3.

A majomkéz

May, a skót „boszorka”, aki Bond chelsea-i otthonára vigyázott, még akkor is bősz igyekezettel próbálta kedélyessé varázsolni a lakást, amikor odakint a csendes utcán meg hallotta a repülőtérről érkező taxi fékezését.

– Nem tudna legalább egy kicsivel előbb értesíteni, Mr. Bond? – csattant fel, amint Bond benyitott és ledobta a nappaliban krokodilbőr táskáját. – Az ágynak nem maradt ideje rendesen kiszellőzni, egy csepp sincs a kedvenc dzsemjéből, és a fickó, akinek a vendégszobát kellett volna rendbe tennie, a legnagyobb felfordulást hagyta maga után.

– Sajnálom, May. Hazaszólított a kötelesség. Késő éjszaka.

– Készítsek valami ebédet?

– Nem, köszönöm. Gyorsan lezuhanyozom, azután be kell mennem az irodába.

– Nos, tiszta törülközője legalább lesz. Főzök egy kávét, mire végez.

– Köszönöm. Feketén és erősen, ha kérhetem.

– Egy kis narancslével?

– Frissen facsart?

– Természetesen, Mr. Bond.

– May, maga egyszerűen fantasztikus. Tíz perc, és végzek. Kérem, hívjon nekem egy kocsit.

Amikor a zuhany után felvette a tiszta inget, a sötétkék gyapjúöltönyt és a fekete nyakkendőt, szinte úgy érezte, mintha egyenruhát húzna. Reggel hatkor, mielőtt elindult a római szállodából, maradt ideje a borotválkozásra, és alig egy hete járt a borbélynál. Talán nem a régi önmaga, de elfogadhatóan fest.

A nappaliban átlapozta a posta javát, majd a küldeményeknek közel a felét egyenesen a szemétkosárba száműzte. Belekortyolt May tűzforró feketéjébe, miközben elővett egy Balkan-Sobraine cigarettát a kávézóasztalon álló dobozból.

– Nos, May – nézett fel várakozóan –, talán elmesélhetné, mi minden történt a távollétemben.

May elgondolkodott egy pillanatig.

– Hazatért az az idősebb fickó, aki egymagában vitorlázta körül a Földet.

– Chichester.

– Az. Tényleg így hívják. Csak azt ne kérdezze, mire volt jó ez az egész. Főként egy nyugdíjasnak.

– Azt hiszem, a férfiak folyton bizonyítani akarnak – vélte Bond.

– Minél idősebbek, annál inkább. Még valami?

– Azokat a popzenészeket letartóztatták kábítószer birtoklásáért.

– A Beatlest?

– Nem, hanem akiknek vállig ér a hajuk és akkora ricsajt csapnak. Rolling Stones, vagy hogy hívják?

– És milyen kábítószert birtokoltak? Marihuánát?

– Tőlem hiába is kérdi, Mr. Bond. Csak annyit tudok, hogy kábítószer volt.

– Értem. Abból akad épp elég – Bond elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. – Miután elmentem, felhívná a Morland’s-t, hogy mihamarabb küldjenek még egy dobozzal? Lehet, hogy nemsokára megint elutazom.

– Elutazik? – vonta össze a szemöldökét May. – De hisz csak most jött…

– Valóban, May – bólintott Bond –, valóban. Ön is úgy hallotta, hogy megérkezett az autóm?

* * *

Bondnak közel tíz percébe telt, amíg a saját igényeinek megfelelően átalakított Bentley Continentallel, a „Lokomotívval” eljutott a Sloane Square-ig. London mintha a feje tetejére állt volna, amióta elutazott. A King’s Road valamennyi zebrája megtelt hosszú hajú fiatalokkal, akik errefelé őgyelegtek, ácsorogtak és társalogtak, sőt egy alkalommal törökülésben ücsörögtek az utca közepén. Miután lehajtva tartotta a tetőt, Bond megérezte a marihuána csípős aromáját is, amelyet mindeddig a poros marokkói városok piactereivel társított. Beletaposott a gázba, és megcsapta fülét a kéthüvelykes kipufogó megnyugtató dübörgése.

