Huszonkettedik fejezet

Felix egyfelől hátborzongatónak, másfelől nevetségesnek találta, hogy a jövővel kapcsolatos valamennyi félelme és fájdalma azonnal visszatért, mihelyt megtudta, hogy megérkezett a segítség. És ennek kapcsán arra is rájött, hogy a remény gonosz érzés.

Amikor úgy hitte, hogy nincs remény, tökéletes nyugalom és békesség töltötte be a lelkét, mert tudván tudta, hogy nem kerülheti el a halált. De most, amikor újra remélt, egy csapásra elkeseredetten vágyott arra, hogy életben maradjon, és életben tartsa azokat, akik fontosak neki. A szíve egyik pillanatról a másikra csordultig telt aggodalommal, és vadul kalapált a mellkasában, míg fáradt tagjai elnehezültek és kegyetlenül sajogtak. Vajon képes lesz életben maradni addig, amíg von Kotzebue harcosai odaérnek hozzá? Meg tudja védeni Katerinát? Meg lehet még menteni Snorrit?

Egyáltalán, életben van még az öreg trollvadász?

Az imént még csupán a halál előfutárainak tartotta a sebeit, és jószerével észre sem vette őket, de most olyan fájdalmakat okoztak neki, hogy kis híján megbénították.

Erőtlennek érezte magát, a gyomra úgy forgott, hogy majdnem hányni kezdett, és annyira szédült, hogy csaknem eldőlt. Nem tudta megítélni, hogy meddig képes még harcolni – noha néhány másodperccel korábban még ez a kérdés is teljesen hidegen hagyta.

A körülötte nyüzsgő bestiák felett elnézve meglátta, hogy a völgy kijáratát övező dombokról – úgy keleti, mint nyugati irányból – lovas csapatok özönlenek lefelé, amelyeket zárt alakzatokban menetelő gyalogos századok követnek, mialatt odafent, a gerinceken dobok dübörögnek, zászlók lengedeznek, továbbá ágyúk és mozsarak okádják gyilkos tüzüket az ellenség felé. A tekintélyes méretű sereg láttán a völgyteknő közepén küzdő, minden oldalról körülzárt katonák harsányan éljeneztek, és Felix, illetve Katerina is bekapcsolódott ebbe a lelkes ordítozásba.

Felix nem látta ugyan az ütközést, amikor is von Kotzebue seregének két széles nyúlványa belevágódott a hordába, de érezte és hallotta. Dobbanásokból, roppanásokból, csendülésekből és üvöltésekből szövődő, mennydörgésre emlékeztető robajlás rázta meg a talajt. A kívülről érkező nyomás hatására a tömegben körkörösen szétterjedő hullámok keletkeztek – ahhoz hasonlatosak, mint amiket a mocsárba hajított sziklatömb indít el –, és ahol ezek elhaladtak, az egymáshoz szoruló szőrös testek úgy dőltek el, akár a tekebábuk.

Felix és Katerina körül von Volgen, illetve Plaschke– Miesner katonái és őrmesterei bátorító szavakat kiáltottak egymásnak, és szemlátomást megújult erővel küzdöttek tovább.

– Tartsatok ki, fiúk! – ordította egy tagbaszakadt férfi. – Mindjárt itt a segítség!

– Sigmar nevére, megmenekültünk! – kurjantotta már– már kacagva egy lándzsás.

– Kapjátok össze magatokat! – rikkantotta vidáman egy harcsabajszú őrmester. – Nem akarjuk, hogy azok a nyavalyás middenlandiak legyőzöttnek lássanak minket, nem igaz?

– Mindjárt vége lesz! – harsogta magabiztosan egy íjász.

Persze, mindannyian tudták, hogy kemény harcok várnak rájuk, amíg valóban véget ér az ütközet, de legalább mindenki fellelkesült, és teljes lendülettel vetette magát a küzdelembe. Felix, Katerina és Gotrek beállt egy gyalogoscsapat első sorába, és így az erőiket egyesítve, összehangoltan szálltak szembe a mind rémültebb bestiákkal.

A gorok néhány percig még kitartottak, és ádázul harcoltak a két irányból közéjük nyomuló, illetve a soraik között újra hadrendbe álló csapatokkal, amelyek többékevésbé ismét kialakították a korábban felbomlott négyzet– alakzatot. Von Kotzebue katonái közül több százan estek el az első roham alatt, és a körülzárt sereg harcosai is sűrűn hullottak, de már látni lehetett, hogy bekövetkezett a fordulat. A domboldalakról érkező nyílzáporok, valamint az ágyúk és a karabélyok sortüzei a horda széleit ritkították meg, míg kelet és nyugat felől lovagok és lándzsások nyomultak mind mélyebbre az irtózatos tömegbe. A felmentő sereg megérkezése után alig tizenöt perccel a bestiák nem bírták tovább: sarkon fordultak, és egymást tépve– gyilkolva menekültek dél felé.

