcserepeket a szájából, majd a nyelvét használva homokkal fedte el őket, miközben jottányit se mozdította el a fejét, nehogy a rejtett kamera leleplezze.

A retesz félresiklott, és egy őr lépett a cellába. A szokott módon üdvözölte – oldalba bökte a bakancsával –, majd mindkettőjüket talpra állította. Scarlett szürke munkásinget és nadrágot viselt. Alsó ajka felduzzadt Gorner ütése nyomán. Sápadtnak és rémültnek tűnt, ezért Bond igyekezett megnyugtatni őt egy mosollyal és egy kurta biccentéssel. A fegyveresek a mosdóba kísérték őket, ahol vizet adtak nekik, mielőtt visszatértek volna Gorner irodájába.

Szegfűvel díszített trópusi öltönyében Gorner nem úgy festett, mint egy veszélyes terrorista, sokkal inkább valami szerencsejátékosra emlékeztetett, aki épp bankot akar robbantani Cannes-ban. Láthatóan pompás kedvében találták. Zabolra vagy a „Pipaszárra” nem tett utalást, s úgy tűnt, izgalommal töltik el az előttük álló események.

– Holnap eljön az a perc – kezdte, miután Bondot és Scarlettet hátuk mögött összekötözött kézzel a padlóra térdepeltették –, amelyre egész életemben vártam. Holnap kezdetét veszi az akció, amely végül térdre kényszeríti Nagy-Britanniát. Ahogyan a legnagyobb stratégák, jómagam is két támadást indítok: a figyelemelterelőt és a főcsapást.

Újra Bond előtt állt a marseille-i rakparton megismert alak, akinek türelmetlen mohóságát egyedül a tántoríthatatlan küldetéstudat fékezte. A végtelen arrogancia felülkerekedett Gorner elővigyázatán, aki annyira eltelt a tulajdon nagyságával, hogy nem habozott megosztani velük tervének minden részletét.

T

T

Az íróasztalához lépett, és vetett egy pillantást a falra akasztott táblára.

– Azt reméltem, hogy a narkotikumok elterjesztésével a számomra megfelelő szintre süllyesztem Angliát, és most sem kételkedek abban, hogy hosszú távon ez a célravezető eszköz. Úgy gondolom, az évszázad végére züllött drogtanyákká tudnám változtatni a legtöbb nagyvárosukat, csakhogy én türelmetlen ember vagyok. Vágyom a sikerre. Tettekre van szükségem. Azonnal eredményeket akarok!

Gorner kesztyűs baljával nagyot csapott az asztalra. Átható csend ülte meg az irodát, csupán a légkondicionáló halk suhogását lehetett hallani.

– Nos, tehát – emelte fel a hangját Gorner. – Pontban tíz órakor egy Ekranoplan elhagyja a nosahri bázist, hogy észak-északnyugati irányban a Szovjetunió felé induljon. Felteszem, jól ismeri a járművet, Bond, ha már olyan sok időt fecsérelt a lefényképezésére. A gép módosított változata hat rakétát képes szállítani, közülük hármat nukleáris robbanófejjel. Emellett rendelkezik a legújabb fejlesztésű szovjet föld-levegő rakétával is, amennyiben valaki a közelébe merészkedne. A Volga folyó deltája ideális belépési pont, ahonnan egyenes út vezet Sztálingrádhoz. Nem mindegyik csatorna kellően széles a céljaink számára, de sikerült megtalálnunk a tökéletes útvonalat a folyó főága felé – mellesleg az Ekranoplan ezen érkezett ide. Nosahrtól Asztrahán valamivel több mint hatszáz mérföld, onnan még kétszáz mérföld Sztálingrád. Még ha számításba is vesszük, hogy útközben feltehetően tankolnia kell, a nagy sebességgel haladó és a radarok számára láthatatlan Ekranoplan négy óra alatt megteszi a teljes utat. Amint a város felé közeledik, tüzet nyit, és ezzel megtámadja a Szovjetuniót. Nem mellékes, hogy a gép brit felségjel alatt hajózik, és legénységének valamennyi tagja brit útlevéllel rendelkezik. Amint elvégezték a feladatot, két emberem megszabadul tőlük, így az oroszok nem találnak mást, csak a támadásért felelős halott briteket. A két ember önállóan tér vissza.

