Második

fejezet

Heves vitát folytattak arról, hogy milyen útvonalon utazzanak a Dantuinra. Laranth és I-5 amellett kardoskodott, hogy irány egyenesen a Vad Űr, ahonnan pedig Myto Nyilát vegyék majd célba. Tuden Sal és Thi Xon Yimmon azonban azon az állásponton volt, hogy inkább egy szokványosabb megoldást választva egy nagy forgalmú kereskedelmi útvonalon haladjanak.

Myto Nyila valójában egy keskeny légifolyosó volt, amely a galaxis határvidékéről közvetlenül vitt tovább a Dantuinhoz – igaz, hogy egy instabil szakaszon keresztül, amelynek szeszélyességét egy kiszámíthatatlan természetű bináris csillagrendszer gravitációs hullámzásai okozták. Ez utóbbit a pilóták egyszerűen csak „az Ikrek” néven emlegették. A csillagrendszeren való áthaladás egyetlen előnyét az jelentette, hogy a körülötte kialakult, szeszélyesen változó erős mágneses mezők jótékonyan leplezték a mellette elhaladó hajó mozgását és manővereit. Ha az ellenség már ott liheg a nyakában, egy kiváló pilóta – elvben legalábbis – egérutat találhat magának itt úgy, hogy behatol az Ikrek gravitációs spiráljába, majd egyszerűen kipottyan a hipertérből. Ez önmagában is elég ahhoz, hogy radikálisan módosítsa addigi pályáját, és amikor kilép innen, már egészen más irányban folytathassa útját, miközben üldözője még azon töri a fejét, hogy hová tűnhetett a szeme elől.

Myto Nyilának puszta említése is elég volt ahhoz, hogy Tuden Sal ráncolja a homlokát. Amikor előállt a javaslattal, hogy a Bandomeer nevű bolygón kössenek ki, Laranth csak meresztgette a szemét.

– Nézd, Sal, Bandomeeren továbbra is nagy erőkkel vannak jelen a birodalmiak – érvelt. – Tavaly óta, amikor is Vader elfojtotta a bányászok lázadását, a császár árgus szemmel figyeli, hogy mi történik ott.

– Éppen ezért senki sem számít arra, hogy pont ott fog kikötni egy veszélyes felforgatókkal teli hajó – vetette ellen Sal. – Legfeljebb úgy kezelnék a Far Rangert, mint egy újabb teherszállítót, amely a szokásos rutint követi a Birodalom egyik kikötőjében.

Thi Xon Yimmon végül eldöntötte a vitát.

– Mi lehetne kevésbé feltűnő, mint egy teherszállító, amely megáll a szokásos kikötőkben? Én igazat adok Salnek. Ha valakinek mégis szemet szúr a Far Ranger, és feltételezi róla, hogy több, mint aminek látszik, bizonyára sikerül eloszlatnunk ezt a gyanúját, ha mindannyian csak annyit teszünk, hogy a kikötőkben kirakodunk, illetve felvesszük az újabb rakományt.

Így jutottak el tehát ide, a nagy forgalmú Hydia útra, kifelé tartva a Vállalat Szektor irányába... csakhogy nem szerepelt az elképzeléseikben, hogy ilyen távoli helyre elvetődjenek. Úgy tervezték, a Bandomeeren megállnak, majd rövid megbeszélést folytatnak az ottani, kialakulóban lévő ellenállási mozgalom sejtjeivel, és aztán odébbállnak. Felkeresik még a következő helyeket is: Botajef, Celanon, Feriae Csomópont és Toprawa. Az utóbbin kikötve felveszik a kapcsolatot az antari szektorőrök még életben maradt tagjaival.

A szektorőrök, akiket a császár valamivel kevésbé becsmérelt, mint a Jediket, eltűntek ugyan a Birodalom látóteréből, de ez távolról sem jelentette azt, hogy meghaltak. Jax Pavan a lelke mélyén remélte, bár ez a remény halovány volt, hogy talán ugyanez áll a Jedikre is. Lehet, hogy mégsem ő az utolsó írmagjuk, mint ezt gyakran gyanította.

A Bandomeeren valóban számolni kellett a birodalmiak jelenlétével. Akadt ott ugyanis egy-két inkvizítor, ami azt jelentette, hogy Jaxnek és Laranth-nak a Far Ranger fedélzetén kellett maradnia, mégpedig alvó állapotban. I-5 és Den csinálta végig a színjátékot, amelyre szükségük volt ahhoz, hogy csereüzlet útján ionithoz jussanak, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült kapcsolatba lépniük és információt cserélniük a Ostorcsapás-mozgalom bandomeeri megfelelőjének tagjaival.

Az ionit különleges tulajdonságokkal rendelkező anyag volt – semlegesítette a töltést, amellyel kapcsolatba került, legyen az akár pozitív, akár negatív előjelű –, és ennek köszönhetően ideálisnak bizonyult a pajzsgenerátorok és a kommunikációs hálózatok hatástalanításához. Hatékony alkotóeleme volt továbbá a fegyvereknek is, ami igen értékessé tette az ellenállók szemében.