Véres mészárlás vette kezdetét. Von Kotzebue lovasai könnyűszerrel utolérték az ész nélkül rohanó szörnyetegek falkáit, bevágtattak közéjük, és mindenkit megöltek, akit elértek. Ezalatt a gyalogos csapatok bestiák ezreit kerítették be, és szorították neki a középütt felsorakozott lándzsások eleven falának. Az emberek így sem boldogultak egykönnyen. Sőt a sokaságban rekedt sereg számára ekkor következtek a legforróbb pillanatok, ekkor tombolt a leggyilkosabb harc, ugyanis a harapófogóba került bestiák a sarokba szorított patkányok őrjöngő haragjával küzdöttek, hogy rést szakítsanak a külső gyűrűbe. Körülbelül öt– hat szörnyű perc telt el így, és rengeteg ember esett áldozatául a sűrűn lesújtó bunkóknak és fejszéknek, vagy éppen az ide– oda lendülő szarvaknak – közülük sokan az imént még hitték és remélték, hogy életben maradnak. De végül az utolsó gor is elterült a földön, majd a véráztatta, kísértetiesen csendes mező közepén a túlélők összetalálkoztak a megmentőikkel.

– Örülünk a találkozásnak, barátaim! – kiáltotta egy kék és szürke egyenruhát viselő, hóhérpallosnak is beillő karddal felfegyverkezett kapitány, aki von Kotzebue egyik zászlója alatt állt.

– Mi is! – felelte emelt hangon egy talabeclandi őrmester. – Még ha kicsit későn értetek is ide…

A kapitány nem törődött a keserű megjegyzéssel, inkább végigjáratta tekintetét a megtépázott seregen, és ismét felkiáltott:

– Von Volgen és Plaschke– Miesner nagyurak életben vannak?

– Ahhoz is későn jöttetek! – kurjantotta valaki a tömegben.

– Nekem meg túl korán… – dörmögte Gotrek, mialatt a két sereg katonái tovább beszélgettek egymással. – Ha kapok még néhány percet, biztosan rátaláltam volna a végzetemre.

Felix a szemét forgatta, és lemondóan sóhajtva megjegyezte:

– Sajnálom, hogy ismét csalódnod kellett…

Ekkor egyszeriben megérezte minden testi fájdalmát, és halkan nyögdécselve körülnézett, hogy keressen egy helyet, ahol leülhet és bekötözheti a sebeit. Katerina utánozta a példáját, és így tett a sereg összes többi tagja is. A holtfáradt katonák körös– körül leroskadtak, kiáltozva hívták a seborvosokat, és fenékig ürítették a kulacsaikat és flaskáikat. A csatatér minden részéről sebesültekés haldoklók nyöszörgését és jajveszékelését lehetett hallani.

Alig egy perc elteltével mélyen zengő hang hasított a szánalmat ébresztő lármába:

– Hé, Gurnisson! Ide!

Gotrek, Felix és Katerina felkapta a fejét, és körülnézett. Rodi egy legalább két öl magas hullarakás mellett állt, és egy égő fáklyával integetett nekik, míg a bal kezében Snorri pörölyét tartotta. Gotrek felmordult, talpra állt, és súlyos, döngő léptekkel elindult a másik törpe felé. Felix és Katerina összenézett, majd ők is feltápászkodtak, és a trollvadász után sántikáltak. Felix biztosra vette, hogy holtan fogja látni Snorrit, és máris mélységes szomorúságot érzett. Szörnyen ironikusnak találta, hogy a csapatukból egyedül az esett el, akinek a legfontosabb lett volna, hogy éljen még egy darabig.

– Meghalt? – kérdezte mogorván Gotrek, amikor a másik törpe közelébe értek.

Rodi megrázta a fejét, mire Felix megkönnyebbülten fellélegzett.

A fiatal trollvadász testén, a feje búbjától a bokájáig vágott és zúzott sebek vöröslöttek.

A legdurvábbat az arca bal felére kapta, ahol is a bőre és a húsa a csontjáig felszakadt, de a szeme sem rezdült, mintha észre sem vette volna a sérüléseit.