Bond felnézett.

– Hol szerezte a robbanófejeket? – kérdezte.

– Vettem őket – vont vállat Gorner. – Amerikai gyártmányúak. Az ilyen holmiknak is megvan a maguk piaca. Természetesen viszonylag szerény méretűek… Jóval kisebbek annál, mint amilyenekkel a maguk amerikai barátai megsütötték a japán civileket a papírházaikban. Bár a három együtt… Meg kell mondjam, komoly reményeket fűzök hozzájuk. Terveink szerint az egész város elpusztul. Az Ekranoplant néhány szovjet tudós alakította át a céljaimra, miután elfogadták a meghívásomat.

Gorner arcáról mérhetetlen önelégültség sugárzott.

– Korábban is használtam áruszállításra, így holnap a szovjet hatóságoknak semmi okuk sem lesz a gyanúra. Épp ellenkezőleg. Tudja, nem kevés barátom van a Szovjetunióban. Az urak a SMERSH-ben voltak olyan kedvesek, és biztosították a heroin áthaladását a nyugati országok felé. Azonnal felismerték az áru stratégiai fontosságát.

Bond összerezzent a név említésére. A SMERSH – a „Szmjert Szpionyam”, azaz „Halál a kémekre” – a szovjetek legtitkosabb és legfélelmetesebb szervezete. Még a létezéséről is csak azon kevesek tudtak, akik neki dolgoztak – vagy akik, mint Bond, az útjába kerültek.

Gorner felállt és megkerülte az asztalát, hogy a térdepelő Bond és Scarlett fölé tornyosuljon. Fehér kesztyűs kezével megragadta Scarlett állát, és felemelte a fejét.

– Csinos kis jószág, nem igaz? Holnap este a munkásoknak ritka élvezetben lesz részük.

T

T

Visszaült az íróasztala mögé.

– Ennyit a figyelemelterelésről. Most talán kíváncsiak rá, honnan érkezik az elsődleges csapás. Jöjjenek velem!

Biccentett az őröknek, akik talpra állították Bondot és Scarlettet, hogy követhessék Gornert a folyosón. A henger alakú nyitott liften felemelkedtek az első szintig, ahol elektromos autó szállította őket egy acélajtóhoz. Az autóról kibocsátott lézersugár hatására az ajtó függőlegesen felemelkedett, hogy mögüle előbukkanjon a vakító sivatagi nap.

Előttük azonban nem a sivatagi homok terült el. A lüktető hőségben egymérföldnyi hosszú, aszfaltozott kifutópálya húzódott, sárgán felfestett burkolatjelekkel és rendszeres közönként elhelyezett irányfényekkel. Egyik oldalán a két helikopter parkolt, amelyeket Bond az előző nap látott, a másikon egy felségjel nélküli kis Learjet és egy kétmotoros Cessna 150E.

S mellettük hatalmasan, fehéren, tökéletesen oda nem illő módon egy vadonatúj brit utasszállító ragyogott a reggeli napfényben: egy Vickers VC-10-es a BOAC színeiben, függőleges vezérsíkján a brit lobogóval. A gép rakodóterében több szerelő dolgozott egyszerre, az ívfények meg-megvilágították az acélbordákat.

– A repülés – sóhajtott fel Gorner –, ez az én kis hobbim. Egy ekkora országban lényeges, hogy bárhová gyorsan odaérjünk. A VC-10-es a legújabb szerzeményem. Bahreinbe tartott, hogy ott menetrend szerint szállítsa az olajtársaságok embereit és azok családtagjait, csakhogy az első úton kiderült, hogy a Vickers cég munkatársai korántsem azok, akiknek mondták magukat. Mindketten nekem dolgoztak, és meggyőzték a pilótát, hogy tegyen egy kis kitérőt. Három nappal ezelőtt tette le itt a gépet.

Azt kell mondjam, annak ellenére tökéletes leszállást hajtott végre, hogy pisztolyt szorítottak a tarkójának.

