16.

„Kezdhetjük a játszmát?” (II)

Néhány pillanat elteltével hat félautomata fegyver szegeződött Bond fejének, miközben az őrök alig tudták féken tartani a lábánál vicsorgó farkaskutyákat. Bond teljes mozdulatlanságban állt, háttal Gorner irodájának, a tarkóján összekulcsolt kezekkel, és csak remélni merte, hogy beválik a számítása.

Arra alapozta a tervét, hogy az őrök nem kaptak felhatalmazást a megölésére. Bond hiányában Gorner egy másik britet is beültethetett a VC-10-es fülkéjébe – mondjuk az elrabolt pilótát –, de miután minden alkalmat megragadott a provokációra, sosem használt volna föl egy ismeretlent, ha régi ellensége útján is rátámadhat a Szovjetunióra. A szimbólumok és utalások fontos szerepet kaptak Gorner stratégiájában.

Ekkor a folyosó végében megpillantott egy testes alakot, akinek a sziluettjét élesen rajzolták körül a fények. Chagrin most is az idegenlégió sapkáját viselte, és felbukkanására Bondot új, különös érzés kerítette hatalmába: megkönnyebbülés.

Chagrin elvakkantott két fárszi parancsszót, mire az őrök hátrébb húzódtak, helyet engedve neki.

– Hol van a lány? – kérdezte Chagrin.

– Nem tudom – felelte Bond.

Nyilvánvaló, hogy megtalálják a nyitott ajtót, és átkutatják az egész épületet. A kockázatos játék lényege abban állt, hogy senki sem fogja egy olyan repülőgép fedélzetén keresni, amelyről Scarlett is tudja, hogy másnap lezuhan. Az esélyek ellenük szóltak, de nemigen maradt más választásuk.

Chagrin fejével a folyosó és a cella felé intett, majd újabb parancsokat adott. Miközben terelni kezdték, Bond látta, hogy az egész épület felbolydult: mindenfelé vészjelzők szirénáztak és lábdobogás hallatszott. „Gyerünk, Scarlett”, szurkolt magában. Elé villant a karcsú alak képe, ahogy felfelé emelkedik a sötétségben.

Miután újra összekötözték a csuklóját, két őr maradt mellette a cellájában, míg két másik társuk az ajtó előtt őrködött. Néhány perc múlva, miután elhallgattak a vészjelzők, az ajtó kinyílt, és Chagrin lépett be rajta.

– Letérdelni! – mutatott a padlóra.

Bond a földre térdelt, térdkalácsát oda helyezve, ahol a homokba temette az üvegcserepeket.

– Hol a lány? – kérdezte Chagrin.

– Mondtam már, nem tudom. Az őr kinyitotta neki az ajtót, mert rosszul érezte magát. Elszaladt, és nem tudom, hová lett. Az irodához mentem, ahol közölni akartam Dr. Gornerrel, hogy az egyik vendége hiányzik. Úgy látszik, rosszul emlékeztem az ajtó nyitókódjára.

– Hazudik! – ripakodott rá Chagrin. – Hazudik!

Arcának egyik oldala megrándult dühében, a másik azonban természetellenesen mozdulatlan maradt. A szája sarkából kicsordult a nyála.

Hát ez a látvány tárult az iskolások szeme elé, gondolta Bond, akik törökülésben ülték körbe a falusi tisztást, hogy meghallgassák az irgalmas szamaritánus paraboláját.

– Mondja meg, hol van a lány! Mondja meg!

Bond megvetéssel pillantott fel a vietnamira. Eszébe jutottak a sorok egy régi hittanóráról: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert övék a mennyek országa.

Chagrin azzal szakította félbe az emlékidézést, hogy bakancsával a bordái közé rúgott. Bond csont roppanását hallotta. Ekkor Chagrin egy bőrtokot vett elő az ingzsebéből, majd kihúzta belőle a két elefántcsont evőpálcikát, rajtuk skarlátszín kínai írásjelekkel.