– Még életben van – válaszolta –, de beletörtem a fejszémet egy bestia koponyájába, és kellene egy szép, egyenes vágás…

Rodi minden további magyarázat nélkül megfordult, és Snorri pörölyét támasztéknak használva átmászott a halott bestiák gyűrűjén. A többiek komor szótlanságba merülve megindultak, és a meg– megbillenő, puha testeken erősen imbolyogva átvergődtek a hullarakáson.

Snorri a gyűrű közepén feküdt, élt még, de már csak alig. Sápadtabb volt, mint bármelyik törpe, akit Felix valaha látott, és Rodihoz hasonlóan őt is sérülések tucatjai borították. Amikor meglátta a jövevényeket, bágyadtan rájuk vigyorgott, és büszkén kijelentette:

– Snorri elkapta a nagy bikát!

– Így igaz, öreg Rozsdakoponya – helyeselt Rodi, és a pöröly fejét lefelé szegezve hozzátette:

– Csak sajnos a nagy bika is elkapott téged…

Felix elfehéredett, amikor odanézett, ahová a törpe mutatott. Snorri jobb lába térdtől lefelé gyakorlatilag megsemmisült – a vöröslő masszából izomcafatok és szilánkosra tört csontdarabok álltak ki. A lábfeje teljesen eltűnt. Valaki – talán ő maga – vastag zsineget kötött a combjára, valamivel a térde fölé, és ezzel ugyan megállította a vérzést, de az öreg trollvadász alatt máris jókora tócsa terjengett.

– A minótaurosz eltalálta őt a fejszéjével – magyarázta Rodi –, de annak éle eltompult a sok favágástól. Egy tiszta, egyenes csapásra van szüksége.

Gotrek kérés nélkül bólintott, Felix pedig elborzadva nyeldekelt, holott tudta, hogy meg kell tenni.

Gotrek pillanatnyi habozás nélkül munkához látott. Egy halott katona ingével olyan tisztára törölte a fejszéjét, amennyire csak tudta, majd átvette Roditól a fáklyát, és a felső végét a fegyvere vágóéle alá tartotta mindaddig, amíg az mindkét oldalon megfeketedett. Ezt követően Katerina kezébe nyomta a fáklyát, és fojtott hangon sorolta az utasításait:

– Balkisson, ülj rá, és fogd le a jobb lábát! Emberifjonc, te húzd félre a bal lábát! Kicsi lány, te meg úgy tartsd a fáklyát, hogy mindent lássak!

Felix biccentett, és guggolásba ereszkedve megmarkolta Snorri bal bokáját, Rodi ráült az öreg trollvadász hasára, és mindkét kézzel leszorította a combját, míg Katerina odébb araszolt, és bár a keze kissé remegett, lejjebb eresztette a fáklyát, hogy annak fénye a szétzúzott lábszár maradványaira vetüljön.

– Snorri felkészült – közölte Snorri, és lehunyta a szemét.

Gotrek közelebb lépett, felemelte a fejszéjét, és egyetlen szemével lesandított, hogy bemérje az irányt és a távolságot.

Felix balra húzta Snorri ép lábát, és elfordította a fejét, hogy véletlenül se nézzen oda. Halk szisszenést és tompa dobbanást hallott, Snorri pedig felnyögött, rándult egyet, aztán moccanás nélkül feküdt.

Felix kinyitotta a szemét, összeszedte minden bátorságát, és odanézett. Az iszonyatosan szétroncsolódott rész egyben levált és kissé eltávolodott a csonktól, amely mindenütt egyenes és tökéletesen függőleges volt, viszont a kettészelt izmok, illetve a közülük kikandikáló lábszárcsont miatt zavarba ejtően hasonlított egy félbevágott füstölt sonkára. A szorítókötésnek köszönhetően az erekből éppen csak szivárgott a vér, noha ettől a látvány valahogy még szörnyűbbnek hatott.

„De legalább él – gondolta Felix. – Legalább van némi esélye, hogy visszanyerje az emlékezetét, mielőtt utoléri a végzete.”

Rodi felállt, szemügyre vette Gotrek művét, és elégedetten bólogatva kijelentette:

– Minden rendben, öreg Rozsdakoponya!

Snorri kinyitotta a szemét, és bár még sápadtabbnak tűnt, mint az imént, biccentett egyet, és rekedtes hangon megszólalt:

– Snorri jól van, csak nagyon szomjas…

– Snorri hamarosan kap inni – válaszolta neki Rodi –, mihelyt találunk egy seborvost, akinél akad egy felizzított serpenyő.

