Tizenkilencedik

fejezet

Minden rendben ment. Még jobban is, mint várható volt a körülmények ismeretében. A fegyvereket és a többi felszerelést is elszállítják egy héten belül. Darth Vader eltűnt a színről, Jax pedig követte őt. Rendes körülmények között ezt az utóbbi fejleményt Tuden Sal aligha minősítette volna jó hírnek, csakhogy Thi Xon Yimmon elrablása óta nem voltak normálisak a körülmények. És valószínűleg soha többé nem is fog visszazökkenni minden a rendes kerékvágásba.

Salnek most már meggyőződése volt, hogy jobb is így, hogy Jax is távol van. Elsősorban azért, mert a dolgok a helyükre kerülnek, és már csak egy mozaikdarabkára volt szüksége ahhoz, hogy összeálljon a kép.

Miközben ott álldogált a régi pályaudvar árnyékában, már jóval azelőtt hallotta a szerelvény közeledését, hogy az befutott a terminálra. Türelmetlenül várta, hogy megálljon, és amint lehetett, felszállt a szerelvényre. Egyenesen a saját kabinjába ment, ahol csatlakoztatta Acer Ash adatlemezét a leolvasóba.

Amikor látta, mit tartalmaz, felgyorsult a szívverése – listákat talált rajta a legszükségesebb felszerelésről, majd miután lejjebb görgette a képet a kijelzőn, megtalálta az ütemezési tervet ezek „biztonságos helyekre” történő átszállításáról. Ezt követte egy légi térkép a már összeállított szállítmányok útvonalainak paramétereivel. Sal az ilyen információk birtokában eldöntheti, hol engedik kiszállítani a tételeket, és hol tartóztassák fel a szállítmányt.

Azonnal tudta, hogy Ash igazat mondott: kiseb-nagyobb mértékben módosították a légifolyosókat, amelyeket a kereskedők használtak a csempészáru elszállításakor a különféle űrkikötőkből.

Kezdeti izgatottságát fokozatosan felváltotta a kételkedés, miközben a sakiyai kezdte megérteni a változások természetét. A csempészek különböző útvonalakat használtak, amelyek a császári palota és a szenátus épületegyüttese közvetlen közelében vezettek.

Hogyan volt lehetséges ez? A birodalmi katonaság és rendőrség erőinek átcsoportosítására engedett következtetni, hogy az inkvizítorokat már ne is említsük. Márpedig ha nem őrizték a Birodalom hatalmi központjainak és közvetlen környékének főútvonalait, akkor ugyan mire volt gondjuk?

Kinagyította a térképet, hogy furcsaságokat, rendellenességeket keressen rajta. Fel is fedezett ilyeneket a Nyugati-tenger partvonala mentén. A közlekedőfolyosók, amelyeket a csempészek előszeretettel használtak, sötéten rajzolódtak ki, és ez a figyelmeztetés tartozott hozzájuk: „további értesítésig elkerülendő”.

Sal egyetlen lehetséges okot látott erre, hogy máshová került az, amit felügyeltek. Még jobban felgyorsult a pulzusa, amikor rádöbbent. A császár áthelyezte rezidenciáját a Nyugati-tenger partvidékén álló villájába.

Elérhető közelségbe került.

Sal a kommunikációs pult felé fordult, azzal a feltett szándékkal, hogy összehívja az Ostorcsapás Tanácsot, de végül olyan dermesztően hatott rá a felismerés, hogy megállt a keze a levegőben. Az információ, amelyet Ash-től kapott, a helyi és körzeti biztonsági hálózatoktól származott. Amiből az következik, hogy Pol Hausnak már tudnia kellett volna róla... és el kellett volna mondania neki.

Vajon miért hallgatta el előle?

Tuden Sal bekapcsolta az adóvevőt, és zavarjeleket küldött a körzeti rendőrség központjába.

