Harminchetedik

fejezet

– Nem gond, ha Jax helyén szállásolunk el? – Den nyugtalanul álldogált a Jedi kvártélyának bejáratánál, és Sacha Swiftbirdöt figyelte, aki alaposan szemügyre vette a kabint.

– Nekem nincs ellenemre, ha Jax nem kifogásolja – felelte. – De ő most nincs itt, hogy megkérdezhessük tőle. Úgyhogy nem, engem nem zavar a dolog.

Odament a miisai-fához, és ujjai hegyével finoman megérintette a törékeny ágakat.

– Ez az övé? – kérdezte.

– Igen. Ööö... Kapta valakitől... Laranth adta neki. Arra használta, hogy... meditált vele.

– Úgy tűnik, nehéz időszakon ment keresztül – jegyezte meg Sacha egy törött ágat cirógatva. Azután finoman lenyomkodta a fellazult mohát a kis fa töve körül.

– Így igaz... egyfajta baleset érte.

Den már épp azon volt, hogy megkérdezi tőle, szeretné-e, hogy átvegye tőle a fa gondozásának feladatát, amikor Sacha benyúlt a csomagja felhajtható lapja alá, és kiemelt egy zacskó táprudat. Odatartott egyet a növény etetőtartálya fölé, és szétmorzsolta. Rendben, konstatálta magában Den. Sacha ezek szerint a gondoskodó nők típusába tartozik.

– Nos, akkor rád bízom – szólalt meg Den. – Gyere majd fel a hídra, miután már berendezkedtél!

– Úgy lesz – ígérte Sacha.

Ez azonban több időt vett igénybe, mint Den feltételezte. Ráadásul I-5 eltűnt, ami érthetetlen volt számára. Den egyedül üldögélt a hídon, és miközben már azon tűnődött, létezik-e, hogy ő az egyetlen, aki érzi az idő sürgetését, hallotta, hogy valaki felhúzta a kikötőrámpát.

Na végre-valahára.

Egy-két perccel később I-5 szerelődroid alakváltozatában felgördült a hídra.

– Hol a csudában voltál eddig? – kérdezte Den. – Azt hittem, sietnünk kell.

– Így igaz, csakhogy tanácskoznom kellett még Gerivel néhány... további módosításról.

– Úgy érted, neked van szükséged újabb módosításokra?

– Igen. Nos, készen állunk a felszállásra?

– Abban a pillanatban, hogy előkerül az új mérnökünk.

Mintha ez lett volna a végszó, amelyre várt, Sacha megjelent az ajtóban.

– Elnézést kérek – dünnyögte. – Csak mostanra sikerült berendezkednem.

– Ah – szólalt meg I-5. – Akkor meg is lennénk. Szeretnéd te irányítani a Laranth-ot?

– Ezer örömmel.

Den kilépett a pilótafülke állásából, és figyelte Sachát, aki besiklott a helyére a műszerfal mögé. Úgy tűnt, mintha... bánkódna. Vagy legalábbis befelé fordult.

– Úgy gondolom, az a legokosabb, amit tehetünk, hogy Keldabe-ben felveszünk egy tényleges rakományt, és a Mandalore-t nevezzük meg kiindulási pontként – folytatta a droid, miközben a szektorőr a műszerfalat ellenőrizte. – Így ha a Kantaros Állomás személyzete ellenőrzi, milyen útvonalon érkeztünk oda...

Sacha bólogatott.

– ...az csak megerősíti az állításunkat, miszerint a Fekete Nap egyik szállítója vagyunk – fejezte be a droid mondatát. Ekkor megmarkolta a botkormányt, és ellenőrizte a haladási irányukat. – 1,25 óra múlva megérkezünk egy helyre, amely jó ugrópontnak ígérkezik.

– Én is így kalkulálom – erősítette meg I-5.

Den, aki Sacha mögött és tőle balra ült ekkor, azon kapta magát, hogy egyre csak őt figyeli. Sacha idegesnek tűnt... vagyis inkább nyugtalannak. Miközben két kézzel markolta a botkormányt, folyamatosan jártak az ujjai: hol hozzásimultak, hol doboltak rajta, hol pedig fel-alá mozogtak. Az állkapcsa is mintha meg-megfeszült volna.