Gotrek ismét tisztára törölgette a fejszéjét, majd kerített két lándzsát, amelyeket egymáson keresztezve letett a földre. Ezt követően Rodi és ő ráemelte Snorrit a lándzsákra, majd felkapták a rögtönzött hordágyat, átcipelték az öreg trollvadászt a hullarakáson, és nekivágtak a mezőnek, hogy orvost keressenek. Felix és Katerina néhány lépéssel lemaradva követték a törpéket.

Menet közben Felix folyton a fejét csóválta, mert nem győzött álmélkodni azon, hogy valamennyien túlélték az ütközetet. Nemrégiben minden jel arra vallott, hogy a nagyszabású, őrült csata forgatagában a trollvadászok végre találkoznak a végzetükkel, erre tessék, mindhárman életben maradtak. Talán valóban különleges sorsra és rendkívüli feladatokra szánták őket az istenek. Ez tűnt az egyetlen magyarázatnak arra, hogy miért léteznek még ezen a világon.

Az indulás után körülbelül két perccel, amikor éppen Gargorath tetemének közelében haladtak el, hideg szélroham söpört végig a völgyteknőn. Felix megborzongott, és összehúzta magán jó öreg köpenyét. A szél a halál bűzét sodorta magával, és jajongott, akár a meggyötört lelkek. Pillanatokkal később Felix megérezte, hogy a tarkóján minden hajszála felmered, mire megtorpant, és körülnézett.

Noha továbbra is érezte a bűzt és a fagyos leheletet, s továbbra is hallotta a panaszos zúgást, a szél semmit sem mozdított meg körülötte. A hajfürtjei nem repdestek az arca mellett. A köpenye nem csapkodta a lábszárát. A csapatok zászlói ernyedten lógtak, gyakorlatilag meg sem rebbentek.

Felix a társaira pillantott, és meglátta, hogy ők is meredten állnak. Körös– körül félbeszakadtak a katonák beszélgetései, de még a sebesültek is elhallgattak.

Katerina a szemét tágra nyitva forgolódott, és halkan kibökte:

– Valami… valami… nagyon nincs rendjén!

Gotrek és Rodi letette Snorrit a földre, és fegyverüket a kezükbe kapva, éberen figyeltek.

– A fény… a fénnyel van valami – mondta aztán Gotrek, és felnézett az égre.

Felix és többiek utánozták a példáját, és megdöbbenésükben egyszerre hördültek fel.

A fekete égbolton mozgó holdak összeértek, pontosan a pályaívük legmagasabb pontján. A Morrslieb gyors ütemben siklott a Mannslieb elé. A látvány úgy hatott, mintha odafent egy óriás vagy inkább egy isten hatalmas, megzöldült rézpénzt csúsztatott volna egy szintén gigászi, frissen vert ezüstérmére. A Káoszhold pillanatokkal később teljesen eltakarta égi nővérét, és annak ezüstös, barátságos fényét undok, zöldes derengés váltotta fel, amely úgy kúszott végig a tájon, akár egy pusztító ragály, és amitől a sebesültek nem csupán sérültnek látszottak, de iszonyatosan betegnek is.

Szerte az egész völgyben a katonák felálltak, és felfelé bámulva átkozódtak, vagy éppen az isteneikhez imádkoztak.

– Ez a vég! – jajdult fel valaki. – Vétkeztünk, és ez a büntetésünk!

– Sigmar, segíts rajtunk! – nyüszítette egy másik, halálra rémült harcos.

Felix hirtelen halk neszeket hallott a háta mögül, és gyorsan megfordult. Tőle nem messze egy sebesült bestia megpróbált talpra vergődni, holott az egyik keze tőből hiányzott. Gotrek sietve belerúgott a pofájába, mire a lény hanyatt esett. Felix szaporán pislogott, és nem hitt a szemének.

A bestiának belei sem voltak. Az utolsó szálig kifordultak a hasán tátongó, tágas seben. Felix megborzongott, és feltette magának a kérdést: hogyan élhet még ez a szörnyeteg?

Pillanatokkal később egy másik bestia is mocorogni kezdett, és ha bizonytalan mozdulatokkal is, de lassan feltápászkodott a földről. Aztán még egy. Néhány lépésnyire ettől a kettőtől egy íjász, aki elvesztette a jobb karját, és akinek mellkasából egy fejsze állt ki, felnyitotta a szemét, és felült.

Felix lépett egyet hátra, és nekiütközött Katerinának, aki éppen egy dobost bámult.