Végül sikerült eljutnia a Sloane Streetig, átvágott a Hyde Parkon, és a sebességmérő a százhoz közelített, amint az Arnott turbófeltöltő könnyedén magával ragadta az autó tekintélyes tömegét. Bond versenytempóban vette be a Serpentine kettős kanyarját. Kissé talán alulkormányozta a kocsit – kijött a gyakorlatból –, de ez sem okozott kényelmetlenséget. Jellegzetes nyár eleji napnak nézett elébe: friss szél az arcában, majd a sürgős találkozó a főnökkel.

Nemsokára már a Regent’s Parknál járt, és elérte a titkosszolgálat központját. Odadobta a kulcsot a meglepett őrnek, majd felment a lifttel a nyolcadikra. M irodájának előszobájában most is ott találta Miss Moneypennyt, a rá váró pokol csinos Cerberusát.

– James! – a lány hiába is próbálta volna magában fojtani izgatottságát. – Annyira örülök, hogy látom! Milyen volt a szabadsága?

– Nem önként mentem, Moneypenny, maga is tudja. Akárhogy is, jól éreztem magam. Csak egy kicsit hosszúra nyúlt. Hogy van az én kedvenc ajtónállóm?

– Soha jobban, James, köszönöm.

Így is tűnt. Miss Moneypenny szigorú, fekete-fehér kockás kosztümöt viselt fehér blúzzal és a nyakán kék kámeával, bőre azonban kipirult a kislányos izgatottságtól.

Bond az ajtó felé biccentett.

– És az öreg?

Miss Moneypenny éles hangon szívta be a levegőt.

– Az igazat megvallva egy kicsit házsártos, James. Mostanában… – a mutatóujjával közelebb intette magához Bondot, aki lehajtotta a fejét. Miközben belesúgott fülébe, Bond érezte, ahogy ajka a bőrét csiklandozza.

– Jógázik?! – tört ki Bondból. – Mi a csuda…

Miss Moneypenny kuncogva emelte a mutatóujját az ajkához.

– Hát az egész világ felfordult a távollétemben?

– Nyugodjon meg, James, és inkább árulja el, mi van abban a helyes kis csomagban.

– Csokoládé – felelte Bond. – M kérte, hogy hozzak neki Rómából – emelte magasba a jellegzetes kék és ezüst papírba csomagolt perugiai bacit.

– Tudja, hogy mit jelent a baci olaszul, James? Azt jelenti, „csókok”.

– Felteszem, a feleségének lesz.

– James, maga olyan…

– Sss…

Mielőtt a lány tovább tiltakozhatott volna, a nehéz diófa ajtó nesztelenül kitárult, és Bond megpillantotta M-et, aki félrehajtott fejjel állt a küszöbön.

– Jöjjön be, 007-es – köszöntötte a férfi. – Örülök, hogy újra látom.

– Köszönöm, uram! – Bond követte az irodába, épp csak an nyi időre torpant meg, hogy egy utolsó incselkedő csókot küldjön Miss Moneypenny felé.

Leült a karosszékbe, M íróasztalának másik oldalán. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak gyufasercegés és pöfékelés, s végül M elégedetten szívott bele a pipájába. Gyorsan letudták a csevegést Bond szabadságáról, majd az öreg admirális egy pillanatra kikémlelt az ablakon, mintha bármikor befuthatna a Regent’s Parkba egy ellenséges hajó. Azután visszafordult Bond felé.

– Szükségem van a segítségére, 007-es. A részletek pillanatnyilag még igen homályosak, mégis úgy érzem, hogy valami nagy dolog van készülőben. Valami igazán nagy dolog. Hallott már Dr. Julius Gornerről?

– Ugye, nem áll szándékában még egy orvossal is megvizsgáltatni, uram? – ráncolta a homlokát Bond. – Azt hittem, már nem lesz szükség rá…

– Nem, nem, Dr. Gorner tudós, ha jól tudom, a Sorbonne-on szerzett diplomát. Emellett ledoktorált az Oxfordi Egyetemen és a litvániai Vilniusban is, amely Kelet-Európa egyik legrégebbi egyeteme. Oxfordban politikatudományt, filozófiát és közgazdaságtant hallgatott, majd sokak meglepetésére vegyészeiből is doktorált.

