Hatodik fejezet

A tagbaszakadt pultos kirontott a pultja mögül, és messziről ordította:

– Ludeker kapitány! Ezek az alakok…

– Ne magyarázd, Geert! – vakkantott közbe Ludeker, és átható pillantásokkal fürkészte Felixet, illetve a trollvadászt. – Magam is látom, hogy mi történt! – Azzal két kezét a háta mögé rakva elindult előre.

Méltóságteljes, lassú léptekkel haladt, mialatt mögötte kíváncsi katonák és járókelők óvakodtak be az ajtón, hogy megnézzék, mi folyik a kocsmában.

– Megzavarták a falu békéjét… megrongálták mások tulajdonát… – sorolta menet közben Ludeker, és rosszallón csóválgatta a fejét. – Kardot rántottak a falu határain belül… ellenálltak a letartóztatásnak… megfenyegettek egy hatósági személyt… és megsebesítették ugyanezt a személyt… megrongálták hatósági személyek egyenruháját és felszerelését… – Megállt Felix, illetve Gotrek előtt, gonosz mosolyra húzta a száját, és folytatta:

– Ez a vadállati viselkedés nem maradhat megtorlás nélkül. Ezennel tizenöt nap elzárásra, valamint bírság megfizetésére ítélem önöket, amelynek összege… – tekintete a trollvadász csuklóján sorakozó ékszerekre esett –, amelynek összege húsz korona vagy ennek megfelelő mennyiségű arany.

Gotrek harsányan felröhögött, maga felé intette Ludekert, és odaszólt neki:

– Gyere csak, gyere! Vedd el!

A kapitány előhúzta két pisztolyát, és mindkettőt a trollvadászra szegezve felcsattant:

– Ha ellenállsz, még rosszabb helyzetbe hozod magad, törpe! Harminc korona!

– Maga itt nem hatósági személy – recsegte ingerülten Felix –, hanem egy egyenruhába bújt tolvaj!

A kapitány Felixre irányította az egyik pisztolyát, és higgadtan kijelentette:

– Most már negyven korona. Akartok még feljebb menni?

Ebben a pillanatban a bejáratnál összeverődött tömeg felbolydult, majd Katerina furakodott ki az emberek közül.

– Felix! Gotrek! Mi történt? – kiáltotta, és ijedten bámulta a szeme elé táruló látványt.

Ludeker éppen csak rápillantott a lányra, és megjegyezte:

– Hamarosan rád is sort kerítek! Te hoztad ide ezeket a bajkeverőket!

Felix tudta, hogy nem kéne megtennie.

Tudta, hogy az lenne a legjobb, ha megpróbálnák kimagyarázni magukat a szorult helyzetből – ha tárgyalnának és alkut kötnének Ludekerrel –, de egyszerűen képtelen volt ellenállni a késztetésnek.

Haragosan felhördült, és a kapitányhoz vágta a kezében szorongatott széket.

Ludeker elhajolt, közben görcsösen elrántotta mindkét pisztolyának ravaszát, de szerencsére mindkét golyó messze elhibázta a célpontokat.

Gotrek gúnyosan felröhögött, és rohamra indult, Felix egy lépéssel lemaradva követte a társát.

Ludeker rémülten hátrált, elhajította kilőtt pisztolyait, és megragadta a másik kettő markolatát.

– Kapjátok el őket! Végezzetek velük! – harsogta torkaszakadtából.

Egy ütemmel később egyenesen a szájára kapta Gotrek öklét. Az ütés kitörte négy fogát, és akkorát taszított rajta, hogy hanyatt esett, és vagy háromölnyit csúszott a hátán. Egy pillanatra döbbent csend támadt. Az őrök hitetlenkedve bámulták mozdulatlan vezérüket, aztán összeszedték magukat, és egymást lökdösve rajzottak előre – ezúttal azonban nem bunkót, hanem kardot lengettek a fejük felett.

Gotrek előrántotta a fejszéjét, és afféle figyelmeztetés gyanánt a gyors ütemben közeledő emberek felé suhintott vele. Felix valósággal kitépte Karaghult annak hüvelyéből, és széles ívben megforgatta maga körül.

– Ne gyertek közelebb! – ordította dühösen. – Egy ilyen marhaság miatt akartok meghalni?

Az őrök nem hallgattak rá, sőt támadásba lendültek. Felix ide– oda forgolódva hárított és rúgott, s eltáncolt a felé záporozó csapások elől, míg a háta mögül felhangzó sikolyok, csattanások és dobbanások arról tájékoztatták, hogy Gotrek munkához látott.

Hirtelen előreszökkenve mellbe szúrt egy férfit, majd a könyökével szétzúzta egy másik orrát. Egy harmadik őr jobb felől ugrott felé, de mielőtt odaért volna hozzá, váratlanul előrebukott, és mialatt elterült a padlón, Felix meglátta, hogy Katerina áll a hulla mögött, és egy véres fejszét lóbál a jobbjával.

A látványtól megigézett bámészkodók gyűrűjében Felix, Gotrek és Katerina elkeseredett közelharcot vívott Ludeker embereivel. Szélvészgyorsan forgolódva vagdalkoztak, hárítottak, ütöttek– rúgtak, és ide– oda szökkentek, hogy védjék magukat.

Felix kapott egy sebet a hátára, és gyors csapással fizetett érte, amellyel hosszan felhasította támadójának homlokát. Katerina elgáncsolt egy férfit, és amikor az elterült a padlón, a fejszéjével lecsapta az ujjait, míg Gotrek egy rettentő csapással tőből levágta egy rárontó őr lábát.

És a harc ezzel véget ért. A katonák egyoldalú mészárlásra számítottak, és álmukban sem hitték volna, hogy ők kerülnek szorult helyzetbe. Azok, akik még tudtak járni, hanyatt– homlok menekültek a kijárat felé, és rémülten lökdösődve átverekedték magukat a tömegen, hogy eltűnjenek Gotrek közeléből. Azok, akik már nem tudtak lábra állni, zokogva és kegyelemért könyörögve, a hasukon csúsztak az ajtó irányába.

– A pokolba veled, átkoszott’ tööpe’ – selypítette ekkor valaki rekedtes hangon.

Gotrek és Felix megpördült, és Ludekert látták maguktól úgy tíz– tizenkét ölnyire. A kapitány vért köpködött, és sziszegve nyalogatta tőből kitört metszőfogai helyét, de szilárdan állt a lábán, és rezzenéstelen kézzel szegezte rájuk a második pár pisztolyát. Abban a pillanatban sütötte el mindkettőt, amikor Gotrek felé hajította a fegyverét.

