18.

Zlatuszt-36

Egy perc – jelentette be Maszúd.

Alattuk szürkén vonultak el az Urál hegység csúcsai. Jobbról ki lehetett venni a hegyek keleti lábánál fekvő nagyvárost, Cseljabinszket, míg balról óriási víztömeg terpeszkedett a látóhatár fölé. A nap ragyogóan sütött, és a kristálytiszta levegőben szinte gyerekjátéknak tűnt a navigálás.

Scarlett követte Maszúd utasításait: előretolta a magassági kormányt, mire a magasságmérő műszer vadul pörögni kezdett visszafelé, és a hatalmas gép éles szögben előredőlt Zlatuszt atomvárosának irányozva.

A pilótafülke ajtaja ebben a pillanatban kivágódott, és egy Luger pisztoly szegeződött Maszúd fejének. Bondnak nem is kellett több. Amint Maszúd egy pillanatra elfordította a fegyverét, előrevetette magát és megragadta a férfi karját.

A lövés éles visszhangot vert a szűkös térben, miközben Ken Mitchell előrebukott, és a Luger kihullt a kezéből. Bond és Maszúd halálos ölelésben fonódott össze Scarlett fölött.

Amikor mindketten rázuhantak a magassági kormányra, a gép éles szögben zuhanni kezdett, ráadásul Bond beletérdelt a tolóerőszabályozó karba, mire a Rolls-Royce Conway hajtóművek felsüvöltöttek.

Bond érezte a nyakán Maszúd szorítását, amint a keze a verőere után tapogatózott. Emlékezetébe villant Gorner förtelmes gyára, a rabszolgák és az üvegfolyosón végigkergetett lányok. Belefejelt Maszúd arcába, majd amikor a férfi nekivágódott a pilótafülke falának, teljes erőből beletérdelt az ágyékába.

Scarlett kiszabadította magát az ülésből, felkapta a másodpilóta ülése mögé csúszott Lugert, és Bondnak nyújtotta, aki a fegyver agyával lecsapott Maszúd halántékára. Maszúd Bond felé rúgott, ő azonban számított a mozdulatra. Mindkét kezével elkapta Maszúd lábfejét, az egyik lábával megtámaszkodott az ágyékán, majd hirtelen mozdulattal elcsavarta a férfi bokáját, míg meg nem hallotta az elpattanó ínszalagokat és a férfi ordítását.

– A kormányhoz! – kiáltott Scarlettre, aki sietősen húzta hátra a magassági kormányt, hogy megállítsa a gép zuhanását.

Bond rátérdelt a megbénított Maszúdra, arccal lefelé fordította és addig ütötte koponyáját a fémpadlóhoz, míg ellenfele mozdulatlanná nem vált. Akkor ragadta csak meg a tolóerő-szabályozó karokat, és húzta őket hátra, majd segített Scarlettnek egyenesbe hozni a gépet. Mitchell, akinek az egész manővert felügyelnie kellett volna, holtan feküdt a lábuknál.

– Képtelen vagyok rá! - sikoltotta Scarlett. – Túl nehéz! Nem reagál!

– A kezelőszervek megbénultak – mérte fel a helyzetet Bond, miközben letörölte Maszúd vérét az arcáról. – A légnyomás is esik. Az őr biztosan kirepült az ablakon. Ideje mennünk. Hol az ejtőernyő?

Felrántotta a kis szekrény ajtaját, és megtalálta, amit keresett.

– Vedd fel! – nyújtotta Scarlett felé az ernyőt.

– Veled mi lesz?

– Csináld már! – ripakodott rá Bond.

Scarlett engedelmeskedett: belépett a hevederek közé, majd a derekára kötötte a szíjakat, középen egymáshoz csatolta őket, hátára illesztve a tömött zsákot.

Bond felfelé kapaszkodott a meredeken megdőlt folyosón, nyakában a rácsimpaszkodó Scarlett-tel. Elérték az ajtót.

– Állítsuk kézi működtetésre.

Remegő kézzel igyekeztek fölnyitni az utastér ajtaját.

– Még mindig túl magasan vagyunk – csóválta a fejét Bond. – Túlságosan nagy a nyomáskülönbség.

A szakadozott egyenruhát viselő Scarlett kétségbeesett tekintettel fordult felé.

– A gépnek vízre kell érkeznie – tette hozzá Bond. – Maradj itt!