A Laranth/Corsair gépházában Den úgy érezte, mintha valamiféle gépszerelő műhely lomtárába száműzték volna. Tény, hogy napokon át üldögélt ott a munkaasztal mellett, és aurális és vizuális szinapszisok összeépítésével foglalatoskodott. Rutinművelet volt ez számára, így legalább addig sem gondolt Jaxre.

Azon kapta magát, hogy mereven bámul a kezében tartott fémkoponyába, miután odakészítette a lézerforrasztót, hogy kéznél legyen.

– Gondolom – szólalt meg I-5 –, mostanra már sikerült mindegyiket csatlakoztatnod.

Den letette a lézerforrasztót.

– Azt hiszem, igen – felelte. Felemelte a koponyatető nélküli I-5YQ fejet, majd elbizonytalanodott a további teendőit illetően.

I-5 kivette a kezéből a tárgyat, ráillesztette a munkaasztal végénél lévő zsámolyra állított I-5 YQ torzó nyakára és vállára. A kis droid gyakorlott mozdulatokkal rögzítette a fejet, majd visszaállt korábbi helyére, hogy onnan figyelje a művelet folytatását.

– Gondolom, már tehetünk vele egy rövid próbát.

– Próbát?

Den mereven bámulta a tárgyat. Szánalmas volt. A fejről hiányzott a koponyatető és a tarkó lemeze, és bár a test teljesen ép volt, végtagjai közül csak egy lába és az egyik felkarja maradt meg. A bal oldali alkar a Nemesis alkatrészei közül került ki, jobb oldali megfelelőjét pedig számos különböző droid szedett-vedett darabjaiból rakta össze. A bal lába térdtől lefelé csupán egy vastag acélrúdból állt, amelynek alsó végére egy görgőt szerelt. Ha I-5 komolyan gondolja a tesztelését, rögtön kiderül, hogy nem tud folyamatosan gurulni.

– Ugye, csak viccelsz?

A szerelődroid optikája forogni kezdett felé.

– Viccelni. Én.

– Rendben. Akkor visszaszívom, amit mondtam. Mi legyen a következő lépésünk?

– Kiviszünk engem innen... – I-5 megkocogtatta jelenlegi koponyáját. – ...és majd ott összeszereljük.

– Rendben.

Den felállt a székről a munkapad mellől. I-5 összecsukódott a lehető legkisebbre, és előrehajtotta a fejét.

– Azon gondolkodom, talán mindegyik testembe be kellene építeni egy második kéregállományt, hogy átköltözhessek, ha szükséges.

– Ó, értem. Én ezzel feleslegessé és mellőzhetővé válok.

– Ezt csak te értelmezheted így. Nem feledkeztem meg rólad. Arra gondoltam, az lenne talán a legjobb, ha nem kellene játszanod a szerelőt minden egyes alkalommal, amikor valamilyen módosításra van szükség. Adódhatnak olyan vészhelyzetek is, amikor esetleg nem vagy elérhető.

Den vett egy nagy levegőt.

– Vészhelyzetek, igen. Értem.

I-5 felnyitotta a sisakja zárját, hogy Den hozzáférjen a kéregállományához.

Den beletörölte a kezét a nadrágjába.

– Elárulom neked, hogy ez engem rendkívül idegesít.

– Pedig nem ez az első alkalom.

– Ez igaz, de az R2-esbe nem volt beépítve az az átkozott sugárvető.

– Ígérem, hogy nem foglak lelőni. Folytasd, kérlek!

Den óvatosan kiemelte I-5 agyát, és áthelyezte a hibrid droidba. Meghökkenve látta, milyen gyorsan kigyulladt a fény a fotoreceptorban. Összerezzent, és tett egy lépést hátra, így fenékre huppant a padlón.

– Ah – mondta I-5 az új vázból. – Ah-ah. Kalibrálok. Hm. Az optika nem optimális. Szükségünk van néhány korrekcióra, sőt igazság szerint fontolgattam magamban több korszerűsítést is.