Az egyik golyó eltalálta a forogva repülő fejszét, szikrát hányva lepattant róla, majd porrá zúzott egy korsót a törpe mögött álló asztalon, míg a másik elsüvített Felix feje mellett, és a hátsó falba vágódott. Egy pillanattal később a fejsze Ludeker homlokába csapódott, a feje búbjától az álláig kettéhasította a koponyáját, míg őt magát az oldalsó falhoz vágta. A hulla lecsúszott a falról, és ülő helyzetben állapodott meg, közben az üres pisztolyok kifordultak elernyedő ujjai közül. A fejsze vágóéle mentén vér bugyogott elő a rettentő sebből, lecsorgott Ludeker nyakán, és vörösre festette szürke egyenruháját.

A söntésre legalább egy teljes perc erejéig döbbent csend borult. Az emberek megrökönyödve meresztgették a szemüket, sokan talán még lélegezni is elfelejtettek.

Ortwin nehézkesen felült, és részben értetlenül, részben szörnyülködve bámulta a körülötte heverő véres, megcsonkított tetemeket. Felix is valami hasonlót érzett.

Heves émelygés tört rá, és a gyomra úgy felkavarodott, hogy kis híján elhányta magát. Az áldozataik ugyan a végletekig lealjasodtak, de mégiscsak emberi lények, valamint a Birodalom lakói voltak. És nemrégiben az életüket kockáztatva harcoltak Archaon hordái ellen. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie…

Mielőtt tovább kesereghetett volna, Katerina odabotladozott hozzá, és megragadta a karját.

– Jobb lesz, ha megyünk – lihegte a lány az ajtó felé pillantva. – Hamarosan megérkeznek a többiek, és azok már karabélyokat hoznak magukkal. – Gotrek felé nézett, aki éppen kirántotta a fejszéjét Ludeker arcának maradványaiból, és a fejét csóválva kijelentette:

– Most már egy napot sem várhatunk.

Azonnal indulnunk kell!

– Helyes! – vágta rá a trollvadász, mialatt visszaballagott hozzájuk. – Úgyis undorodtam ettől a falutól.

– Hogy történt ez az egész? – motyogta a továbbra is eléggé kába Ortwin.

– Majd később elmeséljük – válaszolta Felix. – Most tűnjünk el innen!

Azzal vállon fogta és a kijárat felé kormányozta a fiút, míg Gotrek és Katerina a háta mögé felzárkózva követte őt. A tömeg néma csendben szétnyílt előttük. Az emberek rémülten figyelték őket, és szerencsére moccanni sem mertek. Még az imént roppant barátságos muskétások is ferde szemmel néztek rájuk, mialatt elsiettek mellettük.

Amikor végre kiértek az utcára, Felix megörült, hogy friss levegőt szívhat, még ha az olyan hideg is volt, hogy pillanatok alatt megdermesztette az arcbőrét.

* * *

Mialatt a menekülttáborba vezető hídon futottak, szembetalálkoztak Orrtalan Milóval, aki állig felfegyverkezett embereinek kíséretében rohant a falu felé. A megtermett bandavezér szélesen rájuk vigyorgott, hanyagul tisztelgett, és odakurjantott nekik:

– Úgy hallom, tartozom nektek egy szívességgel, fiúk! Köszönöm!

A kísérői harsányan felröhögtek, és Milo futás közben visszakiáltott:

– Hé, Kat, a doktor háza hamarosan az enyém lesz! Fűtött szobával és meleg ággyal várlak, amikor csak akarod!

Katerina megvetően lebiggyesztette a száját, és arra sem méltatta a hitvány alakot, hogy visszanézzen rá.

– Vissza kéne adnia a doktornak azt a házat – morogta, és ingerülten fújtatva futott tovább.

* * *

– Ludeker halott? – kérdezte megrökönyödve Vinck doktor. Éppen egy, a talabheimi városőrök egyenruháját viselő férfit borotvált, és a megdöbbenéstől olyat rándult, hogy majdnem megvágta az illető fülét.

– Igen, doktor úr – felelte Katerina, mialatt dühödt mozdulatokkal tömködte holmiját a zsákjába. – De nem mi kezdtük. Meg akarta ölni Felixet és Gotreket.

– Az egész az én hibám – vallotta be Ortwin, azzal letérdelt a lovag mellé, és mélyen lehorgasztotta a fejét. – Ha nem húzom elő a kardomat, valószínűleg nem fajulnak idáig a dolgok.

Felix, aki a sátor másik oldalán göngyölgette a takaróját, azt kívánta, bárcsak azt mondhatná a fiúnak, hogy ez nem igaz, de sajnos igaz volt. Ha az apród nem ránt fegyvert, akkor pár shilling leszurkolása ellenében valószínűleg kikeveredtek volna abból az átkozott kocsmából.

– Kedves fiam – szólalt meg Vinck doktor, és szemlátomást jobb kedvre derülve tért vissza a munkájához –, ne mentegetőzzön!

Igaz, jobban szerettem volna, ha Ludeker egy törvényes tárgyalást követően kerül szembe a hóhérhurokkal, de akkor is egy fekély volt a város szívében, amit ki kellett metszeni. És megmondom őszintén, kicsit sem bánom, hogy eltávozott közülünk.

– Milo máris megpróbálja a saját kezébe venni a gyeplőt – közölte Katerina szomorúan, de hirtelen felkapta a fejét, mintha különös vagy éppen ijesztő gondolata támadt volna, és felcsattant:

– Könnyen meglehet, hogy mihelyt sikerül neki, eljön értünk! Alighanem aggódni fog, hogy vele is elbánunk!

Sir Teobalt halkan sziszegve felkönyökölt, és erőtlen hangon, de határozottan kijelentette:

– A többiekkel együtt neked is el kell hagynod a várost, ifjú Ortwin, most rögtön!

Menj el a Stangenschlosshoz, és járj utána a híreknek, amit nemrégiben hallottatok. Ha majd értesítesz a fejleményekről, talán elég jó állapotban leszek ahhoz, hogy magam is útra keljek, és csatlakozzam hozzátok.

– De hát magunkkal kell vinnünk önt, nagyuram! – fakadt ki ijedten Ortwin. – Ha azok a gazemberek nem találnak meg minket, talán magán fognak bosszút állni!

