14.

A világ végén

Nagy szerencséje, hogy meg van kötve a kezem – sziszegte Gorner felé Bond.

– Kemény szavak, Bond. Nem hinném, hogy az embereim tétlenül néznék, amint rám veti magát… – biccentett Gorner a két fegyveres őr felé. – Nem akarja látni a kis barátnőjét? Amennyire hallom, zajos sikere van…

Bond vetett egy pillantást az ablakon túlra. Scarlett rémülten szaladt végig az üvegfolyosón, és a kezével próbálta eltakarni a szemérmét, miközben egy őr puskatussal terelte előre, és a rabszolgák lelkesen kurjongattak odalent.

„Ölje meg Gornert! – tanácsolta neki Poppy. – Ez az egyetlen, amit tehet.” Bond tisztában volt vele, hogy ki kell várni az alkalmat, de ha elérkezik, élvezni fogja minden pillanatát.

– Ne aggódjon a lányok miatt – legyintett Gorner. – Ezek mind az emberiség söpredéke. Az a fajta, akiket a brit birodalom mindig is feláldozhatnak tartott.

Bond keserves szitkokat szórt felé.

– Ha ennyire visszataszítónak találja – folytatta önelégülten Gorner, aki mostanra teljes egészében visszanyerte az önuralmát, és láthatóan remekül szórakozott - talán inkább térjen vissza a cellájába!

Gorner magához intett egy őrt, és fárszi nyelven rövid utasítást adott neki.

– Később a kis barátnőjét is maga után küldjük, Bond. Ma este még nem vetem oda az embereimnek. Szeretném, ha minél mohóbban vágynának rá.

* * *

Cellájának magányában Bond megpróbált tervet szőni a menekülésre. Lehetségesnek tartotta, hogy rávesse magát az egyik őrre, és elvegye a fegyverét, de csakis akkor, ha előbb eloldozták a csuklóját. Addig semmiképp sem akart cselekedni, amíg biztos nem lehet abban, hogy Scarlettet és Poppyt ki tudja szabadítani Gorner odújából.

Addig is leginkább az szolgálta az érdekeit, ha megteszi, amire Gorner utasította. Ellenfele előbb vagy utóbb felfedi előtte a tervezett „akció” részleteit, s akkor Bond – ha lehetősége nyílt rá – végre kimerítő jelentést küldhet Londonba vagy Dariusnak Teheránba. Lehet, hogy az életével fizet érte, de valahogy akkor is gondoskodnia kell arról, hogy az otthoniakat ne érje készületlenül a támadás.

Nyolc óra telt el víz, élelem és Scarlett nélkül. Mire Bond éber álomba zuhanhatott volna, egy fegyveres visszakísérte Gorner irodájába. Ezúttal Chagrin is ott állt a gazdája mellett.

– Gyakorlatra megy, Bond! – közölte Gorner. – Tekintse felderítőmunkának a nagy feladat előtt. Azért nem árt tudnia, hogy ezek a gyakorlatok sokszor épp oly veszélyesek, mint egy igazi akció. Lehetséges, hogy nem éli túl; engem mindenesetre érdekel, mire jut. Abban is biztos vagyok, hogy jót fog tenni magának. Sokat tanulhat belőle. A legjobb emberem, Chagrin gondjaira bízom.

A katonasapkát viselő férfi előlépett, amint meghallotta a nevét. Rámordult az őrre, aki összecsapta a bokáját és távozott.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudjon ezt-azt Chagrinról – folytatta Gorner. – A valódi neve Pham Sinh Quoc. Meggyőződéses kommunistaként a Viet Minh oldalán harcolt a franciák ellen.

Amikor a franciák gyarmatosították Indokínát, sok apácát és hittérítőt küldtek oda. Odahaza a vallás nem feküdt eléggé a dicső köztársaságnak, így az egyházat és az államot már 1789-ben különválasztották, mindamellett a franciák mégis előszeretettel exportálták a katolikus hitet a sárga kis emberkéknek, ha már a földjüktől megfosztották őket. Gondolom, ezzel is könnyítettek a lelkiismeretükön.

Az őr három másik társával együtt visszatért, hogy eléjük vezessen egy nyomorúságos, szürke munkásruhát viselő alakot. A férfi térdre rogyott, és reszketve várta, mi történik vele.