Érc- és nemesfém rakományával megpakolva a Far Ranger ismét felemelkedett, és folytatta útját: több kikötőben is megállt egy időre a Hydia út mentén, és az utolsó szakasz megtételekor elég ionitot szállított ahhoz, hogy kielégítse toprawai szövetségeseik szükségleteit.

Tíz nappal azután, hogy elhagyták a Coruscantot, megérkeztek a Toprawára, ahol megálltak egy időre, mielőtt kissé visszaléptek, hogy úton a Dantuin felé kövessék a Thesme-pályát. A Toprawa olyan világ volt, ahol a mérsékelt éghajlati övét buja erdők borították. Fák vettek körül minden egyes kikötőt és katonai állomást. A kis űrkikötő, ahol leszálltak, Big Woolly város külterületéhez tartozott, amely egy nagyobb szárazulat hűvös klímájú északi nyúlványain terült el. A Big Woolly, vagyis Nagy Bolyhos név, mint Jax megtudta, a fenyőerdőkkel borított közeli hegylánc puha formáira utalt. Úgy döntöttek, elkerülik a központi dokkokat, és inkább egy nyitott leszállóhelyen kötöttek ki, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek.

Már közeledett a napnyugta, amikor Jax kiszállt a Far Rangerről. Hatalmas, tűlevelű fák karéjában találta magát, amelyek édescsípős illata elnyomta az űrkikötő jellegzetes fémes szagait. Teljesen a hatása alá került az erdőből áradó életerőnek és elevenségnek. Közel sem volt olyan fennkölt látvány, mint a vukik hazája, Kashyyyk növénytakarója, sem pedig olyan buján sűrű, mint az esőerdők a Rodián, de élettel töltötte meg az űrkikötőhöz tartozó épületeket. Felvillanyozó élmény volt, és ugyanakkor megnyugtató is, és Jax egy pillanatig azt kívánta, bárcsak itt maradhatnának – kivétel nélkül mindannyian –, és kinevezhetnék a Toprawát az új központjuknak.

– Fenségesek, nemde? – Yimmon ott volt mellette. Tekintete a tartósacél leszállópálya túloldalára tapadt, ahol rozsdabarna kérgű és zöldeskék lombkoronájú fák álltak őrséget. Most aranysárgás árnyalatban játszottak a bolygó egyre lejjebb ereszkedő napjának fényében. – És elképesztő, hogy ilyen hatalmas és ellenálló lények, mint azok a fák ott, elég ruganyosak ahhoz, hogy könnyedén hajladozzanak a szélben.

Jax is megcsodálta az őket körülvevő faóriásokat. Mélyen gyökereztek, ősrégiek voltak és erősek. A természet magasabb rendű erőivel álltak kapcsolatban, mégis meg-meghajoltak és hullámoztak a szél és az időjárás láthatatlan akaratára. Úgy érezte, van ebben valami tanulságos.

– Irigylem a szektorőröket a fővárosuk miatt – sóhajtott Yimmon. – Bár a Dantuin sem rossz hely.

Jax elmosolyodott.

– Az otthonodra emlékeztet?

A cereai bólintott.

– Ilyen magas fákat ritkán láttam a szülőhazámban. Van itt valamiféle rezgés... ami mámorító.

Jax kénytelen volt igazat adni neki. A hűvös, párás levegő hódító volt. Mélyen magába szívta. Arra az illatra emlékeztette, amely a parányi miisai-fából áradt, amikor megcirógatta ujjaival... vagy az Erővel az ágait...

– Azt rebesgetik – szólalt meg Yimmon –, hogy az Erő áramlik az ilyen és hasonló erdők nedveiben.

– Kik állítják ezt? – kérdezte Laranth, miközben kilépett a leszállópályára, hogy szemügyre vegye a toprawai tájat.

– Ki-Adi-Mundi, például – felelte Yimmon. Ki-Adi cereai volt, a Jedi Tanács tagja, aki számos kulcsfontosságú csatában vezette a Köztársaság Nagy Hadseregét. A 66-os parancs erőszakossága és árulása miatt kellett meghalnia. Thi Xon Yimmon szemében ő volt az első számú példakép.

Laranth elmosolyodott. Jax tudta, mi jár a fejében: meglepőnek találta, hogy még egy olyan hősies kiállású férfinak is van példaképe, mint amilyen Yimmon.

– Nos – szólalt meg Laranth –, ha Ki-Adi tábornok egyszer ezt állította, akkor úgy is van.

Kinyújtotta kezét a fák felé és lehunyta a szemét, mintha így akarna meggyőződni saját példaképe szavainak igazságáról.

Jax kíváncsiságtól hajtva szintén kinyúlt az Erő szálaival, végigtapogatta az erdő szegélyét, cirógatta az ágakat és gallyakat, kitapintotta a kéreg és a tűlevelek textúráját, megízlelte a nedvük életerejét.