– A lovag urat mozdítani sem szabad – vetette ellen Vinck doktor. – Pihennie kell!

– Nem látok okot arra, hogy miért ártanának nekem – válaszolta Sir Teobalt. – De még ha megteszik is, az én életem nem olyan fontos, mint a rend jelképeinek visszaszerzése. Még indulás előtt nyomatékosan kijelentettem, hogy visszaszerzem őket, ha belehalok is. A veszély mit sem jelent a számomra.

Gotrek helyeselve morgott valamit, aztán Felix felállt, a vállára emelte a zsákját, és megjegyezte:

– Akkor talán az lenne a legjobb, ha indulnánk.

Katerina is felegyenesedett, átemelte a fején a saját zsákja szíját, majd a vállára akasztotta az íját, és rosszkedvűen dörmögte:

– Igen, menjünk…

– Taal óvja mindannyiukat! – búcsúzott Vinck doktor.

– És Sigmar vezesse lépteiket! – fohászkodott Sir Teobalt.

Ortwin mélyen meghajolva, tiszteletteljesen kezet csókolt a mesterének.

– Nem fogok csalódást okozni önnek, nagyuram! – fogadkozott elszántan, azzal sarkon fordult, és felzárkózott a többiek mögé, akik sorban átbújtak a sátor nyílásán, és kiléptek az utcára.

Ebben a pillanatban hullani kezdett a hó.

* * *

Felix sötét hangulatban találta magát, mialatt ő és a társai a Zufuhr partjától északra ballagtak a Drakwald mélye felé.

Miközben a lustán szállingózó hópelyhek fennakadtak a szempilláin, és beleolvadtak megkopott gyapjúköpenyébe, az ember végtelen romlottságán elmélkedett magában.

Bauholz utcáit járva sehol sem érzékelte a Káosz mocskát. Nem látott semmit, ami gyalázatos kultuszok működésére utalt volna. Nem talált vérrel felszentelt oltárokat, és a házak falain sem éktelenkedtek ocsmány jelképek. És mégis, a falu ugyanolyan bűntanyává lett, mint oly sok másik település, szerte a világban.

„Miért van az, hogy a rosszak mindig erősek, és a jók mindig gyengék? – tépelődött magában. – Miért van az, hogy a világ Ludekerjei és Orrtalan Milói élnek és virulnak, míg a jó embereket, mint például Vinck doktor, összezúzzák, megölik, de még a legjobb esetben is félresöprik?”

Hatalmasat sóhajtott. Régóta ismerte a választ, és az mélységesen nyomasztotta őt. Azért történhetett meg mindez, mert a jók és erősek elmentek északra, hogy harcoljanak a sötétség seregei ellen, és ha kell, meghaljanak az emberiség védelmében, míg a gyávák otthon maradtak, és a hátrahagyott gyengéken élősködtek. Ebben az értelemben véve Bauholz romlása a Káosz miatt következett be, mert bár a Sötét Istenek hívei nem érték el a települést, azok, akik megvédhették volna a lezülléstől, elmentek a háborúba, és nem tértek vissza onnan. Így aztán a falut senki sem óvhatta meg az emberi ragadozóktól, akik lehetőséget láttak ott, ahol mások szívszorító tragédiát.

Felix eltöprengett azon, hogy a kapzsiság talán a Káosz ötödik, eleddig fel nem ismert istene, valamiféle aranybőrű fivére a vágynak, az őrületnek, a betegségeknek és a gyűlöletnek. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy legalább annyi baj okozója, mint a másik négy, mert arra csábítja a férfiakat és nőket, hogy meglopják fivéreiket és nővéreiket, hogy eltapossák a náluknál gyengébbeket, hogy őrült cselszövésekbe bocsátkozzanak, hogy minden pénzüket elkártyázzák, hogy kifosszanak másokat, gyerekeket raboljanak, zsaroljanak és gyilkoljanak.

Vagy talán mégsem. A hiba talán magában az emberi természetben rejtőzött, mert bár a törpék kapzsisága közmondásos volt, Felix még nem hallott olyan törpéről, aki odáig süllyedt, hogy az arany iránti sóvárgása miatt meggyilkolta valamelyik fajtársát. A törpéknél ravaszabb kereskedő nem akadt a világon, és néha könyörtelenül kihasználták más népek fiait, de törpe tolvajok és gyilkosok ritkán akadtak, a gyermekrablást és zsarolást pedig hírből sem ismerték. Mindig az emberek, a gyenge akaratú, rettegő és elkeseredett emberek voltak azok, akik kapzsiságuktól vezérelve a véráldozattól sem riadtak vissza, és sokszor szörnyű fogadalmakat tettek a kapzsiság fényesen csillogó oltáránál.

Felix gondolatai ekkor az apja felé kanyarodtak. Gustav Jaeger komoly sikereket könyvelhetett el az üzleti életben, és több pénzt keresett, mint amennyit akár két élet alatt el lehet költeni, mégis kész volt kalózokkal és csempészekkel összeállni, és tiltott könyvekkel kereskedni, hogy még többet és többet keressen. Ha mindez nem lett volna elég, a jelek arra vallottak, hogy Ottónak nincs kifogása az ellen, hogy az apjuk nyomdokaiba lépjen. Amikor meglátta az apjuk bűneit bizonyító levelet, inkább amiatt aggódott, hogy elveszíti a családi üzletet, és nem azon törte a fejét, hogyan állíthatná helyre a család becsületét.

Felix a nyomasztó tűnődések nyomán arra a komor vélekedésre jutott, hogy az emberi faj előbb– utóbb a szakadékban végzi, de nem a Káosz istenei fogják belerántani, hanem az egyes emberek gyarló és esendő természete, és nem lesz az a káoszhívők, orkok vagy skavenek felett aratott, hősies győzelem, ami a faját megmenthetné a pusztulástól. És ezt a pusztulást a népe elsősorban saját magának köszönheti.

Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy nem kell harcolni ellenük – tette hozzá gondolatban –, különösen a gyáva, aljas, háttérben áskálódó férgek, a skavenek ellen.

Mint már oly sokszor, ezúttal is eszébe jutott, hogy az undok dögök mit műveltek az apjával, és keményen megszorította kardja markolatát. Kegyetlen bosszút áll, ha egyszer…

Nem fogadkozhatott tovább, mert Katerina halk hangja ütötte meg a fülét:

– Felix, itt nagyon óvatosan!