– Igazi ezermester – jegyezte meg Bond.

M köhintett egyet.

– Inkább polihisztor, attól tartok. A doktori címek nála csak mellékesek, úgy beszélik, a legkisebb erőfeszítés nélkül szerezte meg őket. Fiatal kora ellenére önként jelentkezett katonai szolgálatra, és abban a kiváltságban részesült, hogy harcolhatott mindkét oldalon – kezdetben a nácik mellett, később az oroszok oldalán a sztálingrádi csatában. Mint tudja, a balti államokban másokkal is megtörtént ugyanez, attól függően, hogy éppen ki szállta meg a hazájukat, és kényszerítette őket harcra. Gorner esetében az a figyelemre méltó, hogy önként állt a másik oldalra, ahol nagyobb esélyt látott a győzelemre.

– Született szerencselovag – Bond érdeklődését kezdte felkelteni az ügy.

– Igen, bár az igazi szenvedélye az üzlet. Egy évig tanult a Harvardon, de otthagyta, mert túlontúl érdektelennek találta. Észtországban belevágott egy kis gyógyszeripari vállalkozásba, majd nemsokára gyárat nyitott Párizs közelében. Rendszerint fordítva szokott lenni – iroda Párizsban és olcsó munkaerő Észtországban –, csakhogy Dr. Gornerrel kapcsolatban semmi sem olyan, amilyennek várnánk.

– Milyen gyógyszereket gyárt? – érdeklődött Bond.

– Analgetikumokat. Tudja, fájdalomcsillapítókat. Innen egyenes út vezetett az olyan idegrendszeri betegségek gyógyszeres kezeléséhez, mint a Parkinson-kór, a szklerózis multiplex és a többi. Mostanra igazi nagyvállalat az övé, egy csapatban játszik olyan óriásokkal, mint a Pfizer vagy a Johnson & Johnson. Ezek némelyike a múlt század óta működik, de Dr. Gornert ez sem rettenti el. Egy kis ipari kémkedés, drasztikus költségcsökkentés és erőszakos marketingstratégia, más nem is kell a piaci jelenléthez. És azóta rátalált a mákra is.

– A mákra? – Bond arra gondolt, hogy a jóga kikezdhette M összpontosító képességét. Talán túl sokat áll fejen, bár nehezen tudta őt elképzelni indiai ágyékkendőben.

– Elsődleges forrása az ópiumszármazékoknak, amelyeket széles körben használnak a fájdalomcsillapításban. Minden brit katona hátizsákjában megtalálható a morfium. Akinek egy repesz elviszi a fél lábát, annak hatékony és gyors szerre van szüksége. A heroint elsőként a német Bayer forgalmazta legálisan egyszerű köhögéscsillapítóként. Persze amióta jobban megismertük a függőség természetét, a jogalkotók szigorúbban tekintenek az efféle szerekre. S bár az ópiumszármazékok gyógyászati célú alkalmazása törvényes, sajnos virágzik az illegális piac is.

– Az emberünk melyik piacon érdekelt?

– Főként az előbbin, de gyaníthatóan az utóbbin is, méghozzá egyre nagyobb mértékben. Ezért kell többet tudnunk róla, sokkal többet.

– És itt jövök a képbe én.

– Igen – M felállt és az ablakhoz sétált. – Bizonyos értelemben nem várok magától mást, csak hogy tárja fel a tényeket. Keresse meg Gornert. Beszéljen vele. Ismerje meg a lelki világát.

– Egy pszichológussal talán többre menne – jegyezte meg Bond.

– Talán igaza van – M kelletlennek tűnt.

– Ezért kellett ilyen sietősen hazajönnöm? Azt hittem, szabadon eldönthetem, hogy visszatérek-e az aktív szolgálatba.

– Nos, igen, James.

