Huszonegyedik fejezet

Felix, Gotrek és a többiek kirohantak a gyűrűből a domb gerincének északi végére.

A bestiák fáklyáinak és máglyáinak, valamint a fekete égbolton felfelé sikló holdaknak fényében viszonylag jól látták, a völgyteknőben felvonult seregek hadmozdulatait.

A szörnyetegek északnak nyomultak, a medence keskeny kijárata felé, ahol is zárt csatárláncokban felsorakozott katonák állták útjukat. A látvány hatására Felix szíve hatalmasat dobbant.

– Hurrá! – kiáltotta fellelkesülve Katerina, és a levegőbe lökte bal kezét. – Hát ideértek! Most aztán szétzúzzák a bestiákat!

– Ennyien biztosan nem – felelte a fejét csóválva Gotrek.

– Így van – tette hozzá elkomorodva Rodi –, és ez a harcmodor sem az igazi…

Felix ismét körülnézett, és a felmentő seregek megérkezése miatt érzett öröme pillanatok alatt elpárolgott. A trollvadászok jól mérték fel a helyzetet. Valaki vagy valakik szörnyű hibát követtek el.

A bizonytalan fényben nem lehetett pontosan megállapítani, hogy hány katona igyekezett feltartóztatni a hordát, de biztosan nem hétezer. A korábbi kijelentéseik ellenére Plaschke– Miesner és von Volgen urak valamilyen oknál fogva úgy indították meg a támadást, hogy nem várták meg von Kotzebue megérkezését. Ha mindez nem lett volna elég, Felix felfedezte, hogy Istenáldotta Gargorath és a kísérői túlélték a dombtetőn történteket. Ezek a rettentő harcosok most a csapataik élén jártak, üvöltözve buzdították a társaikat, és szörnyű pusztítást végeztek az emberek első soraiban.

– Mit művelnek? – csattant fel értetlenül Felix. – Az uraságok határozottan megmondták, hogy von Kotzebue nélkül nem bocsátkoznak harcba!

– És meg kellett volna várniuk a jelzésünket – tette hozzá Katerina.

– Úgy tűnik, végül összeszedték a bátorságukat – állapította meg Gotrek –, bár az eszüket alighanem elhagyták valahol.

A trollvadász igazat mondott. Az egyesített sereg annyira benyomult a völgybe, hogy elvesztette valamennyi előnyt, amit a terep kínált. Ha a csapatok ott maradnak a medence szűkös kijáratánál, maguk előtt tarthatták volna a bestiákat, míg a domboldalakra állított íjászok és karabélyosok megakadályozhatták volna, hogy a szörnyetegek a széleken támadjanak. Így viszont ugyan mélyen behatoltak a hatalmas hordába, csakhogy úgy a jobb, mint a bal oldalon máris bestiák tömegei rohantak előre, hogy bekerítsék az embereket, továbbá a tüzérek és a karabélyosok csakis az ellenség széleire lőhettek, nehogy eltalálják a saját bajtársaikat. Plaschke– Miesner és von Volgen már az ütközet első percében elvesztette a harcászati fölényt – gyakorlatilag az egyetlen előnyüket.

– Ez őrültség! – fakadt ki indulatosan Felix.

– Azok a marhák megöletik magukat, és a katonáikat is magukkal rántják a pusztulásba!

– Így igaz – erősítette meg a véleményét Rodi –, pontosan úgy cselekszenek, akár a trollvadászok. Ilyesmit csak trollvadászoknak kéne vállalniuk.

Snorri felkacagott, és a pörölye nyelével többször a bal tenyerébe csapott.

– Snorri szerint ez végre jó harc lesz! – kurjantotta, és vad csatakiáltásokat harsogva futni kezdett a völgy felé.

– Orrharapó! Megállj! – ordította utána Gotrek, de rég elkésett. Snorri már a domb felénél járt, és nem hallotta a felszólítást, vagy ha mégis, akkor nem törődött vele.

– Jobb lesz, ha vigyázunk rá, hogy életben maradjon! – javasolta szélesen vigyorogva Rodi.

– Aha… – dörmögte Gotrek, azzal a két trollvadász nekilódult, és harsányan üvöltözve lerohant a völgyteknőbe.

Felix majdnem utánuk kiáltott, de tudta, akkor sem gondolnák meg magukat, ha eszükbe juttatná, hogy teljesítették a feladatukat: megölték a sámánt és megsemmisítették a szörnyű kőoszlopot, és ezzel az eredménnyel tisztességgel visszavonulhatnának a harcmezőről.

Csakhogy a trollvadászok nem így gondolkodtak. Ők úgy ítélték meg, hogy most, miután elvégezték a dolgukat, szabadon és dicsőségtől övezetten meghalhatnak.

Felix egyszeriben rádöbbent, hogy csodával határos módon neki nem kell dicsőségtől övezetten elesnie a csatában. A vakvéletlen úgy hozta, hogy itt kötött ki, a magaslat tetején, ahol nem fenyegeti az a veszély, hogy Gotrek őt is magával rántja a halálba. Legalább negyed mérföld választotta el az ütközettől, amelynek helyszíne felé a trollvadász igyekezett.

Innen fentről tökéletesen megfigyelhetett mindent, hogy aztán Katerinával együtt besurranjon az alagutakba, azokon keresztül elérje a biztonságot és a szabadságot, majd később, rendezett körülmények között megírja Gotrek Gurnisson életének és halálának történetét.

Vagyis maradéktalanul teljesíti a törpének tett fogadalmát, és életben marad, hogy másoknak is elmesélhesse a kettejük kalandjait – ráadásul Katerinát is magával viheti. A Gotrekkel való bolyongások kora egyszer s mindenkorra lezárul, és lesz saját élete…

Felix a lány felé fordult, hogy elmondja neki mindezt, de mielőtt belekezdhetett volna, elszorult a torka.

Valamiért rossz érzései támadtak. Annak idején csupán azt ígérte meg Gotreknek, hogy megénekli a halálának történetét, nem pedig azt, hogy meghal vele együtt, de akkor is úgy érezte, elárulja a trollvadászt, ha nem küzd mellette a végén. A kettejük kapcsolata messze túlszárnyalta a trollvadászok és az Emlékezőik közötti, megszokott viszonyokat. Igaz, az emberek mércéjével mérve aligha lettek barátok.

Nem osztották meg egymással a legtitkosabb gondolataikat és a lelki nyavalyáikat. Egy külső megfigyelő úgy ítélhette meg, hogy kettejük közül Gotrek az úr, míg ő a törpe szolgája – és néha ő maga is így érezte. Például, ha szeretett volna elmenni valahová, Gotrek pedig nem, akkor nem mentek. Sosem állíthatta, hogy ők ketten egyenrangú társak.

És mégis, az idők folyamán társakká lettek. Támaszkodtak egymásra, és jobban bíztak egymásban, mint bármely más barátok valaha is. Jobban ismerték a másikat, mint saját magukat, és bizonyosan jobban, mint bárki mást ezen a világon.