Az egyik őr a hajánál fogva hátrarántotta Bond fejét, másik társa pedig az állát ragadta meg, amíg Chagrin lassan és mélyen a bal fülébe illesztette az egyik evőpálcát.

Az őrök biztos kézzel tartották Bondot, miközben Chagrin hasonló gondossággal megismételte a műveletet a másik oldalon is. Bond érezte, ahogy a pálcák nekifeszülnek a dobhártyájának.

– Rossz dolgokat hallott – mormolta Chagrin. – Pham Sinh Quoc ezt csinálja, ha valaki rossz dolgokat hall.

Bond megfeszítette a testét, amint Chagrin közelebb lépett és megvetette a lábát. A bakancsok mélyen a homokba temetkeztek, hogy biztos támaszt nyújtsanak gazdájuk számára, azután Chagrin széttárta rövid karját.

Miközben mély lélegzetet vett, Bond lehunyta a szemét, így nem vehette észre azt a férfit, aki mindössze egyetlen szót ejtett ki:

– Elég.

Kinyitotta a szemét, és a cellaajtó nyitott rácsán át megpillantotta egy túlméretezett kesztyűs kéz hosszú ujjait. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta Gorner, aki skarlátvörös selyem házikabátot viselt.

– Köszönöm, Chagrin, most elmehet. Szeretném, ha Bond a repülés közben hallaná az utasításokat. Felállni!

Bond talpra állt.

– Nos – sóhajtott fel Gorner –, a kis barátnője megszökött. A munkásaim csalódottak lesznek, ha nem kerítem elő. De majd csak kitalálunk valamit, nem igaz?

A férfi elengedett egy önelégült mosolyt. Poppy, villant Bond agyába. Ha Gorner őt veti oda a munkásainak, azok úgysem veszik észre a különbséget.

– Azt hiszem, ebben a játszmában én is feláldozhatok egy gyalogot. A háború megnyeréséhez olykor el kell veszítenünk egy-két ütközetet, és az igazat megvallva az a lány tényleg jelentéktelen figura. A nagy hal még a hálóban van, nem igaz, Bond?

– Mikor indulunk?

– Nem látok rá okot, hogy megváltoztassam a tervet – felelte Gorner.

– Főként nem egy olyan lány kedvéért, akit az embereim egy órán belül megtalálnak. Kilenckor száll fel a gépre. A navigációs tisztje az egyik legjobb emberem, korábban behajtóként dolgozott a teheráni bazárban. A neve Maszúd. Beszél angolul, annyira legalábbis, hogy utasításokat adjon. A gépen annyi üzemanyag van, hogy eljusson Zlatuszt-36-ig, de egy cseppel sem több. Miután lejjebb ereszkedett és ledobta a bombát, Maszúd utasításainak megfelelően tovább csökkenti a magasságot, amíg ő kiugrik a gépből. Ami magát illeti, Bond, továbbrepül, ameddig az üzemanyagból futja, azután pedig…

Széttárta a karjait.

– Értem.

– A brit gépek nagyon megbízhatatlanok. Akárcsak maguk a britek, ha már itt tartunk… Ha tehát valamilyen hősies tettre szánná el magát, miután Maszúd kiugrott, tudnia kell, hogy három őröm ezután is magával marad. Ők nem tudnak Maszúd távozásáról, ahogy arról sem, hogy meddig elég az üzemanyag. Ezek a fickók csalódást okoztak nekem, vissza akarják nyerni a bizalmamat, és úgy tudják, hogy ez az utolsó esélyük. Azt hiszik, Maszúd visszafordítja a gépet és hazarepíti őket, csakhogy nekik is brit útlevelük van, és magával együtt le fognak zuhanni. Felejtse el a kalandos leszállást valamelyik orosz országúton.

Gorner vetett egy pillantást a karórájára.

– Nos, mindjárt négy óra. Most visszafekszem, azután hatkor felkelek és megreggelizem. Bevert tojás, sonka és kávé.