Bond nem szerette, ha M „Jamesnek” szólította a szokott „Bond” vagy „007-es” helyett. A személyesebb hangvétel mindig rossz hírt jelentett.

– Szeretném, ha az orvosok elvégeznének még néhány vizsgálatot, azután pedig beszélne R-rel.

– Az agyzsugorítóval? – hördült fel Bond.

– A mentálhigiéniás tanácsadónkkal – igazította ki M. – Nemrég kineveztem egy helyettes terapeutát a részlegébe. Részt fog venni egy légzéstechnikai és relaxációs tanfolyamon.

– Az isten szerelmére, uram, én…

– Minden duplanullás ügynökünk megteszi – szakította félbe M –, és a 009-es több jótékony hatásáról is jelentést tett.

– Ebben nem kételkedem…

– Erről jut eszembe, kineveztem egy új duplanullást. 004-es helyére, aki, mint azt bizonyára tudja, szerencsétlen körülmények között…

– Igen. Egy keletnémet vasúti szerelvény kerekei alatt, ha jól értesültem. És mikor kezd az új ember?

– Nemsokára – M zavartan köhécselt. – Akárhogy is, mindenki végigcsinálja a tanfolyamot, ezért ön sem lesz kivétel.

Bond rágyújtott egy cigarettára. Nem lett volna értelme vitába szállni M-mel, ha egyszer a fejébe vette a dolgot.

– Van még valami, amit esetleg tudnom kellene erről a Dr. Gornerről?

– Igen – bólintott M. – Azt hiszem, komoly nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet. Ezért kell nekünk foglalkoznunk vele. A kormányt aggodalommal tölti el az országunkba kerülő illegális kábítószer mennyisége. Az Egyesült Államokban máris 750 000 heroinfüggőről tudni, és mi is ebbe az irányba tartunk. A legnagyobb probléma, hogy a jelenség már nemcsak a csavargókat érinti. A fiataljaink kerülnek egyre nagyobb veszélybe. A drogok napról napra elfogadottabbá válnak. Vezércikk jelent meg a The Timesban – épp a The Timesban –, hogy legyünk elnézőek ezeknek a popénekeseknek az ügyében. Egy nemzet, ha a drog beépül a kultúrájába, gyorsan a harmadik világ szintjére süllyed. A drogok kiszívnak belőle minden életerőt. Nézze csak meg Laoszt, Thaiföldet, Kambodzsát. Nem kimondottan világhatalmak, ugye?

– Erről eszembe jut Krisztatosz és az olaszországi bevetés – jegyezte meg Bond.

– Az ehhez képest sétagalopp – legyintett M. – Kellemes hétvégi zsúr. Akárcsak a kis mexikói akciója, mielőtt találkozott Goldfingerrel.

– És merre találom ezt a Gornert?

– Bárhol felbukkanhat. Az egyik hobbija a repülés, két magángépe is van. Sok időt tölt Párizsban, és nem hinném, hogy nagy nehézséget okozna a felismerése.

– Miért nem? – kérdezte Bond.

– A bal keze miatt – M visszaült, hogy egyenesen Bond szeme közé nézzen. – Majomkeze van.

– Mije?

– Rendkívül ritka születési rendellenesség. Main de singe-ként, majomkézként ismerik. A hüvelykujj egy vonalban van a többi ujjal, nem fordítható szembe azokkal, így a kéz nem képes a szorításra. Olyan, mint két ujjal felvenni a ceruzát – M bemutatta, mire gondol. – Elvégezhető, de nem túl hatékonyan. A szembefordítható hüvelykujj fontos mutáció, amely megkülönbözteti a Homo Sapienstzz őseitől. Gorner esetében klasszikus majomkézről beszélhetünk, beleértve a szőrösséget is.

Valami mocorogni kezdett Bond emlékezetében.

– Vagyis az efféle kéz nagyobb a másiknál – vetette fel.

– Alighanem. Ritka állapot, bár amennyire tudom, nem egyedi.

– Nincs egy útitársa, aki az idegenlégió ellenzős sapkáját viseli?

– Sejtelmem sincs – felelte M.