Akár tetszett, akár nem, őt és a trollvadászt olyan kötelékek fűzték össze, amelyeket nem lehetett egykönnyen elszakítani.

– Szeretnél velük menni, igaz? – jegyezte meg halkan Katerina, miután alaposan szemügyre vette Felix arcát.

– Nem szeretnék – felelte elbizonytalanodva Felix –, de…

– De muszáj – fejezte be helyette Katerina a mondatot.

Felix ingerülten felhorkant, és nem másra, mint saját magára haragudott.

– Ez nevetséges! – fakadt ki keserűen. – Egyszerűen nem értem! Menekülnöm kellene veled együtt.

– Régóta ismered a trollvadászt – mondta szomorkásan mosolyogva a lány. – És képtelen vagy csak úgy egyszerűen elhagyni őt.

– De hát… – kezdett volna tiltakozni Felix, ám nyomban el is hallgatott. Tudta, hogy akármilyen őrültségnek tűnik is, Katerinának igaza van. Hatalmasat sóhajtott, és csendesen megszólalt:

– Figyelj, Kat, menj vissza a lépcsőhöz!

Tűnj el innen! Ez itt bolondoknak való halál.

– Az életem veled kezdődött, Felix – válaszolta a lány a fejét rázva, majd tekintetét a férfi szemébe fúrva hozzátette:

– És veled fog véget érni.

– Katerina, ne légy buta! – kérlelte Felix a makacs teremtést, noha tudta, hogy feleslegesen erőlködik. – Éld az életedet, és…

Sosem fejezte be a mondatot, mert Katerina hirtelen sarkon fordult, aztán visítva rohant lefelé a lejtőn a trollvadászok után.

– Kat! – kiáltotta Felix, és miután a lány még csak nem is lassított, elgyötörten felnyögve ő is futásnak eredt, bár esze ágában sem volt ordítani, hogy amennyire lehet, takarékoskodjon az erejével.

A csata kezdete óta eltelt percek alatt a helyzet tovább romlott. A horda immáron teljesen körülvette Plaschke– Miesner és von Volgen egyesített seregét. Az ágyúk és a karabélyok dörgése szórványosan hallatszott, mivel a tüzérek és a lövészek csupán a szörnyetegek roppant tömegének széleire lőhettek. Felix ugyanakkor azt is észrevette, hogy bár az elmeháborodott fiatalurak a lehető legrosszabb körülmények közé sodorták az embereiket, a katonák továbbra is fegyelmezetten harcolnak. A szárnyakon előrenyomuló csapatok hátra és középre húzódtak vissza a rájuk rontó bestiák elől, majd beleolvadtak a főseregbe, és az emberi had most már egy többékevésbé szabályos, négyzet formájú alakzatot alkotott. Mind a négy oldalból lándzsák százai meredtek ki, és a szörnyetegek rohamai újra és újra megtörtek ezeken az eleven védőfalakon, nagyjából úgy, ahogy a tenger hullámai törnek meg egy kőmólón. Sajnálatos módon ez az alakzat tökéletesen körülzárta a lovagokat és a lovas katonákat, akik így tétlenségre kárhoztatva várakoztak a négyzet belső részein. Közülük néhányan azért így is igyekeztek tenni valamit. Felix meglátott egy ék alakzatban előrenyomuló csapatot, amelynek tagjai megpróbálták elérni Gargorath– t, illetve a kísérőit. A nehézpáncélzatot viselő lovagok gyalog indultak el, lovaikat az apródjaikra bízva hátrahagyták a négyzeten belül. Egyelőre nem boldogultak valami fényesen, és ugyanez állt az egész seregre. Az emberek még csak nem is remélhették, hogy sokáig kitartanak – és a trollvadászok természetesen nyílegyenesen rohantak a gyilkos forgatag felé.

Felix és Katerina hamar felzárkózott a kurta lábú törpék mögé, pontosan akkor, amikor azok elérték a horda határát. A bestiák a hátukat fordították feléjük, mindannyian észak felé nézve tolongtak, hogy eljussanak az emberekhez, akik nem átallották szembeszállni velük, így aztán a trollvadászok első rohama inkább mészárlás volt, semmint igazi harc. Gotrek és Rodi fejszéje gerinceket hasított ketté, és inakat vágott át, míg Snorri pörölye koponyákat és bordákat zúzott be, Felix és Katerina pedig a törpék mellett előreszökkenve beleszúrt vagy éppen lesújtott az elébük kerülő, szőrös hátakra.

Ám mialatt az utolsó sorokat alkotó bestiák sorban elhullottak, az előrébb állók megfordultak, és feldühödve nekiestek a törpéknek. A trollvadászok elégedetten röhögtek, és előrerontottak, hogy megütközzenek az újdonsült támadókkal. A fegyvereik szemkápráztató gyorsasággal villantak ide– oda, mialatt sorban hárították a nekik szánt csapásokat, illetve viszonozták azokat. Felix és Katerina a törpék mögött maradt, és oldalra figyeltek, nehogy egyegy bestia a hátuk mögé kerüljön.

Felix félreütött egy Gotrek nyakának szánt lándzsafejet, mire a trollvadász hátrakapta a fejét, és amikor meglátta, hogy ki mentette meg az életét, különös hangon felmordult:

– Nem kellett volna követned, emberifjonc!

– Tudom – felelte kurtán Felix.

Gotrek bólintott, és ismét a szemből közeledő szörnyetegekre fordította a figyelmét – kettejük között minden további szó felesleges lett volna.

A törpék mind mélyebbre nyomultak a tömegbe, és ezzel párhuzamosan egyre több bestia került mögéjük, elzárva ezzel a visszavonulás útját. Vagyis pontosan azt tették, amit nemrégiben Plaschke– Miesner és von Volgen, viszont, ahogyan arra Rodi rámutatott, ők hárman trollvadászok voltak, akiktől nem is lehetett mást várni.

Sajnálatos módon Felix és Katerina is ott szorongott a hátuk mögött, és néhány izzasztó pillanat erejéig úgy tűnt, hogy a hátulról támadó bestiák végeznek velük. De aztán Rodi és Snorri megfordult, és eléjük sietett, majd jókat röhögve fogadták a hátulról, illetve oldalról érkező fenevadak rohamait. Felix és Katerina hálásan araszolgatott Gotrek felé, és így egy mozgó háromszög– alakzat közepén találták magukat, amelynek csúcsait egy– egy trollvadász foglalta el. Az öt bajtárs ezzel a módszerrel lassan, de állhatatosan haladt észak felé a sűrű tömegben – mintha egy háromfejű, gyilkos harapású teknős vánszorgott volna egy falkára való vadkutya között. Felix és Katerina a törpék közül szurkált, illetve sújtott ki, valahányszor csak kellett. Amikor Felix jobban belegondolt a teknős– hasonlatba, hideglelősen megborzongott, mert pontosan tudta, hogy a Gotrek, Rodi és Snorri által biztosított kemény páncélhéj nélkül a lágy belső részek – vagyis Katerina és ő – hamar elpusztulnának. A láncinge, illetve a lány vékony bőr mellvértje nem nyújtott volna semmiféle védelmet a rettentő erejű gorok csapásaival szemben.