Visszatért a fülkébe, és minimálisra állította a tolóerőt, közel a leállás határához. Felvette a padlóról a Lugert, bebiztosította és az övébe dugta. Hirtelen ötlettől vezérelve lehúzta és az inge mögé rejtette Ken Mitchell cipőjét, azután még egyszer nekiveselkedett a kormánynak, hogy olyan pályára állítsa a gépet, amely a távoli víztömeg felé vezet. Sikerült mérsékelnie az ereszkedés szögét, így gond nélkül visszajutott az ajtóhoz, ahol Scarlett még most is görcsösen kapaszkodott.

– Próbáljuk újra! – kiáltott rá.

Megküzdöttek a nyitókarral. Amikor végre megmozdult, Bond Scarletthez fordult.

– Beléd fogok kapaszkodni.

Átdugta a karját a hevedereken, és összekulcsolta az ujjait Scarlett mellkasán.

– Ne csinálj semmit. Majd én megrántom a zsinórt – mondta Bond, és ugyanabban a pillanatban kirúgta az ajtót.

A légnyomáskülönbség azonnal kiszippantotta a gépből Scarlettet, a hátán Bonddal. A gép olyan szögben állt, hogy a hajtóművek és a farok messze a fejük felett suhant el, ők pedig tehetetlenül hánykolódtak Oroszország egén. Bond olyan szorosan ölelte Scarlettet, hogy kis híján megfojtotta, míg a lány belevájta körmét és ujját a csuklójába. Az ellenszél pengeként hasított az arcukba, miközben szabadesésben zuhantak lefelé.

Bond kivárta a legutolsó pillanatot, majd még erősebben ölelte át Scarlettet a baljával, miközben a jobb kezével megkereste és megrántotta a kioldózsinórt. Egy pillanatig semmi sem történt, azután az ernyő hatalmas lobbanással kinyílt, és olyan erővel rántotta fel Scarlettet, hogy kis híján lerázta Bondot a hátáról. A lány felsikoltott, amikor Bond szorítása veszített az erejéből, és rémülten kapott a csuklója után, Bond könyökét azonban megfogta a heveder, majd miután az ernyő feltelt levegővel, és a sebességük rohamosan csökkent, újra át tudta karolni Scarlettet.

Bond igyekezett a víz felé manőverezni magukat, amely kétezer lábbal alattuk terült el. Egy katonai ejtőernyő legfeljebb száz kilogrammot bír el biztonságosan, és Bond gyors fejszámolást követően arra jutott, hogy bár Scarlett karcsú teremtés, ketten együtt közelebb járnak a százötven kilóhoz. Egy időre végtelen nyugalom áradt szét benne, amint csendesen siklottak lefelé, azután mennydörgésszerű robaj ütötte meg a fülüket. Mindketten kicsavart felsőtesttel pillantottak hátra.

A Vickers VC-10-es röppályája végére ért, és belecsapódott a hegyoldalba.

– Eggyel kevesebb hegycsúcs az Urálban – kiáltott bele Bond Scarlett fülébe.

Lenézett a vízre, amely legfeljebb ötszáz lábnyi mélységben húzódott alattuk.

– Amint leértél, oldozd le magadról az ernyőt. Megértetted? Máskülönben lehúz magával.

– Oké! – kiáltott vissza Scarlett.

Bond most már láthatta, hogy a víztömeg nem tó, hanem egy széles folyóhoz tartozik. Mindegy, gondolta, csak elég mély legyen.

Ötven lábbal a vízfelszín felett kihámozta magát a pántok közül, és megcsókolta Scarlett arcát. Húsz lábnál ellökte magát, majd szabadon zuhant tovább.

Miközben kezével ösztönösen az ágyékát védte, Bond sziklaként csapódott a vízbe és süllyedt a Volga mélyére. Néhány pillanatig nem látott egyebet, csak a fagyos sötétséget maga körül, azután, minthogy esés közben összegömbölyödött, a lábával, a térdével és a kezével egyszerre érte el a folyó fenekét. Elrúgta magát, és a kavargó vízben addig tempózott, míg végül ki nem bukkant a napfényre.

Először csak az ernyő kupoláját látta meg a vízen, azután a hullámok közül felbukkant a lány feje is.

Scarlett a karjaiba vetette magát, hogy csókokkal borítsa az arcát.

– Istenem! – nevetett fel, miközben még a vizet prüszkölte és köhögte maga köré. – Te aztán tényleg nem vagy akármi!