– Amikor Chagrin és a bajtársai eljutottak egy északi faluba, ahol a gyerekek hittant tanultak, legtöbbször fogóval tépték ki a papok nyelvét. Azután már nem prédikáltak többet. Manapság is ezt tesszük azokkal, akik túl sokat beszélnek.

Gorner biccentett Chagrinnak, aki előhúzott a zsebéből két evőpálcikát. Két őr hátrafeszítette a férfi karját, míg Chagrin a férfi fülébe dugta a pálcákat.

– Ezzel pedig azokat a gyerekeket büntette meg Chagrin, akik odafigyeltek a Bibliára.

Chagrin terpeszbe állt, majd teljes erejével rácsapott az evőpálcák végére, s azok mélyen a munkás fejébe fúródtak. A férfi füléből ömlött a vér, miközben sikoltozva rogyott a földre.

– Egy darabig semmit sem fog hallani – magyarázta egykedvűen Gorner. – Míg csak a dobhártyája vissza nem nő. Némelyik gyerek örökre megsüketült.

Két őr magával rángatta az artikulálatlanul üvöltöző férfit, míg két társuk a helyiségben maradt.

– Talán kíváncsi rá, honnan kapta Chagrin a becenevét. A francia kifejezés egyszerre jelent „fájdalmat” és „bánatot”. Nem figyelemreméltó, hogy egy nyelv mindkét fogalomra ugyanazzal a szóval hivatkozzon? Persze van még valami Chagrinban, ami jobb és ádázabb harcossá teszi őt bárki másnál. Amikor az oroszok felszabadították a koncentrációs táborokat, magukkal vitték az ott kísérletező náci orvosok feljegyzéseit. A szovjet egészségügyi minisztérium még hosszú éveken át folytatta ugyanezeket a kísérleteket, természetesen a legnagyobb titoktartás mellett, csakhogy a nácikkal ellentétben önkéntesekkel dolgozott, akiknek megtérítette az útiköltségét, és akiknek pénzjutalmat ígért. A hír eljutott Chagrin észak-vietnami sejtjéhez is, ő pedig önként utazott el egy omszki klinikára. Az orosz orvosokat a pszichopaták idegrendszerének a felépítése foglalkoztatta, nevezetesen az a tulajdonságuk, hogy képtelenek azonosulni mások szenvedésével. Nem ismerik azokat. Semmilyen képet nem alkotnak „másokról”. Az orvosok úgy vélték, hogy ez a képesség – vagyis inkább hiányosság – hasznos lehet a hadsereg, és főként a KGB számára. Hogy rövidre fogjam, Chagrin tucatnyi társával együtt átesett egy agyműtéten. A pszichopaták boncolása során ugyanis elváltozásokat találtak a halántéklebenyben. Tud követni, Bond?

– Igen.

– Chagrin esetében az operáció sikeres volt. Kiégettek a halántéklebenyében egy nagyjából körömnyi nagyságú területet. Nem hinném, hogy azelőtt széplélek lett volna, de a műtét óta egyáltalán nem érez semmit mások iránt. Egészen figyelemre méltó tulajdonság. Sajnálatos módon némi mellékhatással is járt a beavatkozás. Az orvosok megsértették az agyban az egyik nagyobb neuroncsoportot, amely a fájdalomérzékelésért felel – egészen közel a morfinra reagáló receptorokhoz, ami azt illeti. Az agy hozzávetőleg ugyanazon a területen érzékeli a fájdalmat, amely az érzelmek irányításáért is felelős. Ha meg akarunk fosztani valakit az együttérzés képességétől, vélhetően egyéb érzelmeit is fel kell áldoznunk. Ennek eredményeként Chagrin csak rendszertelenül, mondhatni alig-alig érzékel fájdalmat. Ezért persze nagyon óvatosnak kell lennie. Képes leugrani tíz méterről, és még csak észre sem veszi, hogy kitört a bokája. Ugyanez más körülmények között hasznos lehet. Harcban mindenkinél félelmetesebb ellenfél.

– Értem – bólintott Bond. Ez megmagyarázta Chagrin kifejezéstelen, szélütöttre valló arcát. – És a sapka?