– Ez a hang most már jobban hasonlít a tiédre – jegyezte meg Den.

– Mert így nagyobb és mélyebb is a rezonátorkamrám – magyarázta a droid. Elfordította a fejét. Megmozgatta a vállát. Behajlította a karját. Den összerezzent. Az összetákolt droid – akire Den továbbra sem volt képes úgy gondolni, mint I-5-re – behajlította halálos ujjait, és forgatgatta egyetlen bokáját.

Aztán felállt.

– Állj félre, hadd lássam, rendesen működnek-e a lábaim.

Den odébb cihelődött, hogy eleget tegyen a kérésének, de a szemét le nem vette közben a Nemesis sugárvetővel felszerelt karjáról.

– Na és mi van ezzel?

– Mivel?

Den saját feje búbjára mutatott.

– Ha esetleg elfelejtetted volna már, hiányzik egy darab a koponyatetődből. Nagyon nem örülnék annak, ha balesetet szenvednél, és így semmivé válna Geri fáradságos munkája. Arról nem is beszélve, hogy így elhagyhatod az agyadat. Ha.

I-5 nem reagált erre a gyenge poénra.

– Akár a mágneskapcsokkal is rögzítheted a Nemesis páncélját.

Den kétkedő pillantást vetett a rovarszerű burokra.

– Komolyan gondolod?

– Lehet, hogy nem ez az ideális megoldás, de egy próbát azért megér.

Den felemelte a Nemesis-sisakot, aktiválta a mágneszárakat, majd feltette I-5 fejére. A látvány... nevetséges volt. Mint egy hosszú paróka droidváltozata.

Den képtelen volt megállni nevetés nélkül: valósággal felbugyborékolt a torkából. Addig nevetett, hogy a végén már folyt az orra és könnybe lábadt a szeme.

– Elégedettséggel tölt el – szólalt meg I-5, amikor Den végül levegő után kapkodott, és alábbhagyott fergeteges jókedve –, hogy vidámságra adtam okot. Az utóbbi időben már kifejezetten lehangolt voltál.

– Valóban? És szerinted én tehetek róla?

– Ha mindent figyelembe veszek, akkor nem.

I-5 megigazította a páncélt, és mozgatni próbálta végtagjait. Mivel csak egy tagolatlan lába és görgős futóműve volt, mindössze gurulni tudott, amit Den fölöttébb mulatságosnak talált.

Ismét kerülgette a nevetés, de már minden porcikája fájt tőle. Megrázta a fejét, miközben figyelte I-5-öt, aki az ízülete működését próbálgatta. Újra meg újra felemelt egyes tárgyakat, majd letette őket, kivéve azokat, amelyeket elejtett. Den megállapította magában, hogy a Nemesis-kéznek volt néhány hiányossága.

Hirtelen megrendítette helyzetük nyilvánvaló reménytelensége.

– Miért? – kérdezte.

A droid eddig a fedélzeten gurult, most megtorpant, és odafordult felé.

– Mit miért? – kérdezte.

– Miért csinálod ezt? Azaz miért csináljuk?

– Megfogalmaznád konkrétabban?

Den csalódottan legyintett.

– Miért üldögélünk itt, a Mandalore-on, és minek csinálunk buldózert belőled, miközben Jax a Fekete Nappal kokettál?

– Talán mert szükségünk van arra, hogy buldózer legyen belőlem. Szerinted valóban azt teszi Jax, amit gondolsz róla? Kokettál? Szerintem épp ellenkezőleg. Halálosan komolyak a szándékai a Fekete Nappal.

– Hát persze – felelte Den ideges nevetéssel. – Talán csak féltem kimondani, hogy így van. De miért csinálja mindezt? Miért foglalkozik velük?