– Azt hiszem, máris sikerült találkoznom vele. Marseille-ben.

– A kikötőben?

– Igen.

M felsóhajtott.

– Ez nagyon is elképzelhető.

– Nagyjából velem egykorú, erős testfelépítésű, hátrafésült szőke hajjal, szláv…

– Nem is folytassa! – M felé tolt egy fényképet az asztalon. – Őaz?

– Igen – bólintott Bond. – Őt láttam.

– Úgy látszik, ő a végzete – jegyezte meg M szárazon.

– Nem hiszek a végzetben.

– Talán itt az ideje, hogy kezdjen hinni benne. A valaha élt legjobb kettős ügynökünk az orosz katonai hírszerzés ezredese volt. Penkovszkij. Az egyik emberük kiszúrta egy ankarai kávézóban, csak mert levertnek tűnt. Ennyi. Csak belenézett a szemébe, és felismerte. Onnan vitték el. Ez a végzet.

– És ez a jó megfigyelőképesség – Bond elnyomta a cigarettáját. – Ezek szerint visszakerültem az állományba? – tette fel a kérdést.

– Fogalmazzunk úgy, hogy azon az úton halad – kerülte meg az egyenes választ M. – Elvégzi a felderítést. Elvégzi a tanfolyamot R-rel. A többit meglátjuk.

Kellemetlen gondolat ötlött fel Bondban.

– Ugye, nem beszélt erről 009-cel is? Vagy az új fickóval, 004-gyel? Nem egy másik ügynöknek fogom kikaparni a gesztenyét, igaz?

M kelletlenül fészkelődött a székében.

– Figyeljen, 007-es. Ez a Dr. Gorner potenciálisan a legveszélyesebb ember, akivel a titkosszolgálatnak valaha dolga akadt. Nem egy piti drogkereskedőre állítom rá, hanem olyasvalakire, aki milliók életét teheti tönkre, aláásva ezzel a Nyugat befolyását. Ha kell, valamennyi ügynökömet bevetem, csak hogy megakadályozzam. Fenntartom magamnak ezt a jogot.

Bond érezte, ahogy főnöke szürke szeme fürkészően tapad rá. M kiterítette elé a lapjait, majd újra köhécselni kezdett.

– Van egy orosz kapcsolat is – tette hozzá –, ami még inkább nyugtalanítja a kormányt. Egy hidegháború sokféle módon vívható. Azt akarom, hogy a jelentése hat napon belül legyen az asztalomon.

Nem lett volna értelme tovább erőltetni a vitát.

– A Deuxième is benne van? – kérdezte inkább Bond.

– Igen. Lépjen kapcsolatba Mathisszal, amint Párizsba ért. Miss Moneypenny már lefoglalta a repülőjegyét és a szállását.

– Köszönöm, uram! – Bond távozni készült.

– Hallgasson ide, James! Legyen nagyon óvatos, érti? Tudom, hogy a kábítószer nem hangzik olyan veszélyesen, mint a fegyverek vagy akár a gyémántok, de rossz érzésem van ezzel a fickóval kapcsolatban. Nagyon rossz. Máris rengeteg vér szárad a kezén.

Bond bólintott, távozott, és becsukta maga után az ajtót.

Miss Moneypenny felpillantott az íróasztala mögül. Egy lezárt, barna borítékot nyújtott felé.

– Szerencsés fickó – sóhajtott fel. – Párizs tavasszal… Találtam magának egy bájos kis szállodát. Ó, nézze csak, elfelejtette M csokoládéját!

Bond letette a kis csomagot az asztalra.

– Legyen csak a magáé.

– Olyan kedves, James. Köszönöm! A gépe hatkor indul. Addig marad elég ideje, hogy részt vegyen az első mélylégzés- és relaxációs óráján. Kettő harmincra jelentettem be. Második emelet.

– Csak várja meg, amíg visszatérek Párizsból – indult Bond a lift felé. – Majd tőlem is vehet nehézlégzésórákat.

– Mélylégzés, James. Nagy különbség.