Bond vetett egy pillantást Scarlettre, hogy felmérje az állapotát. A lány végighordozta tekintetét a repülőtéren és a kis hangáron, majd a távolban elterülő sivatagon. Kezdi összeszedni magát, gondolta Bond.

– Holnap – folytatta Gorner – a VC-10-es északi irányban megtesz ezerhétszáz mérföldet, s ezzel eljut az Urál hegység szívébe. A Zlatuszt-36-hoz. A gépbe csak annyi üzemanyagot tankolunk, hogy elérje a célját, ahol megnyitja az átalakított rakteret, és ledob egy bombát. Az odalent tárolt hasadóanyag révén a bomba képes lesz rá, hogy eltörölje a föld színéről a helyet és a környező vidék jókora részét. A teljes pusztítás egyenrangú lesz azzal, amit a RAF okozott a civilekkel telezsúfolt Drezdában. Felteszem, hogy ön is tudja, Bond, mi folyik a Zlatuszt-36-ban.

Bond pontosan tudta. A Zlatuszt-36 kódnevet adták a szovjet atomfegyverkezés Szent Gráljának: Trehgornij „zárt városának”, amelyet az 1950-es években hoztak létre mint Oroszország első számú nukleáris robbanófejeket összeszerelő és tároló létesítményét. Nem túlzás azt állítani, hogy a szovjet hidegháborús erőfeszítések motorjáról van szó.

– Sosem jut el odáig – jegyezte meg Bond. – A Zlatuszt-36 körül olyan szoros a radarzár, hogy egy veréb sem juthat be.

Gorner arcán lassan szétáradt az önelégült mosoly.

– Itt jut szerephez a figyelemelterelés! Ha majd Sztálingrád lángokban áll, minden tekintet oda szegeződik.

– Kétlem – csóválta a fejét Bond. – Azt hiszik majd, hogy az egész NATO támadásba lendült, és a legmagasabb készültségi fokot rendelik el.

– Meglátjuk. A terv szépségét éppen az adja, hogy nem számít, célba jut-e a gép vagy sem. Ha a szovjet vadászgépek lelövik az Urál déli része felett, akkor is teljesíti a küldetését. A romokat átvizsgáló szovjet szakértők azt látják majd, hogy a halott brit pilótát Zlatuszt térképei veszik körül, a raktér pedig tele van robbanóanyaggal. Ennyi elég lesz, Bond. Azzal együtt, amit a megállíthatatlan Ekranoplan véghezvisz, elégnek kell lennie.

– De mi a célja ennek az egésznek? – tette fel a kérdést Bond.

– Őszintén meglep az értetlensége, Bond. Pedig a dolog nyilvánvaló. A cél az, hogy Nagy-Britannia belépjen egy háborúba, amelyet végső soron nem nyerhet meg. Az amerikaiak kétszer is megmentették a seggüket, de miután nem támogatják őket ebben a szerencsétlen vietnami kalandban, ezúttal nem lesznek ilyen kegyesek. De ha azok is lennének, akkor se marad idejük reagálni. A támadást követő hat órán belül a szovjetek atomcsapást mérnek Londonra. S ezzel vége, Bond. Történelmi igazságot szolgáltatok.

Bond vetett egy pillantást Scarlettre. A lány eddig a távolba meredt, de most kiszökött a vér az arcából, és megtántorodott, mint aki az ájulás szélén áll. Eddig hihetetlenül jól viselte a megpróbáltatásokat, gondolta Bond, s nem csoda, ha lassan eljut a teljesítőképessége végső határához.

Gorner tekintete úgy ragyogott fel, mint a megrögzött kártyajátékosé, aki egy jól sikerült blöffsorozat után végre felfedheti a lapjait és közölheti a többiekkel: „Azt hiszem, ez mindent visz.”

– Á, igen! London elpusztul a nukleáris tűzben. A Parlament, a jó öreg Big Ben, a National Gallery, a Lord’s krikettpálya…

– Ez a VC-10-es… – csóválta a fejét Bond. – Ki lesz olyan bolond, hogy elvezesse?