Ezt követően nem maradt idő a gondolkodásra. Felix felvette az ütközet csengő– csattogó ritmusát. Az elméjét teljesen kivonta az egyenletből, és hagyta, hogy a szeme és a füle mondja meg neki, hogy hol van szükség a kardjára – hárítás, döfés, megint hárítás, keresztcsapás, majd egy ugrás jobbra, perdülés balra, aztán ugyanezt még egyszer és még egyszer, újra és újra… Katerina és a trollvadászok ugyanígy tettek. Egyikük sem beszélt, senki sem osztogatott parancsokat. Néma csendben dolgoztak össze, és a csapat tízkarú cséplő – vagy inkább gyilkológéppé vált.

A helyzetük persze így is kényes volt. A trollvadászok rendíthetetlen kitartása ellenére, ha a bestiák az erőiket egyesítve támadnak, mind az öten pillanatok alatt meghaltak volna. A tagbaszakadt gorok a puszta tömegükkel legázolták volna még Gotreket is. Szerencsére úgy tűnt, a szörnyetegek képtelenek egy effajta, összehangolt rohamra. Éppen ellenkezőleg, elvakult vérszomjukban legalább annyit küzdöttek egymással, mint a soraik közé tolakodott ellenséggel. Eszüket vesztve tolongtak– lökdösődtek, és folyton akadályozták egymást – ennélfogva az öt bajtársnak egyszerre csupán két– három fenevaddal kellett megküzdenie, nem pedig egy elsöprő erejű, egyesült csapattal.

Egy másik tényező is segítette Felixet, Katerinát és a trollvadászokat, bár Felix ettől legalább annyira tartott, mint a körülöttük hemzsegő szörnyetegektől.

Plaschke– Miesner mozsárágyúi, ha megmegakadva is, de folytatták a tüzelést. A tüzérek mostanra belőtték a távolságot, és a középütt bekerített sereg felett röpítették át a lövedékeiket, az északnak nyomuló, sűrű tömegbe – vagyis pontosan oda, ahol Felixék harcoltak.

Szinte minden pillanatban lezuhant az égből egy– egy fejhangon visító, hatalmas vasgolyó, ami aztán mennydörgő csattanás kíséretében felrobbant, és megtépázott bestiahullákat szórt a szélrózsa összes irányába. Az egyik a maroknyi csapathoz annyira közel esett le, hogy a robbanás szele térdre taszította Felixet, míg Katerinát egyenesen a földhöz vágta. Szerencsére a körülöttük hemzsegő bestiák eleven fala felfogta a lökéshullám javát, így kaptak néhány másodpercet, hogy összeszedjék magukat. Röviddel ezután egy szélsebesen forgó hulla vágódott a feléjük nyomuló három– négy szörnyeteg közé, és a talajra söpörte valamennyit. Katerina szétvágta az egyik elterült teremtmény torkát, Felix pedig lefejezett két másikat – aztán visszaperdültek a trollvadászok közé, és tovább járták a pokoli haláltáncot, mert máris fenevadak özönlöttek feléjük mindenfelől.

És ez volt az a szörnyű, tagadhatatlan igazság, amely folyton ott lebegett Felix tudatában, és kegyetlenül meggyötörte őt.

Tudván tudta, hogy nem számít, hány bestiát ölnek meg, mindig többen állnak az elesettek helyére. A csata folytatódni fog, egészen addig, amíg Katerinát és őt, de még a trollvadászokat is leteríti a kimerültség. Nem azért fognak meghalni, mert a gorok jobban harcolnak náluk, hanem az ellenség irtózatos létszámfölénye miatt. Felix máris nehéznek érezte mindkét karját. A lábizmai máris eléggé sajogtak. A lélegzete máris szinte perzselte a torkát, holott még a völgyteknőben nyüzsgő bestiák ezredrészét sem pusztították el.

Mindennek ellenére elégedett volt a helyzetével. A félelmei elszálltak, és valahogy nem is bánkódott. Úgy érezte, ha már meg kell halnia, legalább a barátai között hal meg, és oly módon, hogy az méltó befejezése lesz az életének. Kicsit sajnálta, hogy mások nincsenek vele ezekben a pillanatokban – Max, Ulrika, Makaisson –, de nem akarta, hogy a régi barátok meghaljanak csak azért, hogy a kör teljes legyen, mert az undok önzés lett volna a részéről. Hitte, hogy jó halála lesz.

Ha ő és Gotrek a múltban nem is értek volna el semmit, ezen a napon hatalmas hőstettet hajtottak végre, és helyénvalónak vélte, hogy Gotrek oldalán, ádáz harcban fog elesni. És ő megelégedett ezzel a tudattal. Az előző napokban feljegyezte a nagy ütközethez vezető eseményeket a naplójába, és ha azt netán megtalálja valaki, akkor egy másik krónikás könnyűszerrel pótolja majd a hiányzó részeket, és Felix úgy érezte, hogy ha ez az illető minél jobban eltúlozza majd az utolsó fejezetet, minél nagyobb legendát kerekít belőle, hát annál jobb. Egy őrült élet fenséges befejezése lesz…

Örömét lelte a gondolatban, és fellelkesülve küzdött tovább.

Alig fél perccel később ő és a társai kitörtek a bestiák tömegéből. Végre Von Volgen, illetve Plaschke– Miesner katonáit látták maguk előtt, bár a halálra rémült lándzsások majdnem nekik estek. Felix az eltorzult arcok, illetve a szeszélyesen kanyargó frontvonal láttán azonnal tudta, hogy a katonák kezdeti fegyelmezettsége és bátorsága gyors ütemben elpárolgott. Ha lett volna hová futni, rég elmenekültek volna. De nem volt hová, így aztán tovább harcoltak, csakhogy fásultan és gépiesen, abban a biztos tudatban, hogy csupán késleltetik az elkerülhetetlen véget.

Elkeseredett küzdelem tombolt mindkét oldalukon, mialatt átnyomakodtak a lándzsások sorain, és benyomultak a hatalmas négyzet– alakzat belsejébe. Felix balra pillantva meglátta a lovagjai élén harcoló von Volgen nagyurat, akinek a szemében őrült harci láz csillogott, mialatt a lovát jobbra– balra forgatva párbajozott Gargorath– szal. Jobbra elnézve felfedezte Plaschke– Miesner uraságot, aki elvesztette a sisakját, továbbá arra a szép, szabályos arcára beszerzett egy gonosz sebet, amely majdnem a füléig meghosszabbította a száját, és látni engedte a hátsó fogait. Ezt az ifjú nemest is lovagok vették körül, és egyelőre keményen tartották magukat egy falka kékre mázolt bestiával szemben. Tőlük nem messze a favágó minótauroszok egyike éppen nekirontott az arcvonalnak, és óriási fejszéjének minden egyes csapásával öt– hat lándzsást küldött a másvilágra.

– Ideje befejezni azt, amit elkezdtem! – morogta Gotrek, és a fejszéjét suhogtatva elindult Gargorath felé.