– Ezt ő maga is megmondta. Bármit megtenne azért, hogy megtalálja Yimmont. És ezért hajlandó bárkivel lepaktálni, ha kell.

– És szerinted jól van ez így?

– Szerinted ezt gondolom?

Den sóhajtott, majd visszaült a munkaasztala mellé.

– Nem, dehogy. Csak olyan rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Miért van az, hogy Jaxnek nem bűzlik itt valami?

– Jaxet a gyász, az indulat és a cél irányítja.

– Jax nem Jedi? – vetette ellen Den.

– De igen. És ugyanakkor ember is. – I-5 visszagurult a munkaasztalhoz. – Na, akkor most rakj vissza a másik karosszériámba! Dolgoznunk kell még az optikáimon.

– Valóban, és találnunk kell neked egy igazi lábat is, különben kénytelen leszek Bicebócának szólítani téged.

– Kicsit sem vicces ezt hallani, amikor az ember depressziós. Vagy ezt magadtól is tudod?

– Ülj le végre, és fogd be a szádat!

Jax megszakítás nélkül második napja rótta már a kilométereket Keldabe környékén. Be-be kukkantott a nyilvános helyekre és az üzlethelyiségekbe, ahol űrutazókat láttak vendégül, kérdéseket tett fel, és mohón szívta magába a válaszokat, ahogyan az azokkal együtt járó energiákat is. Ezen a ponton nem érezte még valódi szükségét a válaszoknak – mindössze számolta az eltelt időt, és várta, hogy Fabristől megtudhassa, hol tartózkodhat jelenleg Vader.

Gyűlölte ezt a helyzetet, bár magában azt hajtogatta, hogy nem így érez. Hogy képes türelmet tanúsítani, éber maradni és megőrizni a nyugalmát. A lelke mélyén azonban nyugtalan volt. Úgy érezte, mintha statikus elektromosság vibrálna a mellkasában, amely olyan, mint egy egyre táguló labda, és amely fel fog robbanni, ha elég sokáig hagyják tovább tágulni, és ezzel rövidre zárja Jax egész szervezetét.

A válaszok között mindazonáltal akadt néhány kifejezetten érdekes is, miszerint rohamosztagosok jártak itt korábban, zsoldosokat kerestek, akik rendelkeznek bizonyos tulajdonságokkal, például teljesen hiányzik belőlük az Erő érzékelésének képessége. Volt ebben logika. Ha Vader azt tervezi, hogy vallatásnak veti alá Yimmont vagy értelmes lényekkel fogja őriztetni, akkor aligha akarhatja, hogy hatással legyen a pszichéjükre egy hatalmas elme összeomlása.

Cereai lévén Yimmon több szempontból is ismeretlen teremtmény volt. Jax mindig is gyanította, hogy a fajtájára jellemző kettős agy képessé teszi arra, hogy még a legkisebb mennyiségű Erőt is másképpen és talán hatékonyabban is használja, mint azok a lények, akik csak egy központi idegrendszerrel rendelkeznek.

Yimmont egyszer már alávetették kínzásnak még fiatalkorában. Jax meg is kérdezte tőle, hogyan sikerült túltennie magát a történteken. A válasza rejtélyes volt, és így hangzott: „eltitkoltam.”

– Nem értem – ismerte el akkor Jax.

– Eltitkoltam – ismételte meg a cereai, és megkocogtatta a koponyáját.

Jax most már értette. A Jediket arra tanították, hogy ürítsék ki az elméjüket, amikor szélsőséges ingerek érik őket. Sőt Jax maga is képes volt erre... de csak egyszer, egyetlen alkalommal.

Most, egy hosszú nap végére érve visszament a hajóhoz. Fellépett a fedélzetre, ahol a gépteremből kihallatszó halk hangok fogadták. Ezek irányába tartott, azzal a szándékkal, hogy elmeséli nekik azt a keveset, amit sikerült megtudnia. Den nevetését hallva azonban megtorpant. Valami kizökkentette nyugalmából a sullustit. A nevetése rohamokban tört elő.