– Én kérnék egy kis borsot is az enyémre – jelezte Bond. – Törve, nem őrölve.

– Már el is feledkezett az éhező írekről? – kérdezte gúnyosan Gorner. – Nyolckor kap egy bögre vizet. Pihenje ki magát, Bond. Nagy nap a mai.

A cellaajtó döngve becsapódott. Bond lefeküdt és a nyelvével kutatni kezdett a homokban az üvegcserepek után.

Ugyanebben a percben Darius Alizadehet telefonhívás ébresztette fel a nosahri Dzsalal Öt Csillaga szálloda szobájában. Éppen Zohrehről és a közös hammamról álmodott.

– Helló, Darius! Ne haragudjon, ha felébresztettem. Itt Felix Leiter, a CIA-tól. Valami nagy dolog van készülőben. Elkelne a segítsége.

– Hogyan talált rám? – kérdezte Darius, akinek nehezére esett félresöpörni Zohreh képét, amint igézően előtűnt a gőzből.

– Még megvannak a régi barátaim. Beszéltem a londoniakkal. Pokolba az udvariaskodással, ez most tényleg komoly!

– Találkozott már J. D. Silverrel? – kérdezte Darius.

– Carmennel? Igen. Még Teheránban. Azt hiszem, ő is úton van ide.

– Miért, hol van most, Felix?

– Az utca túlsó felén, Darius.

– Maga James Bond barátja?

– Santiagó!Ez a csatakiáltásunk. Ugyanúgy, mint Cortésnek. James Bond a vértestvérem, bár az autók terén fura az ízlése. Ettől eltekintve…

– Ennyi nekem elég – szakította félbe Darius. – Jöjjön fel. 234-es szoba.

– Tudom.

Leiter a helyére tette a nyilvános telefon kagylóját, és átbicegett az úton a Dzsalalhoz. Mire felért a 234-es szobába, Darius Alizadeh már felöltözött, az asztalon pedig kávé és friss gyümölcs várta.

Ugyanitt várakozott egy terebélyes férfi is, padlókefének beillő bajusszal.

– Ő Hamid – mutatta be Darius, miután kezet ráztak. – Sofőr. Mellékállásban kém. A megfigyelés szakértője.

Hamid szégyenlősen elmosolyodott.

– Mint a régi szép időkben – sóhajtott fel Felix.

– És Hamid tudja, hol lakik a Szörny.

– Bond megbízott benne?

– Teljes mértékben – bólintott Darius.

– Rendben – vette át Leiter a kávéscsészét, amelyet Darius kínált felé. – Mondja el, mit tud!

Miután Darius tájékoztatta a módosított Ekranoplannal kapcsolatos részletek felől, amelyeket London sürgönyözött meg neki, Leiter zajosan fújtatott egyet.

T

T

– Hát jó, legalább van min elindulni. Ha a Szörnyeteg ilyen sebességgel halad, legfeljebb két óránk marad a cselekvésre. Ezután a gép eléri az orosz légteret, ahol egyetlen amerikai repülő sem tartózkodhat öt percnél tovább.

– Hol van a legközelebbi támaszpont? – érdeklődött Darius.

– Hivatalosan sok mérföldnyire. Timbuktuban, ha jól tudom. Nem hivatalosan viszont vannak gépeink a szaúd-arábiai Dahranban és valahol Törökország keleti részén is. Talán vadászbombázók, bár ebben nem vagyok biztos. Itt én vagyok az, aki a sötétben tapogatózik, Darius. Csak azért vagyok itt, hogy továbbítsam az örömhíreket. Pokoli kemény dolog lesz. És ez még csak egyik fele…

– Mi a másik? – ráncolta a homlokát Darius.

– Arra is rátérek. A napokban eltűnt egy brit utasszállító, amely bármikor ismét felbukkanhat, csak most északnak fog tartani.

– A Szovjetunió felé?