Den épp kinyitotta a száját, hogy megkérdezze tőle, minden rendben van-e, amikor Sacha megszólalt:

– Én... nos... szóval találtam valamit... Jax kabinjában... ami meglehetősen furcsa. Nem tudom eldönteni, mire véljem.

– Azt mondtad, különös? – kérdezte I-5.

– Mi az? – kérdezte Den. Hirtelen kiszáradt a szája. Ha volt valami, amit semmiképp sem szeretett volna, az az volt, hogy új munkatársuk egy újabb félelmetes részletet hozzon tudomására Jaxről, akiről már eddig is épp elég sok ijesztő dolgot sikerült megtudnia.

– Van egy titkos fiók a kis fa kaspójának tartóládájában. Akkor fedeztem fel, amikor meg akartam győződni róla, hogy megfelelő arányban van-e beprogramozva a víz és a tápanyag adagolása – tette hozzá magyarázatképpen, miután I-5 felé fordította a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – A lényeg az, hogy egy fénykard lapul benne. – Némi habozás után hozzátette: – Egy Sith fénykard.

Mélységes csönd támadt. Sacha várta, hogyan reagálnak a bejelentésére. Den törte meg a csöndet: kirobbant belőle a nevetés.

Sacha értetlenül nézett rá.

– Te ezt mulatságosnak találod?

– Nem, dehogy. – Den nyelt egyet, hogy magába fojtsa a helyzethez cseppet sem illő jókedvét. – Csak megkönnyebbültem.

– Te megkönnyebbüléssel fogadod, hogy a mi Jedi-barátunk egy Sith fegyvert rejteget a kabinjában?

– Tudod, Sacha, azok után, ami eddig történt már Jaxszel, attól tartottam, hogy olyasmit fogsz közölni velem, bármi legyen is az, amit... amit egész egyszerűen képtelen leszek elviselni.

Sacha arckifejezése most még nagyobb megrökönyödésről árulkodott.

– Halló! Sith? A Sötét Oldal? Nembarát? Vagyis ellenség!

I-5 közbevágott.

– Jax egy névtelentől kapta a fénykardot, még mielőtt szembeszállt az orgyilkos Aurra Singgel. Talán te is hallottál erről.

Swiftbird bólintott.

– Igen. Halálos fegyver.

– Jax feltevése szerint a kard eredetileg Singé lehetett. Amikor szembeszállt vele, a nőnél éppenséggel egy Jedi-fegyver volt.

– Úgy érted, hogy... valahogyan összecserélték a fegyvereiket?

– Jax fénykardja már korábban megsemmisült. Azt a Sith fegyvert használta egészen addig, amíg Laranth segítségével össze nem rakott egy újat.

– De a Sith fegyvert azért továbbra is megtartotta? – kérdezte Sacha. Szemlátomást zavarta a tudat.

– A terv – szólalt meg Den –, az volt, hogy egy új kristályt keres a kard markolatának, és újra megépíti a fegyvert egy leendő padavan számára. Csakhogy erre azóta sem került sor.

Sacha Swiftbird lassan bólintott, miközben emésztgette a hallottakat.

– Rendben. Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Kissé gyanúsnak találtam az új szálláshelyemet... Ugye, nem kell arra számítanom, hogy más meglepetés is vár még ott rám?

– Reméljük, hogy nem – felelte I-5.

– De sohasem lehetsz biztos benne – dünnyögte Den.

A Coruscant egyes részein az éjszaka világosabb volt, mint a nappal. Miután eltűnt a rafináltan megtört és visszatükröződött napfény, mesterséges megfelelője lépett a helyébe, így az utcák aranysárga, vörösréz, ezüst-, rubinvörös, smaragdzöld és szivárványszínű fényben fürödtek. A mesterséges nap uralta a látványt pazar szépségű és sokszínű ragyogásával.

Csakhogy itt, a régi mágnes vasút elhagyatott zugaiban az éjszaka éjszaka maradt. Fekete és fekete váltotta egymást.

