Tizenharmadik

fejezet

Jax kezei valósággal röpködtek a Laranth műszerfala fölött: úgy tűnt, mintha egyszerre két irányba is tudnának mozogni. Den úgy érezte, mintha minden mozdulata visszhangokat keltene az elméjében – azzal a lényeges különbséggel, hogy a gondolatai csapongtak és zavarosak voltak, sőt egyenesen ijesztőek, a kezei pedig magabiztosan, módszeresen és gyorsan dolgoztak.

Vajon azt jelenti-e az inkvizítor jelenléte, hogy Darth Vader megtudta, hogy Jax Pavan életben van, és jelenleg Coruscanton tartózkodik? És akkor arról is tudomása van már, hogy melyik hajóval utazik? Értesült-e arról, hogy felkereste a Biztonsági Hivatalt? Vagy az inkvizítor csupán járőröz itt, keresgéli az Erő mestereit, ahogyan az inkvizítorok mindig is tették, és csupán Jax visszamaradt szignatúrája vonzotta a Nyugati Kikötőbe?

Ha Darth Vader tudta volna, hogy Jax életben van és Coruscanton tartózkodik, akkor biztosan lépett volna. Den most már vagy huszadszor gondolta végig ezt magában. De lehet, hogy még nem tud róla... egyelőre legalábbis. Igen ám, de akkor hogyan értelmezi az inkvizítora beszámolóját, miszerint tüzet nyitottak rá a Nyugati Kikötőnél a 184Z jelzésű dokknál? I-5 kis színjátéka ellenére, bárki, aki tüzet nyit egy inkvizítorra, azon nyomban felhívja magára a birodalmiak figyelmét.

Így hát menekültek... gyorsan és fegyelmezetten, hogy ne hívják fel még jobban a figyelmet magukra. Szóba sem jöhetett az a lehetőség, hogy megvárják Darth Vader távozását.

Miközben felszálltak, majd többszöri irányváltoztatás után ráálltak az útvonalra, hogy eljuthassanak a Hydia útra állítólagos gépalkatrész-rakományukkal, Den figyelte Jax meg-megfeszülő arcát, és látta rajta, milyen fájdalmas volt számára ez a döntés. Miközben peregtek a percek, és maguk mögött hagyták a Coruscant-rendszert, a szenzorok folyamatosan pásztázták az űrt körülöttük, üldözőket vagy készülő orvtámadásra utaló jeleket keresve, illetve bármit, ami rendellenes.

Mi csak egy egészen kicsi teherszállító hajó vagyunk a Toprawáról, gondolta Den, mintha a gondolatai befolyásolhatnák a valóságot a galaxisnak ezen a vidékén. Nem érdemes nyomozni utánunk. Ezt ismételgette magában, mint valami mantrát, és próbált megnyugvást találni a szavakban, már amennyiben ez lehetséges.

Nem sokra ment vele...

Amikor végre elérték a rendszer gravitációs mezőjének határát, és nem történt semmiféle kellemetlenség, Den erőtlennek érezte magát a kimerültségtől, jóllehet, már az is nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy életben maradtak. A monitorra pillantott, amelyen feltűnt a csillagtérkép, nyelt egy nagyot, majd feltette a kérdést:

– És most hová, Jax?

Miután a Jedi nem válaszolt, I-5 noszogatni kezdte:

– Irány a Toprawa?

– Én is erre szavazok – mondta Den. – Elvégre ott vannak szövetségeseink. Meg hely, ahol leparkolhatunk, és rendezhetjük sorainkat.

– Van benne logika – ismerte el Jax. – Csak az a bökkenő, hogy valószínűleg Vader is így gondolkodik.

– Valóban? – I-5 kétfelé figyelt egyszerre: ő volt a hajó másodpilótája, és próbálta eldönteni, milyen irányt vegyenek. – Úgy gondolod, tudja, hogy még a világon vagyunk? Szerintem azt hiszi, mindannyian elpusztultunk, mert ezt mondatja vele pökhendi magabiztossága. Nem hinném, hogy hitelt adna bármilyen bizonyítéknak, ami ennek az ellenkezőjét támasztja alá.