Jax reakciója még önmaga számára is zavarba ejtő volt. Mély és fájdalmas düh cikázott benne, mintha valami nem lenne rendjén a nevetés körül. Mintha tiszteletlenséget fejezne ki. A felszín alatt azonban az a mélységes vágy – egyfajta értelmetlen irigység – munkált, hogy megtapasztaljon valamit, ami nevetésre késztetheti.

A gépterem fedélzeti nyílása fölé érve megtorpant, és fülelni kezdett.

– Én elhibázottnak érzem.... – mondta Den. – Vajon miért nem érzi annak Jax is?

Jax azonban nem időzött ott tovább, így nem hallotta a választ. Illetéktelen behatolónak, kívülállónak érezte magát. És most talán az is volt.

A kabinjához sietetett, észrevétlenül beosont, és magára zárta az ajtót. A kis helyiség egyik sarkából halk, kitartó dallam hallatszott. Értetlenkedve nézett körül. A miisai-fa tartóedényének lámpája sárgán villogott.

Mély megdöbbenéssel rászegezte a tekintetét. Hogyan feledkezhetett meg róla? Gyorsan nekilátott előkeresni a szerves tápot, amelyet az etetőbe kell szórnia. Még ő volt dühös Denre, amiért nevetni merészelt Laranth halálának árnyékában, miközben ő maga elhanyagolta a nőnek azt a parányi részét, amelyet még megőrizhetett belőle.

Remegett a keze, miközben belemorzsolt egy fehérjerudat a konténer ételtartó rekeszébe, és becsukta az etető ajtaját. A dallam erre elhallgatott, a lámpa pedig ismét megnyugtató, zöld fénnyel villogott.

Jax vett egy nagy levegőt, nyirkos tenyerét beletörölte az ujjasába, majd épp abban a pillanatban, amikor a kabin adóvevője sípolt egyet, visszalépett a helyiség közepére.

Den állt ott a kabin ajtaja előtt.

– Van itt egy nő a zsilipkamránál. Téged keres. Egy balosar nő.

Tlinetha.

– Azt nem árulta el, hogy mi járatban van itt?

Den húsos ajka megrándult.

– Téged keres.

– Úgy értettem...

– Igen, tudom, hogyan értetted. Nem hajlandó elárulni, hogy miért jött.

Jax bólintott.

– Hozd fel a fedélzetre! – utasította.

– Biztos vagy benne?

– Ez a nő Tyno Fabrisnek dolgozik.

A hatalmas sötét szempár hirtelen támadt bizalmatlanságot fejezett ki.

– Ó, értem. – Den hátrapillantott a folyosóra. – Rendben van, I-5. Felengedheted a fedélzetre.

A nő hamarabb megjelent, mint ahogy a sullusti eltűnt a szeme elől: lehajtott fejjel sietett végig a hátsó folyosón.

– Ki volt az? – kérdezte a nő Den árnyéka felé biccentve, miközben az eltűnt a saját kabinjában.

– A legénység egyik tagja. Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Tlinetha elnézett Jax mellett, be a kabinba.

– Tyno megbízásából vagyok itt – felelte.

– És?

A nő egy pillanatig a szemébe nézett.

– Találkozni akar veled.

– Van talán valamilyen információja számomra?

A nő halkan kuncogott, és belépett a kabinba, elsuhanva Jax mellett.

– Gondolod, hogy ezt az orromra kötötte volna? Csak annyit mondott: hozd ide őt!

– Akkor menjünk!

A nő hátrapillantott rá a válla fölött, és mosolygott.

– Mire föl ez a nagy sietség?

Még mielőtt Jax kifejthette volna, miért szeretne sietni, Tlinetha megpördült a tengelye körül, és egyetlen pillantással felmérve a kis kabint. A tekintete végül megállapodott a miisai-fán.