– Snorri azt a nagyot akarja – jelentette ki Snorri, és az emberek fölébe tornyosuló minótaurosz felé vette az irányt.

– Azé lesz, aki előbb odaér! – rikkantotta Rodi, azzal futásnak eredt, és megpróbált az öreg trollvadász elé vágni.

Felix tudta, hogy hol a helye, így aztán Gotrek nyomába szegődött, Katerina pedig felzárkózott mellé. Csakhogy, mialatt végigsiettek a lándzsások vonalai mögött, hogy elérjék von Volgent, Felix észrevett egy ismerős alakot, aki egy bestiafalka elől hátráló, karddal– pajzzsal felszerelkezett embercsapat élén vagdalkozott.

– Sir Teobalt! – ordította Felix.

Az ösztövér lovag nem tudott olyan gyors iramban visszavonulni, mint a társai, ezért fennállt a veszély, hogy a szörnyetegek bekerítik. Felix és Katerina átverekedte magát a fejvesztve menekülő kardosok között, és odarohant Teobalthoz.

Az öreg templomos fuldokolva zihált, és úgy tűnt, igyekszik kímélni a jobb lábát. A vele szemben álló bestia lendületes fejszecsapása mélyen behorpasztotta a lovag pajzsát, míg őt magát hátrataszította, és mialatt imbolyogva botladozott, éppen csak félre tudott ütni egy a nyaka felé tartó lándzsát.

Felix előreszökkent, és a fejszével hadonászó gor derekába döfött, közben szem elől tévesztette Katerinát, aki a másikra csapott le. Az ellenfele – a sebére ügyet sem vetve – haragosan felmordulva szembefordult Felixszel, és kegyetlen ütést mért rá. A fejszéje éle Karaghul kézvédő keresztvasán csattant, de akkora erővel, hogy Felix majdnem az arcába kapta a saját kardját.

A megtorlás nem maradt el, sőt gyorsan bekövetkezett. Teobalt támadásba lendült, és a bestia nyakába döfte hosszú kardját, míg Felix mély sebet vágott a felsőtestére, majd, amikor a fenevad elzuhant, nyomban a másik felé fordult.

Katerina az előző pillanatokban az ellenfele hátába vágta a bal kezében tartott fejszéjét, és benne is hagyta, most pedig ide– oda szökkenve újra és újra kitért a testét kereső lándzsafej elől. Teobalt törékeny alkatához képest meglepő erővel sújtott a teremtményre, és el is találta annak oldalát, míg Felix mélyen előrehajolva szétvágta a szörnyeteg bal térdhajlatának inait. A bestia fejhangon rikoltozva elzuhant, mire Katerina egy gyors csapással mindörökre elhallgattatta, majd az oldalára gurította a hullát, és kitépte a hátából a fegyverét.

A vén lovag ekkor nekidőlt Felixnek, és görcsösen lihegve lélegzett.

– Kö… köszönöm… Herr Jaeger! – nyögte elgyötörten. – Már nem… kapok úgy…

levegőt, mint… mint régen.

– Próbáljon talpon maradni, uram! – kérte tőle Felix, és bal kezével a lovagot tartva, jobbjával a közeledő bestiák felé sújtva elindult az imént elmenekült csapat felé, amelyet egy bátor és ügyes őrmester időközben megfékezett és hadrendbe állított. – Jöjjön velem, biztonságos helyre kell juttatnunk önt!

Katerina bebújt Sir Teobalt jobb karja alá, aztán együtt cipelték át a rogyadozó léptű vén harcost a katonák zárt sorain. Miután a csapat mögé érve leültették a földre, Teobalt a fejét ingatva kijelentette:

– Még egyszer köszönöm, amit értem tettek, de itt nincs olyan, hogy biztonságos hely! Nem hagyjuk el élve ezt a völgyet, köszönhetően annak a két… ifjú bolondnak.

– Miért indították meg a támadást? – kérdezte Katerina, azzal kinyitotta és a lovag kezébe nyomta a kulacsát. – Ritka nagy őrültség volt!

– Őrültség? – ismételte a szót Teobalt, miután ivott néhány kortyot. – Inkább megszállottságnak nevezném. Még sosem láttam ehhez foghatót. Az egyik pillanatban még a dombtetőn villogó fényeket bámulták, és félelmükben az öklüket harapdálták, akár a nyúlszívű nyomorultak… és ha jobban belegondolok, mindketten azok is. Aztán, amikor felgyúlt az a nagy ragyogás, és meghallottuk a mennydörgést, mind a ketten tombolni kezdtek, mint a dühöngő őrültek. Üvöltve követelték, hogy szólaljanak meg a harci kürtök, és a bestiák vérére áhítoztak. – A lovag megcsóválta a fejét, és tovább beszélt:

– Én kértem őket, hogy várják meg von Kotzebue– t, vagy legalább vegyenek fel védőállást, de nem hallgattak rám. A kíséretüket maguk után parancsolva elvágtattak, és egyszerűen otthagyták a sereget, hogy az kövesse őket, ahogyan éppen sikerül. – Oldalra fordította a fejét, ingerülten leköpött egy bestiahullát, és hozzátette:

– Még sosem láttam olyan urakat, akik ennyire felháborító módon nem törődnek a katonáik életével!

Felix nyugati irányból meghallotta Gotrek bömbölését, és felkapta a fejét. A trollvadász nekiesett Gargorath neki háttal álló kísérőinek, mialatt a fekete bundás hadúr továbbra is von Volgennel küzdött. Az alvezérek halálsikolyai hallatán Gargorath hátranézett, és von Volgen a helyzetet kihasználva teljes erejéből sújtott a tagbaszakadt szörnyeteg nyaka felé. Ha Gargorath mozdulatlanul állt volna, a nemes kardja megszabadítja a fejétől, de mert a látványtól felbőszülve a trollvadász felé lódult, a penge csupán arany és acél mellvértjén siklott végig.

Von Volgen a lendülettől kifordult a nyeregből, és egyensúlyát vesztve kalimpált. Gargorath haragos ordítást hallatva a háta mögé csapott mágikus erőket rejtő fegyverével. Von Volgen továbbra is azért küzdött, hogy megmaradjon a lován, így nem védhette magát. A szörnyű fejsze széthasította a mellvértjét és mélyen belemart a mellkasába. Felix megborzongott, amikor meghallotta, hogy a démoni fegyver úgy rikoltozik, akár egy célpontjára lecsapó ragadozó madár, és meglátta, hogy a keselyűfej zafírból megformált szeme kék fényre gyúl. Von Volgen felüvöltött és a levegőbe kapkodott, mialatt úgy tűnt, a fejsze mélyen hornyolt csőre kiszívja belőle az életet. Mindkét szeme besüppedt az üregébe, és összezsugorodott, az arca mind jobban beesett, míg végül a bőre szikkadtan feszült a pofacsontjaira, a homlokára és az állkapcsára.

– Sigmar, irgalmazz! – nyögte ijedten Sir Teobalt, és a pöröly jelét mutatta.

– Felfalja azt, akit megöl… – suttogta Katerina, mialatt elszörnyedve bámulta az elképesztő jelenetet.