Jax megfordult, és tűnődve nézte egy ideig a droidot, mintha mérlegelné ezt a felvetést.

– Tudod – vette át a szót Den –, szerintem igaza van I-5-nek. Ha nem így lenne, Vader már itt lihegne a nyakunkban. Sőt ha ránk küldte volna azt az inkvizítort, akkor most nem száguldozhatnánk itt az űrben.

– El kell döntenünk, milyen irányba haladjunk, még mielőtt átugrunk a hipertérbe, Jax – figyelmeztette I-5. – Akkor a Toprawát vegyük célba?

– Talán elfelejtetted már, hogy lehet, hogy van ott egy árulónk?

– Nem, nem felejtettem el – mondta I-5 némi töprengés után.

– Igazság szerint soha semmit sem szoktam elfelejteni. És gyanítom, hogy Den sem felejtette el, bár ebben a konkrét esetben a hippokampusza valamivel kevésbé megbízhatóan működik, mint az én memóriachipem.

– Nagyon szépen köszönöm – mondta Den.

I-5 elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést.

– Egyikünk sem tagadja azt a lehetőséget, hogy Aren Folee szervezetéből valaki elárulhatta Vadernek, hogy milyen útvonalon haladunk. De mi mást tehetnénk? Nem tudjuk követni Vader kompjának mozgását, miután elhagyta a rendszert.

Jax elemelte a kezét a műszerfalról.

– Ez miattam van – dünnyögte maga elé.

– Hogy mondtad? – Alacsony ívelt sisakja félrecsúszott, az optikája pedig úgy forgott, mintha még jobban szeretne összpontosítani a Jedi arcára.

– Miattam nem tudjuk követni Vader mozgását – ismételte el Jax. – Én vagyok az oka, mert meggondolatlanul cselekedtem...

– Mi mást tehettél volna? Logikus következtetésnek tűnt, hogy Vader visszahozza Yimmont Coruscantra.

Jax megrázta a fejét.

– Nem érzem, hogy valaha is itt lett volna. Szerintem oda küldték, ahová azt a másik hajórajt is. Azt azonban nem értem, hogy miért jött vissza ide Vader nélküle. Nem mintha sérelmezném, hogy így történt. Ezzel még több időt nyertünk.

– Talán igen – jegyezte meg Den vonakodva. – Lehet, hogy azért jött vissza ide, mert már megszerezte az információt, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy megrendítse az Ostorcsapást.

– Nem. Ezt ő maga felügyelné, akkor pedig szokatlanul nagy nyüzsgést tapasztalnánk a főhadiszállása környékén. De ennél nagyobb nyugalmat nem is láthatnánk ott. Biztosan ismét távozni készül.

– Akkor talán az lehetne a következő logikus lépésünk – fejtegette a droid –, hogy a Mandalore felé vesszük az irányt.

– Mandalore – ismételte el Den, elkerekedett szemmel. – De azt ugye nem gondolod, hogy még mindig ott vannak?

– Nem – felelte Jax elgondolkodva. – De remélem, hogy sikerül kiderítenünk, hová tartanak.

– Hogyan? Egyszerűen csak körbejárjuk a kocsmákat, és mindenkit megkérdezünk, nem tudja-e véletlenül, hogy hová mentek a birodalmiak? A szóbeszéd szerint a Mandalore társadalma igencsak megosztott manapság. Márpedig ha így van, akkor kitől próbáljunk információt szerezni?

– Bárkitől, aki ránézésre a legjobb helyzetben van ehhez.

– És mégis miféle ürüggyel vágjunk bele? Ha kérdezgetni kezdünk boldog-boldogtalant a környéken, akkor az esélyünk arra, hogy ne keltsünk feltűnést, és észrevétlenek maradhassunk...

– Nekem úgy rémlik... – szólalt meg I-5 –, hogy valaha újságíró voltál. Ez az egyik előnye a memóriachipnek... – tette hozzá némi iróniával. – Ez talán megfelelő fedőtevékenység lenne most. Feltűnés nélkül kérdezősködhetnél mindenütt ezzel az ürüggyel.