– Szükségem van arra az információra, balosar.

– Én meg úgy gondolom, hogy pihenésre van szükséged – mondta a nő. Odament a fához, és már nyújtotta is a kezét felé, hogy megérintse a kecsesen ívelő ágakat.

Jax odalépett a nő és a fa közé. Elkapta és megszorította Tlinetha csuklóját, még mielőtt megérinthette volna az ezüstösen zöld leveleket.

A nő odafordult felé. Szája egyre szélesebb mosolyra húzódott.

– Rendben.

– Nagyon törékeny – magyarázkodott Jax, és elengedte a nő csuklóját. – Ne érj hozzá!

– Ez a tilalom akkor rád is érvényes, ugye?

Jax elfordult a nőtől, és az ajtóra mutatott.

– Tyno már vár minket.

Tlinetha még egy pillanatig tétovázott, azután megvonta a vállát, és elsietett Jax mellett, ki a folyosóra.

Amikor megérkeztek a kantinba, a nő egyenesen Tyno Fabris irodájába kalauzolta Jaxet, ahol az arkaniai várt rá: ott ült pazar szépségű íróasztala mögött, lábát feltéve a fényes asztallapra. Nyugodtnak, sőt lustának tűnt, de ez csak színjáték volt részéről. A békés külső mögött különös éberség és óvatosság vibrált, amelyre Jax rögtön felfigyelt. O is résen volt hát.

– Van valamilyen információd számomra?

Fabris bólintott.

– Nem volt könnyű megszerezni, barátom, de majd most meglátjuk, megérte-e az árát. Vader csapatai három hullámban hatoltak át a Mandalore-i Űrön. Az első, mint te is tudod, úgy egy hónappal ezelőtt ért ide. Leszálltak a Mandalore-on és a Concordián is. A második hullámmal, azaz inkább csak fodrozódással három hajó jött. Nos, ők körülbelül két héttel ezelőtt érkeztek ide. Nem álltak meg, csak kitörtek a hipertérből a rendszer peremén, módosították az útvonalukat, és továbbmentek. A harmadik hullám mindössze két hajóból állt. Nekik is sietős volt a dolguk. Az egyik hajó két kódolt üzenetet küldött. Egyet a Birodalmi Központnak, a másikat a Bothai Űr egyik állomásának. Gondolom, ez az utóbbi lehetett a hajók úti célja is.

– Hol van ez?

Fabris nem válaszolt, de folytatta mondanivalóját.

– Az üzenetek egyértelműen azonosították a hajót. Egy Lambda-osztályú, nagy hatósugarú űrkomp volt az. Questor a neve. Megbízható forrásból tudom, hogy maga Darth Vader is a fedélzetén tartózkodott.

– És hová küldte a második üzenetet?

Fabris felegyenesedett a székben, letette a lábát a padlóra, és meglepett gesztussal széttárta kezeit.

– Úgy értsem, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy mi maga az üzenet?

– Sikerült elcsípned és megfejtened is? – kérdezte Jax. Valahogy nem nézte ki Fabris erőforrásaiból, hogy képesek ilyen technológiát használni.

– Nem, de ismerek valakit, akinek sikerült. Arra gondoltam, talán szeretnél találkozni az illetővel. Úgyhogy őt is meghívtam erre a kis megbeszélésre.

Jax érezte, hogy a hátán végigfut a hideg, és ez óvatosságra intette. Kinek lehet megfelelő erőforrása ehhez, mégpedig Vader tudtán kívül?

Ekkor kinyílt a rejtett ajtók egyike. A takarására szolgáló faliszőnyeget félrehajtotta egy teljes páncélzatot viselő mandalore-i zsoldos izmos karja.

Jax egyetlen szempillantással felmérte, hogyan menekülhetne innen. Épp félúton volt a helyiség kijárata és egy ráccsal védett, festett üvegtáblás ablak között, amelynek szivárványszínű üvegtáblája volt.