Felkapta a fejét, és nagyokat pislogva körülnézett. Hosszú ideje a gondolataiba veszve, gyakorlatilag vakon követte a lányt, jószerével azt sem nézte meg, hogy hová lép. Az előző pillanatokban megérkeztek egy a Zufuhrt tápláló patakhoz. A magas partfalakat vaskos, egyenes fatörzs kötötte össze afféle híd gyanánt, csakhogy a kérgén vékony jégréteg és finom porhó csillogott.

– Egyetlen rossz lépés, és a patakba pottyansz – magyarázta maga elé mutatva Katerina –, ami rosszul jönne ebben a hidegben. Ha megmártózol a fagyos vízben, az biztosabb halál, mint egy bestiákkal vívott ütközet.

– Köszönöm, hogy szóltál – dünnyögte Felix, és miután a lány félreállt az útjából, óvatos léptekkel átkelt a sebesen rohanó patak felett.

Másodiknak Gotrek indult neki; döngő léptekkel robogott át a fatörzsön, pontosan úgy, mintha szilárd talajon járt volna. Ortwin eléggé bizonytalanul lépkedett, de némi imbolygás és ügyetlen csapkodás árán ő is átjutott. Katerina gyakorlatilag megingás nélkül sietett át, aztán máris indultak tovább.

A lány ismét az élre állt, és Felix egy– két percig hallgatagon tanulmányozta őt.

Katerina végtelenül magabiztosan járta a szinte nem is létező ösvényt. A macskák puha, kecses mozdulataira emlékeztető léptekkel haladt, a fejét hol jobbra, hol balra fordítva figyelt és hallgatózott, míg a testtartása, az egész viselkedése arra utalt, hogy teljesen higgadt, vagyis homlokegyenest ellentétesen érzi magát, mint ahogyan Bauholzban. A faluban mindvégig ideges volt, félt Ludekertől és Milótól, és nem igazán tudta, hogyan bánjon azokkal az emberekkel, akikkel beszélnie kellett. Mindaz a belső erő és nyugalom, amely a bestiákkal vívott csatában sugárzott belőle, nyomtalanul eltűnt, mihelyt belépett a falu kapuján – de most ismét visszatért belé.

Felix megszaporázta lépteit, és amikor utolérte a lányt, a torkát köszörülve megszólította:

– Ööö, khm… figyelj csak, Kat…

– Igen, Felix? – mondta nyomban a lány.

– Arra lennék kíváncsi, hogyan jutottál idáig – felelte Felix. – A foglalkozásodra gondolok. Az utolsó hozzád fűződő emlékem az, hogy te és az az idős erdőkerülő, a nevét már sajnos elfelejtettem, búcsút intetek nekünk, amikor elhagyjuk Flensburgot.

– Az apu volt – mondta a lány, és bólintott –, vagyis Herr Messner. – Egy pillanatra lefelé görbítette a száját, de nyomban megenyhült, és hozzátette:

– Akkor nagyon haragudtam rátok. Veletek akartam menni.

– Igen, erre emlékszem – dörmögte mosolyogva Felix.

– Akkor valahogy magától értetődőnek tűnt számomra – magyarázta a lány –, úgy értem, az, hogy veletek menjek. Te megmentetted az életemet, én megmentettem a tiédet. Együtt öltük meg azt a… azt a nőt. – Borzongva fejezte be a mondatot, és nagyot nyelt, mielőtt belekezdett volna a következőbe. – Nem akartam egy másik faluban maradni.

Nagyobb biztonságban éreztem magam az erdőben veletek, mint akkor, amikor a bestiák lecsaptak Kleindorfra. Az erdőben van hová menekülni. Az erdőben van hová elrejtőzni.

Felix egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mert kínos érzései támadtak annak a bizonyos nőnek az említésére. A furcsa, gyönyörű káoszharcos, aki a két falut felprédáló bestiákat vezette – és aki annyira hasonlított a mellette lépkedő, fiatal leányzóra…

– Az a nő – mondta fojtott hangon –, ööö… beszélt róla valaki neked? Arról, hogy ki volt egykoron?

– Arra gondolsz, hogy ő volt az anyám? – kérdezett vissza a szemét résnyire vonva Katerina.

Felix megkönnyebbülten sóhajtott. Még most sem tudta, hogy elmondja– e a lánynak, és szívből örült, hogy valaki már megtette.

– Messner mesélte el?

– Magamtól jöttem rá – válaszolta Katerina, és a sapkája alá nyúlva előhúzta hófehér, hosszú hajfürtjét. – Íme, a boszorkánytincsem! – mondta megvetően, azzal lekapta a sapkáját, visszasimította a fehér tincset a többi, hollófekete közé, majd ismét a fejébe húzta a sapkát, és határozottan kijelentette:

– Nem érdekel az a nő. A Messner családot tekintem az igazi családomnak. Herr Messnert, Magdát, Hobot és Gust. A nevem is az, hogy Katerina Messner.

– Aha, szóval mégiscsak náluk maradtál – állapította meg Felix.

Katerina bólintott, és a tekintete elködösült.

– Megszerettem őket – mondta kissé fátyolos hangon. – Herr Messner… Nos, ő és Magda először megpróbált megtanítani arra, amire a kislányokat szokás. Például főzni, varrni meg ruhát foltozni, csakhogy… én nem szerettem ezeket a dolgokat. Azt akartam csinálni, amit Hob és Gus. Ki akartam menni Herr Messnerrel a vadonba, hogy megtanuljak nyulat lőni, nyomot követni és még inkább bestiákat ölni.

Felix meglepetten pillantott a lányra, akinek szavait különös, elszánt felhang árnyalta.

– Azt hitték, amiatt viselkedem így – folytatta Katerina –, amit Kleindorfban és a Flensburg elleni támadás alatt láttam, és azt remélték, hogy idővel elfelejtem az egészet.

– Egy pillanatra elhallgatott, szomorúan elmosolyodott, és tovább beszélt:

– Persze, valóban amiatt volt az egész, ugyanis nem akartam, hogy még egyszer megtörténhessen. De minden hiába, nem felejtettem. Sosem szabadultam meg az emlékeimtől. És amikor Herr Messner rájött, hogy nem fogok megváltozni, többé nem akart megszabadítani a múltamtól. Hobbal és Gusszal együtt magával vitt az erdőbe, és mindenre megtanított, amit ő maga tudott.

