6.

Egy talpraesett lány

Mikorra végzett a zuhanyozással, Bond az öltözőben nyomát sem látta Gornernek, habár az ütőjén vaskos fehér boríték várta, tele bankjegyekkel, rajta a felirat: „A bientôt…”’

T

T

Bond körülnézett Scarlett után kutatva az egyik emeleti bárba, ahol a lány az ablak mellett ücsörgött, és ártatlanul kortyolgatta az italát.

– Élvezte a játékot, James?

– Remek testgyakorlat. Biztosan sikerült lepasszolnom néhány fontot, bár közel sem annyit, mint Gornernek.

– Legalább győzött?

– Igen.

– Elvisz valahová ebédelni, hogy megünnepeljük?

Bond hátrafésülte haját, amely még most is nedves volt a zuhanytól, és mosolyogva szemlélte a lány várakozó arckifejezését.

– Előbb hadd igyak egyet – felelte.

Csatlakozott Scarletthez az ablaknál. Hozott neki egy friss citron pressét, magának pedig egy liter Vittelt és egy üveg sört.

Scarlett keresztbe tette a lábát, és Bondhoz fordult.

– Számomra úgy tűnt, hogy csak a legvégén sikerült elkapnia a fonalat.

– Látott?

– Tisztes távolságból. Nem akartam, hogy Gorner vagy Chagrin észrevegyen.

Bond kelletlenül bólintott.

– Egyszóval úgy láttam – folytatta Scarlett titokzatos kis mosollyal –, hogy csak az utolsó három játszmában jött meg a szerencséje.

– Ez bármelyik sportban megesik – vélte Bond. – Golfban, teniszben…

– Szerintem azért több véletlen egybeesésnél – csóválta a fejét Scarlett. – Végeztem egy kis kutatómunkát.

– Mit végzett?

– Valahányszor eltalálta a hálót, a labda a vonalon kívül pattant le. Gorner labdái pedig még csak nem is érintették a hálót. Ez gyanakvóvá tett.

Bond őszinte érdeklődéssel hajolt előre.

– És?

– Felfigyeltem rá, hogy a maguk pályája az egyetlen, ahol nincs mód a háló megfeszítésére. A hálótartó kötél egyszerűen csak elveszik a földben.

– Igen, feltehetően azért, hogy elrejtsék a fogaskerekeket.

Scarlett felnevetett.

– Ne olyan gyorsan, James! Tudtam, hogy a pálya alatt fedett termek vannak, ezért lementem körülnézni. Úgy gondoltam, valahol nyílnia kell egy kisebb kamrának vagy hasonlónak. Megtaláltam a kamrát, és bekémleltem az üvegen át. Ott találtam rá Mr. Chagrinra, amint épp televíziót nézett.

– Televíziót?

– Igen, olyan zárt láncú adást, amilyet az előtérben is láthatott. Csakhogy ebben a szobában a monitorhoz egy konzol is tartozik, így szabadon választani lehet a kinti játszmák közül. Mint egy tévéstúdióban. Chagrin a maguk meccsét nézte.

– És?

– A betonfalból rézfogantyú állt ki, rajta egy kerékkel, amelyre olyan drótkötél futott fel, mint amilyen a hálót is feszesen tartja. Attól függően, hogy éppen ki adogatott, Chagrin le-föl mozgatta a kart, és vele együtt a hálót. Egyszerű módszer, csupán egy hosszú drótkötél kell hozzá.

– Hát ezért akart Gorner a kettes pályán játszani…

– Chagrin szépen kivárta, amíg elindult hátra az adogatáshoz – bólogatott Scarlett –, azután annyira megfeszítette a hálót, hogy minden necces labda menthetetlenül kipattanjon.

– Gorner a játszmák között folyton a hálót ütögette. Alighanem így jelzett a társának. Mit csinált ezután?

– Felszaladtam az emeletre, és megkerestem egy ismerősömet. Egy Max nevű fiatalembert, akit a Rothschild’s-nél dolgozik. Néhányszor már kisegítettem, ezért tudtam, hogy számíthatok rá. Úgy tűnik, az itteniek is részesei Gorner kisded játékainak, így nem fordulhattam a titkárhoz vagy másvalakihez. Akárhogy is, elvittem Maxet a kis szobához, ő pedig közölte Chagrinnal, hogy vagy felhagy a háló babrálásával, vagy személyesen megy föl a pályára, és Gorner előtt fogja lebuktatni.

– Ekkor hol tartott a játszmánk? – kérdezte Bond.