– Igen. Nem tudjuk, hol van, de az biztos, hogy rosszban sántikál. Elcsíptünk egy isztambuli adást. A gépet alighanem átalakították, hogy képes legyen a bombák befogadására. A szovjet radarhálózat jól fejlett, a MIG-21-esek csak úgy hemzsegnek majd a gép körül, amint belép az orosz légtérbe, azután bumm! Már le is lőtték.

– Hát ez volna a terv! – nyögött fel Darius. – Úgy fog tűnni, mintha Nagy-Britannia vagy a NATO összehangolt támadást indítana a Szovjetunió ellen!

– Pontosan, Darius. Le kell szednünk azt a madarat, mielőtt az oroszok teszik meg – miközben azt se tudjuk, hol fog felszállni. Minden légitámaszpontunkat riadóztattuk, de ettől az ég még nem lesz kisebb. Carmen Silver le se veszi a fejhallgatót a füléről, Langley bármelyik pillanatban jelentkezhet.

M

M

– Ennyire súlyos a helyzet?

– Ennyire. Az elnök lemondta az összes programját. Követik a protokollt, amelyet még a kubai rakétaválság után határoztak meg. Mindenki nagy durranást vár. Akármelyik pillanatban.

– De mit tehetünk mi?

– Egyelőre semmit, várjuk az utasításokat. Silver talán majd többet tud.

Darius belekortyolt a kávéjába és felsóhajtott.

– Mégiscsak tennünk kellene valamit. Ha Gorner az, akkor a Savak legalább hozzávetőleg tudhatja, merre van a bázisa.

– Persze, de az a gép mégsem szállhat fel a sivatagból, nem? Kell lennie valahol egy repülőtérnek, de legalább egy felszállópályának. Mégiscsak egy utasszállítóról beszélünk…

Darius felállt és sétálgatni kezdett a szobában, miközben a fejét vakarta.

– Lássuk csak… Repülőterek. Jazd, Kermán… Amíg végiggondolom a kérdést, Felix, csak egyvalamit áruljon el. Miért hívják „Carmennek”?

– Maga mit hallott?

– Mesélt az első guatemalai megbízásáról – vont vállat Darius –, amikor segített kirobbantani egy puccsot és eltávolítani az aktuális diktátort, meg hogy Carmen ugyanazt tette az operában. Mármint lázadást szított.

Felix Leiter felnevetett.

– Mekkora baromság! JD nem a lányokért bolondul, ha érti, mire gondolok. Ő is „olyan”. Az utolsó posztján is a General Motorsnál volt a fedőállása. Már nem tudom, hol. Egy este felöntött a garatra, és azzal kérkedett, hogy három ügynöküket is elcsábította. Ez a gyengéje, az autókereskedők. A mi Carmen Silverünk.

Darius öblös hangon felnevetett.

– Hát végül is semmi gond, amíg tudunk a dologról…

– A lényegen ez nem változtat, Darius, ettől még magának is tájékoztatnia kell őt mindenről. Őt keresse, ha éppen nem vagyok a közelben – Felix átnyújtott egy névjegyet. – Nem gondolja, hogy ideje volna lemenni a kikötőbe és szemrevételezni azt a Szörnyet?

Darius fürkésző tekintettel pillantott Felix szemébe, mintha fel akarná mérni a reakcióját.

– Nem megyünk sehová – közölte határozott hangon. – Itt maradunk. Az egyik emberem közéjük tartozik.

– Hogyan? – hördült fel Felix.

– Nem tétlenkedtünk, s főként nem vártuk ölbe tett kézzel a könnyűlovasságot. Kapcsolatban állunk az egyik orosszal, aki átállt a mi oldalunkra, és módosításokat hajtott végre az Ekranoplanon. Közli a teheráni irodámmal a pontos koordinátákat, mihelyt beletáplálták őket a navigációs rendszerbe. A teheráni emberem, Babak nemsokára telefonál.

– Ügyes! – ismerte el Felix. – Hogyan győzte meg a fickót?

– A szokott módon – vont vállat Darius. – Amerikai dollárral. Sok amerikai dollárral.