Den úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna most. Mintha kipattant volna benne a remény vagy valami hasonló érzés szikrája. Átjárta a szívét, és legalábbis nem emlékeztette a pánikra.

– Én... nos, igen. Azt hiszem, ez jó megoldás lehet.

– Szerintem is – helyeselt I-5. – És bár fájdalmas számomra a gondolat, akár a nélkülözhetetlen bádogbarátod is lehetek. Jax addig is alkalmazhatna kifinomultabb módszereket is a helyzet felmérésére.

– Vagy – szólalt meg Jax – lehetnénk egyszerűen csak kalózok is.

Den elmosolyodott. Tetszett neki a kalózkodás ötlete. A kalózkodás a jelek szerint jellemző tevékenység volt a Mandalore holdján, a rossz hírű Concordián és környékén. A kalózoknak pedig minden okuk megvan arra, hogy érdeklődést mutassanak a birodalmi hajók és csapatok mozgásai iránt.

– Rendben van, nekem tetszik ez a terv. Felkereshetünk fegyverkereskedőket, kocsmákat, hajójavító-dokkokat. Az emberek az ilyen helyeken mindig nyitva tartják a szemüket, és látják a birodalmiak ténykedését. Te mit gondolsz erről, Jax?

Jax azonban már felállt a helyéről, és elindult a hátsó fedélzet felé.

– Jax?

– Jól hangzik, Den. – Megfordult. – I-5, ha már egyszer úgyis lejelentetted a repülési útvonalat a Hydia útra, miért nem teszünk egy gyors ugrást abban az irányban, és módosítjuk később az útvonalat? Le fogom dobni magamról ezeket a ruhadarabokat.

– Vedd úgy, hogy máris megvolt.

– Nem akarsz feljönni ide, hogy láthasd, hogyan mosódnak össze a csillagok? – kérdezte Den.

– Nem – felelte Jax, és máris eltűnt a két fedélzetet összekötő folyosón.

Den még vagy egy percig bámult utána.

– Aggódom egy kicsit miatta – jegyezte meg.

– Csak egy kicsit?

I-5-re pillantott.

– Önmagát hibáztatja mindenért, ami történt. Ezzel te is tisztában vagy, ugye?

– Igen.

– Tudom, hogy ez nem indokolt, de...

– Épp most jutott eszembe... mi van, ha ez az egész közjáték Vader kompjával valójában kelepce volt? Egy trükk, hogy Jax leleplezze magát?

– Ha az lenne, komolyan azt gondolod, hogy sértetlenül kijuthatott volna a Birodalmi Biztonsági Hivatal épületéből? Vagy hogy épségben megmaradhatott volna a hajója?

– Nos, ami azt illeti, nem. Kivéve azt az esetet, ha Vadernek valamilyen titkos indítéka van.

– Vader már elég gyakran szállt szembe Jaxszel, ami meglehetősen katasztrofális eredménnyel járt, úgyhogy arra számítok, hogy biztos akar lenni abban, hogy Jax megsemmisült, ha akár csak felmerül benne a gyanú, hogy életben maradhatott. Nem hinném, hogy hagyná még egyszer kisiklani a karmai közül. Jax könnyűszerrel elhajózhatna a Vad Űrbe, vagy az Ismeretlen Régiókba, és soha többé nem kellene visszatérnie.

– Valóban módjában állna megtenni, de nem fogja. Biztosra veszem, hogy Vader ugyanúgy tisztában van ezzel, mint mi.

– Értem. – I-5 rácsapott a hiperhajtómű indítógombjára. Az űr látványa elhomályosodott, a csillagok sokszínű fényszalagoknak látszottak. – És azt hiszem, igazad lehet Vaderrel kapcsolatban. Lehet, hogy csak játszik Jax-szel. Vagy egész egyszerűen tart tőle. Mindkét eset felvet egy fölöttébb érdekes kérdést.