Igen. Ott volt – az Erő energiájának selymes szövete. Mint egy halk, duruzsoló hang, a felszín alatti vibrálás, a fény barátságos lüktetése. Csodálatos volt. Hűvös és mély, amilyenek az árnyékok...

Árnyékok.

A gondolatai kavarogtak. Érzett-e valamit, egy remegést, vagy akár csak a legkisebb vibrálást is, amely nem az erdőé?

Jax lehunyta, majd kinyitotta a szemét, és körülnézett a leszállópályán. Mindössze néhány méterrel odébb egy másik jármű épp ekkor húzta be a rámpáját, és felpörgette a motorjait. Lehet, hogy ez okozta a toprawai zöldellő természet energiájában érzett hullámzást.

– Itt fogunk álldogálni egész éjjel, és csodáljuk a látványt? – I-5 elhagyta a hajót. – Azt hittem, arra készülünk, hogy felvegyük a kapcsolatot egy fontos ügyféllel.

– Igen, a nap már lemenőben van – szólalt meg Den. – Nem úgy volt, hogy egy hölggyel fogunk találkozni itt egy bizonyos érc miatt?

Jax bólintott. A futólagos, természetfölötti érzéki benyomásra gondolt, amelyet az imént tapasztalt meg, és arra jutott, hogy ez biztosan egy örvény vagy utórezgés lehetett.

– Rendben. Laranth és én felvesszük a kapcsolatot. I-5, lennél szíves előkészíteni a szállítmányt a kirakodáshoz...

– Vedd úgy, hogy már meg is történt.

Jax és Laranth álruhában indult el Big Woolly felé. A kisváros az űrkikötő körül alakult ki. Holdsarló alakban sűrűn beépült lakóépületek és üzletek alkották, és legyezőszerűen terült el középpontja, a kikötő körül. A legszélesebb szakaszán mintegy öt kilométer széles lehetett. A fogadó, amelyben találkozniuk kellett kapcsolattartójukkal, a sarló északi csúcsánál állt, egy ívben futó sugárút mentén, amelynek üzletei főleg a kereskedők kiszolgálására létesültek. Megfelelő találkozóhely volt a sikeres hajótulajdonosok és kereskedők számára. Jax és Laranth éppen ezért olyan álruhát öltöttek, hogy észrevétlenül belesimuljanak ebbe az ügyfélkörbe.

Jax, aki rászabott műselyem öltönyt viselt, csillogó fekete csizmával, pont úgy festett, mint egy sikeres teherszállító-kapitány. Laranth, azt a látszatot keltve, hogy Jax üzlettársa, olyan hosszú és bő szabású áttetsző köpenyt öltött magára, amelynek alapján a kereskedő-klán tagjai közé sorolhatták. Csengővel díszített élénk narancssárga fejfedőt viselt, amelynek lelógó lapjai jótékonyan eltakarták csonka bal lekkuját, és segítettek lepleznie az érzéseit is. Ez a testrésze tűzharc során sérült meg, és azóta olyan különleges ismertetőjegye volt Laranth-nak, amelyet rendszerint nem volt hajlandó takargatni. Most azonban életbevágóan fontos, hogy eltitkolja kilétét, és senki se láthassa árulkodó színeváltozásait. A sugárvetőit elrejtette. Jax a saját fénykardját I-5-nél hagyta. Ez nem az a hely, ahol az ember mutogathatja, hogy fegyvert visel, azt pedig végképp nem szerette volna, hogy valaki gyanakodni kezdjen arra, hogy Jedi.

Laranth a fejdísze részeként egy medaliont is viselt: ez – hasonlóan a lekkuját takaró lapokhoz – több volt, mint egyszerűen csak dísz. Egy pecsét volt, amely csak a kiszemelt célpont, azaz egy antari szektorőr számára bírt jelentéssel.

Beléptek a Mossy Glen fogadó tágas termébe, és körülnéztek. Jax elmosolyodott. Egészen más volt belépni ide, mint Silhez, ahol mindenki igyekezett minél jobban szemügyre venni a jövevényeket, mégpedig lehetőleg feltűnés nélkül – vagy a Ploughtekai piactérről nyíló Twilight kocsmába, ahol a jelenlévők egy emberként fordultak az újonnan érkező felé, hogy felmérjék, rendelkezik-e olyan képességgel, amelyet valamilyen módon kihasználhatnának. Bizalmatlanul pillantgattak rájuk, Jax érezte, hogy egy pillanatig csodálattal adóznak fizikumuk látványának, de nem fedezett fel rossz szándékot a tekintetükben.

Az értelmes lények sokfélesége semmilyen szempontból nem volt különös figyelemre méltó – különböző formájú élőlények voltak, akik vagy tucatnyi világból származtak, bár közülük az ember telepesek képviseltették magukat a legnagyobb számban. Mindannyian jólöltözöttek és ápolt külsejűek voltak – a saját fajtájukhoz képest –, és úgy tűnt, mindannyian nagy élvezettel étkeznek: ettek-ittak, nevetgéltek vagy alkudoztak.