– Ha ragaszkodik a szőrszálhasogatáshoz, határozottabb eszközökhöz kell folyamodnom. Mit szólna egy kiadós fenekeléshez? Egy hétig le sem tudna ülni utána.

– Ugyan már, James, másból sem áll, csak nagy szavakból!

A liftajtó halkan becsukódott, mielőtt Bond felelhetett volna. Miközben lefelé tartott, emlékezetébe idézte Larissa zavart arckifejezését a római hotel előtt. Nagy szavak. Talán Miss Moneypennynek van igaza. Másból sem áll.

Bond háromnegyed órát töltött egy Julian Burton nevű férfival, aki gallér nélküli fehér inget viselt, és megtanította rá, hogyan lélegezzen a gyomra mélyéből.

– Gondoljon egy kancsóra, amit meg akar tölteni vízzel. Ez a lélegzés. Hozza fel egyenesen a gyomrából és a veséjéből. Érezze, ahogyan megtölti a kancsót. Most hunyja be a szemét, és képzeljen maga elé egy kellemes helyet. Mondjuk egy tengerpartot vagy egy bájos kis patakot az erdő mélyén. Egy különleges helyet, amely csak a magáé. Feledkezzen meg minden gondjáról, csakis erre a különleges helyre összpontosítson! Most lélegezzen! Érezze, ahogy a levegő végighalad a testén! Zárjon ki minden más gondolatot, csak élvezze ezt a kivételes helyet!

A különleges hely, ahová Bond gondolatai minduntalan visszatértek, nem békés erdei tisztás volt, hanem Larissa selymes nyaka és vállgödre, ahol elmulasztott látogatást tenni. Talán mégis maradt élet a vén csontban… A foglalkozás befejeztével Bond megígérte Juliannek, hogy mindennap elvégzi a légzőgyakorlatot, azután leszaladt a lépcsőn, ahelyett hogy liftezett volna. Talán már lekésett arról, hogy visszanyerje teljes harckészségét, de minden apró lépés számít.

A régi lendület ismét kezdte magával ragadni, amint Dr. Julius Gornerre gondolt. Első látásra még soha senki iránt nem érzett ilyen mély ellenszenvet. Valamiért különösen viszolyogtatónak találta, hogy valaki nem fegyverekkel és katonákkal, hanem a könnyen sebezhető fiatalokon keresztül próbálja megtámadni a hazáját.

Pezsgett benne a bizonyítási vágy, legfőképpen M irányába. Mindazok után, amiken keresztülment, gondolta Bond, miközben délnek, a Bayswater Road és a Hyde Park felé tartott a Lokomotívon, önmagának már semmit sem kell bizonyítania. Talán csak a többi duplanullás említése tette feszültté. Persze mindig is lesznek mások, akiknek jogukban áll gyilkolni – ami azt illeti, a halálos balesetek gyakorisága megköveteli a toborzás és a kiképzés folyamatosságát Bond valamiért mégis egyedülállónak tartotta magát. M talán ezért is vonja meg tőle a teljes bizalmat, a lelki ráhatás kedvéért. Minél többet gondolkodott ezen, annál valószínűbbnek tartotta, hogy a vén róka ebben sántikál.

Mire visszatért a lakásába, May már kimosta és kivasalta az Olaszországból hazahozott ruháit. Eljött a teaidő, de a nő jobban ismerte annál, semhogy a vénlányos főzettel bajlódjon. Amikor bekopogott az ajtaján, egy ezüsttálcán szódásszifont, egy vödör jeget, metszett kristálypoharat és egy teli üveg Johnnie Walker Black Labelt hozott.

– Hogy visszatérjen a jókedve, Mr. Bond! – tette le a tálcát a fiókos szekrényre. – Hagyja csak, majd én becsomagolok.

Bond nem töltötte ki három hónapos szabadságát, de M szemében készen állt a visszatérésre. Hát legyen… Töltött magának kétujjnyi whiskyt egy kevés jéggel és ugyanannyi szódával.

– A jókedvre! – megemelte, majd egyetlen húzásra felhajtotta az italát.