– Úgy veszem észre, alaposan kitanított…

– jegyezte meg Felix.

– Hát, szerintem is – felelte Katerina –, Herr Messner jó ember volt.

– Volt? – ismételte Felix, és felkapta a fejét. – Ezek szerint meghalt?

– Sajnos igen – felelte letörten bólogatva a lány –, és a többiek is.

– Mindannyian? – kérdezte rekedtes hangon Felix.

– A bestiák szó szerint megsemmisítették Flensburgot – mondta mélyet sóhajtva Katerina –, egy másik, hatalmas törzs. Túl sokan voltak, nem lehetett megállítani őket.

– Iszonyatos… – szörnyülködött Felix. – A háború alatt történt?

– Nem, régebben, sokkal régebben – válaszolta a fejét rázva Katerina. – Még csak tizenhét éves voltam. Akkor már a herceg erdőőrei közé tartoztam, és éppen egy hosszabb járőrözésen vettem részt, amikor megtörtént. – Lehorgasztotta a fejét, és csendesen hozzátette:

– Ott kellett volna lennem.

Felix kinyitotta a száját, hogy előhozakodjon valami közhelyes kijelentéssel, például azzal, hogy „úgysem tehettél volna semmit”, de aztán csak hallgatott. Tapasztalatból tudta, hogy az efféle mondatok még sosem vigasztaltak meg senkit. Végül vett egy mély lélegzetet, és kibökte:

– Nagyon sajnálom…

– Hát, ami történt, megtörtént – dörmögte Katerina, azzal megvonta a vállát, és folytatta:

– Ezek után otthagytam az erdőőröket, és magamban igyekeztem boldogulni.

– Miért? – kérdezett közbe Felix.

– Az erdőőrök sok mindenhez értenek – magyarázta Katerina –, de megszabott feladataik vannak. Havonta egyszer fel kell keresniük ezt és ezt a falut, aztán azt a várost, aztán meg a következőt. Tisztán kell tartaniuk az utakat, és jelenteniük kell az útonállókat meg a szökött bűnözőket. – Ingerülten fújt egyet. – Így aztán sokszor megesett, hogy megtaláltam egy pata lenyomatait, de hiába akartam követni egészen a bestiák táboráig, a járőrnek tovább kellett mennie, és én nem tehettem semmit.

Hirtelen felkapta a fejét, és a tekintetét Felix szemébe fúrva beszélt tovább:

– Azt akartam, hogy követhessem őket, bárhová mentek is, akár belül maradtak a herceg birtokainak határán, akár túlmentek rajta, és akármennyi idő kell is hozzá.

Biztosan tudtam, hogy csakis ezen az egyetlen módon lehet megszabadulni tőlük.

Hiába pusztítottunk el egy portyázó csapatot itt, egy nagyobb sereget ott. Meg kellett keresni a búvóhelyeiket, a táboraikat, ahol laktak, és tűzzel– vassal az utolsó szálig kiirtani őket!

Felix zavarodottan pislogott, és eléggé aggasztónak találta a lány hirtelen feltámadó dühét.

– Ööö, igen, azt hiszem, igazad van – dünnyögte bizonytalanul.

– Először apu, anyu és a testvéreim gyilkosainak táborát kerestem meg – folytatta Katerina. – Hónapokig laktam az erdőben, és mindvégig a nyomukban voltam. Egyszer sem mentem város vagy út közelébe, míg végül rábukkantam a rejtekhelyükre, és kitaláltam, hogy egy hadsereg hogyan zárhatná körül úgy, hogy egyetlen fenevad se szökhessen meg. És akkor elmentem Magnusdorpba, a legközelebbi várba, és megmutattam az uraságnak a térképeimet. – Az emlék hatására szomorkásan elmosolyodott. – Először kinevetett. Nem hitt nekem. Nem hitte el, hogy egy kicsi lány képes megtalálni egy efféle helyet.

– Hát, ezért nem is nagyon kéne hibáztatni őt – jegyezte meg megfontoltan Felix. – Nem vagy éppen hétköznapi teremtés.

Katerina elutasítóan legyintett, és tovább magyarázott:

– Így aztán visszalopóztam a táborhoz, lecsaptam egy gor fejét, amit elvittem a földesúrnak.

– Gor? Az meg mi? – érdeklődött a szemét résnyire vonva Felix.

– A gor egy bestia – felelte a lány. – A nagyokat, amelyeknek kecskefejük és lábuk van, azokat nevezik gornak. A kisebbeket, amelyek úgy festenek, mint az elfajzott emberek, úgy hívják: ungor.

– Nahát – dörmögte Felix –, évek óta harcolok azokkal a dögökkel, de még ezt sem tudtam róluk. Na, mindegy… Folytasd! Ott tartottunk, hogy elvitted a gor fejét Magnusdorp urának.

– El bizony! – helyeselt a lány szélesen vigyorogva, amivel kimutatta hófehér, egészséges fogsorát. A tekintete elhomályosulva csillogott, mintha egy régi– régi táncmulatság emlékén merengett volna. – A gróf katonái megsemmisítették az egész hordát. Hírmondó sem maradt belőlük. És a szent köveiket porrá zúzták.

Felix nagyot nyelt, mert kezdte sejteni, hogy Katerina ugyanolyan megszállott, mint a trollvadászok, amit eléggé ijesztőnek talált.

– Szóval… aztán bestiákra vadásztál? – kérdezte aggodalmasan.

– Igen, egészen Archaon támadásáig – felelte szaporán bólogatva a lány. – Akkor aztán úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha segítek a katonáknak. – Büszkén kihúzta magát, és zengő hangon folytatta:

– Von Raukov gróf seregében szolgáltam felderítőként! Bejártam a fél világot Wolfenburgtól egészen Middenheimig. A visszavonulás alatt átfésültem az erdőt, megkerestem a törzseket, és jelentettem a hadseregnek, hogy hol találják az ellenséget. – Elégedetten felkacagott, és hozzáfűzte:

– Néha olyan közel voltam a kurgánokhoz, hogy vállon veregethettem volna őket, de egyszer sem vettek észre.

Felix rosszallóan csóválgatta a fejét. Úgy tűnt, Katerina nem ismeri a félelmet, vagy legalábbis akkor nem, amikor az erdőt járja.