Laranth fürgén, gyakorlatias tekintettel felmérte a helyiséget, aztán elindult egy lépcsősor felé, amely a második szint gyér fénynyel megvilágított helyiségeihez vezetett. Odafent minden csöndesebb volt és sötétebb is. Lobogó fényű kis lámpások világítottak az asztalokon, a helyiség távolabbi végében egy hatalmas kandallóban tűz égett, táncoló árnyékokat és fényeket rajzolva minden felületre. Mivel megállás nélkül mozgásban voltak, nem lehetett azonosítani az árnyakat.

Kiismerhetetlenség. Jaxet most egyszerre csak zavarni kezdte ez a benyomás, de nem volt ideje azon gondolkodni, hogy mi lehet az oka. Érezte, hogy valamelyest megváltoztak Laranth energiái: ebből arra következtetett, hogy most már éberebben figyelt, mint addig. A nő áthaladt a helyiségen, egyenesen a nagy kandalló jobb oldalán álló félkör alakú boksz felé tartva. Jax követte.

Egy nő üldögélt a bokszban. Egyszerű hosszú felöltőt viselt szintetikus szőrmegallérral és mandzsettával. A haja hátrafésülve, csigába tekert feszes fonatban pihent a tarkóján, szürke szeme élénk volt, a tekintete kritikus. Jax gyanította, hogy a kabátja alatt több fegyvert is rejtegethet.

Laranth oldalra hajtotta a fejét.

– Üdvözöllek. Ugye, Aren Folee-hoz van szerencsém?

– Úgy van – felelte a másik nő, és kissé biccentett. – Te pedig...

– Pala D’ukal vagyok – felelte Laranth. – Ő pedig a társam, Corran Vigil.

Folee biccentéssel üdvözölte Jaxet. Az arckifejezése mindössze udvarias érdeklődést fejezett ki, semmi egyebet.

– Üzenetet hoztunk egy közös barátunktól. Egy cereai úriember, akit nemrégről ismersz a Birodalmi Központból.

Folee szeme felcsillant.

– Hogy van?

– Jól. Elismerően beszélt rólad, és azt javasolta, hogy kössünk üzletet.

Folee a vele szemközti két székre mutatott.

– Foglaljatok helyet, kérlek.

Mindketten beültek hozzá a bokszba.

– Mennyire bizalmas természetű a kapcsolatunk? – kérdezte Jax és körülnézett a rafináltan megvilágított helyiségben.

Folee nem válaszolt azonnal. Felemelte a kezét, és tenyerébe zárta a medaliont, amelyet egy vastag fémláncon viselt a nyakában.

– Most nagyon – felelte. – Fontos, hogy ha valaki hallgatózik, akkor csak egy üzleti tárgyalás halálosan unalmas részleteit hallhassa, és ne következtethessen másra a beszélgetésünkből. Úgyhogy egy kis szakmai tereferével kellene kezdenünk, hogy legyen mit betáplálni a párbeszéd-generátorba.

Jax érdeklődéssel hallgatta. Hallott már mindenféle szóbeszédet a megfigyelésgátlóról, amellyel a jelek szerint most szűrték őket. Az eszköz ionit áramkörének nem az volt az első számú feladata, hogy zavaró jeleket sugározzon, hanem részekből összerakott párbeszédeket, amelyekhez valódi dialógusokat használtak fel nyersanyagként. Mindössze arra volt szükség ehhez, hogy a beszélők beszédfoszlányait elég sok ártalmatlan zajjal keverjék össze ahhoz, hogy megtévesszék vele a potenciális lehallgatókat. A készülék kiszűrte a programozott kulcsszavakat és kifejezéseket, de nem zavarta a lehallgató- és megfigyelőrendszereket.

– Mi sem lehetne könnyebb ennél – szólalt meg Laranth. – Történetesen van egy rakodóterünk, amelyben elég sok ionitot szállítunk ahhoz, hogy elég legyen egy egész legénységnyi spiclinek.

– És mit kértek cserébe ezért?

– Először is egyet a szép medalionok közül, amelyeket viselsz – felelte Laranth. – Nagy hasznát vennénk ennek a technológiának odahaza.

– Ezenkívül információt is – szólalt meg Jax. – A Birodalom jelenlétéről ebben a szektorban.

Folee fintorgott.

– Nos, jelen vannak, vagy legalábbis a söpredékük. Sikerült meghiúsítaniuk a legutóbbi nagyszabású tervemet. Komoly érvágást okoztak nekünk. Anyagi és emberi erőforrásainkat is megtizedelték.

– Értem – bólintott Jax. – Minket is értek veszteségek... az igazat megvallva, éppen ez az oka annak, hogy közös barátunk most áthelyezi a műveleti bázisát.

– Mégpedig hová?

– Ahogy ezt bármelyik pilóta mondaná: térjünk a tárgyra! – Jax egyik ujjával rajzolt az asztallapra. Egy hosszú átlós vonalat húzott, a végét határozott koppintással jelölte ki.

Folee ráncolta a homlokát, majd bólintott, jelezve, hogy érti.