– Mégpedig?

– Miért?

Den egy ideig hallgatott.

– Nekem nem tetszik ez a kérdés.

– Lehet, hogy ennek a kérdésnek jobban fogsz örülni, mert a másikból következik. Vajon mennyire jól ismeri Darth Vader önmagát?

Den most hosszabb ideig hallgatott.

– Jó, hogy végül a nélkülözhetetlen bádogbarátod mellett döntöttél – mondta végül.

– Valóban? Miért?

– Mert képtelen vagy humorral enyhíteni a feszültséget.

Jax a kabinjában tartózkodott. Végiggondolta, mi is történt rövid ott-tartózkodásuk ideje alatt Coruscanton, és csak most fogta fel, hogy kis híján lemondott az egész küldetésről, amikor esélyt adott Vadernek arra, hogy felismerje. Soha ennyire nem hiányzott még neki a mestere segítsége, Yimmon nyugodt ereje, Laranth hidegfejű, színtiszta pragmatizmusa. Ám ahogy vágyott a jelenlétükre, úgy azt is érezte, hogy kísértik őt.

Leült a miisai-fa elé, hogy összeszedje magát, és megtervezze a következő lépéseiket, de csak részben jártak sikerrel erőfeszítései, amikor megpróbálta megtisztítani elméjét a kísértetektől. Tudatát a fára összpontosította – a pulzáló fény fraktálszerkezetére, az Erő energiájának halvány szálaira, amelyek ott tekeregtek a kis kabinban. Kiterjesztette a tudatát, hogy megérinthesse a fa által generált mezőt, sőt azon túl is, a forrása irányába törekedve.

Kénytelen volt újra meg újra kizárni gondolataiból Laranth-ot, és végül sikerült kiürítenie az elméjét, eggyé válni az Erővel, tovább tágítva a tudatát, hogy érezzen, érzékeljen, halljon. Hagyta sodródni az elméjét az Erő örvényeiben – mintha egy sziget lenne, amely egyszerre önálló és önállótlan is.

Ebben az állapotban Thi Xon Yimmonra összpontosította a figyelmét. Ha sikerül így elérnie a cereai hatalmas értelméig, akkor talán képes lesz érzékelni is őt – az Erő szövetében keletkező parányi hullámok epicentrumát. Logikusabb, mindazonáltal veszélyes lépés volt azonban Vadert keresni. Darth Vader nagy hatalmú Erőhasználó lévén oly módon volt jelen az Erőben, amelyet Jax gyorsan és könnyen megtalálhatott. Sokkal könnyebben érzékelhető volt a jelenléte, mint Yimmoné. Olyan, mint egy bolygó méretű bemélyedés a tér-idő kontinuumban, ellentétben például egy kisebb aszteroidáéval.

Érezte, hogy a mellkasában egy pillanat erejéig düh keletkezik – forró, gyors és irreális volt. Miért? Miért volt Vader az, ami? Hogyan változhatott ellenséggé Anakin?

Ha így érinted meg őt, miközben ilyen sok indulat gyülemlett fel a szívedben, akkor tudni fogja, figyelmeztette egy belső hang, amely halk, vékony és visszafogott volt. Akkor is, ha félelem munkál benned. Tudni fogja, hogy életben maradtál. És azt is elárulod így, hogy milyen sok fájdalmat okozott neked. Megtudja, hogy az ujjai köré csavarhat.

Így igaz. A felismerés tisztasága, sőt bizonyossága miatt már-már elállt Jax lélegzete. Bénította a saját érzéseinek nyersesége, a tudat, hogy nem kerülhet Vader közelébe úgy, hogy ne érezne félelmet vagy dühöt, amely a markában tartja. Valamilyen úton-módon fel kell fegyverkeznie, mire elérik a Mandalore-t. Meg kell találnia a módját, hogy érzékelje Darth Vader jelenlétét, mégpedig úgy, hogy Vader viszont ne érezhesse őt. Addig, amíg nem késő.