– Ennél mi sem egyszerűbb, Bond – lépett hozzá közelebb Gorner. – Maga lesz olyan bolond.

– Én? Sosem repültem még ekkora géppel. Ahogyan kifordult vállal sem.

Gorner végigmérte Bondot, azután Chagrinhoz fordult.

– Igazítsa meg a vállát.

Chagrin Bond felé lépett. A földre mutatott. Bond lefeküdt a hátára, Chagrin pedig megtámasztotta a bakancsával a mellkasát, majd megragadta Bond bal kezét. Egyetlen brutális erejű rántással visszaugrasztotta a vállát a helyére, miközben Bond úgy érezte, mintha tövestől tépné ki a karját.

– A fedélzeten is lesz segítsége – folytatta lelkesen Gorner. – A felszállást az eredeti pilóta hajtja végre, azután átadja önnek a kormányt, és a legjobb emberem egész úton maga mellett fog ülni. Semmiség az egész.

Bond zihálva feltérdelt a homokban, és összeszorította a fogát, miközben a homlokán gyöngyöző veríték a szemébe csorgott.

Gorner visszasétált az elektromos kisautóhoz.

– Végtére is – fordult még egyszer feléjük, mielőtt a sofőr sebességbe tette az autót és elindult a nyitott kapu felé –, a legnehezebb részével nem kell bajlódnia. Leszállni biztosan nem fog.

Bond ezúttal megkönnyebbülten tért vissza a cellába. Az ujjhegyével ellenőrizte, hogy a szélvédő szilánkjai még a helyükön vannak-e, azután Scarletthez fordult.

– Sajnálom, ami a gyárban történt. Az üvegfolyosón.

Scarlett lesütötte a szemét.

– Minden rendben. Túléltem.

– Tennünk kell valamit, mielőtt túl késő lenne. Gyere közelebb, hogy ne tudjanak kihallgatni. Azt kell higgyék, hogy vigasztalni próbállak.

Scarlett odakúszott hozzá a homokban, és a mellkasára hajtotta a fejét. Felé fordította az arcát. Éppen olyannak tűnt, mint azon az első estén, Rómában.

– Láttál? – kérdezte suttogva. – Tudod. A folyosón.

– Nem. Hátat fordítottam az ablaknak. Nem akartam látni. De egy napon, Scarlett…

– Ha kijutunk innen, annyit bámulhatsz, amennyit csak akarsz.

Bond elmosolyodott.

– Szerinted hol őrzik Poppyt? Erről nem mondott semmit, amikor telefonon beszéltél vele?

– Nem, de amióta meglátott, Gorner még inkább rejtegeti. Még beszélni sem hajlandó róla.

Bond mély lélegzetet vett.

– Itt kell hagynunk Poppyt, Scarlett. Nem lesz időnk, hogy megkeressük. Amikor felszállok azzal a géppel, neked mellettem kell lenned. Ha itthagylak, Gorner odavet a munkásainak.

– Képtelen vagyok rá – rázta a fejét Scarlett. – Azért jöttem, hogy megmentsem a húgomat. Nem mehetek el nélküle.

– Nem. Te csak azért jöttél, hogy mellettem legyél, amikor kiszabadítom.

– Elég a szőrszálhasogatásból, James! Poppy az ikertestvérem, és nem fogom itthagyni.

– Próbáld meg félretenni az érzelmeidet, Scarlett. Mérlegeld a tényeket. Ha meg tudjuk állítani Gornert, holnapra idecsődíthetünk mindenkit, hogy zárják le a gyárat és mentsék meg Poppyt. Itt lesz a rendőrség, a hadsereg, mindenki.

– Nem, James, én…

– Figyelj rám! – emelte fel Bond a hangját. – A zűrzavarban Gorner nem fog Poppyval törődni. A szemében ő csak egy újabb lány a munkásai szórakoztatására. Sokkal nagyobb tétre játszik. A pénzére fog gondolni, a gyárára, a gépeire, a jövőjére. Nem lesz ideje egy lánnyal foglalkozni, bármennyire fontos is a számodra.

Scarlett hátat fordított.