– Chagrinon komoly sebészeti beavatkozást hajtottak végre. Lyukakat fúrtak a koponyájába, azután vékony pengéjű fűrészt illesztettek a koponyacsont és a csonthártya közé, majd felfelé elvágták a csontot. Miután kivágtak egy háromnegyedes körívet, felemelték és hátrahajtották a koponyacsont egy részét. Sajnos az omszki urak egy kicsit kapkodtak, ezért nem fejezték be rendesen a munkát. A meglékelt rész nem forrt vissza teljesen, amit Chagrin nagyon restell.

– Ezt értem, de miért az idegenlégiós sapka, amikor a franciák ellen harcolt?

Gorner vállat vont.

– Az orosz idegsebészek talán a jelképek iránti fogékonyságot is kioperálták belőle.

Bondnak nehezére esett kordában tartani a férfi iránti gyűlöletét. Melyik oxfordi diák lehetett annyira ostoba, hogy ugratni kezdte a keze miatt, és végérvényesen rideg, érzéketlen szociopatát faragott belőle?

– Bizonyára éhes, Bond, ám mint említettem, a mai nap a tanulásé. Legyen ez emlékeztető arra, hogy a britek miképp éheztették ki módszeresen az íreket a nagy burgonyaválság idején. Úgy vélem, mindez semmiség a milliónyi áldozat gyötrelméhez képest. Ön mit gondol?

– Mikor kell végrehajtanom a feladatát? – kérdezte Bond.

Gorner az ablakon át elnézte a gyárában gürcölő rabszolgákat, és elengedte a füle mellett a kérdést.

– Kifőztem egy újabb módját annak, hogyan kényszeríthetem térdre Nagy-Britanniát – merengett el. – Azt fontolgatom, hogy a gyógyszergyáraimból szerzett profitot befektetem a lapkiadásba. Tegyük fel, hogy felvásárolom a magafajta képmutató angol gentlemanek kedvenc lapját, a The Timest, azután odavetem egy olyan főszerkesztőnek, aki osztozik velem a Nagy-Britannia iránti gyűlöletén, és a saját szócsövén át támadja az országot. Vehetnék tévécsatornákat, egyéb újságokat… Beruházhatnék a pornográfiába vagy a propagandába… De nem, Bond. Mindez túlságosan sok időmet rabolná el, és a maguk brit tulajdont védő „fair play” törvényei különben sem engednék. Így tehát egyenesen a nemzet vérkeringésébe fecskendezem a mérget. A hatás ugyanaz, csak sokkal gyorsabb.

Gorner felállt.

– De elég az ábrándokból. Chagrin, vigye magával Bondot! Dolgoztassa meg. Ne felejtse, mit műveltek a britek a kikujukkal a Mau-Mau-felkelés idején. Induljanak!

Chagrin elindult Bond előtt, akit két őr követett. A nyitott lifttel utaztak fel a talajszintig, onnan elektromos autóval egy boltozatos folyosón át jutottak a lezárt fémajtóig, ahol Chagrin beütötte az öt számjegyű kódot.

Bond megjegyezte a dallamot, mivel minden lenyomott gomb más hangot adott ki.

Az ajtó kitárult, és Bondot kilökték a szabadba, a helikopter felé, amelyben azonnal ráismert a klasszikus szovjet ikerhajtóműves Mi-8 Hipre. Az ötlapátos rotorral ellátott jármű harminchat fegyveres szállítására volt alkalmas.

A nap kíméletlenül tűzött rájuk, miközben a helikopterhez közeledtek, és a lassan forgó lapátok felkavarták a homokot. Felhágtak a lépcsőkön. Odabent Gorner tíz további embere várakozott, valamennyi fegyverrel fölszerelve, egyszerű pólóban, katonai gyakorlónadrágban és mellén keresztbe átvetett, nehéz töltényövvel. A raktér ajtaja bezárult, a rotor felpörgött, a helikopter játszi könnyedséggel a levegőbe emelkedett, balra fordult, majd száguldani kezdett a sivatag felett.