Pol Haus tudta, hogy léteznek idelent túlélő tárgyak, amelyek soha semmiféle napvilágot nem láttak még – sem mesterségeset, sem másmilyent. Dolgok, amelyek elrejtőztek a fények, a hangok, a szagok és a vibrálás elől. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor megéheztek.

Pontosan ilyen volt az a hely is, amelyet kiszemelt, hogy elrejtse az Ostorcsapás-vonatot. Az első három kocsi kivételével lemondott róla – feláldozta a szerelvény végét, hogy megmenthesse a testet és az agyat –, ezeket pedig levitte a legalsó szintre, amely még megközelíthető az alagúton át, ahol Tuden Sal eredetileg hagyta őket. Kiválasztott egy sínszakaszt, amely ránézésre úgy tűnt, mintha elvágták volna a kifelé vezető vasúti pályától, de valójában tartozott hozzá egy jól elrejtett „hátsó ajtó”. A számítógépbe kártékony hardvert és szoftvereket telepített. Ha felfedeznék, és elvágnák az útját attól a hátsó ajtótól, akkor visszavonhatatlanul és maradéktalanul eltüntetne minden információt, amelyet a rendszer tárolt.

Remélte, hogy nem fog sor kerülni erre, de nem tudhatta biztosan, hogy az ő bothai ügynöke egyedül tevékenykedik-e, vagy vannak társai. Az ösztöne azt súgta, hogy nincsenek segítői Droosh-nak: indítéka végső soron a mohóság volt. A kapzsi emberekre pedig általában az a jellemző, hogy nem akarják másokkal megosztani gazdagságukat és/vagy hatalmuk potenciális forrásait.

Csakhogy erre is igaz: sohasem lehet biztosan tudni.

Úgyhogy miközben Sheel Mafeen társaságában a régi vasútrendszer mélye felé tartott, több száz lábnyira az eredeti alagutak alatt, amelyeket korábban az Ostorcsapás használt, végiggondolta, milyen forgatókönyvet követhetnének, ha úgy alakulna, hogy menekülniük kell, még mielőtt sikerül minden információt kinyerniük a rendszerből.

Kétszemélyes siklójával Haus leparkolt a legutolsó jármű mellé, majd kiszállt, kezében a sugárvetőjével.

Sheel, aki mögötte ült addig, szintén kiszállt. Amikor megkérdezte, pontosan úgy néz-e ki a kocsi, mint amikor itt hagyta, remegett a hangja, ami elárulta, mennyire ideges.

– Igen. És mivel elég körültekintő voltam, és telepítettem egy szenzorrendszert, garantálhatom, hogy senki sem járt itt azóta.

Most, miközben ezt mondta, deaktiválta az érzékelőket, és elindult a tolóajtó felé, amely a leghátsó kocsiba nyílt. Ott volt Tuden Sal szálláshelye is.

Miután beszálltak a kocsiba, Haus leállította a szenzorrendszert, amely kis korongokból állt, és ezeket mágnesekkel rögzítették a szerelvény vagonjainak oldalára. Olcsón be lehetett szerezni, könnyű volt felszerelni, és kifejezetten hatékony megoldásnak bizonyult.

A kocsi belsejében mindketten nekiláttak előre meghatározott feladatuknak. Haus a központi számítógépkonzolhoz ment, hogy elkezdje letölteni az adatokat néhány HoloHálózat-csomópontra, amelyek másutt, a város különböző pontjain helyezkedtek el, Sheel pedig azt a számítógépet vette kezelésbe, amely magányosan állt Sal fülkéjében. Volt egy kézi adatmentő készüléke erre a célra. Úgy kalkulálták, hogy Sal személyes adatai csak töredékét teszik majd ki a csomópontokban tárolt információ-mennyiségnek.

Talán félórája szorgoskodhattak már így, és Haus átkapcsolt a negyedrendű tartalék csomópontra, amikor Sheel felkiáltott. Nem lehetett tudni, hogy meglepetésében vagy fájdalmában.

Haus már kilépett a kocsiból és Sal fülkéjének ajtaja előtt állt. A helyiségben még mindig halálszag terjengett, bár lehet, hogy ezt csak termékeny fantáziája hitette el vele.