– Köszönöm a fuvart – mosolyodott el Bond.

Kiültek a folyópartra, amíg összeszedték magukat és felmérték a sérüléseiket.

– Szegény Ken – csóválta a fejét Scarlett.

– Bátrabb volt, mint gondoltam volna – ismerte el Bond. – Mi történt veled, amióta elváltunk?

– A kód tökéletesen bevált. Az ajtó mögött állt ugyan néhány őr, de mind Gorner irodájához rohant.

– És odakint?

– Semmi különös. Gorner bázisa csak egy kis porfészek a sivatagban. Felteszem, nem akarja felhívni rá a figyelmet, ezért a felszínen nem sok mindent látni. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, amíg veled vannak elfoglalva. Megkerestem a gépet. A rakodótér ajtaja nyitva volt, mert még nem fejezték be az átalakításokat. Egy poggyásszállító kocsiról be tudtam mászni, és találtam egy járatot, amely felvezetett az utastérbe. A szerelők vágták, hogy elvezessék a bombák kioldókábeleit. Elég nagy volt ahhoz, hogy átférjek rajta. Közvetlenül a pilótafülke mögött lyukadtam ki. Megtaláltam ezt az egyenruhát az egyik szekrényben, az első osztály és a turistaosztály közti mosdóban átöltöztem, utána pedig várni kezdtem rád. Volt már nyugodtabb éjszakám is…

– Nem kutatták át a gépet?

– Később hallottam hangokat a raktérből, de azt hiszem, megelégedtek annyival, hogy a bombák a helyükön vannak. Talán megfeledkeztek az átjáróról, vagy azt gondoltak, hogy nem elég széles. Kívülről nem toltak lépcsőt az ajtóhoz, így azt hihették, hogy senki sem juthatott fel a fedélzetre.

– El kell ismernem, remek munkát végeztél – mosolyodott el Bond. – Tudtam, hogy képes leszel rá.

– Igen – bólintott Scarlett. – A befektetési tanácsadók már csak ilyenek.

– Feltenném rá mindenem.

– Most mihez kezdünk?

– Megpróbálunk segíteni Poppyn. Keresnünk kell egy telefont. Javaslom, hogy te beszélj, azután ha meglesz a kapcsolat, tárgyalok a londoni embereinkkel. Elmondok nekik mindent, amit csak tudunk.

– Rendben. És addig mihez kezdünk?

– Hazamegyünk.

– Hogyan?

– Úgy számolom, Moszkvától keletre lehetünk, talán hét-nyolcszáz mérföldre. A történtek fényében úgy gondolom, túlságosan kockázatos lenne vonatra szállni. Talán nem számítanak túlélőkre, de ettől még készültségben állnak. Autóval megyünk, és te navigálsz. Biztosan beszélsz annyit oroszul, hogy útbaigazítást kérj.

– Beszélek, bár az akcentusom egy kissé régimódi. Forradalom előtti. Fehéroroszoktól tanultam.

– Nos, még a kommunisták is tiszteletben tartanak egy valódi hölgyet, nem igaz? Legelőször ruhára, pénzre és kocsira lesz szükségünk. Az elkövetkező néhány órában jobb, ha nem figyelsz oda annyira, Scarlett. Egy titkos ügynök néha méltatlan dolgokra is rákényszerül.

– Az igazat megvallva, James, a legkevésbé sem érdekel, mire kényszerülsz, csak szerezz valami ennivalót. Egyébként kész vagyok bármit megbocsátani.

– Addig is elkelne még egy pár cipő – jegyezte meg Bond, miközben felhúzta Ken Mitchell nedves cipőjét a saját lábára.

– Igen. Az egyenruhához nem járt se cipő, se harisnya. A légikísérőknek maguknak kell gondoskodniuk róla. Poppytól tudom. És még valami – nincs rajtam alsónemű se.

– Tudom – bólintott Bond. – Lássuk, mit találunk.

Kinyújtotta a kezét, és talpra állította a kimerült lányt.

Gyalogosan vágtak át a pusztán, amíg rá nem bukkantak egy földútra, amely félórányi kutyagolás után egy kis faluba vezetett. Az egyik háznál Scarlett szerzett egy kis vizet, kenyeret és valami tejterméket, félúton az aludttej és a sajt között.

A riadt parasztasszony, aki ellátta őket, nem tudta levenni a szemét Scarlett csupasz lábáról. Figyelmeztette őket, hogy legalább félórás séta vár rájuk, amíg kijutnak bármiféle útra. Átnyújtott nekik még egy kis kenyeret és két fonnyadt almát.