Bond a nap állásából látta, hogy keletnek, Afganisztán felé repülnek. Gondolatban újra végigfutott a Chagrin által használt kódbillentyűk hangképletén, és igyekezett eszébe vésni az egyszerű dallamot, amelyet addig ismételgetett magában, míg épp oly könnyedén fel tudta idézni, mint bármely idegesítő popdalt a rádióból.

A helikopter végül egy sivatagi karavánszeráj közelében szállt le. Az ötletszerűen szétszórt épületeket a J. D. Silver által leírt föld alatti csatornarendszer látta el valamelyik távoli hegy olvadékvizével – Bond látta a sivatagot átszelő csatornát jelző halmokat, melyek úgy festettek, akár egy óriási pusztai vakond nyomai. A férfiak elhagyták a helikoptert, hogy a nyitott udvaron vizet és élelmet vegyenek magukhoz.

Bond orrát rizses kebab illata csapta meg, s még a nyál is összefutott a szájában. Amióta Hamiddal és Scarlett-tel vacsorázott Nosahrban, egyetlen falatot sem evett. A kezét ugyanakkor nem oldozták el, és amikor a szakács őt is étellel kínálta, Chagrin megrázta a fejét.

– Az írek… – mormolta. – Nincs étel.

– Víz? – kérdezte Bond.

Chagrin kitöltött némi vizet egy tálba.

– Mint a kutyáknak – felelte. – Mint az angolok a rabszolgáknak.

Bond letérdelt, és felhörpölte a vizet.

A karavánszerájban tucatnyi tevét kötöttek ki. A helyiek létrákat támasztottak az oldaluknak, és felmásztak rájuk, majd bedugták a kezüket a tevék púpján nyitott vágásokba, amelyeket égetéssel fertőtlenítettek. Amikor előhúzták véres karjukat, ugyanolyan műanyag zacskókat szorongattak a kezükben, mint amilyeneket Bond Nosahrban látott. Feltételezése szerint a tevéket alighanem arra idomították, hogy adott útvonalat kövessenek a sivatagon át, két itatóhely között.

– Gyerünk! – lökte Chagrin Bondot egy katonai teherautó felé, amely járó motorral várakozott rájuk.

Hat órán át utaztak egy sivatagi csapáson, majd keresztül a hegyeken, míg emberi jelenlét nyomai nem tárultak a szemük elé. Bond a szállodai térképekről emlékezett rá, hogy a Daste Lút déli peremén rendes országutak haladnak Bamtól Záhedánig, majd onnan a határ menti Zabolig – csakhogy ezeken előfordulhatnak útzárak és rendőrségi ellenőrzések, így a sivatagi csapások jobban megfeleltek Gorner céljainak.

A táj kizöldült körülöttük, amint lefelé ereszkedtek a hegyek közül, és a síkságon át Zabolnak tartottak. A várostól jó tíz mérföldnyire a teherautó megállt, és az emberek átszálltak tíz ott várakozó terepjáróba. A dzsipek sofőrjeivel, Bonddal és Chagrinnal együtt a csapat létszáma elérte a huszonkét főt. Háromperces időközönként indultak útnak, bizonyára azért, hogy ne lássák őket egy csoportban. Egy katonai teherautó, bár több mázsa ópiumot szállíthatott, nyilván gyanút keltett volna a városban.

Néhány perccel később Bond eljutott abba a városba, amelyet a kényelmes teheráni hotelszobában a világ végének gondolt. Porlepte, fák nélküli település volt, vályogból vetett, szürkésbarna falakkal. Az utcák szabályos hálót alkottak, ezzel csak fokozva Bond bezártságérzetét. A száraz forróság megrekedt, szinte lüktetett a magas épületek között. Habár akadt néhány nyugati öltözetű perzsa, amilyeneket Teheránban is látott, az itteniek java része a sötét bőrű afgánok közül került ki, akik turbánt és rendezetlen fekete szakállt viseltek. Lehetett bármekkora, Zabol öntörvényű határváros benyomását keltette.

Bondot kiparancsolták a terepjáróból, amely ezután elhajtott, hogy biztonságos helyen várakozzon. Elindult a bazáron át, a hátában Chagrin revolverével. A piacon az afgán selymek helyett jobbára cigarettát és a nyugati termékek – lemezek, illatszerek, műanyag áruk – silány kínai utánzatait árulták. Az árusok közszemlére tették dinnyéjüket és szőlőjüket, datolyájukat és élénk színű fűszereiket, mégis mindent az ópium, a Papaver Somniferum jellegzetes illata lengett be.