– Nem tudom biztosan. Mire Max eltávolította Chagrint, és tudatta velem, hogy minden tiszta, már benne járhattak a harmadik szettben.

– Ezután mit csinált?

Scarlett némileg szégyenkezve válaszolt.

– Átvettem Chagrin helyét, és kiegyenlítettem az esélyeket.

Bond elmosolyodott.

– Ez akkor lehetett, amikor összetörte az ütőjét. Sosem hitte volna, hogy ő is véthet kettős hibát.

– Pedig csak egy hajszálnyit emeltem a hálón. Közel sem annyit, mint Chagrin.

– És amikor én adogattam?

– Visszaengedtem a rendes magasságba. Vagyis minden győztes ásza szabályosnak számít.

– Talpraesett egy lány maga, Scarlett! – mosolygott Bond.

– Ezt vehetem ebédmeghívásnak?

– Azt hiszem, ez a sors rendelése – felelte Bond.

– Helyes! – Scarlett lepattant a bárszékről. – Először is meg szeretném mutatni a Sainte Chapelle-t. A kultúra előrébb való a falánkságnál. Felteszem, még sosem járt ott.

– Túlságosan lefoglalt a kirakatnézegetés – vont vállat Bond.

– Akkor elmegyek a kocsiért. Odakint találkozunk.

A hétvégi turisták hosszú sora várakozott a Sainte Chapelle előtt, de Bond és Scarlett így is tíz perc alatt bejutott. A földszint sivárnak és jellegtelennek tűnt, jobbára a hatalmas ajándékbolt töltötte ki.

– Nem túl impozáns, igaz? – jegyezte meg Scarlett.

– Akár egy bazár.

– Apám azt mesélte, hogy a jeruzsálemi Szent Sír-templom előtt felkínáltak neki egy tojást attól a kakastól, amelyik akkor kukorékolt.

– A kakastól, amelyik…

– Amikor Péter harmadszor is megtagadta Krisztust.

– Nem hinném, hogy valódi lett volna…

– Több okból sem.

– De mi olyan különleges ebben a helyben? – kérdezte Bond.

– Megmutatom – felelt Scarlett. – Jöjjön!

A lépcsősorhoz sétáltak, és elindultak felfelé. Bond követte a lányt, elnézte karcsú lábszárát és a kurta vászonszoknya alól felsejlő combokat.

A felső kápolna a színes ablaküvegek fényében fürdött.

– Valóságos építészeti remekmű – áradozott Scarlett. – Sikerült támívek nélkül megépíteniük, így semmi sem zavarja meg az összhatást.

Scarlett eltöltött néhány percet a kápolnában, míg Bond áhítattal figyelte a színes üvegek vetette fényeket, amint szétáradtak a kőpadlón, és körülölelték az ablakok előtt álló lány alakját. Scarlett lelkesedése őszintének tűnt. Vagy a legjobb színész, akit valaha látott, gondolta Bond, vagy tényleg az, akinek mondja magát.

A lány visszatért hozzá, és lágyan belékarolt.

– Mára ennyit a kultúráról, James. Most már elvihet a La Cigale Vertébe. Alig ötpercnyire van. Itthagyjuk a kocsit, és odasétálunk a folyóparton.

A lány által választott étterem az Ile St. Louis-n állt, és hosszú teraszával a Szajnára tekintett, miközben az asztalokat csak egy gyalogösvény választotta el a folyótól.

– Attól tartok, előre ittam a medve bőrére – jegyezte meg Scarlett, miután a maítre d’ köszöntötte őket. – Amikor láttam, mi lesz a játék vége, telefonon foglaltam egy asztalt. Hétvégeken nagyon népszerű ez a hely.

A maitre d’, aki láthatóan alig tudta levenni a szemét Scarlettről, az asztalukhoz kísérte őket, amely a Szajnára, és azon túl a bal partra nézett.

– Szereti a rákféléket? – érdeklődött Scarlett. – Pompás választékuk van langusztából és tengeri rákból. Némelyik tisztára úgy fest, mint ez a Chagrin… És itt készítik Párizs legfinomabb majonézét. Megengedi, hogy én rendeljek? Most már megbízik bennem?

– Hogy megbízom-e? Mikor ne bíztam volna? Azután pedig beszélünk az üzletről.

– Természetesen.

Bond elevennek érezte magát a tenisztől, amellett pedig farkaséhesnek. A pincér kihozott egy palack Dom Pérignont és egy tál olívabogyót. A hideg buborékok végigpezsegtek Bond kiszáradt torkán.

– És most, Scarlett, mindent tudni akarok Dr. Julius Gornerről.