– És táplálja a gazdáját! – nyögte ki görcsösen öklendezve Felix, és hüledezve meresztette a szemét.

Pillanatokkal később a keselyűfej szeméből áradó kék fénykéve végigpásztázott Gargorath testén, és a hadúr tucatnyi sebe úgy összeforrt, mintha soha nem is létezett volna. Egyedül az orrán vöröslő vágás maradt meg, vagyis az a sérülése, amelyet a Rúnalordok Fejszéje ejtett, a többi nyomtalanul eltűnt, és a szörnyeteg megint élettől, illetve erőtől duzzadónak tűnt.

– Mocskos mágia! – szitkozódott Gotrek, és ismét támadásba lendült. – Mindjárt kapsz tőlem valamit, amiből nem gyógyulsz fel!

Gargorath kitépte a fegyverét von Volgen mellkasából, és hárította Gotrek csapását – a két mágikus fegyver fülsiketítő csattanással vágódott egymásnak, aztán ők ketten tovább vívták halálos párbajukat. A hátuk mögött von Volgen – aki immáron nem volt több, mint egy páncélhüvelybe foglalt, szikkadt múmia –, lefordult a lováról, míg a lovagjai a nevét kiáltozva és keservesen átkozódva odafutottak hozzá.

– Oda kell mennem Gotrekhez! – jelentette ki Felix, és felállt az öreg templomos mellől.

De mielőtt egyetlen lépést tehetett volna, tőlük balra nyolctíz bestia áttört a védőgyűrűn, és diadalittasan üvöltözve nekitámadt egy íjászcsapatnak, amelynek tagjai eddig a lándzsások feje felett lövöldözve ritkították a sorok előtt kavargó tömeget.

– Zárjátok a rést! Zárjátok a rést! – harsogta egy őrmester, mire Felix és Katerina is indult, hogy segítsen bedugaszolni az arcvonalon támadt lyukat, mielőtt még több szörnyeteg hatol be a négyzet– alakzat belsejébe.

Ám Sir Teobalt utánuk kiáltott, és miután felé fordultak, rámutatott a már bejutott bestiák vezérére, egy kecskefejű gor– ra, aki a felsőtestén horpadozott mellvértet viselt, az alsótestén pedig vastag szövetből hajtogatott, mocskos ágyékkötőt. Ezt a teremtményt nem a szedett– vedett ruházata különböztette meg a többi tízezertől, hanem a fegyvere: az óriási bunkóba egy kard fúródott bele egészen a keresztvasáig, és a penge úgy meredt ki a másik oldalon, akár egy jókora acéltüske.

Felix meglepetten pislogott, ugyanis a penge szó szerint lángolt, és körülötte a vaskos fatörzs feketére perzselődött.

– Az a fenevad Orenstihl báró, az Izzó Szív Lovagrend nagymesterének mellvértjét viseli! – mondta indulatosan Teobalt. – A bunkójából nem más áll ki, mint az Igaz Láng Kardja. És a derekán viselt szövetdarab a rendünk lobogója! – Az öreg templomos talpra küzdötte magát, felegyenesedve maga elé emelte a kardját, illetve a pajzsát, és ünnepélyes hangon hozzátette:

– Amennyiben az oktalan állat úgy lopta a rendünk jelképeit, meg fogom büntetni érte.

Ha pedig ez a teremtmény maga Orenstihl báró, megszabadítom szerencsétlen, meggyötört lelkét!

A lovag azzal a gor, illetve a kísérői felé lódult, mialatt azok őrülten vagdalkozva nekiszorították az íjászokat egy kisebb ménesre való, halálra rémülten ágaskodó és toporzékoló tartalék lónak.

– Várjon, Sir Teobalt! – kiáltotta Felix, és Katerinával az oldalán futott az erősen bicegő templomos után. – Segítünk, csak várjon meg!

– Nem! – tiltakozott ellentmondást nem tűrő hangon Teobalt. – Ezt a csatát egyedül kell megvívnom!

Felix a fejét oldalra kapva a lányra pillantott, aki nem szólt semmit, csak bólintott egyet. Nem tágítottak a lovag mögül, mert mindketten úgy döntöttek, hogy segítenek neki, akár akarja, akár nem.

– Orenstihl nagymester! – harsogta Teobalt, amikor az íjászokat gyilkoló bestiák mögé ért.

A hatalmas termetű gor megfordult, és a lovagra szegezte a tekintetét – azt viszont nem lehetett megállapítani, hogy azért, mert a nevét hallotta, vagy pedig egyszerűen a kiáltásra válaszolt így.

– Ha te vagy az, aki a szent zászlónkat viseled – kiáltotta a lovag, és elszántan lépkedett a fenevad felé –, akkor ereszd a földre a fegyvered, és hagyd, hogy megszabadítsalak az átoktól!

A gor felszegte az állát, és oldalra billentette a fejét, mintha gondolkodna.

Állati vonásai előbb zavarodottságot tükröztek, majd tenyérnyi méretű, éjfekete szemében felvillantak a felismerés fényei.

– Szóval, te vagy az! – állapította meg remegő hangon Sir Teobalt. – Sigmar irgalmazzon nekünk…

– Régbben’ Sigmrhoz’ imádkoztam – felelte a bestia a maga furcsa, mekegő módján. – Gynge’ volt! Nem tdott’

megmnteni’! – Felemelte a bunkóját, vele a lángoló kardot is, és hozzátette:

– A nagy átváltztatő erősbb’!

– Azt mindjárt meglátjuk! – kiáltotta Teobalt, és Sigmarhoz szóló imádságot bömbölve támadásba lendült.

Orenstihl vad csatakiáltással felelt a kihívásra, mire az íjászokat üldöző harcosai közül többen megfordultak, hogy megnézzék, miféle veszély fenyegeti a vezérüket. Felix és Katerina rohant, hogy feltartóztassa ezeket a bestiákat, közben Teobalt és Orenstihl összetalálkozott, és mindketten lesújtottak a másikra. A gor vérben úszó bunkója egy lavina erejével csapódott a lovag kardjának, és Felix azt hitte, hogy a párbaj véget ért, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Ám ő még meg sem született, amikor Teobalt már lovagként szolgált, ami azzal járt, hogy tudott egyet s mást a kardvívásról. Engedett a rettentő erőnek, hagyta, hogy a neki balról érkező bunkó jobbra sodorja a kardját, majd széles ívben hátra és felfelé rántotta a fegyverét, végül a válla felett visszavezette maga elé, és a lendületet felhasználva pokoli csapást mért az ellenfelére. A pengéje eltalálta Orenstihlt, kettévágta a vállvédőjét, és mélyen belemart a húsába.

A többi gor felordított haragjában, és mindannyian közelebb nyomultak, hogy segítsenek a bestiává változott egykori templomosnak. Felix félreütött egy – az öreg oldala felé lendülő – lándzsát, és a kardját visszarántva mindjárt le is fejezte annak gazdáját, míg Katerina szétvágta egy jókora buzogányt forgató bestia inait.