– Hamarosan visszamegyek bestiákra vadászni – mondta ekkor a lány –, de most még túl sok ember bolyong a Drakwaldban, akiknek semmi keresnivalójuk itt. Az a sok menekült meg a töméntelen katona, akik szeretnének hazajutni. Segítek nekik átkelni a rengetegen, amíg el nem fogynak, aztán visszatérek az eredeti hivatásomhoz.

Felix ismét nyelt egyet. Meleg érzések áradtak szét a bensőjében, és az emberiség sajnálatos állapota miatti levertsége jócskán enyhült. Íme, itt állt előtte az ellenpontja minden kapzsiságnak és romlottságnak, amely olyannyira émelyítette őt Bauholzban. Egy egyszerű, fiatal teremtés, akit csak az érdekel, hogy hazasegítsen másokat, és hogy jobbá, biztonságosabbá tegye a világot…

– Remek munkát végeztél, Kat! – mondta végül elismerő hangon.

Katerina elpirult, és az orrát vastag gyapjúsáljába dugva mormolta:

– Megteszem, ami tőlem telik.

Ezt követően egy darabig hallgatagon lépkedtek; a csendet végül Felix törte meg:

– Akkor most Bauholz az otthonod? Vinck doktorral élsz?

– Nem lakom faluban azóta… – felelte a fejét rázva Katerina – azóta, hogy Flensburg megsemmisült. Időnként bemegyek Bauholzba meg más falvakba is, hogy vegyek ezt– azt, de idekint élek, a vadonban.

– A jobbjával végigmutatott a körülöttük elterülő erdőségen. – Ez az én otthonom.

„És a jelekből ítélve jól érzed magad benne” – állapította meg magában Felix, mialatt nyugtalanul figyelte az utat szegélyező, szemnek áthatolhatatlan növényfalakat.

– Néhány évvel ezelőtt egy bestia csaknem kibelezett a szarvával – mesélte Katerina –, és Vinck doktor látta el a sebemet. A segítsége nélkül meghaltam volna, így aztán folyton igyekszem vigyázni rá, és persze Bauholzra is. – Keserűen felhorkant, aminek nyomán sűrű párafelhő gomolygott a szája előtt, és elkedvetlenedve hozzátette:

– Bárcsak úgy bánhattam volna Ludekerrel, ahogyan a bestiákkal szoktam! – Ingerülten köpött egyet, és tovább mérgelődött:

– És meg is tettem volna, de a doktor úr azt mondta, hogy vannak törvények, és hogy a törvénynek kell elbánnia vele. – Hirtelen visszanézett a kissé lemaradva ballagó trollvadászra, és a száját ravaszkás mosolyra húzva kijelentette:

– Örülök, hogy Gotrek másként gondolkodik…

* * *

Felix, Gotrek, Katerina és Ortwin öt napon keresztül tartott északnyugatnak a sűrű rengetegben, viszonylag lassú, de állhatatos ütemben. A dolgukat jócskán megkönnyítette, hogy a Stangenschlosserőd ezen az útvonalon kapta az ellátmányt, ennélfogva az ösvényt rendszeresen gondozták, így tökéletesen járható volt. Ha bármely más irányba utaztak volna, a napi haladást kevésbé mérföldekben, inkább csak száz ölekben mérték volna, ugyanis a csapás mindkét oldalán egymásba fonódó gyökerekből és tüskés bokrokból szövődő, jószerével áthatolhatatlan, eleven gátak húzódtak.

Ellenük szólt ugyanakkor a tény, hogy a forgalmas utat folyton szemmel tartották azok, akik az utazók fosztogatásából éltek.

Katerina ezért szeretett volna csatlakozni ahhoz a szekérkaravánhoz, amelyik Felixék érkezése után két nappal készült elhagyni Bauholzot. A számos fegyveres által őrzött karavánok kevésbé vonzó célpontot jelentettek, mint négy gyalogos utazó. Az öt nap alatt Katerina kétszer is megállította a társait, míg ő maga bevette magát a sűrűbe, és előreosont, hogy felderítse a környéket. Az első alkalommal útonállókat talált, akik a bokrok között lapultak egy olyan szakaszon, ahol az ösvény átszelt egy gyors folyású patakot, míg másodjára elfajzottakat, akik az út felett összeboruló ágakról lestek az óvatlanokra.

Gotrek mindkét esetben harcolni akart, és Ortwin is egyetértett vele, így aztán Katerinának és Felixnek kellett lebeszélni őket a szándékukról. Felix arra emlékeztette őket, hogy Sir Teobalt az elveszett templomosok felkutatásával bízta meg őket, és nem azzal, hogy összeakaszkodjanak az útjukba kerülő fosztogatókkal. Katerina pedig azzal érvelt, hogy messze maguk mögött hagyták Vinck doktort, több napba telik, mire elérik az erődöt, és még ha győzelmet aratnak is, kétségkívül beszereznek néhány sebet, amibe akár bele is halhatnak, mielőtt orvosi segítséget kapnak.

Gotrek és Ortwin végül meghajolt a kötelességtudat, valamint a rideg érvek nyomására, és hagyták, hogy a lány bevezesse őket a bokrok közé, hogy aztán a lesben állókat messze kikerülve eltűnjenek előlük.

Éjszakára mindig az ösvény közvetlen közelében táboroztak le, egy– egy sűrű bokorcsoport mögött. Katerina még jóval napnyugta előtt megállította a csapatot, így mire rájuk szakadt a sötétség, a tábortüzük kialudt, viszont a parazsak adtak némi meleget anélkül, hogy a lángok fénye elárulta volna a helyzetüket. Mialatt Felix, Gotrek és Ortwin kigöngyölte a takaróit és tűzifát gyűjtött, Katerina eltűnt a fák között, és amikor úgy fél óra múlva visszatért, nyulakat, fácánokat vagy éppen egy– két rókát hozott magával, amelyeket hihetetlen pontosságú lövésekkel terített le – valamennyi állat a fejébe kapta az acélhegyű nyilat. A lány gyakorlott ügyességgel kibelezte és megnyúzta a zsákmányt, majd megsütötte a tűzön, így aztán egy percig sem kellett éhezniük.

* * *

A második nap éjszakáján az eddig éppen csak szállingózó hó mind sűrűbben hullott.

Amikor másnap reggel felébredtek, a takaróikat kétujjnyi vastag hótakaró borította, viszont az ég tisztán kéklett felettük. Katerina nem örült a fordulatnak, és nem azért, mert a hó lelassította őket – legfeljebb a csizmájuk sarkáig ért.