– Először az apámtól, Alexandertől hallottam róla – kezdte Scarlett, miközben kihúzta egy languszta farkát a páncélból. – Nagyapám a forradalom idején emigrált Angliába. Szentpétervár környékén voltak birtokai, meg egy háza Moszkvában. Mérnöki képesítéssel rendelkezett, és miután sikerült a családi vagyon egy részét kimenekítenie Oroszországból, Cambridge közelében vett házat. Apám alig hétéves volt, amikor elmenekültek, alig emlékszik Oroszországra. Gyorsan megtanult angolul, a legjobb iskolákba járt, míg végül professzor lett Cambridge-ben, ahol közgazdaságtant oktatott. A háború alatt a brit katonai hírszerzésnek dolgozott, azután felkínáltak neki egy tanszékvezetői állást Oxfordban. Itt találkozott Gornerrel, aki végzősként járt hozzá.

– Vagyis az apja tanította Gornert?

– Igen, bár azt állítja, hogy nem volt fogékony diák, és gyűlölte bevallani, ha valamit esetleg nem tudott.

– Az esze megvolt a tanuláshoz?

– Apám úgy vélte, hogy kellő alázattal a legjobb közgazdász lehetett volna Oxfordban. Csakhogy amikor kezdtek rosszul menni a dolgai, mindenért apámat okolta.

– Mi történt?

– Apám szerint a modorával elmart magától mindenkit.

– Akkor nem sokat változott.

– Ott volt a balti vagy litván akcentusa, és persze… a keze. Mindennek azonban nem lett volna semmi jelentősége. Azt hiszem, a legtöbben együtt éreztek vele, amíg ki nem derült, hogy nemcsak a keze torz. Csalt a vizsgáin, pedig apám szerint nem szorult rá. Megvetéssel kezelte a többi hallgatót, csak mert valamivel idősebb volt, és mert harcolt a háborúban.

– Mindkét oldalon, amennyire tudom – bólintott Bond.

– Talán már akkor sem szeretett veszíteni – vont vállat Scarlett.

– Bizonyára látott egy s mást Sztálingrádnál – vagy Volvográdnál, ahogy mostanában nevezik –, amitől idősebbnek és tapasztaltabbnak érezte magát… Pedig a brit hallgatók között is akadtak, akik megszakították a tanulmányaikat, hogy a fronton harcoljanak.

Scarlettet a pincér szakította félbe, amint diszkréten közelebb lépett, hogy eltakarítsa a ráktál romjait.

– Most pedig sült nyelvhalat fog enni – jelentette ki Scarlett. – Rendeljek hozzá bort?

– Legyen a vendégem. Vagy még inkább Gorneré – paskolta meg Bond a vaskos borítékot a mellényzsebében.

Scarlett rágyújtott, felhúzta lábát a vörös bársonypárnára, és átkarolta a térdét. Amint a nap előtűnt egy magas épület mögül, a homlokára tolta a napszemüvegét, s ettől egy szemvillanás alatt éveket fiatalodott. A sötétbarna szempár Bond tekintetébe kapcsolódott.

– Gornert megszállottá tette, hogy az emberek ki nem állhatják, s mindezt az idegengyűlöletnek tudta be. Elitista angol klubnak látta Oxfordot, amely sosem fogadja be. Bizonyára akadt egy-két fiú az evezőscsapatból, akik ugratták, de apám szerint a legtöbben előzékenyen és tisztelettel bántak vele. Akárhogy is történt, az iskola megkeményítette a szívét, és elhatározta, hogy bosszút áll a felfuvalkodott angolokon. Rögeszméje lett az angol kultúra, azok a szörnyen unalmas krikettjátszmák, a fair play, a teázás meg a többi. Az egészet úgy fogta fel, mint egy gigászi átverést. Komolyabban vette, mint az angolok közül bárki. Megszállottan kutatta a brit diplomácia és a Birodalom történetét, csak hogy bebizonyítsa, mennyire elnyomó és igazságtalan ez a rendszer. Azt hiszem, mindez hosszú éveken át érlelődött benne, de hogy rövidre fogjam, meggyűlölte Angliát, mert nem érezte magát odatartozónak, és úgy döntött, egész életét az elpusztításának szenteli.

– Talán már korábban is így érzett – vetette közbe Bond.

– Hogy érti?

– Amikor a háborúban átállt a másik oldalra. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a nácik nem tudják legyőzni a briteket, talán úgy gondolta, az oroszok alkalmasabbak lehetnek erre.

– Milyen agyafúrt, James. Pszichológusnak kellett volna mennie.