Ehhez pedig időre volt szüksége. És segítségre is. Az Ostorcsapás szóba sem jöhetett. És máris jobban veszélyeztette a toprawai ellenállás harcosait, mint feltétlenül szükséges volt. Mindamellett számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy árulást követhetnek el az ottaniak. Volt valami ebben a felvetésben, ami nyugtalanította, de nem tudta pontosan megfogalmazni, mi az.

Jax elfojtotta magában ezt a nyugtalanító érzést, és próbált előre gondolkodni, a Mandalore-ra összpontosítva. Jóllehet érzékeny és fogékony az Erőre, annak az esélye, hogy képes lesz megtalálni bármiféle tényleges információt egy ilyen rögtönzött módszerrel, erősen kétséges volt. Ez túlságosan időigényes és eredménytelen próbálkozásnak bizonyulhat.

Honnan kaphatnának ilyen segítséget? Megszakadt minden kapcsolatuk. Elszigetelődtek az ellenállástól és az Ostorcsapástól is.

Egyszerre csak rokonságot érzett Tuden Sallel. Bizonyára a sakiyai is ezt tapasztalhatta meg, amikor először zárták ki az üzleti érdekeltségeinek hálójából. Amikor elveszítette a családját, a vállalkozását, üzleti tulajdonait, a kapcsolatait...

Jax úgy érezte, mintha megállt volna a világegyetem szüntelen mozgása, és arra várna, hogy ő utolérje.

Sal kapcsolatai.

Jax tudta, hogy a sakiyai nem veszítette el mindegyikükkel a kapcsolatot. Valójában időről időre használta ezeket informálódásra, figyelemelterelésre, a feketepiaci fegyverszállítmányok máshová irányítására.

Jax felállt, és előrement a hídra. Ugyanott találta a társait, ahol hagyta őket, azzal a különbséggel, hogy Den most eltűnődve bámult kifelé az elülső megfigyelőablakon.

– Milyen hamar tudunk kilépni a hipertérből? – kérdezte Jax I-5-től.

– Úgy kalkulálom, mintegy tizenöt perc... és négy másodperc múlva. Ha így lesz, akkor azt a benyomást keltjük majd, hogy tartjuk a repülési tervünket... már amennyiben valaki figyel minket. De miért kérdezed?

– Beszélnem kell Sallel. Tudnia kell, hová tartunk. És hogy mire készülünk.

– Nem túlságosan kockázatos ez?

– Rejtjelezhetjük az üzenetet. Akár még vissza is verhetjük a jelzést, és akkor úgy tűnhet, mintha máshonnan érkezne. Ha megtesszük ezeket a biztonsági óvintézkedéseket, nem lehet gond. Nem számíthatunk valami sokra – mindössze gyors információcserére.

– Ahogyan szeretnéd.

– Akkor jó. – Jax kinyújtotta a kezét, és megérintette a droid fejét. Aztán leült a pótülésre a pilóta mögé, és követte Den példáját: kitekintett az ablakon.

– Jól vagy? – kérdezte a sullusti. – Mintha... ideges lennél.

– Minden rendben van. Csak... nem tudom, mit kellene tennem.

– Ó, akkor jó. – Den mosolyogva nézett rá. Szinte áradt a pórusaiból a megkönnyebbülés.

I-5 precíz irányításával kitörtek a hipertérből, majd korrigálták az útvonalat a Mandalore irányába.

A droid Jaxre nézett.

– Leparkoltunk. Most már bármikor beszélhetsz Sallel.

– Remek.

Jax azzal kisiklott az ülésből, és elindult a hátulsó fedélzet felé.

– A kommunikációs konzolt fogom használni – mondta.

Látta, hogy Den feléje fordítja a fejét, miközben elhagyta a hidat.

Olyan... furcsán érezte magát. Titkolózott, és ezt mindannyian tudták róla. Gyanította, hogy Den és I-5 sem helyeselné azt, amit most tenni készült. Sőt vélhetően Laranth sem értene egyet vele.

Nos, ezzel ráér majd később foglalkozni. Minden lépés kockázattal járt, de muszáj volt cselekednie.