Az útszélen Scarlett leintett egy mezőgazdasági teherautót, és mire a sofőr rádöbbent, hogy egy férfi utast is fel kell vennie, már elkésett. Kisvártatva nyugat felé tartottak. A férfi elvitte őket egy kis piacvárosig, és megmutatta, merre találják a kereszteződést, ahonnan a kelet-nyugati főút elvezet előbb Kazanyba, a tatár fővárosba, majd onnan Gorkijba, a Volga-Vjatka régió ipari központjába. Gorkijtól, tette hozzá, Moszkva alig öt óra közúton.

Miután a sofőr kitette őket, Bond a legjobb képességei szerint rendbe szedte Scarlettet. A ruháik már megszáradtak, a BOAC-egyenruha kabátja azonban teljesen szétfoszlott, s miután a rávarrt embléma csak gyanút kelthetett, inkább megszabadultak tőle. Mezítlábasan, sötétkék szoknyájában – amelyet egy hajcsattal feltűztek, hogy elég kurta legyen, s így felkeltse az arra járó autósok figyelmét –, fehér blúzában és kontyba kötött hajával Scarlett egy gyönyörű, bár kissé zilált tanítónő benyomását keltette. Olyan bajba jutott nőét, akinek a férfiak a világ minden táján igyekeznek a segítségére sietni.

Legalább féltucatnyi jármű lassított és húzódott le melléjük, ám ezek egyike sem felelt meg Bond igényeinek. Amikor Scarlett kérdő pillantást vetett felé az út széléről, az egyik fenyő mögött rejtőző Bond csak a fejét rázta.

Bond már kezdte azt hinni, hogy egyetlen valamirevaló jármű sem akad ebben az elmaradott országban, amikor meghallotta egy 2,5 literes, négyhengeres motor dübörgését, és megpillantott egy közeledő fekete Volga M21-est, az „orosz Mercedest”. Miután a KGB ezt a típust részesítette előnyben, az oroszok legkevésbé egy ilyen autónak örültek, ha éjszaka megállt a házuk előtt. Annál inkább megfelel az ő céljainak, tette hozzá gondolatban Bond.

Scarlett kiállt az útra, mire a jármű lelassított. A kormánynál ülő férfi áthajolt a túlsó oldalra, hogy kinyissa az ajtót. Ötven körüli, ősz hajú, kövérkés férfi volt, nyakkendő nélküli öltönyben. Nem KGB-s, döntötte el magában Bond, inkább lehet köze a feketekereskedelemhez. Esetleg kivételezett pártbizalmi.

Miután Scarlett beült előre és Bond bepattant a hátsó ülésre, a lány elmagyarázta a méltatlankodó sofőrnek, hogy a fivére kissé agyalágyult, ezért sosem beszél.

Egy órán át nyugatnak tartottak, Kazany felé. Egy néptelen útszakaszon, távol minden lakott helytől Bond előhúzta övéből a Lugert, és a sofőr fejének szegezte.

– Mondd meg neki, hogy lassítson és álljon félre.

Mindhárman kiszálltak a kocsiból és begyalogoltak a fák közé, ahol nem láthatták meg őket.

– Mondd neki, hogy vetkőzzön alsónadrágra.

Scarlett elfordult, míg Bond levetkőzött és felvette a férfi öltönyét. A belső zsebben talált egy tárcát, benne kötegnyi bankóval.

– Mennyi ez?

Scarlett átszámolta.

– Elég ételre és italra.

– Benzinre?

– Talán, de ruhára már nem.

– Mondd meg neki, hogy várjon tíz percet, mielőtt elindul. Mondd meg, hogy Moszkvában hagyjuk a kocsiját. És hogy elnézést.

Bond és Scarlett visszatértek a kocsihoz, és csikorgó gumikkal nekivágtak az útnak.

– Ha majd Moszkvába érünk, a brit követségre megyünk? – kérdezte Scarlett.

– Nem – rázta a fejét Bond. – A követség szemében a titkosszolgálat nem is létezik. Különösen nem Moszkvában. Nem kérhetek tőlük segítséget. Habár te igen.

– De hogyan boldogulnál az orosztudásom nélkül?

– Valahogy csak elleszek.

– Nem hagylak magadra, James. Most aztán nem.