– A pincér arra vár, hogy megkóstolja a bort.

Scarlett sietve beleszagolt a Batard Montrachet-ba.

– Très bien. Hol is tartottam?

– Éppen hízelgett.

– Á, igen. Amikor apám megtudta, hogy Gorner képtelen beilleszkedni, megpróbálta őt felkarolni. Ő volt az egyetlen tanár, akit Gorner alkalmanként felkeresett, az apámról pedig tudnia kell, hogy nagyon kedves fickó. Elhívta vacsorázni a házunkba. Kislányként Poppyval együtt mi is ott lehettünk, de nem emlékszem rá. Apám együtt érzett vele, amiért kirekesztettnek tartotta magát, és elmesélte, hogy annak idején, miután eljött Oroszországból, az ő apja is nehezen illeszkedett be, de Anglia közmondásosan jó befogadó ország. Az isten szerelmére, Cambridge-ben a természettudományi fakultás szinte csak zsidó emigránsokból állt. Azután az apám szörnyű hibát követett el. Rákérdezett a kezére.

Bond letette a kést és a villát.

– Mit válaszolt?

– Apám azt mondja, Cambridge-ben, még a háború előtt ismert valakit – a Sidney Sussex kollégiumból, nem is tudom, miért emlékszem rá –, aki ugyanebben a rendellenességben szenvedett. Igyekezett megnyugtatni Gornert, hogy nemcsak neki kell együttélnie ezzel a fogyatékossággal, de úgy gondolom, Gorner azelőtt még sosem beszélt erről senkivel. Azt hiszem, nagyon szégyellte. Mintha ő vagy a családja megrekedt volna a fejlődésben.

Bond bólintott, és megtöltötte mindkettőjük poharát.

– Akárhogy is – sóhajtott fel Scarlett –, attól fogva Gorner nem hogy az apám barátja vagy a menekülttársa lett volna, de még rosszabbnak látta őt, mint a többi angolt – egy felkapaszkodott kis senkinek, köpönyegforgatónak, a legádázabb ellenségének. Azóta hord kesztyűt a kezén, és azóta szerepelünk a feketelistáján. Az első helyet megosztva kapja: az angol kultúra és Alexander Papava családja.

– Azt hiszem, ma reggel én is felkerültem arra a listára – jegyezte meg Bond.

Scarlett koccintásra emelte a poharát.

– Julius Gorner ellenségeire. Mindenesetre Gorner sok évvel később belebotlott Poppyba, és azonnal felismerte a kínálkozó esélyt.

Miközben a pincér megérkezett a sajttállal és a friss kenyérrel, Bond elnézte a Szajnát, ahol a kirándulóhajók partot értek, hogy megszabaduljanak utasaiktól. Felfigyelt rá, hogy a legnépszerűbb hajónak egy Mississippi-gőzös, a Huckleberry Finn számít, amelyen tábla hirdeti, hogy Párizs városa egyetlen hónapra kapta kölcsön.

Bond visszafordult az asztal felé.

– Akkor beszélgessünk Poppyról.

– Poppy… – Scarlett vágott egy szelet camembert-t, és Bond tányérjára helyezte. – Kóstolja csak meg. Poppy… Nos, Poppy egyáltalán nem hasonlít rám… Valamivel fiatalabb és… sosem vette túl komolyan a tanulmányait.

– Ellentétben magával – tette hozzá Bond.

– Pontosan.

– Maga melyik iskolába járt?

– A Roedeanbe. Ne nevessen! Mit nevet ezen? Azután Oxfordba, Somerville-be.

– Ahol kétségkívül éppúgy summa cum laude végzett, mint Gorner.

Scarlett szemmel láthatóan elpirult.

– Apám szerint a vizsgaeredményekkel kérkedni a lehető legközönségesebb dolog. Poppy sosem járt egyetemre. Londonba utazott, és mindenféle fickókkal költözött össze. Sokat járt bulizni. Sosem fogom megérteni, miért, de úgy döntött, légikísérő lesz. Azt hiszem, valamiért divatosnak találta. A sugárhajtású gépek újdonságszámba mentek, ő pedig lázadni akart a maradi családja ellen. Anyám konzultánsként dolgozott a Radcliffe kórházban, és nagy várakozásokkal tekintett ránk. Végül Poppy három évig dolgozott a BOAC-nál. Akkor beleszeretett az egyik pilótába. A férfi nős volt, és fogadkozott, hogy elválik, de csak hitegette Poppyt, aki egyre boldogtalanabb lett. Egyszer egy műszaki hiba miatt Marokkóban ragadt, ahol kipróbálta a kábítószert. Eleinte csak keveset, majd egyre többet. Részben a buli kedvéért, de azért is, mert szerencsétlennek érezte magát. A szeretője idővel megkereste Gornert Párizsban, mert torkig lett a BOAC útjaival, és meglátott egy hirdetést. Gorner a magángépeire keresett pilótát. Miközben lenyomozta a férfit, tudomást szerzett Poppyról, s persze azonnal felismerte a lehetőséget. Lecsapott rá. A pilótát elküldte, de Poppynak hatalmas pénzt kínált, ha hajlandó neki dolgozni. És sok szabad utat, juttatásokat, szabadságot. Ruhákat és cipőket.