Ezt követően mindketten azért küzdöttek, hogy a vezér támogatására siető szörnyetegek ne kaphassák oldalba Teobaltot.

Az ádáz közelharc rövid szüneteiben Felix újra és újra körülnézett, hogy felmérje a helyzetet – ami eléggé zordonnak tűnt.

Tőlük jobbra egy rakás veszettül vagdalkozó bestia egyszerűen betolt a négyzetalakzatba egy lándzsás csapatot. A kapitányuk ugyan ordított, hogy „Tartsátok a vonalat! Ne hátráljatok!”, de a katonák eldobálták a fegyvereiket, sarkon fordultak, és futásnak eredtek. Ettől a helyszíntől nyugatra úgy féltucatnyi gor ezekben a pillanatokban rángatta le a lováról Plaschke–

Miesner nagyurat, aki már ahhoz is gyenge volt, hogy felemelje a kardját. Innen nem messze Rodi legalább tíz bestiával harcolt, méghozzá azért, hogy azok ne férjenek hozzá a földön heverő Snorrihoz.,Vajon meghalt az öreg trollvadász?” – tette fel magának a kérdést Felix. Orrharapó közvetlen közelében egy minótaurosz hullája hevert. A hatalmas koponyán tágas lyuk vöröslött, ami azt jelentette, hogy ha Snorri terítette le az irdatlan szörnyeteget, akkor úgy távozott ebből a világból, ahogyan egy trollvadásznak távoznia kell.

Roditól balra Gotrek trágárul káromkodott, mialatt Gargorath fejszéje kiszívta az életerőt egy megtermett férfiból, és ismételten begyógyította a gazdája sebeit.

Felix kemény találat roppanását és dobbanását hallotta a háta mögül. Rosszat sejtve hátrapillantott, és azzal szembesült, hogy tőle néhány ölnyire Sir Teobalt tántorogva hátrál, reszkető kézzel tartja maga előtt kettéhasadt pajzsát, míg Orenstihl döngő léptekkel közeledik felé. A lovag dühödten szitkozódva elugrott az ellenfelétől, lesújtott a templomosból lett fenevadra, és hosszú sebet vágott a vállára.

Orenstihl felhördült, és anélkül, hogy levette volna a szemét a lovagról, hátracsapott a bunkójával. Felix gondolkodás nélkül hasra vágta magát, a lángoló kard alig néhány ujjnyival húzott el a feje felett.

– Felix! – sikoltotta valahol Katerina.

Az egykori templomost kísérő gorok közül legalább hárman csaptak le egyszerre Felixre, aki gurult egyet fektében, így az elnagyoltan kikovácsolt, rozsdás lándzsafejek a teste előtt fúródtak a földbe.

Egy másodperccel később Katerina talpra rántotta őt, aztán egymás mellett hátráltak az őrjöngve vagdalkozó szörnyetegek elől.

– Tartson ki, Sir Teobalt! – kiáltotta Felix, és a felé zúduló csapásokat hárítva megpróbált a gorok mögé oldalazni, hogy visszajusson az öreg templomoshoz.

És ekkor teljesen váratlanul nyilak tucatjai csapódtak a bestiákba, mire azok egyszerre visítottak fel, és az eltalált testrészeikhez kaptak. Felix először hüledezve pislantott egyet, de néhány másodperc múlva észbe kapott: az íjászok rendezték soraikat, és ellencsapást mértek az ellenségre, amely az imént megfutamította őket.

Katerina harsányan éljenzett, aztán ő és Felix lecsapott két– három, nyilakkal teletűzdelt bestiát, még mielőtt azok összeszedhették volna magukat, végül a lány a fejszéje fokával kiütötte egy negyedik fogait, mire a teremtmény vért köpködve hanyatt esett.

Felix és Katerina pillanatnyi habozás nélkül átugrotta a haldokló gorokat, és Sir Teobalt felé iramodott – de így is elkéstek. A szörnyeteg meglendítette és rettenetes erővel az öreg lovag hasába vágta bunkóját, mire Teobalt előrebukott, és rágörnyedt a combvastagságú farúdra.

– Nagyuram! – kiáltotta elkeseredetten Felix.

Orenstihl felemelte szörnyű fegyverét, és vele együtt a templomost is, aki az ujjait lassan szétnyitva elengedte a kardját. Felix tátogva bámult, és hányingere támadt, amikor meglátta, hogy legalább egy lábnyi lángoló acél áll ki Teobalt lapockái közül. A fenevad szabályosan felnyársalta őt a bunkóba szorult kard pengéjével, és most fellendítette, hogy lerázza a fegyveréről.

– Sir Teobalt! – sikította Katerina. – Neee!

Felix és Katerina rávetette magát a bestiára. Felix a fejére sújtott, míg a lány a térde felé suhintott a fejszéjével – és mindketten célba találtak. Az átváltozott templomos tántorogva hátrált, egy erőteljes lendítéssel kitépte az acéltüskét a lovag testéből, és ugyanezen mozdulat folytatásaként kis híján szétzúzta Katerina fejét. A lány mélyen lebukott, majd elszökkent a szörnyeteg mellett, és a háta mögé ugrott.

– Lőjétek le! – ordította Felix az íjászoknak.

– Lőjétek már le!

Ám sajnálatos módon Katerina túl közel volt Orenstihlhez, és a katonák nem mertek lőni, nehogy őt találják el. Ha mindez nem lett volna elég, az őrült nőszemély ráugrott a bestia hátára, baljával megkapaszkodott annak mellvértjében, míg a jobbját magasan felemelte, hogy széthasítsa a teremtmény koponyáját.

Orenstihl felbődült, baljával a háta mögé csapott, mire Katerina lesújtott, és a lény vaskos hüvelykujja vért fröcskölve elrepült.

A szörnyeteg üvöltött, de elkapta a lány csuklóját, átrántotta őt a feje felett, és levágta maga elé. Katerina egyenesen Sir Teobaltra zuhant, félig elkábulva lefordult róla, és elengedte a fejszéjét, közben a fölébe tornyosuló gor felemelte roppant fegyverét, hogy bevigye a halálos ütést.

– Hagyd békén, te rohadék! – harsogta Felix, azzal előreszökkent, és mély sebet vágott a teremtmény védtelen derekára.

Orenstihl megfordította a csapása irányát, és a lángoló kard úgy süvített Felix felé, akár egy hosszú kaszapenge. Ezt a férfi félreütötte ugyan, de a bunkó vége elkapta a vállát, és a földre söpörte, Katerina mellé.

– Jól…? – nyögte elgyötörten, és lélegzet híján nem tudta befejezni a kérdést.

– Igen, viszont… – zihálta Katerina, aztán csak bólintott, mert beszélni ő sem tudott.

Rákmászásban vergődve hátráltak a feléjük nyomuló Orenstihl elől, aztán, amikor a szörnyű bunkó ismét lesújtott rájuk, mindketten felpattantak.

– Most! – kiáltott Felix az íjászokra pillantva. – Lőjétek le!