– Rendben, de akkor legjobb, ha pihensz egy kicsit. Az ülés kétszemélyes ággyá alakítható. Az oroszok hihetetlenül büszkék rá, minden alkalommal bemutatják a londoni autókiállításon.

Bond egy óra múlva ébresztette fel. Egy benzinkútnál álltak, ahol egy öregember kezelte a töltőpisztolyt.

– Nyújtóztasd ki a lábadat – hajolt közel Bond Scarletthez és mondd meg neki, hogy bemegyek fizetni.

A férfi bólogatva fogadta Scarlett szavait. Bond besétált az épületbe, és egy fejkendős asszonyt talált a pult mögött.

Előrántotta a Lugert, és a kasszára mutatott, miközben az ajka elé emelte mutatóujját. A rémült asszony kihúzta a fiókot, Bond pedig teletömte a zsebét bakjegyekkel meg némi apróval a telefonáláshoz. Intett a pénztárosnak, hogy vesse le a fejkendőjét, a kardigánját és a cipőjét, majd mindezt adja át neki.

Azután még egyszer figyelmeztette az asszonyt, hogy ne merészeljen megszólalni, azután visszarohant a kocsihoz, és rákiáltott Scarlettre, hogy ugorjon be.

Amint becsukta az ajtót, Bond beletaposott a gázba és kilőtt, maguk mögött hagyva a döbbent kutast, kezében a még mindig működő töltőpisztollyal.

Bond kér órán át nyomta a pedált, miközben odakint egyre sötétebb lett.

– Nézd! – kiáltott fel hirtelen Scarlett. – Egy telefonfülke. Próbáljuk meg.

Bond az autóból figyelte, ahogy Scarlett megküzd a kezdetleges szovjet telefonrendszerrel. A lány tíz perc múlva csalódottan és dühösen tért vissza.

– Sikerült beszélnem a központossal, de szó sem lehet nemzetközi hívásról. Még azt sem tudtam megértetni vele, hogy mit akarok.

– Akkor mégiscsak el kell menned a moszkvai követségre. Nincs más lehetőség. Odaviszlek, amilyen gyorsan csak tudlak. Éjjel nem tudunk tankolni, ezért útközben meg kell állnunk valahol. Majd reggel indulunk tovább. És miután elhagytuk Kazanyt, találnunk kell valami ennivalót is.

Scarlett nyűgösen bólintott, és Bond vállára hajtotta a fejét. Kazany előtt újra fel kellett kelnie, mert Bond nem igazodott ki a cirill feliratú útjelzőkön, de miután elérték a nyugati peremkerületeket, találtak egy útszéli éttermet.

Kettesben ültek a pislákoló fénycső alatt, míg egy testes asszonyság levest és fekete kenyeret hozott nekik az elmaradhatatlan teával. Ezután valamilyen ragut kaptak, bár ebből egyikük sem evett sokat.

– Most már értem, miért nem jár ide senki – jegyezte meg Bond.

– Nem erről álmodtál, igaz?

– Hát, nem egészen.

– Egyszer eljössz hozzám Párizsba, James? Megfőzöm neked a vacsorát, amiről meséltél.

– Arra számítottam, hogy inkább egy hotelban fogyasztjuk el.

– Úgy is megfelel. Tudod, milyen nap van ma?

– Nem. Miért?

– Találkozzunk az első szombaton, miután kiszabadultunk innen. Pénteken felhívod az irodámat, és megmondod, hogy melyik szállodát választjuk.

– Megegyeztünk. Nézd, megállt odakint két teherautó. Ideje indulni – Bond távozás előtt néhány bankjegyet hagyott az asztalon.

Éjszaka, amikor újra az orosz vidéken jártak, mérföldekre minden lakott településtől, Bond lefordult egy mellékútra, egy jó mérföldet vezetett, majd rákanyarodott az első földútra. Itt félrehúzódott, és leállította a motort.

Kézen fogta Scarlettet, és felnyitották a kocsi csomagtartóját. Odabent kis aktatáskát találtak, tiszta inggel és egy váltás alsóneművel. Akadt továbbá egy borotva, valamint egy kis táska, benne fogkefével és fogkrémmel.

– Nem akarok kockáztatni – mondta Bond. – Az épületek közelében kutyák is lehetnek, és felvernek mindenkit. Inkább aludjunk a szabadban. Nem olyan szörnyű. Ha fáznál, vedd fel ezt a szép kardigánt. Ha az sem segít, szállj vissza a kocsiba, és próbáld ki a híres kétszemélyes ágyat.