Mindkettőt alkalmas útvonalnak gondolta.

Jax már azt is tudta, hogy kivel fog találkozni – még mielőtt Xizor belépett a helyiségbe. Megelőzte ugyanis egy bódító feromonfelhő.

A falleen érdeklődő és izgatott volt, de meglepő módon nem tűnt ellenségesnek. Mindkét kezét feltartotta, mintegy megnyugtató gesztusként.

– Jax, kérlek, tárgyalni jöttem ide, nem pedig azért, hogy harcoljunk.

– Tárgyalni? Nekem úgy rémlik, hogy a legutóbbi találkozásunkkor minden erőddel azon voltál, hogy kinyírj engem... a saját fénykardommal.

– Az akkor volt, most meg most van. Egyébként akkor sem azzal a céllal érkeztem oda, hogy megöljelek. Sokkal többet értél nekem élve, mint halva. De te nem hagytad elfogatni magad, és...

– Beszédesen megvonta a vállát. – Nos, veszélyben volt az életem. Vagy te, vagy én. Ez volt a kérdés. De hidd el nekem, hogy ez nem egy személyes indíttatású ügy. Tisztán üzletről szól az egész. Akkor is, és most is.

– És mi lesz az alkunkkal?

Újabb vállvonogatás következett.

– Te tudni szeretnéd, hogy hová tűnt Vader. Én meg azt akarom, hogy... – Xizor beljebb lépett, majd rátámaszkodott Fabris íróasztalának sarkára, amivel arra kényszerítette a kisebb férfit, hogy nézzen el mellette Jaxre. – Nos, még nem tudom biztosan, hogy mit szeretnék.

– Felajánlottam Fabrisnek itt, hogy egy pironiumrögöt kap tőlem az információért cserébe.

Xizor átpillantott az arkaniai válla fölött.

– Tynónak szegényes a képzelete. Ő a dolgokban hisz. Én az emberekben. Benned például.

– Bennem.

– Te Jedi vagy. Valószínűleg az utolsó a fajtádból. Ritka. Különleges. Erős. Hatalmas. És én szeretem a ritka, különleges, erős és hatalmas dolgokat.

Jax összeszorította az állkapcsát, olyan erővel, hogy már fájt. Mi fog kisülni ebből?

– Hová akarsz kilyukadni?

– Azt szeretném, ha később szabhatnám meg az árat. Én valójában egy... elismervényt akarok. Egy kötelezvényt.

– Másképpen megfogalmazva engem akarsz birtokolni.

Xizor nevetett, de a bőre ibolyaszínű volt az izgalomtól.

– Nem, szó sincs ilyen melodramatikus dologról. Mindössze azt szeretném, hogy később kérhessek tőled valamit, vagy tégy meg nekem egy szívességet, amire akkor nagyobb szükségem lesz, mint egy darab furcsa, fénylő fémre... vagy egy különös, fényt árasztó adathordozóra. Igen, Tyno mesélt nekem a holokronról. És azt hiszem, rá tudnálak venni, hogy aktiváld nekem – mert meggyőződésem, hogy képes vagy erre –, és hogy átadd nekem ezt a tudást. Ki tudja, lehet, hogy végső soron ez az, amit szeretnék. De azt hiszem, nem ma. Ma azt szeretném, hogy a lekötelezettem legyen egy Jedi-lovag.

Jaxnek minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen. A lelke mélyén munkált ez az érzés.

– Nem – mondta, sarkon fordult és távozott a helyiségből.

Nem volt egyetlen tiszta gondolata sem, amíg nem érezhette ismét a hajója viszonylagos biztonságát. Majd miután becsukódott mögötte a fedélzeti nyílás, valósággal szétfeszítették a kérdések a koponyáját.

Vajon Xizor volt az egyetlen forrása? A falleen vigo jóváhagyása nélkül biztosan nem tudna többet kiszedni Fabrisból.