– Nyomokat fogunk hátrahagyni, amiket bárki könnyedén követhet – magyarázta komor hangulatát a társainak. – Jobb lenne, ha folytatódna a havazás, mert legalább betakarná a nyomainkat.

* * *

Ezen a napon, késő délelőtt elértek egy hatalmas irtást, ahol a jelek arra utaltak, hogy valamikor a múltban óriási ütközet zajlott le. A fákon égett foltok feketéllettek, a vékony hótakaró alatt a föld számtalan helyen megperzselődött, továbbá hamuval keveredő csontok és horpadozott páncéldarabok hevertek mindenfelé.

Felix, Gotrek és Ortwin hallgatagon szemlélte a pusztulás nyomait, aztán az apród a megilletődéstől fojtott hangon megkérdezte:

– Mi történt itt?

Katerina megvetően köpött egyet, és belekezdett:

– Archaon egyik alvezére, Strykaar vonult erre a seregével, ami állítólag ötezernél is több harcost számlált. – Széles karmozdulattal végigmutatott a felperzselt tisztáson. – A Stangenschloss katonái itt ütköztek meg velük. Úgy tervezték, hogy lesújtanak a káoszhívőkre, majd visszahúzódnak a sűrűbe, aztán tovább zaklatják a nyugat felé vonuló sereget. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd szomorúan megcsóválta a fejét, és folytatta:

– Csakhogy az átkozott Strykaar mindenféle káoszfattyat hozott magával.

Halkan suttogó lényeket, amelyek úgy száguldottak a fák között, akár a szél; aztán kutyákat, amelyeknek bőrét vörös pikkelyek borították, meg mindenféle repülő szörnyeteget. Az emberek első támadása egyben az utolsó is volt. Nem tudtak elég gyorsan és elég messzire visszavonulni. Az idegen teremtmények sorban levadászták és elpusztították őket. Alig néhányan jutottak vissza a Stangenschlossba, hogy elmeséljék a történetet.

Felix megborzongott, mert elképzelte, hogy érezhették magukat a szerencsétlen katonák, miközben a sűrű bozótban vergődve próbáltak elmenekülni a csendes, de szélvészgyors árnyalakok elől.

– Ám a haláluk nem volt hiábavaló – folytatta Katerina, miután elindultak, hogy átvágjanak a tömegsírrá vált irtáson. – Megölték Strykaar számtalan káoszharcosát, és jócskán lelassították a haladását, így időt adtak Middenheimnek, valamint a keletebbre fekvő erődöknek a felkészülésre.

A trollvadász ingerülten káromkodott, és akkorát rúgott egy kurgán lyukas koponyájába, hogy az vagy húszölnyire repült.

– Megint lemaradtam egy méltó halálról! – morogta dühösen. – A pokolba ezekkel a nyápic, gyáva kurgánokkal! Hogy nem tudtak kitartani még egy– két hónapig…

A nap hátralévő részében Gotrek pocsék hangulatba merülve dohogott és átkozódott, továbbá egyik társával sem állt szóba.

* * *

A negyedik napon, déltájban megtalálták egy másik ütközet nyomait – csakhogy ez már alig néhány nappal ezelőtt történhetett.

Katerina szokásához híven a társait néhány tucat lépéssel megelőzve ballagott, így ő látta meg elsőként. Egyik pillanatról a másikra előrántotta a fejszéit, lekuporodott, aztán óvatosan araszolgatott előre az ösvény kanyarulata mentén.

– Elő a fegyvert, emberifjonc! – mormolta a trollvadász, és a válla fölé nyúlva leakasztotta a fejszéjét annak hámjáról.

Felix és Ortwin kihúzta a kardját, és mindhárman sietős léptekkel osontak előre, közben a környező bokrokat fürkészték, és figyelmesen hallgatóztak. Másodpercekkel később, a kanyaron túlra érkezve meglátták, hogy mit talált Katerina.

A lány a fejét lehajtva állt az ösvény határán, előtte szétzúzott vagy felborult szekerek hosszú sora kígyózott előre. A járművek lovai és rakománya maradéktalanul eltűnt. Közelebb érve Felix meglátta, hogy vékony hótakaróval lepett holttestek fekszenek a kocsik között és mellett. Törött lándzsák és meghajlott kardok hevertek mindenfelé, míg a környező fákból nyílvesszők meredtek ki.

Ám Katerina mintha észre sem vette volna mindezt, csakis a lába előtt domborodó, emberi formájú hóbuckát nézte – egy középkorú férfit, akinek ruházata az Averland– vidék színeiben pompázott.

– Ismerted őt? – kérdezte halkan Felix, amikor odaért a lányhoz.

– A barátom volt – felelte komoran bólogatva Katerina. – Neff őrmester. A Stangenschlossban szolgált szállásmesterként. Néhány nappal az érkezésetek előtt hagyta el Bauholzot.

Az őrmester jobb karját többlépésnyi távolság választotta el a testétől, és úgy a tetemét, mint a levágott végtagját megdézsmálták az erdő kisebb– nagyobb ragadozói. Az arca viszont érintetlen maradt, üveges szeme mintha vádlón meredt volna fel az égre.

– Sajnálom – dörmögte Felix.

– A Drakwaldban már csak így megy ez – válaszolta Katerina, és vont egyet a vállán, látszólag közönyösen, ám amikor elfordult, Felix észrevette, hogy könnyek csillognak a szemében.

– Ez a bestiák műve? – kérdezte Ortwin, mialatt részben döbbenten, részben pedig haragosan szemlélte a fehér lepelbe burkolózó mészárszéket.

– Kurgánok– felelte neki Gotrek, azzal felkapott és felmutatott egy szarvakkal ékesített vassisakot, amelyet kard– vagy fejszecsapás hasított ketté.

Az északlakók említésére Felix nyelt egyet, és tekintetével végigpásztázott az út mentén sorakozó bokrokon. A fák tövére még fényes nappal is szemnek áthatolhatatlan árnyékok vetültek, amelyekben bármi meglapulhatott.

Megborzongott, mert elképzelte, hogy vörös szemű, őrült vademberek merednek rá a sötét foltok rejtekéből. Nem csekély erőfeszítésébe került, hogy hátat fordítson a sűrűnek, és visszatérítse figyelmét a kocsikhoz.

Lassú, óvatos léptekkel végigjárta a szekerek sorát. Menet közben hét tetemet számolt meg, amit meglepően kevésnek talált.