Csakhogy az íjászok időközben új célpontokat találtak maguknak – egy másik bestiafalkára zúdították nyilaikat, és meg sem hallották a kérést.

Katerina kétségbeesetten előrelendülve a szörnyeteg bokája felé csapott a fejszéjével, ám a teremtmény lesújtott rá, és bár a lány félreugrott a súlyos bunkó elől, valamiért felsikoltott.

– Katerina! – ordította Felix, és szinte beleőrült a gondolatba, hogy lány valószínűleg megsebesült. – Menj messzebbre! – kurjantotta aztán, és rávetette magát a fenevadra, hogy magára vonja a figyelmét.

A terve bevált, jobban is a kelleténél:

Orenstihl minden figyelmét őrá fordította. A bunkóját rövid ívekben lengetve kereszteket húzott maga elé a levegőbe, és Felix hiába döfködött a teremtmény felé, a vaskos fatörzs folyton félresöpörte a kardját.

Valahányszor összecsattantak a fegyvereik, úgy érezte, mindjárt leszakad a karja, és akármivel próbálkozott, a szörnyeteg újra és újra hátrálásra kényszerítette.

Körülbelül egy perc elteltével – amikor Felix már úgy érezte, nem képes felemelni a kardját, hogy hárítsa a következő csapást – a káoszlénnyé lett templomos felordított és megbotlott, közben, hogy visszanyerje egyensúlyát, oldalra lendítette a bal karját.

Felix meglátta a nyílást, minden megmaradt erejét beleadva előrelendült, és beledöfött a teremtmény mellvértje és vállvédője közötti résbe. Orenstihl ismét felüvöltött, és fellendítette a bunkóját egy utolsó csapáshoz, de ekkor valami bevillant hátulról a combjai közé, és émelyítő csattanás kíséretében belevágódott az ágyékába.

Felix kirántotta a kardját a szörnyeteg bordái közül, és hátraugrott, közben a teremtmény felnyögött, előredőlt, és arcra borulva elterült a földön. Katerina mögötte állt, és mindkét keze üres volt – fejszéjének nyele a fenevad ágyékkötőjéből állt ki, mint valami fából faragott farok.

– Szép találat! – bökte ki Felix, és nyelt egyet. Eletében első ízben érzett részvétet egy bestia iránt…

Katerina fáradt vigyort villantott rá, azzal lehajolt, és kitépte fejszéjét a hullából. Még egyszer összenéztek, majd Teobalt mellé siettek, és amikor lekuporodtak mellé, meglepetten állapították meg, hogy az öreg templomos továbbra is kapaszkodik az életbe.

Teobalt felemelte a fejét, elhomályosult szemét forgatva körülnézett, és elhaló hangon megkérdezte:

– Végeztek vele?

– Igen, nagyuram – felelte Felix. – Orenstihl halott.

– És a zászló? – nyögte a lovag. – A kard?

Felix visszanézett a hatalmas hullára, és undorodva fintorgott. A zászló vérben úszott, és vastag mocsokréteg borította. A kard markolatáig merült a súlyos bunkóba, és pengéje a hossza felénél meghajlott.

Ennél nyomorúságosabb jelképeket Felix még sosem látott. Mindazonáltal visszasietett a tetemhez, és elvágta a szíjat, amely a lény derekánál rögzítette a meggyalázott zászlót, és heves hányingerrel küszködve megmarkolta a ragacsos szövetet. Katerina ezalatt megragadta, és a lovag mellé vonszolta a bunkót.

– Attól tartok, ezeket már nem lehet helyrehozni, uram – mondta fojtott hangon Felix, miután visszatért, és ismét letérdelt Teobalt mellé. Odatartotta neki a zászlót, míg Katerina fordított egyet a bunkón, így a kard a templomos oldalához került.

Sir Teobalt a mellkasához szorította a véres zászlót, megfogta a markolatot, és a fejét lassan, nehézkesen ingatva válaszolt:

– Az a legkevésbé sem számít, Herr Jaeger! Visszaszereztük a jelképeket.

Helyreállítottuk a rend becsületét… – Vért köpködve, görcsösen köhögött, majd vett néhány mély lélegzetet, és világoskék szemét Felixre szegezve folytatta:

– Az Izzó Szív Lovagrend hálás önnek, Herr Jaeger! Derekas munkát végzett.

Megcáfolhatatlan tanúbizonyságát adta, hogy méltó Karaghul hordozására! – Finom, törékenynek tűnő kezével megveregette Felix alkarját, és hozzátette:

– Most már minden rendben. Minden a legnagyobb rendben…

Azzal visszaeresztette fejét a földre, karját a mellkasán összefonva magához szorította a zászlót, és egy utolsó sóhajtással, csendesen kiszenvedett.

Felix és Katerina fejet hajtott a tetem előtt.

– Morr óvja önt, nemes lovag! – búcsúzott megrendülten Katerina.

– Sigmar fogadja be szent csarnokaiba… – dörmögte halkan Felix.

Nem gyászolhatták tovább az elesett hőst, az imáikat súlyos paták dübörgése szakította félbe. Tőlük nem messze egy lándzsás csapat megfutamodott, és a helyén keletkező résen keresztül bestiák tódultak befelé. Mindketten felugrottak, és megemelték Sir Teobalt tetemét, hogy beljebb vonszolják, az alakzat közepe felé – de erre már nem jutott idejük, mert a bestiák túl gyorsan közeledtek. Nem tehettek mást, mint hogy sarkon fordultak, és rohanni kezdtek egy menekülő íjászcsapat közé keveredve, mialatt a hátuk mögött rémülten nyerítő és rúgkapáló lovak vágtattak.

Felix a vad tolongásban lökdösődve körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. A hatalmas négyzet– alakzat oldalait, vagyis a keskeny védőgyűrűt már nem sok választotta el a teljes összeomlástól. A sereg vezérei, az ifjú nagyurak holtan hevertek valahol. A korábban zárt sorok felbomlottak, a csapatok összekeveredtek, és a bestiák szinte mindenütt áttörtek. A csata elveszett. Látni lehetett, hogy perceken belül véget ér. Felix ismét elnézett arrafelé, ahol utoljára Rodit látta, de azon a helyen már csak egy egymásra hajigált bestiahullákból álló, embermagas halom domborodott. Ekkor Gotrek irányába fordult, és meglepetten fedezte fel, hogy a trollvadász továbbra is Gargorath– szal harcol, míg kettejük körül von Volgen katonái küzdöttek húsz– harminc bestiával. A fekete bundás hadúr erősen imbolyogva tántorgott, és legalább tucatnyi sebből vérzett, míg Gotrek kicsivel jobban nézett ki.

– Segítenünk kell neki – mondta halkan Katerina.

– Aligha kér a segítségünkből – válaszolta Felix a fejét rázva. – De szeretnék mellette lenni, amikor eljön a vég.

– Hát akkor rajta, menjünk oda hozzá! – javasolta Katerina.

Felix lenézett a lány mosolygó, vérrel borított arcára, majd a fejét felemelve végigpásztázott tekintetével az ádáz közelharcot vívó emberek és bestiák tömegén, amely elválasztotta őket a trollvadásztól. Biztosra vette, hogy már menet közben meg fognak halni, de azt is tudta, hogy ha itt maradnak, ugyanilyen biztosan végük van.