A hátán fekvő, legfeljebb tizennégy éves fiúnak mindkét lába hiányzott, és az arca falfehér volt a vérveszteségtől, de most bizonytalanul csapkodva igyekezett a hasára fordulni.

– Mi történik? – kérdezte riadtan Katerina.

Felix csak a fejét rázta, mert semmit sem tudott válaszolni.

Ekkor tompa dobbanást, illetve halk suhogást hallottak bal felől, és mindannyian abba az irányba fordultak. Gargorath már térdelt, és tovább emelkedett, míg végül teljesen felegyenesedett. Noha az összezúzott mellvért nyílásán keresztül látni lehetett a bordáit, a rettentő hadúr csodával határos módon életben volt.

– Ez lehetetlen… – suttogta megrendülten Felix.

Körös– körül mindenütt, szerte az egész csatamezőn véres, megtépázott alakok keltek fel a földről – emberek és bestiák egyaránt – míg a katonák undorodva és rettegve kiáltoztak.

Katerina megmarkolta Felix alkarját.

– Mi történik? – kérdezte ismét, és hangjából érezni lehetett, hogy hamarosan rajta is eluralkodik a vakrémület.

– Ez a Hexenschnacht, és eljött az éjfél – mondta valaki a hátuk mögött különös, éles hangon.

Mindannyian megpördültek, és meglátták, hogy egy lemezpáncélt viselő, magas és vékony alak botorkál feléjük, a fejét természetellenes szögben oldalra billentve.

– Immáron másik évet írunk – folytatta az illető –, az emberek birodalmának kora lejárt.

Felix megtántorodott, amikor felismerte, hogy a lovag nem más, mint Sir Teobalt. A vére még most is csörgedezett a halálos sebből, amelyet a vadállattá vált Orenstihltől kapott. Az arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. Felixék feje fölé, és tőlük balra nézett, és bár az alsó állkapcsa mozgott, pontosabban görcsösen és mereven meg– megrándult, a szavai ezekhez a mozgásokhoz képest időben elcsúszva szakadtak ki a szájából. Teobalt lépett még egyet, és hozzátette:

– Megkezdődött a holtak birodalmának kora.

– Grungni szakállára! – morogta Rodi. – Mi történt vele?

– Ami vele történt – válaszolta a rémalak –, amivé Teobalt lett, hamarosan veletek is megtörténik.

Felix a homlokát ráncolva figyelt és töprengett. Biztosra vette, hogy nem Teobalt hangját hallja, de ismerősnek találta. Tudta, hogy hallotta már valahol, valamikor, de hogy hol és mikor, azt nem sikerült felidéznie.

– A nekromanta varázslataim nem működtek, amíg a bestiák szent oszlopa létezett – közölte valaki a hátuk mögött ugyanazon a hangon. Megfordultak, és döbbenten látták, hogy Gargorath állkapcsa is mozog.

– De tudtam, hogy az a mágikus fejsze képes megsemmisíteni – mondta a szörnyeteg –, így aztán megmutattam nektek az utat, hogy elpusztíthassátok.

– És el is pusztítottátok – folytatta ugyanaz a hang megint egy másik irányból, mire mindannyian arrafelé perdültek.

Von Volgen uraság – nem több, mint egy múmiává aszalódott, szikkadt porhüvely – és Plaschke– Miesner nagyúr tántorogva lépdelt Felixék felé, holott a testükön legalább öt– hat, külön– külön is halálos seb éktelenkedett.

– Aztán belesuttogtam ezen fiatal, dicső uraságok fülébe – mondták együtt a tetemek. – Rávettem őket, hogy indítsák meg a támadást. Elmeséltem nekik, hogy a halálban megtalálják azt a dicsőséget, amire olyannyira áhítoznak.

És mialatt a halott ifjak tovább beszéltek, ugyanaz a visító, síri hang kezdett zengeni a környéken imbolygó összes halott bestia és valamennyi elesett katona szájából.

– Most pedig – kiáltották együtt –, meghívlak titeket, hogy csatlakozzatok a seregemhez, és ti is osztozzatok abban a dicsőségben!

Azzal az emberek és bestiák e világi maradványai a fegyverüket felemelve megindultak Felix, Katerina, Gotrek és Rodi felé, és egyszerre, egy szólamban felkacagtak.

És bár Felixnek mindeddig nem sikerült rájönnie, hogy hol és milyen körülmények között hallotta a fülsértő beszédhangot, a jellegzetes nevetést azonnal felismerte.

A holtak torkából Hans, a remete idegesítő vihogása tört elő…