– Te érzéketlen fatuskó – morogta maga elé. – Sosem lett volna szabad megbíznom benned.

A tenyerébe temette az arcát, letérdelt a homokba, és zokogni kezdett.

– A lényeg az – folytatta Bond színtelen hangon –, hogy Poppy számára mi ketten jelentjük az egyetlen esélyt. Ha biztonságban kijutunk és levadásszuk Gornert, ő is megmenekül. De ma este, Scarlett, nélküle kell távoznunk.

Közel öt perc telt el néma csendben, mielőtt Scarlett végre felemelte a fejét és feléje fordította könnyektől maszatos arcát. Bond látta rajta a tehetetlenséget és megadást. Gyengéden talpra segítette.

A lány a fülére préselte az ajkát.

– Azt hiszem, igazad van – suttogta –, de van róla fogalmad, hogyan csináld? Hogyan jussunk ki innen, mielőtt… Mielőtt a munkások elvisznek és… és… megölnek?

– Lassan fordulj meg és tapogasd ki a kezem. Érzel valami éleset?

– Igen.

– Fordulj úgy, hogy nekifeszüljön a zsinórnak, azután kezdd el dörzsölni. Nem tudom, tényleg van-e odafent kamera – szerintem nincs de nem akarok kockáztatni.

Scarlettnek közel kétórányi erőfeszítésébe került, amíg átvágta a csuklóját összekötő nejlonzsinórt, mielőtt nekiláthatott kibogozni Bond kötelékeit.

– Milyen a hallásod, Scarlett?

– Régebben hegedültem és zongoráztam. Apám ragaszkodott hozzá. Az oroszok imádják a zenét, megríkatja őket. Miért kérdezed?

– Ha eléneklek vagy eldúdolok neked öt hangot, meg tudnád mondani, hogy kilenc számjegy közül melyikhez tartoznak?

– Talán.

– Fektesd a fejed a vállamra.

Az elkövetkező órában Bond továbbadta Scarlettnek azt a hangsort, amelyet akkor hallott, amikor kivitték a helikopterhez. A lány elismételte és magában dúdolgatta a dallamot, miközben minden hanghoz megjegyzéseket fűzött, amelyek nem sokat jelentettek Bondnak – hangköz, kis szekund és a többi.

Ezalatt meglazította annyira a csomót, hogy Bond kiszabadíthatta az egyik kezét.

– Ennek az egésznek semmi értelme, James. Majdnem megvan, de mégsem stimmel. Hacsak… hacsak… – a lány nevetni kezdett.

– Ez nem lehet igaz, James!

– Mi az?

– Kifelejtetted a nullát. Várj csak! – tovább dúdolgatott magában. – Most már jó lesz. Hallgasd!

A férfi fülére préselte az ajkát.

– Ez volt a hangsor?

– Pontosan – felelte Bond. – Tudod a számokat?

– Egy, nulla, hat, hat, kilenc. Ne kérdezd, mit jelent.

– Nem fogom. Hallgass rám, Scarlett! Ha kijutsz innen, még nem leszel a megfelelő oldalon. Meg kell kerülnöd a gyárat, hogy eljuss a géphez. És azután… Nincs más, a találékonyságodra kell hagyatkoznunk. Csak juss fel a fedélzetre, és rejtőzz el valahol. Úgy számolom, kora este lehet. Hajnali kettő körül fogunk indulni. Kis szerencsével megcsinálhatjuk. Akárhogy is, ez az egyetlen esélyünk.

Scarlett bólintott. Egy ideig nem szólalt meg, de Bond látta rajta, hogy igyekszik magát hozzászoktatni a gondolathoz.

– Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen Scarlett.

– Mint a farkas.

– Mit ennél a legszívesebben?

Bond elgondolkodott.

– Kezdetnek valami könnyen emészthetőt. Mondjuk bevert tojást. Azután kaviárt, amilyet Darius kertjében ettem. És roston sült fürjet, egy palack 1953-as Bollinger Grande Année-vel és valami finom vörösborral – legyen Château Batailley. Egy barátom ismertetett meg vele Párizsban.