Amint elhagyta Hammersmitht, a Great West Roadon haladva Bond felfigyelt a visszapillantóban a motorosra, és ösztönösen a fékbe taposott. A motoros rendőrök manapság a gyorshajtókra utaznak, és egy ilyen feltűnő járgány mágnesként vonzza őket. Ugyanebben a pillanatban mintha a motoros is lassított volna. Bond index nélkül balra fordult a körforgalomban, és ráhajtott a Twickenham felé vezető útra, távol a nagyvárost elhagyó délutáni csúcs fősodorától. Visszakapcsolt és felgyorsított, hogy átszáguldjon az első piroson, mielőtt újból ellenőrizte a tükröt. A motoros nem tágított.

Bond egyszerre érzett ingerültséget és izgatottságot. Bosszantotta, hogy ilyen amatőr módon erednek a nyomába, miközben neki olyan komoly és veszedelmes feladattal kell megbirkóznia, mint amilyet Dr. Julius Gorner jelent. Közvetlenül a Chiswick Bridge előtt, újra csak jelzés nélkül, hirtelen jobbra kapta a kormányt.

Ezúttal nem kormányozta alul a nehéz kocsit, amely úgy simult az úthoz, akár egy szerető. Bond ismét ellenőrizte a tükröt, és megcsapta a nyugtalanság első hulláma. Immár nem egy, de két motort látott – nagy BMW-ket –, márpedig egyetlen kocsi sem képes lehagyni egy motorkerékpárt. A motorosok leszegték a fejüket és elcsavarták jobb csuklójukat. A kéthengeres bajor erőművek dübörgése betöltötte a csendes kew-i utcát.

Néhány pillanat elteltével a két BMW a Bentley mellett termett. Most már komolyan kellett vennie őket. Azt kívánta, bárcsak az Aston Martint vezetné, amelynek az ülése alatt ott lapult a 45-ös Coltja. Nem volt biztos benne, hogy a Walther PPK ilyen távolságban kellően hatékony-e, de nem maradt választása. Mielőtt még kivehette volna a pisztolyt a kesztyűtartóból, hatalmas robaj hallatszott, amint egy golyó átütötte az utasülés felőli ablakot. Bond leadott egy lövést, azután beletaposott a fékbe. A fékezés az egyetlen, amire az autók fürgébben képesek, mint a motorok, így néhány pillanatra elszakadt a másik motorostól, akinek a lövése is célt tévesztett. A kitört ablakon át újra tüzet nyitott, és látta, ahogy az egyik motoros előrebukik, miután eltalálta a bal vállát. A dübörgő német motor kicsúszott a férfi alól, és szikrákat hányt a padkára.

A második motoros mostanra visszatért mellé, és Bond láthatta, hogy közelednek az utca végéhez, ahol kilencven fokos kanyar következik. Úgy becsülte, hogy nyolcvan körül hajthatnak, ezért lassítania kellett, ha végre akarta hajtani a kieszelt manővert. Látta, amint a motoros újabb lövésre emeli a jobbját, s ezáltal egy pillanatra védtelenné teszi magát, hiszen csak a bal kezével tartja a kormányt.

Bond beletaposott a fékbe, élesen jobbra kapta a kormányt, majd berántotta a kéziféket. A súlyos autó az égett gumik elkínzott csikorgása közepette megrázkódott, és széles ívben meglendítette jókora farát, egyenesen neki a BMW első kerekének. Bond megérezte az ütközésben a másik jármű lendületét, azután a motoros már átbucskázott a kormány felett, hogy elvágódjon a kereszteződésben. Ahogy a hátára érkezett, a pisztolya még egyszer elsült, ám a golyó elsüvített a semmibe.

Bond rápillantott az órájára, és látta, hogy még eléri a gépét, majd ismét egyesbe tette a kocsit, és nyugodt tempóban északnak vette az irányt Kew utcáin, ahol az ingázók lassan hazaértek a munkanap befejeztével. Miután visszatért a Great West Roadra, eszébe jutott René Mathis egyik kedvenc kifejezése, Ça recommence, gondolta. Kezdetnek nem rossz.