– Sheel, mi az?

A nő megfordult és felnézett a férfira Sal privát konzoljáról, olyan fájdalmas arckifejezéssel, hogy Haus elemi szükségét érezte, hogy megérintse és bátorítsa. Két lépéssel ott termett mellette, majd a vállára tette a kezét.

– Mi a baj?

Válasz helyett a nő odatartotta elé az adatmentő készüléket, olyan szögben, hogy el tudja olvasni, mi áll rajta.

– Meghatároztam a letöltések fontossági sorrendjét – mondta.

– És elkülönítettem mindent, amiben szerepel Jax, Laranth, Darth Vader vagy a császár. Ez a részlet Sal magánlevelezésében szerepel.

Haus a homlokát ráncolva vette át tőle a készüléket, és tanulmányozni kezdte. Nem tartalmazott holofelvételeket, csak szöveget. Az elküldött üzenet a következő volt: „Sürgős. Vader nagyúr figyelmébe. Jó okunk van gyanakodni Pavan és „érdeklődésre számot tartó személyek mozgására Myto Nyila térségében. ” Ezután dátumok következtek, és szerepelt közöttük az az időpont is, amikor Jax és társai magukkal vitték Thi Xon Yimmont...

– Myto Nyila térségében... – dünnyögte Haus. Megrázta a fejét. – Nem értem. Mi...

– Ezt ő küldte – vágta rá Sheel. A szeme könnybe lábadt és csillogott. – Sal küldte ezt. A Birodalmi Biztonsági Hivatalnak – Vader nagyúrnak. Eredetileg kódolt üzenetként. Ez egy csupán a mintegy tucatnyi, szintén kódolt üzenetek közül. És az egyetlen, amelyben Jax és Vader neve is szerepel. Éppen ezért figyeltem fel rá. Sal elárulta őket, Haus. Azaz minket árult el.

Csak ekkor fogta fel a felismerés jelentőségét. Úgy érezte, mintha beleremegett volna a világ.

– Miért?

– Nem tudom. Nem gondolnám, hogy jutalomért. Névtelenül csinálta – kódolta az üzenetet, árnyékkapcsolaton keresztül továbbította, így egy egész sor csomóponton haladt át, mire megérkezett a címzetthez. Csak szövegből áll, nyilván azért, mert a feladó el akarta kerülni, hogy azonosítsák... és csak minimális információt adott meg a helyre és az időpontra vonatkozóan, miközben pontosan tudta, milyen útvonalon haladt a Far Ranger.

Haus nekitámaszkodott a falnak, úgy bámult Sheelre.

– Odaküldhette volna a birodalmiakat a Toprawára azon a napon, amikor Yimmon megérkezett.

– De nem tette.

– Megint csak az a kérdés: miért?

Sheel leült Sal ágya szélére, a lábfeje alig néhány hüvelyknyire volt a folttól, amelyet a haldokló sakiyai vére hagyott a padlón.

– Lehet, hogy nem akarta, hogy elkapják őket, hanem csak azt, hogy... Nem is tudom... talán csak hogy elriassza őket?

Haus bólintott.

– A merénylete a császár ellen... Tudta, hogy Yimmon és Jax nem hagyta volna, hogy megtegye. Ha Vader elől menekülnének, és odakint bujkálnának, távol az ellenállás sejtjeitől, megtehetné, amit csak akar, és csak akkor jönnének rá, hogy mi történt, amikor már késő. – Próbálta ellazítani megfeszített állkapcsát, de hiába. – Azt tehette, amit tett.

– Igen ám, de Yimmon foglyul esett...

Haus lehunyta a szemét, mert most végre megértette, miért kardoskodott annyira Sal a Palpatine elleni merénylet mellett. A történtektől függetlenül nem vethette el a terveit. Csak úgy akadályozhatják meg, hogy ne hulljon szét darabjaira az ellenállás Yimmon elfogatása miatt, ha megölik Palpatine-t, és megrendítik a Birodalmat.

Sheel felállt.