– Bármelyik pilóta tudná, hogy a Dantuin az a bolygó, amelyik Myto Nyila „hegyénél” van.

Felnézett, elcsípte az egyik pincérdroid tekintetét, hogy italt és némi harapnivalót rendeljen tőle, amire feltétlenül szükség van egy komoly és szívélyes légkörben zajló üzleti tárgyaláshoz.

Amikor a droid elgurult a rendelésükkel, a szektorőr odahajolt Jaxhez és Laranth-hoz, és előbb egyikük, majd másikuk arcát figyelte.

– Azt jelenti ez, hogy már közel járunk ahhoz, hogy összehangolhassuk erőfeszítéseinket és együtt lépjünk fel a vetélytársainkkal szemben?

Őszinte volt a kérdése, valójában a benne munkáló mély és zsigeri csalódottság szólt belőle. Bár látszólag könnyedén beszélt anyagi és humán erőforrásaik megsemmisüléséről, Aren Folee valódi érzései távolról sem voltak felszínesek.

Jax összenézett Laranth-tal.

– Talán közelebb kerültünk ehhez. Legalábbis igen közel járunk ahhoz, hogy összehangoltabban léphessünk fel. Többek között ezért is szorgalmazta az áttelepülést közös barátunk. A hely, ahol az ő bázisa volt...

– Egyre jobban ártott az egészségének – fejezte be a mondatot Laranth. – Időnként nehézségekbe ütközik a szatellit-szervezetekkel való kommunikáció. Bár ami azt illeti, hogy megpróbáljunk eltűnni szem elől...

– Vagy beleolvadjunk a tömegbe – tette hozzá Jax. – Sajnos, a mi... vetélytársaink tesznek róla, hogy ezt alaposan megnehezítsék számunkra.

Folee töprengve bólintott.

– Itt nem ütközik akadályokba a kommunikáció. Jól működő rendszerünk van, amely elég hatékony. Ám ami a térségben folyó... hm... vetélkedést illeti... az időnként kifejezetten erőszakossá fajul. Nem is olyan régen például a vetélytársaink elözönlötték hajóikkal a kereskedelmi útvonalat, amely innen a Telos-rendszerhez vezet. Nem kispályások. Nagyságrendekkel többre képesek, mint mi, kis szektorőrök. Úgyhogy ha csak szerény méretűek a rakodótereitek...

– Azok – mondta Laranth és Jax egyszerre.

Folee elmosolyodott.

– Akkor azt tanácsolom, hogy egy tapodtat se menjetek tovább a Hydia úton. Ez a hely ugyanolyan alkalmas arra, hogy újratervezzétek az útvonalatokat.

Miután megkapták a megrendelt ételt és az italt, úgy tettek, mintha minden figyelmüket lekötné az evés-ivás, mielőtt folytatták a megbeszélést. Megállapodtak arról, hogy annyi ionitot fognak kirakodni, amennyire toprawai szövetségeseiknek csak szüksége lehet.

– Ezen az útvonalon jöttök majd visszafelé? – kérdezte Folee, miután megbeszélték teendőiket.

Jax felnézett, és csak azután válaszolt, hogy a tekintete egy pillanatra találkozott Laranth-éval.

– Nem így tervezzük. Úgy gondoltuk, hogy visszafelé menet majd egy rövidebb útvonalon közelítjük meg a Birodalmi Központot.

Folee szürke szeme elkerekedett.

– Ti vissza akartok menni a Birodalmi Központba? Mégis miért?

– Vannak ott bizonyos... érdekeltségeink. De ez aligha meglepő számodra – fejtegette Jax. – Vannak ügyleteink, amelyeket intézni kell...

– És az emberek számítanak ránk – tette hozzá Laranth.

– Tudjátok, itt is számítanának rátok – mondta Folee. – Nekem is jól jönne néhány szövetséges, aki olyan képességekkel rendelkezik, mint ti...

Ezzel a kijelentéssel sikerült felkeltenie Jax érdeklődését.

– Olyan képességekkel, mint mi? – kérdezett vissza.

– Nyilvánvaló, hogy mindketten kapcsolatban álltok az Erővel. Korábban már értesültem róla, hogy közös barátunk együttműködött egy párral, akik különösen tehetséges Erőhasználók voltak. A császár rendkívül érdekesnek találta őket. Ha jól sejtem, ti ketten vagytok ez a bizonyos pár.

Jax Laranth-ra nézett. Lehet, hogy Aren Folee Erőérzékeny? Megfordult a fejében, hogy próbára tehetné, de gyorsan elvetette az ötletet, hiszen a nő azonnal észrevenné ez irányú próbálkozásait, ha elég fogékony az Erőre ahhoz, hogy ez a képessége akár áldás, akár átok lehessen. Ha pedig nem az, akkor eleve semmi értelme erőfeszítést tennie.

– Miből jutottál erre a következtetésre? – kérdezte.

– Először is abból, hogy úgy hallottam, az egyik ilyen különleges Erőhasználó egy twi’lek.