– És mit még? – kérdezte Bond.

– Még egyvalamit – harapta be Scarlett az ajkát. – Drogokat.

– És ezzel magához vonzotta?

– Kétségkívül – a lány szemében könnyek csillantak. – Korlátlan mennyiségben kínálhatott neki bármit, amit csak megkívánt, méghozzá a legjobb minőségű árut, nem olyan silány, mérgekkel kevert anyagot, amilyet az utcán kapni. Poppy számára úgy tűnhetett, hogy ily módon kordában tarthatja a szenvedélyét, és mindig lesz elég pénze is. Noha a kábítószert teljesen ingyen kapja.

Scarlett megtörölte a szemét zsebkendőjével.

– Olyan kedves lány volt…

A pincér friss ananászt és tejszínhabot hozott.

Miután megérkezett a feketekávé is, Bond rágyújtott, és megkínálta Scarlettet.

– És ha megtaláljuk, Scarlett, velünk fog jönni? Vagy marad inkább Gorner rabja?

– Két éve nem találkoztunk, nem tudom biztosan. Csak nagy ritkán sikerül beszélnem vele telefonon. Legutóbb épp a minap hívott fel. Teheránban volt, és sikerült bejutnia egy postahivatalba.

– Teheránban?

– Igen, Gornernek komoly üzleti érdekeltségei vannak ott. Lehet, hogy csak falazás, nem tudom, de Poppy azt mondta, hogy megpróbál leszokni a drogokról. Iszonyú nehéz, de azt hiszem, ha megtaláljuk, megbirkózunk vele. Elvihetnénk egy klinikára… A gond csak az, hogy Gorner nem fogja elengedni. Végignézi, ahogy elsorvad, miközben kiélvez minden egyes pillanatot.

Bond eleresztett egy rövid szitkozódást, majd a lány szemébe pillantott.

– Ne sírjon, Scarlett! Meg fogjuk találni.

Egy újabb kávé után Scarlett visszavitte Bondot a szállodába, és még a sebességhatárt sem lépte túl annyival, mint a Bois felé tartó úton.

– Felhív, ha megtud valamit?

– Feltétlenül – bólintott Bond. – Ha telefonközelben leszek.

A lány közelebb hajolt és arcon csókolta, majd visszavette a napszemüveget, hogy elrejtse sírástól duzzadt szemét. Bond ujjai egy pillanatig elidőztek a vörös vászonruhán. A lány könnyedén felülkerekedett az egészséges elővigyázatán, ami rendkívül nyugtalanná tette.

Kísértést érzett, hogy visszaforduljon és integessen, ahogy Mrs. Larissa Rossi tette a római liftajtóban, de végül csak belépett a kapun, és átvágott a borongós előcsarnokon.

– Monsieur Bond! – szólította meg a recepciós. – Távirata jött. Odafent a szobájában Bond felnyitotta a táviratot. Az üzenet elején és végén a PROBOND és PRISM szavakat pillantotta meg, annak jeleként, hogy M hitelesítette a táviratot.

SÜRGŐSEN UTAZZON PISZTÁCIÁBA STOP LEGYEN A BESZÁLLÍTÓ KÖZELÉBEN STOP AMERIKAI IRODA SZERINT KAVIÁR ÉRINTETT STOP HELYI KÉPVISELŐNK MÁR VÁRJA STOP

Azonnal csomagolni kezdett, és leszólt a recepcióra, hogy hívják a repteret. A legújabb kódrendszer szerint a „Pisztácia” egyet jelentett Perzsiával, a „Kaviár” pedig a Szovjetunióval. Az amerikai iroda a CIA-ra utalt, s ha ők nyugtalankodtak Gorner miatt, akkor az M által Londonban említett orosz kapcsolat talán jelentősebbé vált, mint korábban gondolták.

Gorner és az oroszok, gondolta Bond. Ez a frigy a pokolban köttetett.