– Be kell fejeznünk ezt itt, és el kell tűnnünk innen, Pol. A lehető legóvatosabban kell eljárnunk. És meg kell próbálnunk újra felvenni a kapcsolatot a szövetségeseinkkel. Nem hagyhatjuk, hogy a történtek miatt megsemmisüljön az ellenállás a Coruscanton. Az Ostorcsapás pusztulása nem lehet hiábavaló.

Haus hosszasan nézte Sheelt. Csodálta őt a bátorságáért és csökönyösségéért. Szerette ezt az utóbbi tulajdonságot.

– Azt mondod, meghalt? – kérdezte. – Én még nem állok készen arra, hogy eltemessem.

Probus Teslának a jelek szerint sikerült hatnia a fogolyra. A cereai gondolatai sokkal inkább érzelmi indíttatásúak és kuszák voltak, jóllehet, ránézésre továbbra is meghökkentően nyugodtnak tűnt. Tesla azonban zaklatottságot, szomorúságot, reménykedést és megbánást is érzékelni vélt.

És most mitévő legyen?

Vader nagyúrtól egyértelmű utasítást kapott: nem szabad túlságosan közvetlen érintkezésbe kerülnie az Ostorcsapás-vezérrel. Csak annyi a dolga, hogy megfigyelje őt. Tesla úgy érezte, nyugodt lélekkel kijelentheti, hogy ennek megfelelően cselekedett – bár talán tett róla, hogy legyen is mit megfigyelnie, amikor burkolt utalást tett a lázadónak arra, hogy a társai nagy bajban vannak.

Ami történetesen igaz is volt.

Tesla úgy érezte, az a logikus folytatás, ha egyszerűen emlékezteti Yimmont mindarra, amit már veszteségként kell elkönyvelniük. Ezzel a gondolattal kereste fel a cellát, ahol raboskodott, mégpedig egy szokatlan időpontban: amikor a férfi szerény elemózsiáját fogyasztotta. A meglepetés ereje, és ezt Tesla pontosan tudta, hatékony eszköz lehet a vallatás során.

Elég volt belépnie a cellába, máris érezte, hogy érdemes volt ezzel próbálkoznia. A cereai meghökkent, egy pillanatra kibillent lelki egyensúlyából. Nem számított látogatóra ebben az időpontban, egyrészt mert általában magára hagyták, és azért is, mert csak rövid idő telt el legutóbbi találkozásuk óta. Villámgyorsan pszichés védőpajzsot emelt kettejük közé, de Tesla így is érezte a zavarát. A szövetségeseire gondolt, akik valószínűleg életüket veszítették már a Coruscanton.

Tökéletes.

Tesla előrelépett, és leült a fogoly előtt, szembefordulva vele.

– Sok veszteség ért téged mostanában – ez volt a nyitómondata.

Yimmon felnézett rá, de épp csak egy pillanatra, aztán ismét az ételét nézte. Lassan evett, egészen kicsi falatokban, óvatosan.

– Tisztában vagy vele, hogy még több szenvedés vár rád.

Nem érkezett válasz.

– Laranth Tarak, Den Dhur, Jax Pavan – mindannyian meghaltak.

Az inkvizítor figyelmét nem kerülhette el, hogy a cereai szeme megrebbent, és érzések kavarogtak a tekintetében. Tesla így folytatta:

– Egyedül vagy, akár a kisujjad.

Thi Xon Yimmon Tesla arcára szegezte a tekintetét. Éles volt a pillantása, tiszta és zavarba ejtő.

– Valóban?

Teslát meglepte, hogy érzelmeket látott kavarogni a cereaiban. Nem volt ez rendjén így. Nagyon nem. Igen, szomorúságot is felfedezett benne, de nem látta a feneketlen kút mélységű kétségbeesést. Yimmonban élt még a remény...

Miben reménykedett? És mi táplálta benne a reményt?

Tesla kis híján kimondta ezeket a kérdéseket.

A cereai elkapta róla a tekintetét. És Tesla ekkor már tudta.

– Azt hiszed, hogy Jax Pavan még életben van? Azt gondolod, hogy megment téged? Nekem elhiheted, hogy halott.