– Még valamit?

– Szeretném a hotelszobában elkölteni. Veled. Meztelenül az ágyban. Most gyere és feküdj ide, amíg nem szólok. Gondolj a hotelszobára, és próbálj aludni.

– Mmm… Máris ott vagyok – sóhajtott fel Scarlett. – A fürdő ajtaja mögül édes gardéniaillat terjeng…

Miután Scarlett elaludt, Bond tekintete végigpásztázta a mennyezetet a kamerát keresve. Sötét volt a cellában, csak a fémajtó félig zárt rácsán át szüremlett be némi fény. Máris sokat javult a helyzetük, gondolta Bond. Elégedetten nyugtázta, hogy a lány megértette az utasításait, és nem hagyta cserben.

Amikor úgy vélte, hogy hajnali kettő körül járhat, Bond óvatosan felállt, majd talpra segítette Scarlettet. A lány megsimogatta kiugrott vállát, és megcsókolta az arcát ott, ahol az üvegcserép egészen az ínyéig felhasította.

– Lassan ideje volna, hogy elmenj a fogorvoshoz, nem gondolod, szerelmem?

Bond elfintorodott.

– Még valamit – nézett a szemébe Scarlett. – Ígérd meg, ha kiszabadulunk innen, az lesz az első dolgunk, hogy ideküldünk valakit Poppyért.

– Megígérem – Bond gyengéden megcsókolta, majd az ajtó felé fordult, és felhúzta sajgó testét, hogy meglapuljon a sziklamennyezet és az ajtókeret között. – Most!

Scarlett a rácshoz emelte az arcát, és elkiáltotta magát. A túlsó oldalról nem érkezett válasz, Bond azonban tudta, hogy a gyár sosem áll le, és kell lennie egy őrnek a közelükben. A csend mindenesetre még mindig jobb válasz, mint ha tucatnyian csődülnének ide.

– Próbáld még egyszer!

– Csitt! Már jön.

Már Bond is hallotta a közeledő lépteket. Zseblámpa fénye fúródott át a rácson.

Scarlett széttárta szürke munkásingét, hogy megmutassa a mellét.

– Akarsz engem? – kérdezte.

– Hol van a fickó? – nézett körbe az őr.

– Alszik. Megsérült. A vállán – Scarlett kimerültséget mímelt, és az egyik sarok felé mutatott, ahová az őr nem láthatott be. – Gyere be!

Rángatni kezdte a férfi munkásnadrágja derekát, aki még mindig habozott. Scarlett kezébe vette mellét, és megemelte a zseblámpa fényében. Kulcscsörgés hallatszott odakintről. Az ajtó kinyílt és az őr belépett. Amint elfordult, hogy betegye a cellaajtót, Bond rávetette magát a vállára, betapasztotta a száját, és a másik karjával átfogta a nyakát. Scarlett kihúzta a pisztolyt az övéből. Bond ugyanazt a fogást alkalmazta, mint a nosahri hangárőrnél, csak ezúttal be is végezte a munkát.

Miután az őr meghalt, Bond kivezette Scarlettet a cellából a folyosók útvesztőjébe. A Gorner irodájával ellentétes irányba igyekeztek, míg el nem érték a nyitott liftet. Bond megmutatta Scarlettnek, merre keresse a legfelső szintről kivezető ajtót, azután megnyomta a gombot, és figyelte, ahogy a karcsú alak lassan beleveszik a sötétbe, nadrágjában a halott őr fegyverével.

Kivárta, amíg Scarlett az ajtó közelébe kerülhetett, majd futva indult Gorner irodája felé. Ötletszerűen beütött egy kódot, majd hátrébb lépett, hogy a biztonsági kamera látóterébe kerüljön. Alig néhány pillanatig kellett várnia, és a vörös lámpa kigyulladt az ajtó felett. A folyosón azonnal szétáradtak a bántóan erős fények, sziréna harsant, azután dühödt farkaskutyák ugatása és lábdobogás zaja hallatszott.

A figyelemelterelés megvolt, gondolta Bond. Most már csak túl kell élni. Magasan a feje fölé emelte a karját.