– Oké, akkor amint hírt kapunk, hívom Langley-t, ők pedig bevetnek mindent, ami csak van.

Az éjjeliszekrényen megcsörrent a telefon. A recepciós jelentkezett.

– Mr. Silver van itt. Felküldjem?

Nem sokkal nyolc előtt Bondot, mezítlábasan és még mindig ugyanabban a munkaruhában, átkísérték a cellájából a mosdóba, azután Gorner irodájába.

A vászonöltönyt viselő alakból szinte tapintható izgatottság sugárzott. A gomblyukában friss szegfű díszelgett, új ingéhez is vérvörös nyakkendőt vett. Szalmaszínű haját hátrafésülte magas homlokából. Még fehér kesztyűje is ropogósan újnak tűnt.

Felmutatott egy vasalt BOAC-egyenruhát, a vállán kapitányi rangjelzéssel.

– Öt perccel a vége előtt ezt fel fogja venni – közölte. – Bizonyára remekül fest majd benne, Bond, akár egy etoni öreg diák. Azt javaslom, élvezze ki a pillanatot. Ahogy a franciák mondják: „Aujourd’hui roi, demain rien.” Ma még király, holnap…

– Tudom, mit jelent.

– Hát persze. Merőben szokatlan, hogy idegen nyelveket is beszél. A legtöbb honfitársa elvárja, hogy az „alacsonyabb rangú fajok” értsenek angolul, ha éppen a fülükbe üvöltenek. Csakhogy holnap ilyenkorra már nyoma sem lesz ennek az arrogáns felsőbbrendűségnek. A fővárosuk füstölgő romhalmazzá enyészik, az elbűvölő vidéki tájaik, Kent és Surrey pedig radioaktív zónává válnak.

Gorner megkerülte az íróasztalát, és Bond elé lépett.

– Megnézem, ahogy felszáll, s azután kivárom az elkerülhetetlent. Nincs valami frappáns búcsúüzenete a honfitársai számára? A királynőnek? A miniszterelnöknek?

Bond az ajkába harapott. Poppy szavai jártak a fejében. „Ölje meg Gornert!”

– Hát jó – bólintott Gorner. – Kezdhetjük a játszmát?

Az ismerős őrök végigkísérték Bondot a folyosón, és az oldalába lökték fegyverük csövét, miközben felemelkedtek a lifttel. Ott az elektromos kisautó várt rájuk, hogy elvigye őket a főkapuhoz, melyet a sofőr ezúttal is távirányítással nyitott ki.

Még nem volt kilenc óra, de a perzsa sivatag máris lüktetett a hőségtől, amint átvágtak a kifutón a ragyogóan fénylő VC-10-es felé. A magas farok és a négy Rolls-Royce Conway sugárhajtómű karcsú, elegáns megjelenéssel ruházta fel a gépet. Más körülmények között Bondot izgalommal töltötte volna el a tudat, hogy „megjárathatja” a madarat, ezúttal azonban cérnaszálon függött az élete – mindent arra az egyetlen lapra tett fel, hogy egy karcsú, fekete hajú befektetési bankár el tudott rejtőzni a fedélzeten a szovjet pisztollyal, amelyet még életében nem sütött el.

Bond mély lélegzetet vett, majd elindult felfelé a lépcsőn. Amint a fedélzetre ért, végigsietett a folyosón, és az első osztály egyik hátsó sorában beült az ablak melletti ülésre. Miközben lehajtotta a fejét a poggyásztartó alatt, hagyta kihullani a szájából a nyelve alá rejtett üvegcserepet. Egy őr telepedett mellé; társa egy sorral eléjük, míg egy harmadik őr mögéjük ült. A hajtóműveket máris beindították.

Testes, sötét bőrű, terepszínű nadrágot és fehér pólót viselő férfi hajolt felé a folyosóról.