Yimmon vállat vont. Valóban. Megvonta a vállát. Mintha valamiféle értelmetlen véleménykülönbségről vitatkoznának ők ketten.

– Miért táplálsz hiú reményt magadban, Yimmon? Ott voltál. Láttad, milyen állapotban volt a hajó. A saját szemeddel láttad a robbanást, amikor végül beszippantotta a két csillag közötti háló. Az élet minden formája megszűnt létezni a fedélzeten. Nyomuk sem maradt. Teljesen megsemmisültek.

Újabb mesterkéletlen vállrándítás volt a válasz.

– Hidd csak azt, amit akarsz! Én is azt gondolom, amit akarok.

Tesla még több Erőenergiát csöpögtetett Yimmon tudatának réseibe. Olyasvalamit érzékelt, ami sokkal erősebb volt, mint a puszta remény. Ez bizonyosság volt. Képtelen és abszurd. Dühítő. Őrjítő... és mégis ott volt, Yimmon gondolatvilágában.

Tesla hátradőlt, olyan váratlanul érte a felismerés. Lehetséges, hogy Yimmon így akart kitérni Vader próbálkozásai elől – tudatosan döntött úgy, hogy fejest ugrik az őrületbe?

A cereai ismét a szemébe nézett. Nyugodt, derűs és magabiztos volt... kikezdhetetlen. Hite a Jediben és az Erőben rendíthetetlen. Tesla látta ennek jeleit Yimmon szemszögéből: hogyan sikerült a még fiatal Jedi Jax Pavannak túljárnia az inkvizítorok eszén, és többször is meghiúsítania Darth Vader terveit... hogyan ragadta el Kajin Savarost Tesla orra elől... hogyan történhetett meg az, hogy legutóbbi találkozásuk alkalmával Tesla megfutamodni kényszerült.

Az inkvizítor meg sem próbálta eltitkolni mélységes undorát. Lassan felállt, így végül ott tornyosult az ülő fogoly fölött, majd hirtelen elhatározással hátrahúzta a csuklyáját, felfedve kifejezéstelen arcát és borotvált fejét.

Íme, az ellenséged arca, cereai!

– Milyen szomorú! – szólalt meg. – Vader nagyúr csalódott lesz, ha megtudja, hogy annyira megtörtél lélekben, hogy már csak ilyen... vérszegény fantáziaképek születnek a fejedben. De feltételezem, hogy ez megkönnyíti a dolgát, és könnyedén hozzáfér minden információhoz a fejedben, amire csak szüksége van.

Érezte, hogy Yimmon védőpajzsai ismét a helyükre kerülnek, és mosolygott magában. Már késő. Tesla nemcsak Yimmon érzelmi gyengeségéről bizonyosodott meg mostanra: már arra is rájött, hogyan használhatja ki ezt a körülményt.

Visszahúzta a csuklyáját, és miközben távozott a cellából, azon tűnődött, kapcsolatba lépjen-e Vader nagyúrral, hogy beszámoljon neki a nagy áttörésről. Megoldódott a dilemmája, amikor üzenetet kapott mesterétől: miután a Birodalmi Központ ellen lázadókat halálosan megsebezte, a Sötét Nagyúr visszatérni készült a Kantaros Állomásra.

Tesla úgy döntött, csak később fogja megosztani vele felismeréseit. Most ki kell találnia, hogyan tudná a legtöbbet kihozni mindabból, amit sikerült kiderítenie a fogoly lelki- és idegállapotáról.

Bezárkózott a saját szálláshelyére, leült és meditálni kezdett, figyelmét Jax Pavanra összpontosítva.

Ez azonban nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Valahányszor elkezdte azon törni a fejét, hogyan használhatná ki Yimmon fanatikus hitét, kénytelen volt szembesülni a mélységes gyűlölettel, amelyet táplált magában a Jedi iránt, és erről eszébe jutott az utolsó találkozásukkor átélt fájdalmas megaláztatása is.

Igazán kár, hogy Jax Pavannak már vége, mert Tesla mindennél jobban örült volna annak, ha ő maga küldhette volna őt a halálba.