– És másodszor?

Folee nevetett.

– Kettőtök kommunikációjában mindig van valami mögöttes tartalom – felelte. – Kimondatlan marad mintegy a fele mindannak, amit közöltök egymással. És kölcsönösen kiegészítitek egymás mondanivalóját. – Mintha hirtelen kijózanodott volna. Közel hajolt hozzájuk. – Komolyan mondom. Nagy hasznotokat vennénk itt. Ez a hely a legjobb a létező világok közül. Ez nem túlzás. A szó szoros értelmében véve az. Egy kereskedelmi főútvonal mentén fekszünk, úgyhogy elég nagy a forgalom a hajóink és a különleges szállítmányaink fedezéséhez, ugyanakkor elég távol vagyunk a galaxis középpontjától ahhoz, hogy a Birodalom ne fordítson külön figyelmet ránk. Mi csak egy távoli kereskedelmi központot jelentünk számukra. Úgyhogy teljes lelki nyugalommal állíthatom, hogy sokkal több minden zajlik itt, mint amit a Birodalom szeme lát. Kiterjedt föld alatti hálózatunk van. És ezt szó szerint értsétek.

Lesütötte a szemét, tekintetét a padló léceire szegezte, majd ismét rájuk nézett.

– Nos, mit gondoltok? Jól hangzik eddig?

Laranth hátradőlt a széken.

– Persze – felelte. – Csakhogy...

– Csakhogy – folytatta Jax – most, hogy a barátunk eltűnt a színről, valakinek kezébe kell vennie az irányítást a Birodalmi Központtal.

– És ez a valaki csakis te lehetsz, senki más?

Fogós kérdést fogalmazott meg. Jax kénytelen volt elismerni, hogy az utóbbi néhány hét folyamán nemegyszer feltette már magának ugyanezt a kérdést. És azt sem tagadhatta, hogy kifejezetten vonzó helynek találta Toprawát. A szeme sarkából Laranth-ra pillantott, aki merev testtartással ült. Annyira magába zárkózott, mintha falat emelt volna maga köré. Jax most az egyszer nem tudta volna megmondani, mi járhat a fejében, de gyanította, hogy dühítette a felvetés, miszerint fel kellene adniuk a Coruscanttal kapcsolatos terveiket.

Jax ismét Folee-ra nézett, és sajnálkozva mosolygott rá.

– Attól tartok, igen – felelte végül.

– Ezek szerint... te meg én be tudjuk fejezni egymás félbehagyott mondatait – jegyezte meg Laranth Jax mellett haladva, miközben ráérősen lépdeltek visszafelé a hajóhoz.

Jax elmosolyodott.

– Úgy tűnik, így van – mondta.

– Legközelebb már egymás tányérjából fogunk enni.

Szótlanul lépdeltek tovább egészen addig, amíg fel nem tűnt előttük az űrkikötő.

Laranth törte meg a csendet.

– És mi a véleményed Folee ajánlatáról?

– Arra gondolsz, hogy helyezzük át ide a bázisunkat? – Jax vo-nogatta a vállát. – Nem látom, hogyan lehetne kivitelezni. Az Ostorcsapásnak szüksége van ránk Coruscanton.

– Valóban? – kérdezte Laranth, és úgy fordult Jax felé, hogy szembenézhessen vele. – Nem lehet, hogy többet tehetnénk az ügyért itt, ahol javában szerveződnek a csapataink? Én úgy látom, jelenleg itt húzódik a front. Ez az a hely, ahol az ellenállás valódi erőt képviselhet a galaxisban.

Jax meghökkenve hallgatta. Ez nem arra a Laranth Tarakra vall, akit ismert. Laranth-ra, aki rendkívül lojális, a becsület és kötelességtudat bajnoka. Jax bizonytalanul nevetett.

– Ki vagy te tulajdonképpen? És mit műveltél Laranth-tal? – kérdezte.

Laranth türelmetlenül legyintett.

– Ne viccelj, Jax! Úgy érzem, mintha Coruscanton bezárulnának körülöttünk a falak. Kezdenek kiismerni minket. És hamarosan rájönnek, miféle helyzetekben vagyunk érintettek. Milyen emberekért fogjuk kockáztatni az életünket azzal, hogy segítünk nekik. Coruscanton hamarosan rájönnek, mivel tudnak lépre csalni minket... hogyan tudnak a közelünkbe férkőzni...

Jax az űrkikötőt sötét falként határoló fasort pásztázta. Milyen egyszerű... És természetes. Itt igazi talajt tapodhat a lába. Érzi a fű és a tűlevelű fák illatát, a szél megszokott suttogását. Coruscant a maga hangáradatával és energiáival – fényekből és árnyékokból rajzolódó szabálytalan, sőt kaotikus mintázataival – most egyszerre fojtogató helynek tűnt. Olyan érzés volt, mint egy méhkaptárban lakni. Nincs távolság közötted és a másik személy között... aki lehet akár egy birodalmi kém is, aki azt az utasítást kapta, hogy ejtsen foglyul téged, vagy oltsa ki az életedet. Ha az Erőérzéked nincs ráhangolva a veszélyszintre a nap minden egyes percében, akkor bizony érhetnek még váratlan meglepetések.