T

T

– Maszúd vagyok – mutatkozott be. – Ellenőrizzük a műszereket. Fél órán belül indulunk. Maradjon, ahol van. Hia megmoccan, megöljük.

– Ez még az albán légitársaságnál is rosszabb – jegyezte meg Bond. – Nincs egy cigarettája?

– Hallgasson. Nincs cigaretta. Kapcsolja be a biztonsági övet.

Bond engedelmeskedett. Átlagos körülmények között ezt a pillanatot évezte volna a legjobban, abban a tudatban, hogy végre szakíthat néhány órát önmagára, és senki nem érheti el, még M sem – talán belelapozhat Ben Hogan könyvébe, A modern golfjáték alapjaiba, azután egy Bloody Maryt kortyolgatva elnézheti a szárnyakon megcsillanó napfényt, miközben sok ezer lábbal a sarkvidéki táj felett siklanak.

Amikor legközelebb felpillantott, egy másik fickót látott maga előtt gyűrött BOAC-ingben. Angolnak tűnt, és szemmel láthatóan halálra rémült.

– A nevem Ken Mitchell – mutatkozott be a férfi. – Balszerencsémre én vagyok ennek a bárkának a kapitánya. Csak azt akarom mondani, hogy ne próbálkozzon semmilyen ostobasággal. Ez az egyetlen reményünk. Én szállok fel és vezetem a gépet az út túlnyomó részében, azután az utolsó szakaszon átadom magának a kormányt. Megígérték, hogy ha minden utasításukat követem, szabadon engednek. Ne szúrjon ki velem, Mr. Bond! Holnap lesz a lányom születésnapja.

– Rendben – bólintott Bond. – Adna egy-két tippet a repüléssel kapcsolatban?

– Ha tartani akarja a magasságot, ne is nézzen a műszerekre. Válasszon ki egy pontot a horizonton, mondjuk egy felhő szélét, és aszerint tájékozódjon, ne a műszerek alapján. Az út során túlnyomórészt úgyis a robotpilóta vezet. A madárkánk egyedül is képes repülni.

– Köszönöm. Akkor dőljön hátra és élvezze a repülést, Ken.

Mitchell vetett rá egy utolsó esdeklő pillantást, mielőtt karon ragadták és visszavezették a pilótafülkébe.

Néhány perccel később Bond érezte, ahogy a felpörgő hajtóművek előrelendítik a gépet. Az ablakon át látta a hunyorgó zöld fényt az egyszerű irányítótorony tetején, tőlük jó félmérföldnyire. A nagy utasszállító elgurult a kifutó végéig, ahol visszafordult és megállt.

Bond hallotta a Rolls-Royce-hajtóművek zúgását a géptörzs hátsó részéből, majd lendületesen megindultak és sebesen gyorsulni kezdtek. Az első osztályú ülés puha párnája besüppedt a háta alatt, amint az orr a levegőbe emelkedett, és a hatalmas gép játszi könnyedséggel kapaszkodott egyre magasabbra a lángoló sivatagi égen.

A nosahri hangárban az utolsó álcahálót is eltávolították az Ekranoplan orráról, mielőtt beindították a hajtóműveket. A tizennégy fős legénység brit útlevelet kapott, noha nyolc perzsából, két irakiból, két törökből, egy szaúdiból és egy fárszi nyelven beszélő oroszból állt. Utóbbi az adóvevőt kezelte, fülhallgatóval a fején.

A négy üzemanyagtartállyal, hat rakétaindító állással és négy föld-levegő rakétával kiegészített Ekranoplan most hagyta el első ízben a hangárt, ezért a legénység tagjai némi nyugtalansággal figyelték a gép viselkedését, amint a nyugodt tengeren felpörgették a hajtóműveket. Az orrhullám keltette ellenállás miatt a tengerről történő felemelkedés nagyobb teljesítményt követel, mint a teljes sebességgel haladás. A maximális ellenállás jóval az elemelkedési sebesség elérése előtt jelentkezett, amikor a gépnek el kellett szakadni a vízfelszíntől.