– Taljak! – súgott oda egy öregember Bondnak, miközben intett, hogy kövesse őt egy függöny mögé. Szürke szakálla elsárgult a taljak, vagyis az ópium füstjétől, amelynek évtizedek óta a rabja lehetett.

Chagrin durván félrelökte az öreg afgánt, aki hátrazuhant a függöny mögé. Bondot meglepte, milyen kevés rendőrt lát Zabolban. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a forgalom javarészt a bazártól távol bonyolódik, a rendőrök pedig elnézik a kisebb kábítószerügyleteket, amelyekben nyilván maguk is érdekeltek.

Átgyalogoltak a városon, míg el nem jutottak az ipari övezetbe. Bond itt megpillantotta a tíz terepjárót, amint egy alacsony, vályogból épült raktárépület előtt várakoztak, amely a szeméthalomból ítélve a dinnye nagybani árusítására szakosodott. A bordáslemez kapuk csikorogva megnyíltak, majd a terepjárók behajtottak az épületbe.

A benti félhomályban tucatnyi törzsi öltözéket és fegyveröveket viselő afgán szegezte szovjet gyártmányú puskáját Chagrin embereire, miközben azok berakodták a nagy faládákat a dzsipek hátuljába. Bond összesen húsz ládát számolt meg; kettő jutott minden autóra. Nyers ópiumból irdatlan mennyiség, gondolta, bár közel sem elég ahhoz, hogy innen lássák el Gorner gyárát. Az ég tudja, mekkora mennyiséget hozathatott be Laoszból.

Miközben az emberei fedezték, Chagrin kisétált a raktárépület közepére, ahol egy üres ládára helyezett egy vaskos borítékot, majd kivárta, amíg az afgánok egyike átszámolta a dollárköteget.

Amikor az afgán némán bólintott, Chagrin elfordult, és intett az embereinek. A tíz motor egyszerre indult be, hogy a konvoj tagjai egyperces időközönként nekivágjanak az útnak. Bond és Chagrin az utolsó dzsipbe ült, amellyel a legfiatalabb és legidegesebbnek tűnő sofőr eszeveszett tempóban kerülte meg a várost. Alig tíz perc alatt kiértek Zabolból, hogy egy homokbucka mögött találkozzanak a többi kilenc járművel.

A visszaút a katonai teherautó felé, amelyet Bond épp csak ki tudott venni a látóhatáron, egy szűk szoroson át vezetett, kétoldalt kietlen, üreges hegyekkel.

Chagrin elővette zsebkését, és átvágta a nejlonzsinórt Bond csuklóján.

– A Pokoltűz-hágó – mutatott előre.

Mintha halvány mosoly torzította volna el a vietnami élettelen arcát. Bond a katolikus iskolákban tanuló vietnami gyerekekre gondolt.

– Maga vezeti az első kocsit – közölte Chagrin. – Menjen!

A többiek nevetésben törtek ki.

Bond felkapaszkodott a bal oldali vezetőülésbe. Nem ez volt a hedzsira, a taktikus visszavonulás perce. Cselekednie kellett. Sebességbe tette az autót, és felengedte a kuplungot. A négy meghajtott kerék felcsikordult, mielőtt belemart a sivatagi talajba, és a dzsip olyan lendülettel indult meg, hogy kis híján kivetette Bondot az ülésből. Megküzdött a kormánnyal, és visszanyerte uralmát a jármű felett, majd egyre feljebb kapcsolt. Érezte, ahogyan a faládák ide-oda hánykolódnak mögötte, amint a kocsi végigbukdácsol a csapás keréknyomain és kátyúin. A bal kéz felől emelkedő hegyoldalban hirtelen torkolattűz villant. Felnézett a sziklatömbre, amely mögül az afgánok tüzeltek. Hallotta a mellette elsüvítő lövedékeket, és egyik oldalról a másikra kapta a kormányt, hogy megnehezítse a banditák dolgát. Azután felhangzott egy vállról indított rakéta sziszegése, majd az út ízekre szakadt előtte, a szétröppenő kövek bezúzták a terepjáró szélvédőjét, a szeme pedig megtelt homokkal és porral. Bond az ingujjába törölte az arcát, hogy visszanyerje a látását. Egy hosszú üvegszilánk az arcába vágott és bent ragadt, hegyével a fogínyének feszülve.