Térjen hát vissza Toprawára, és lépjen szövetségre az antari szektorőrökkel? Használják talán Toprawát bázisként ahhoz, hogy megtalálják a többi Jedit – már amennyiben egyáltalán léteznek még –, és felépítsenek egy új Rendet? Menjen vissza tehát Toprawára... Laranth társaságában?

Jax ismét a nő arcát fürkészte. Amikor találkozott a tekintetük, úgy érezte, ez az, amire vágyik, mégpedig a józan észnek ellentmondva. Visszatérni ide vele együtt, és elvegyülni a föld alatti hálózatban. A vágy egyre erősödött benne, és már-már hatalmába kerítette.

De csak majdnem.

Vett egy nagy levegőt, és kifújta magából ezt az érzést.

– Nem hagyhatjuk ott Coruscantot, Laranth.

– Tuden Salről kiderült, hogy igazi kincs – érvelt Laranth. – Intelligens, ért a politikához, ambiciózus...

– És továbbra is úgy gondolja, hogy jó ötlet megölni Palpatine-t.

Ez megállásra késztette a nőt.

– Te talán nem szívesebben lennél odakint? – kérdezte éles hangon. Hátravetette a fejét, és feltekintett az éjszakai égboltra. Miriádnyi csillag szikrázott odafent. A halványabban világító széles sáv pedig, amely valójában a Galaktikus Mag volt, úgy csillogott, mint egy fényfolyó.

– Ez... – Jaxnek elállt a szava. – Most nem arról van szó, hogy mit szeretnénk mi ketten, Laranth. Hanem arról, hogy mire van szüksége a galaxisnak. Meg kell szabadulnia a sötétségtől.

Laranth jól láthatóan remegett.

– Hiszel abban, hogy ez valóban bekövetkezhet? – kérdezte.

Jax közelebb lépett hozzá, és mindkét kezét a vállára tette.

– Valami baj van, Laranth?

A nő dühösen lerázta a válláról a kezét.

– Az ég szerelmére, Jax! Csak egyvalamit mondj, ami rendben van!

– Te? És én? A kapcsolatunk az Erővel? – Jax mosolygott. Vagy legalábbis mosolyogni próbált. – A tény, hogy tudjuk, mire gondol a másik és ki tudjuk egészíteni egymás mondandóját?

Laranth vett egy nagy levegőt, majd kifújta, és megrázta a fejét. A mozdulattól csilingelni kezdtek a parányi harangok, amelyek a fejcsápja takaróját szegélyezték.

– Bocsáss meg, kérlek... Én csak... úgy érzem, kelepcébe kerülünk, ha visszamegyünk Coruscantra. – Fejét a leszállópálya felé fordította, és elindult. – Menjünk, nézzük meg, összekészítették-e már az ionit-szállítmányt a kliensünk számára!

– Rendben – mondta Jax és követte.

Talán mégis itt az ideje, hogy fontolóra vegyék: keressenek-e új műveleti bázist maguknak.

A Far Ranger az orrát a Ciutric felé fordítva hagyta el Toprawát, majd számos óvatosan megtett közbülső ugrást beiktatva megérkeztek a Dantuinra. Jax vezette a hajót egészen addig, amíg el nem érték a Ciutric-rendszert. Azt követően módosította az útvonalat, és átadta a kormányt I-5-nek, hogy visszavonulhasson a kabinjába.

A miisai-fa egy oszlop tetején pihent a fényforrás alatt. Jax leterítette elé a padlóra a szőnyeget, amelyen meditálni szokott, és törökülésbe helyezkedett rajta. Mély lélegzetet vett, majd figyelmét a fára összpontosítva, tekintetével követte elegánsan ívelő törzse és ágai vonalait. Amikor behunyta a szemét, továbbra is maga előtt látta a fa képét – a spirálisan kanyargó törzset, a felfelé nyúló ágakat, a tűlevelek szúrós energiáit. Halványzöld fényből rajzolódott ki a látvány a szemhéja mögött, mint valami szellemkép, amely beleégett a retinájába.

Nincsenek érzések, csak a lelki béke létezik.

Béke és nyugalom. Most mélyre kellett merülnie értük, lehatolva az érzései iszaprétege alá, amelyeket azóta próbált kordában tartani, hogy eldöntötték: elviszik Yimmont Coruscantról. Jax most döbbent csak rá, hogy ezt a döntést a kudarc jeleként értelmezte. Időről időre úgy érezte, mintha folyamatosan visszakoznának – mintha futva menekülnének a császár elől. Vader elől.

Önmaguk elől...

Nincs tudatlanság, csak a tudás létezik.