Vagyis ez az út már nem járható.

Vajon elég információ volt abban, amit az arkaniai már elárult neki, ahhoz, hogy tovább menjen?

Nem, távolról sem elég. A Bothai Űr területe nagyobb volt, mint amekkora távolságot Jax képes lehet megtenni, még úgy is, hogy rendelkezik egy Jedi gyakorlott Erőérzékelésével. Vajon Concordián megtudhatna ennél többet? A birodalmi csapatok első hulláma éppenséggel oda ment – lehetséges, hogy ebből valaki már ki is következtette, hová tartanak.

Nem, ez nem valószínű. A rohamosztagosok aligha árulnának el ilyen információt.

És akkor milyen választása maradt? Nem sok.

Sarkon fordult, még egyszer rácsapott a fedélzeti nyílás fedelére, hogy nyíljon ki.

– Jax? – Den ott állt közvetlenül a gépterem előtt. Magas homlokát ráncok barázdálták. – Mi az ábra?

– Még egyszer ki kell mennem. Kérlek, gondoskodj róla, hogy a hajó felszállásra készen álljon! Rendben?

Den tett egy lépést felé.

– Micsoda? Mégis hová mégy? Nem mehetsz vissza ahhoz a bűnözőhöz.

– Nem, ő már egyáltalán nem fontos.

Den kifújta a levegőt.

– Nos, ez megkönnyebbülés számomra. Hát akkor ki fontos?

Jax elmosolyodott. Arckifejezése láttán a sullusti szeme még jobban elkerekedett.

– Ne aggódj emiatt! Ahogy a fickó mondta: ez csak üzlet.

Den figyelte Jaxet, aki végigsietett a leszállórámpán. Tetőtől talpig úgy nézett ki, mint amilyennek egy koréliai kalóznak lennie kell.

Félelmetes.

Árulkodó fémes zajt hallott a háta mögött. Amikor megfordult, I-5 állt előtte az új, félig kész testében, rögtönzött műhelyük bejáratánál.

Ez is félelmetes.

A Nemesis sisakja és alkarja feltűnően eltért a protokolldroid matt ezüstszínű torzójától.

Den szórakozottan megállapította magában, hogy I-5 már lecserélte szabványos optikái egyikét egy olyanra, amelyet Keldabe-ben szereztek be. Ennek valamivel nagyobb volt a reflektora, és izzó borostyánsárga fénnyel világított.

Den már I-Nemesisként gondolt erre az új alakváltozatára, de ezt még nem említette droidbarátjának. Már-már azt kívánta magában, bárcsak inkább azt a LeisureMech egységet választották volna, amely iránt I-5 olyan nagy érdeklődést mutatott.

– Ha jól értelmezem az arckifejezésedet, márpedig biztosan így van, akkor aggódsz valami miatt – állapította meg a droid.

– Te talán nem aggódsz? Azt mondja, hogy Tyno Fabris eltűnt a színről, de továbbra is van valami köze a Fekete Naphoz. Érzem, hogy így van.

– Mondta talán, hogy találkozni fog valakivel, aki a Fekete Nap tagja?

– Kihallgattad a beszélgetésünket... tudod, hogy mit mondott. Olyan... óvatosan fogalmazott. Márpedig ha Jax egyszer megválogatja a szavait, úgy gondolom, minden okod megvan rá, hogy aggódj. – Den megrázta magát. – Szerinted mit kellene tennünk ezek után?

– Azt hiszem, fel kell készülnünk arra, hogy elinduljunk. Kezdd el a felszállás előkészítését! – A droid megfordult, és visszagurult a műhelybe.

Den most valahogy nem érzett kedvet ahhoz, hogy elnevesse magát.

– És te most mit akarsz tenni? – szólt utána.

– Álruhát öltök és elindulok egy kis felderítésre.