Visszanézett a lányra, és a száját kesernyés mosolyra húzva megszólalt:

– Igen, legyen így…

Azzal magához húzta és megcsókolta Katerinát, miközben menekülő katonák és vágtató lovak viharzottak el mellettük.

A lány ajkát vér és por lepte, de Felix úgy érezte, ennél édesebb csókot még senkivel sem váltott. Aztán kibontakoztak egymás karjából, és Felix elbúcsúzott:

– Sigmar csarnokaiban találkozunk…

– Ha hamarabb odaérek – felelte vigyorogva Katerina –, a kapunál várlak!

Azzal harsány csatakiáltást ordítva kirohantak a lovak közül, és a fegyverüket lóbálva belevetették magukat a kavargó tömegbe. Felix az első csapásával felhasította egy szörnyeteg nyakát, a másodikkal kibelezett egy másikat, Katerina pedig szétvágta egy harmadik gerincét.

Felixet furcsa érzések rohanták meg, és rájött, hogy könnyű úgy harcolni, ha az embert nem gyötrik félelmek, ha tudja, hogy a vég elkerülhetetlen, függetlenül attól, hogy mit tesz. Különös, vad öröm áradt szét a bensőjében, és fellelkesülve küzdött tovább. „Talán így éreznek a trollvadászok – gondolta magában. – Talán ezért sóvárognak oly hevesen a csata után…” Két gyors döfés között előrenézett, és az előtte tolongó, véres testek függönyén át meglátta, hogy Gargorath egy iszonyatos csapással hátralódítja Gotreket, majd belevágja a fejszéjét a saját kísérőinek egyikébe. A szörnyeteg meglepetten felrikoltott, de nem olyan hangosan, mint a mellkasába mélyedő, acél keselyűfej, amely pillanatok alatt kiszívta belőle az életet, és áttáplálta a hadúrba.

Mialatt Felix és Katerina az előttük nyüzsgő gorokkal harcolva, odaodapillantottak a hátborzongató jelenetre, Gargorath sebei ismét összezárultak, és a fenevad megint ugyanolyan épnek és erőtől duzzadónak tűnt, mint az ütközet elején.

Vele ellentétben Gotrek fáradtabb volt, mint amilyen fáradtnak Felix valaha is látta őt, és legalább féltucatnyi, mély sebből vérzett, de végtelenül elszántan és haragosan meredt a szörnyetegre. Gargorath pontosan a törpe ellentettjének látszott: a testén ugyan egyetlen seb sem tátongott, és továbbra is természetfeletti erővel küzdött, csakhogy feketén izzó szemével részint félve, részint pedig bizonytalanul méregette a trollvadászt. Nemrégiben még biztosan arra számított, hogy a kettejük párbaja hamar véget ér.

És ekkor, ijesztő gyorsasággal valóban véget ért. Gotrek hárított egy újabb, vadállati csapást, és Felix elkapta egy pillantását, amelyből tudta, hogy a társa fejében megszületett az ötlet. A trollvadász hátrafelé lépdelt, és leeresztette a fegyverét, mintha már nem bírná tartani, aztán, amikor az ellenfele ismét lesújtott rá, felrántotta a fejszéjét, és úgy fordította, hogy annak vágóéle a démoni fegyver nyelét kapta telibe. Fülsértő rikoltás hallatszott, kéklő fény villant, és a keselyűfej forogva elrepült, majd mélyen belemart a véráztatta földbe, és az izzó szemek pillanatok alatt elsötétültek.

Gargorath csupán egy sisteregve égő botot tartott a kezében. Gotrek diadalittas bömbölést hallatva előrelódult, fellendítette a fegyverét, és annak nyelét két marokra fogva, pokoli erővel lesújtott. A Rúnalordok Fejszéjének feje könnyedén áttört a hadúr acél és arany mellvértjén, és olyan mélyre merült a mellkasába, hogy teljesen eltűnt benne. Gargorath felhördült, hátratántorodott, és ezzel kitépte Gotrek markából a nyelet. A tagbaszakadt szörnyeteg lenézett, bambán pislogva bámulta a testébe fúródott fegyvert, aztán egy összeomló kőtorony méltóságteljes lassúságával hanyatt dőlt, és a hátára zuhant.

Gotrek harsányan röhögve ráugrott az ellenfele kettéhasított mellkasára, kiszabadította a fegyverét, majd leköpte Gargorath eltorzult arcát, és szélesen vigyorogva rászólt a hadúrra:

– Ebből gyógyulj fel, te túlméretezett birka!

A legyőzhetetlennek hitt vezér pusztulása láttán a bestiák először rémülten hátráltak Gotrek közeléből, de aztán haragosan üvöltözve megindultak felé, mire ő khazalid nyelvű csatakiáltásokat harsogva rontott előre, hogy megütközzön velük.

Felix és Katerina odarohant hozzá, és az oldalán harcolt, továbbra is a „nincs mit veszteni” érzés áldott révületébe merülve, noha Felix kissé sajnálta a trollvadászt.

Majdnem azt kívánta, hogy bárcsak elesett volna a Gargorath– szal vívott párbaj során, mert az bizonyosan méltóbb és fenségesebb halál lett volna, mint az, ami mostantól várt rá, vagyis, hogy a rettentő horda alacsonyabb rendű harcosai végezzenek vele. Ezenfelül gyászolta Snorrit, aki most már sosem nyer bebocsátást Grimnir csarnokaiba, és elveszett lélekként fog bolyongani a két világ között, az örökkévalóságig. Ám ezeket a múló aggodalmait hamar elsöpörte a haláltánc, a küzdés öröme. Kapott egy mély sebet a lábára, de meg sem érezte. Egy bunkó csapásától a bal keze a válláig elzsibbadt, de azt sem érezte. Megelégedett azzal, hogy ádázul harcol egy öldöklő ütközet eszeveszett forgatagában, és megelégedett azzal a tudattal, hogy a barátai mellette lesznek, amikor távozik ebből a világból.

Az elméje elködösült, és nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el így, amíg váratlanul két tompa dörrenést hallott, amelyeket kürtök egyszólamú bőgése és ezernyi torokból felzendülő, távoli kiáltások követtek. A soros ellenfele a nyakát nyújtogatva körülnézett, mire Felix gyorsan előrelendült, és megölte a teremtményt.

Felix néhány másodpercig elképzelni sem tudta, hogy mi történik. Mióta lerohant a Tarnhalt Koronájáról, a tudata beszűkült, és a világa nem szólt másról, csupán a körülötte hemzsegő bestiákról, illetve a velük vívott harcról. Így aztán az elméjébe tolakodó, tompa hangok özöne éppen olyan idegen volt a számára, mint a halnak a levegő. De aztán – mialatt a távoli lárma fokozatosan felerősödött – végül megértette a közelében küzdő emberek kiáltásait:

– Von Kotzebue! Megjött a báró! A Birodalom! Megjöttek!