Nem. Pontosan tudta, hogy valójában nem menekülnek. Az a tény ugyanis, hogy a Birodalom egyre nagyobb nyomást próbált gyakorolni rájuk, éppenséggel a sikerük bizonyítéka volt. Most, hogy már új központjuk van, Thi Xon Yimmon sokkal szabadabban és nyugodtabban szervezheti az ellenállást, amely ennek köszönhetően méltóbbá válik majd erre a névre. Jax úgy érvelt magában, hogy odakint sokkal több lehetőségük nyílik majd szövetségre lépni az ellenállás más sejtjeivel is, amelyek hasonlóak a Toprawán működőhöz.

Nincs szenvedély, csak a lelki béke létezik.

Toprawa.

Úgy tűnt, Aren Folee világa ez. A derűs nyugalomé. Jax kénytelen volt elismerni, hogy vonzónak találta az ajánlatát, hogy maradjanak itt, és működjenek együtt az antari szektorőrökkel. Nem, nem is vonzó volt a felvetése – több annál. Egyenesen csábító.

Nincs káosz, csak a harmónia létezik.

Jax kordában tartotta a gondolatait. Az Ostorcsapásnak arra volt szüksége, hogy ott maradjon Coruscanton – és, jelenleg legalábbis, a saját érdeke és Laranth-é is ezt diktálta. Talán majd később... Ha Laranth-nak és neki, valamint a többieknek sikerül gondoskodniuk saját utánpótlásukról. Miután már megnyerték a csatáikat, és többé-kevésbé helyrebillent az Erő egyensúlya.

Nincs halál, csak az Erő létezik.

Lehunyt szemhéja mögött a miisai-fa látványa továbbra is perzselte a retináját. Érezte, micsoda paradoxon, hogy ez a parányi példány a maga törékeny kis ágaival közeli rokonságban áll a Big Woolly űrkikötőt körülölelő erdő toronymagas szálfáival. Mindegyik a talajból és a napból meríti az energiát. És ugyanúgy pulzál bennük az életerő. Az is közös még bennük, hogy egyszerre erősek és hajlékonyak.

Most döbbent rá, hogy ez a felismerés tanulságot is jelent számára. Próbálta mederben tartani a gondolatait, és arra összpontosítani, hogyan érzékelte az erőt, amikor ott állt a toprawai fák karéjában. Gyökeresen más volt ugyanis ez az élmény, mint rendes körülmények között: ott és akkor olyannak „látta”, mint egy különféle energiákból szövődő hálót, amelyben ő maga is létezett. Amikor pedig használta ezeket az energiákat, szálakként vagy szalagokként érzékelte őket, amelyek a lénye belsejéből ágaztak szerteszét, hogy kapcsolatba kerülhessenek a világmindenség anyagával.

A Toprawán azonban másként tapasztalta meg az Erőt: olyan volt, mintha egy világ szívéből folyt volna, áthaladva valamennyi hatalmas kiterjedésű erdő artériáin, majd tovább, az oxigénnel együtt távozva kilépne a légkörbe. Lelki szemei előtt megjelentek a fák – ezek a pompás, óriás termetű példányok gyökereikkel a földbe hatolva, ágaikkal az ég felé nyújtózva: egyszerre voltak mozgásban és álltak mozdulatlanul.

Most hirtelen végtelen nyugalom áradt szét Jax Pavanban. Erőérzékét megnyitotta a miisai-fa felé, amely ott pihent a földdel teli cserépben. Látta és érezte is – az Erő egy végtelen kútból táplálkozva fakadt, a fa karcsú törzsén végighaladva továbbáramlott, a kecsesen ívelő ágakban folytatta útját, majd kilépett a növényből az éterbe.

Jax mély lélegzetet vett, tudata ott lebegett a felismerés határán. Egy visszhangot érzékelt a szavakkal kifejezhetetlen béke és nyugalom pillanatában, amikor – hónapokkal korábban – egy röpke pillanatra megérinthette a Kozmikus Erőt. Érezte a kavargását az ereiben és az artériáiban, és kétségbeesetten vágyott rá. Megpróbált tovább nyújtózni a felismerés felé, amely ott volt, épp karnyújtásnyi távolságon túl tőle...

És megérintette a légüres tér fekete szívét.

Vader!

Jax visszahőkölt, a szó szoros értelmében meghátrált, és magába zárkózott, hogy elhatárolódjon ettől a dermesztő érintéstől. Szerette volna hinni, hogy csak a saját félelmének kivetítődése volt az, de az eszével tudta, hogy nem így van. Vader érintését érezte, mégpedig olyan határozottan és biztosan, ahogyan a Far Ranger fedélzetét tapodta a lábával.

Felpattant a szőnyegről, majd kisietett a kanyargó folyosóra. Mindössze néhány lépést tett meg odakint, máris szembetalálta magát Laranth-tal. A nő szeme sötét volt, mint a vihar, az arckifejezése gyászos. Nem kellett szavakba öntenie, hogy mit érez. Jax enélkül is tudta. Ugyanígy Laranth-nak sem volt szüksége arra, hogy a férfi mondja ki helyette. Mindketten érezték.

Egyszerre fordultak be a sarkon, és eredtek futásnak, egyenesen a híd felé.