Mindeközben a hajtóművek süvöltése egyre hangosabbá vált, ám az Ekranoplan mégsem emelkedett fel az óceánról, és az orosz körülhordozta tekintetét a rémült arcokon.

– Ne aggódjatok! – mondta fárszi nyelven.

A pilóta kinyújtotta a kezét és fellökött egy kapcsolót, amellyel rövid időre maximumra növelte a tolóerőt. A gép hirtelen rángással elszakadt a felszíntől, és immár egyenletesen siklott a víz felett, a légpárnán. A pilóta a növekvő sebesség ellenére vissza tudott venni a tolóerőből, miközben a legénység tagjai tapsban és üdvrivalgásban törtek ki.

Nosahr és Kalusz tengerpartjain megállt az élet, amint a helybeliek döbbent értetlenséggel meredtek a lélegzetelállító látványra.

Az orosz, aki ügyet sem vetett az Ekranoplan nyomán támadt csődületre, ismét a rádió fölé görnyedt.

– Ez a legkülönösebb főhadiszállás, amit valaha láttam – jegyezte meg Felix Leiter, amint végigmérte a gránátalmákkal és borbolyával teli tálakat, majd a Dzsalal Öt Csillaga 234-es szobájából nyíló tengeri kilátást.

J. D. Silver a szájához emelte teáscsészéjét, miközben felmérte az idegen környezetet.

Az éjjeliszekrény telefonja életre kelt, és Felix felvette a kagylót.

– A magáé, Darius! – nyújtott előre. – A teheráni embere, Babak.

Darius megkerülte az ágyat, és elvette a telefont.

– Babak? Megvannak a részletek? Helyes. Várjon, leírom.

Bőszen jegyzetelni kezdett az éjjeliszekrényen tartott írótömbbe – szélesség 46,34944, hosszúság 48,04917, szélesség 48,8047222, hosszúság 44,5858333 miközben kivehetetlen fárszi szavakat mormogott maga elé. Leiter és Silver a válla felett olvasta a kézírását.

Jó öt perc elteltével Darius visszatette a kagylót, és átadta a lapot Silvernek.

– Errefelé tart az Ekranoplan. Ezek a sebességre vonatkozó számítások, a kód pedig azt jelenti, hogy atomfegyver van a fedélzeten. Gyorsan kell lépniük.

– Természetesen – bólintott Silver. – Biztonságos ez a vonal?

– Ki tudja? – vont vállat Leiter. – Nem mintha lenne választásunk, cimbora…

Silver a telefon fölé görnyedt.

– Magamra hagynának egy percre, fiúk? Lenne egy-két kód, amit be kell ütnöm. Ne vegyék személyes sértésnek…

– Eszünk ágában sincs – felelt Leiter. – Csodáljuk meg a kilátást, Darius!

– Hamid – fordult el Darius –, megvárna minket a folyosón? Felix és Darius kiállt az erkélyre, és elnéztek a tenger felett. Felix felemelte a fémkampót, melyet a jobb keze helyén viselt.

– Ha lenne két ujjam, most biztos keresztbe tenném – jegyezte meg.

A medvényi termetű Darius átkarolta Felix vállát.

– Ilyen a végzet. Kiszmet.

– Négy-négy-hat – hallatszott odabentről. – Nyolc-hét. Válaszolj! Silver eközben a jobb lábával lassan rálépett a telefonvezetékre, amely egyre jobban megfeszült a cipőtalp és a fali csatlakozó között.

A vezeték rézszálai egymás után pattantak el a feszítés hatására, míg végül az egész kábel kiszakadt a falból. Silver a cipője orrával óvatosan belökte az elszakadt kábelvéget az ágy alá.

– Végre, Langley! – folytatta lelkes hangon. – Mondom az adatokat. Szélesség 46,34944, hosszúság 48,04917, szélesség 48,8047222…

– Úgy néz ki, ezzel meglennénk – bólintott Felix. – Akkor most térjünk rá az utasszállítóra.