Jobbról is tüzet nyitottak rá, miközben észrevette, hogy egy másik jármű felzárkózik mögé, de nem maradt ideje ellenőrizni, hogy Gorner egyik terepjárója-e az, vagy egy őt üldöző afgán. Csak azt tudta, hogy nem állhat meg. A gépfegyverek tüze állandósult a jobb oldalán, a lövedékek felszaggatták a hátsó üléseket, és lepattogtak az acélvázról. Mintha az egész világ mohón vetette volna magát az általa szállított kábítószerre. Bond olyan görcsösen szorította a kormányt, hogy ujjpercei elfehéredtek, és az arcára lecsorgó vér lassan eláztatta verítéktől csatakos ingét. Felidézte magában Gorner arcát, Scarlettet a futóhídon és Poppyt a sivatag fogságában. Üvöltve engedte szabadjára a dühét, és a padlódeszkáig nyomta a gázpedált, miközben a golyók úgy doboltak a terepjáró testén, akár a jégeső.

Bond hirtelen a levegőbe emelkedett: kiröpítette az ülésből egy gránátrobbanás a kocsi tengelye alatt. Fájdalmasan zuhant a bal vállára, arrébb hempergett, és kapkodva menedéket keresett egy szikla mögött. Vetett egy pillantást a hátára fordult dzsipre, amelynek kerekei még most is eszelősen pörögtek. Ahogy egy lövedék belecsapódott a közeli sziklahasadékba, Bond körülnézett, és meglátta a csatorna vakondtúrásra emlékeztető lejáratát. Cikcakkban odarohant, levetette magát a bucka mögé, és kiásta a bordáslemezzel fedett lejáratot. Miután félretolta a lemezt, bevetette magát a nyíláson, és jó ötméternyi zuhanás után becsapódott a hideg vízbe.

Végre maradt ideje belegondolni a helyzetébe. Lehetséges, hogy senki sem látta meg, bár ebben kételkedett – e pillanatban a Pokoltűz-hágó tűnt Perzsia legnépszerűbb helyének. Gyanította, hogy csupán csalinak küldték előre, míg a többi dzsip a keskeny szorostól északra, egy biztonságosabb útvonalon halad, hogy a teherautónál újra találkozzanak. Most csak az számított, hogy visszajusson Gorner gyárához. Ha itt ragad a sivatagban, azzal nem használ sem Scarlettnek, sem Poppynak, sem a titkosszolgálatnak.

Valahogyan meg kellett találnia Chagrin embereit.

A hideg víz a derekáig ért. Bond beleeresztette a fejét, és óvatosan kihúzta az üvegcserepet, azután két, egyenként öt centiméteres darabra törte, és mindkettőt gondosan elrejtette az ingzsebében.

Pisztolylövés kavarta fel a vizet. Valaki a csatorna lejáratából tüzet nyitott rá. Bond elindult a folyásiránnyal szemben, a távoli hegyekben eredő tiszta vízben gázolva. Az erős áramlás megnehezítette a dolgát. Lebukott a felszín alá, és addig úszott, amíg levegővel bírta, de miután felemelkedett, azt kellett látnia, hogy csak néhány métert sikerült megtennie. Újabb lövés süvített el mellette. Lejöttek utána a csatornába. Bond teljes erőfeszítéssel küszködött, ám hamarosan újabb jelenségre lett figyelmes: kitartóan emelkedett a vízszint. Ez csakis emberi közbeavatkozásra történhetett, futott át az agyán. Az olvadékvíz nem áradhatott meg ilyen hirtelen, tehát vagy lezártak mögötte egy zsilipkaput, vagy egy másikon át több vizet engedtek a csatornába. Egy biztos: az átható sötétben egyik eshetőségről sem győződhetett meg.

Felemelte a kezét, és kitapogatta a szűkös csatorna mennyezetét, alig néhány hüvelykkel maga fölött. Ha a vízszint ilyen ütemben emelkedik, hamarosan megfullad. Nem fordulhat vissza, mert akkor az üldözői karjába fut, így nem maradt más választása, mint továbbhaladni.