Gyönyörű nyáréjszaka volt, az égbolton szikráztak a csillagok. Bond lehetőség szerint kényelmesen elhelyezkedett a földön, és összehajtott zakóját tette a feje alá.

Amikor Scarlett a vállára hajtotta a fejét, megcirógatta a haját. Előrehajolt, hogy megcsókolja, de a lány már mélyen aludt.

Milyen különös, fordult meg Bond fejében, hogy végül csak eljutott abba az országba, amely ellen egész életében harcolt. Most, hogy beutazta a földjét, az európai arcokkal, lerobbant útjaival és szegény lakóival együtt kevésbé ellenségesnek és valamiképp normálisabbnak tűnt, mint ahogy elképzelte. A következő percben a Szovjetunió mélyén James Bond is éber, de pihentető álomba zuhant.

Másnap déltájban már Moszkva felé közeledtek, amikor Bond égett szagot érzett a Volga motorházteteje alól. Órák óta talpig nyomta a gázt, s ez most megbosszulni látszott magát. Halványan felrémlettek benne a londoni autókiállítás emlékei, amint a Volga munkatársai bemutatják a jármű rugózását, a szivargyújtót, a beépített rádiót és… Igen, meg is találta, a pedállal működtetett kenőrendszert. Bond határozott mozdulattal pumpált, ily módon nemcsak a főbb alkatrészeket, de a Moszkva felé vezető főutat is alaposan megolajozva.

– Miután Moszkvába érünk – törte meg a csendet –, vonatra szállunk. Van elég pénzünk, hogy eljussunk Leningrádba? Onnan hajók járnak Helsinkibe.

Scarlett átszámolta megmaradt rubeljeiket.

– Lehet, hogy még egyszer el kell játszanunk Bonnyt és Clyde-ot.

– Még egy nyomós ok arra, hogy Moszkvában megszabaduljunk a kocsitól – bólintott Bond. – A rendőrök mostanra biztosan ismerik a rendszámát.

– Helyes, akkor villamossal utazunk a városközpontba. Ruhákra van szükségem. És ez a cipő… Elmegyünk a GUM-ba, az állami nagyáruházba.

– Amelyik közvetlenül a Kreml mellett van? – ráncolta a homlokát James.

– Igen. Nem tudom, hová mehetnénk még. Máshol alighanem csak üres polcokat találnánk. Neked nem kell bejönnöd, James. Tudom, mi a férfiak viszonya a vásárláshoz.

– Nem arról van szó, hogy unalmas, inkább…

– Tudom.

– Ha már ott jársz, vegyél nekem egy tiszta inget és alsónadrágot. És valami ennivalót. Nem kockáztathatjuk meg, hogy étterembe menjünk.

A város keleti oldalán, egy villamosmegálló közelében parkoltak le, majd beutaztak a központba. Bond elhozta a kis aktatáskát a Volga csomagtartójából, abban a reményben, hátha így középszintű pártfunkcionáriusnak nézik. Scarlett a BOAC légikísérőinek a szoknyáját és blúzát hordta, a pénztáros kardigánjával és cipőjével. A legtöbb utas maga is ilyen szedett-vedett öltözéket viselt, így hát senki sem méltatta őket figyelemre.

Amíg Scarlett beleveszett a zöld tetős, tornyokkal tagolt GUM labirintusába, amely területre legalább akkorának tűnt, mint a Louvre, Bond odakint sétálgatott, és egy percre sem állt meg, nehogy valaki szóba elegyedjen vele. Több hosszú kört is megtett, mire Scarlett újra felbukkant, ezúttal két teli szatyorral.

– Ez volt életem leghosszabb fél órája – jegyezte meg Bond.

– Várd csak ki, mi mindent szereztem! Egy kis szalmakalapot, amelyben úgy fogsz festeni, mint egy matematikatanár a nyári szabadságán. Rövid ujjú inget. Mit szólsz hozzá? És ehhez a zoknihoz? Akármelyik kolhozban a csodájára járnának…

– És magadnak mit vettél? – tudakolta Bond, miközben sietősen távolodtak a föléjük tornyosuló Kremltől.

– Két öreglányos bugyogót meg egy melltartót, olyan erős vaspánttal, hogy két hagymakupolát is megtartanának. Egy tiszta blúzt. Meg kenyeret és sajtot.

– Ügyes kislány. Siessünk!

A villamos elvitte őket a város északkeleti részébe, a Három Állomás térre, ahol felsiettek a Leningrád pályaudvar lépcsőin. Bond sokkal nagyobb biztonságban érezte magát a céltudatos vágta közben, mint amíg a GUM előtt őgyelgett.

Scarlett vásárolt két jegyet a Krasznaja Sztrelára, a Leningrádba közlekedő éjszakai Vörös Nyíl expresszre, amely tizenegy ötvenötkor indult. Ezután elsétáltak egy kis parkba, ahol a nyilvános vécében átöltöztek.

– És most elmegyek a követségre – közölte Scarlett.

– Tudod, merre van? – kérdezte Bond. – Egy nagy épület a folyó közelében, azt hiszem, a Szoljevszkaja rakparton.

– Elboldogulok. A taxisofőr tudni fogja. Addig te itt maradsz a parkban?

– Igen, ennél diszkrétebb helyet úgyse találnék. Bárcsak veled mehetnék, de nem örülnének nekem. Kit fogsz felhívni?

– Először a párizsi irodámat. Beszélek a kirendeltség vezetőjével. Ő tudni fogja, mit tegyen.

– Rendben. Mielőtt elmégy, Scarlett, egyvalamit ne feledj el. Gornernek remek kapcsolatai vannak a SMERSH-nél és a KGB-nél. Mindenfelé nyomokat hagytunk magunk után. Itt egy felrobbant repülőt, ott egy elrabolt kocsit vagy kirabolt benzinkutat. A szovjet távközlési hálózat talán csapnivaló, de szinte biztosan figyelnek minket. A megfigyelés olyasvalami, amihez tényleg értenek. Azt se feledd, hogy ha Dariusnak valahogyan sikerült tudatnia Londonnal a Gorner gyárával kapcsolatos részleteket, akkor máris megkezdődhetett a mentőakció.

Megszorította a lány kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szeretném, ha feltennél magadnak egy kérdést, Scarlett. Változtat-e bármin is egyetlen telefonhívás? Tényleg megéri a kockázatot?

Scarlett állta a tekintetét.

– A húgomról van szó, James.

Bond elengedte a kezét.

– Az isten szerelmére, legkésőbb kilencre érj vissza!

Figyelte a karcsú alakot az új blúzában, amint céltudatos léptekkel beleveszik a tömegbe.

A délutánt és az estét a parkban töltötte, ahol megpróbált aludni egy kicsit. Evett némi kenyeret és sajtot, majd ivott a nyilvános csapból.

Miután besötétedett, lassan kezdett felengedni. Reggelre Leningrádba érnek, ahol már karnyújtásnyira lesznek a szabadságtól. Egész teste áhítozott a Nyugatra: a hideg koktélokra, forró fürdőkre, tiszta lepedőkre, finom dohányokra…

A feje le-lebukott, ahogy nekihajtotta a pad mögött álló platánfa kérgének.

* * *

Mindeközben a Leningrád pályaudvar hatalmas oszlopcsarnokát alátámasztó sárga és fehér pillérek között sietős ügyletre került sor.

A testes szovjet férfi, akinek húsos arca magán viselte a hitvány minőségű borotvapenge nyomait, helyeslően bólogatott, és kinyújtotta a kezét. Konfekcióöltönyének ujja felcsúszott, felfedve koszos kézelőjét.

Amikor a kezébe nyomták az öt húszdolláros amerikai bankót, szeme leplezetlen mohósággal csillant meg durva arcában.

Beszélgetőtársa éppúgy törte az angolt, mint ő, de így is könnyedén szót értett vele. Két fénykép cserélt gazdát: az egyik metsző tekintetű, oldalra fésült hajú férfit ábrázolt, a másik egy fiatal lányt, aki akár orosz is lehetett volna, bár sokkal elragadóbb volt, mint bárki, akivel valaha is találkozott Moszkvában.

Ami a pénzes fickót illeti, róla csak sejteni lehetett, honnan jött. Vágott szeme tatár vagy mongol származásról árulkodott, a bőre azonban sárgásnak tűnt, és különös, talán francia vagy baszk sapkát viselt.

Az orosz két dologban nem kételkedett. Az egyik a telefonszám, melyet egy papírfecnin a kezébe nyomtak, a másik pedig, hogy amennyiben megfelelő hírrel jelentkezik, további bankók ütik a markát.