Miközben maga elé tartott karral gázolt előre, a víz fokozatosan a szája vonaláig emelkedett. Lebukott, és újra megpróbálkozott az úszással, abban a reményben, hogy a csatorna egyenetlen fala valahol kiöblösödik, és felmehet levegőt venni – ám amikor felszínre bukkant, olyan kevés mozgástere maradt, hogy hátra kellett hajtania a fejét a lélegzetvételhez. Bond egyre kétségbeesettebb mozdulatokkal hajtotta magát előre az örvénylő sötétségben. A bal kezével hirtelen a levegőbe hasított. Hasadék nyílt a csatorna mennyezetén, és neki sikerült megmarkolnia a durván megmunkált sziklafalat, majd kiemelnie a fejét annyira, hogy levegőhöz jusson. Valamivel feljebb újabb sziklaperemet tapintott ki. Miközben a víz tovább örvénylett a dereka körül, Bond hirtelen megértette, hogy az egyetlen út felfelé vezet.

Átkozta széles vállát, amint felhúzta magát a szűkös kürtőbe, és az éles sziklák a tenyerébe vájtak. Végül a lábát is sikerült kiemelnie a vízből, és magára maradt, beékelődve a sivatagi talaj keskeny járatába.

Feljebb araszolt néhány centimétert, majd tovább erőlködött. Vérző kezével és lábával szinte érzékelhetetlenül kis távolságokat tett meg a kürtőben. Mi értelme az egésznek, tette fel magának a kérdést, ha akár tízméternyi tömör földréteg is húzódhat fölötte? Hallotta maga alatt a kavargó vizet, és úgy döntött, ha már moccanni sem tud, megpróbál visszazuhanni és belefulladni a vízbe. Bal válla, amely megsérült a dzsip felrobbanása során, nem sok mozgásteret engedett a karjának, így egyetlen kézzel kellett utat törnie magának.

Centiméterről centiméterre, felsebzett és vérző kezekkel küzdötte magát előre a koromsötét, szűkös járatban, amely mindkét oldalt lehorzsolta a vállát. A csípőjébe beleállt a görcs, de képtelen volt megmozdulni, hogy tehermentesítse az izmokat. Fölötte mintha egyre csak szűkült volna a kürtő, egyre fogyott a levegő.

Bond mindig tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb a hazája szolgálatában végzi az életét. Ez a tudat sosem zaklatta fel, és úgy döntött, hogy ezen a hozzáálláson most már semmi értelme változtatni. Kimerültségében önkéntelenül is emlékezetébe idézte a római estét és a szálloda bárját, ahol Mrs. Larissa Rossi oly igézően vonta fel a szemöldökét, miközben keresztbe rakta a lábát. Most is látta őt maga előtt – látta a felső ajkát, amely időnként úgy feszült meg, mintha durcásan csücsörítene. Látta bőrének aranyszínű ragyogását, azt a zabolátlan vadságot a szemében…

Bond egy újabb hüvelykkel előrébb furakodott. Bizonyára hallucinál. Itt haldoklik, gondolta, mégsem tud másra gondolni, csak Scarlettre. Ahogy nyugtalanul harapdálja az ajkát, miközben azt búgja: „A férjemnek éjszakára Nápolyba kellett utaznia… Ha gondolja, feljöhet hozzám egy italra…”

Bond úgy érezte, hogy a torkán akad a lélegzet. Lehetséges, hogy szerelmes ebbe a lányba, csak túlságosan későn döbbent rá? Az arcán végigperegtek a csalódottság könnyei, elvegyülve a verítékével és a vérével.

Nem pazarolt több gondolatot a küszöbön álló halálra, csakis Scarlettre gondolt, ahogy keresztbe tett, hosszú lábakkal, összefűzött karokkal a párizsi hotelszoba aranyozott karosszékében ül…

Bond utolsó lélegzete maradékával tett még egy kétségbeesett, reményvesztett mozdulatot. Keze ekkor előtört az összetorlódott homok és föld alól, és megérezte a simogató levegőt. Eszelős igyekezettel próbált megkapaszkodni.