– Hány őr szokta kísérni ezeket a karavánokat? – kérdezte a lány felé fordulva.

– Legalább húsz, továbbá kocsinként két hajtó – felelte Katerina.

– És vajon hol vannak a többiek? – vetette fel Felix.

– Elvitték őket – válaszolta a lány –, rabszolgának.

– Akkor viszont a barátod jól járt – állapította meg a trollvadász.

– Igen, minden bizonnyal – suttogta Katerina.

– Utánuk megyünk? – kérdezte Ortwin.

Katerináról lerítt ugyan, hogy szíve szerint megtenné, de az esze parancsára hallgatva így felelt:

– Ez még a havazás előtt történt, vagyis legalább három napja. A bestiák akár ötvenmérföldnyire is járhatnak, és a hó valószínűleg betakarta a nyomaikat. – Felsóhajtott, északnak fordult, és fojtott hangon hozzátette:

– Csak azt remélem, hogy valakinek sikerült elmenekülnie, és figyelmeztette az erőd népét.

– Nem kéne legalább eltemetnünk őket? – vetette fel Ortwin, mialatt a lány lassú, de céltudatos léptekkel elindult. – Ellene szól Morr törvényeinek, hogy így itt hagyjuk őket a farkasoknak.

Katerina megtorpant, visszanézett a fiúra, és gyászos hanghordozással, de határozottan kijelentette:

– Errefelé nincs idő az ilyesmire. A talaj olyan keményre fagyott, hogy alig tudnánk megturkálni, ráadásul hosszú út áll még előttünk.

Néhány pillanatig úgy tűnt, Ortwin vitatkozni akar, de aztán meggondolta magát, és felzárkózott Felix, illetve Gotrek mellé, aztán egymás mellett lépkedve követték a vastag szőrmékbe öltözött, apró alakot.

* * *

A nap hátralévő része eseménytelenül telt, és estére ezúttal is az ösvénytől néhány ölnyire táboroztak le. Felixék fát gyűjtöttek, és mialatt az aranyló nappali fény vörösbe fordult, tüzet gyújtottak.

Röviddel ezután Katerina két mókust, egy nyulat és egy galambot hozott, s nyomban leült a takarójára, hogy megnyúzza és nyársra húzza a tetemeket.

– Még egy nap a Stangenschlossig – jegyezte meg, közben a vadásztőrét gyorsan és ügyesen mozgatva lehúzta a bőrt a nyúlról. A nyulakkal mindig is különösen óvatosan bánt, hogy az irhájuk épségben maradjon, és később eladhassa őket. – Bárcsak ne kellene rossz hírekkel beállítanom oda!

– Még egy nap? – ismételte megrökönyödve Ortwin, és körbefordulva végignézett a körülöttük sötétlő erdőn. – Azt hittem, már a Káoszpuszták határvidékén járunk.

– Ez azért van, mert még sosem tetted ki a lábad Altdorfból – vélte Felix derűsen mosolyogva.

– Nem igaz! – fakadt ki a fiú. – Egyszer elutaztam egészen Carroburgig!

Felix még szélesebben mosolygott, de mielőtt válaszolhatott volna, Gotrek felpattant, és feltartotta a jobbját.

– Hallgassatok! – suttogta oda a társainak.

Mindannyian mozdulatlanná dermedtek, majd a fejüket lassan forgatva körülnéztek.

Felix az állát felszegve figyelt. Először nem vett észre semmit, csupán az erdő szokásos hangjait: a tűz ropogását, az ágak között áthúzó szellő susogását, vadállatok távoli ordításait. De aztán ő is meghallotta: acél csattant acélon, amit tompa dobbanás követett, majd rekedtes hangon felordított valaki.

– Csatazaj – állapította meg Ortwin.

– Tőlünk északkeletre – tette hozzá Katerina. – Bent, a sűrűben.

– Pofa be! – mordult rájuk Gotrek.

Megint elhallgattak, és tovább figyeltek.

Újabb csendülések és csattanások követték egymást, aztán fájdalmas sikoly és diadalittas ordítás hasított az erdő csendjébe.

– Ez egy törpe volt – dörmögte Gotrek, azzal lekapta hátáról a fejszéjét, és a zajok irányába fordult.

– Gyertek utánam! – vezényelt suttogva Katerina, majd lerántotta válláról az íját, és besurrant a bokrok közé.

Gotrek és Ortwin azonnal a nyomába szegődött, míg Felix előbb felkapott egy lángoló ágat a tűzből, és csak aztán sietett a társai után.

A szabadon burjánzó erdőben való futás felért egy rémálommal – semmiben sem hasonlított ahhoz, amikor az ösvényt járták.

A talajt göcsörtös gyökerek, kúszónövények és száraz ágak kusza szövevénye borította, amely fogságba ejtette a lábukat, és minduntalan elgáncsolta őket. A sűrű bokrok helyenként vállmagasságig értek, de Katerina csalhatatlan biztonsággal vezette a társait, így mindig kikerülték az áttörhetetlen részeket, egyszer sem akadtak el, és nem kellett visszafordulniuk.

Ugyanakkor újra meg újra tüskék karmolták végig az arcukat, vagy éppen a ruhájukba akaszkodtak bele, és jókora pofonokat kaptak a visszacsapódó ágaktól. Felixet a fáklyájának fénye legalább annyira zavarta, mint amennyire segítette a tájékozódásban.

A pillanatonként változó derengésben az árnyékok táncra perdültek, míg a fák támadni készülő óriásoknak tűntek.

Éjszakai teremtmények iszkoltak előlük, fejhangon rikoltozva vagy fenyegetően morogva és sziszegve. Egy bagoly éppen Felix előtt röppent fel, és hatalmas, puha szárnyával nyakon legyintette őt. És az élőlények ijesztő hangjain, valamint a saját maguk által keltett reccsenéseken és dobbanásokon túl folyamatosan hallották a távoli csatazajt.

Katerina egyetlen elhibázott lépés nélkül tört előre, mintha már ezerszer végigrohant volna ezen az útvonalon, és fejből ismerte volna minden tenyérnyi foltját. A többiek már korántsem bizonyultak ennyire ügyesnek. Ortwin elvétett egy ugrást, oldalra tántorodott, és nekivágódott egy fának. Alaposan beverte a fejét, és bár azonnal összeszedte magát, onnantól kezdve kissé dülöngélve szaladt tovább.

Felix belelépett egy kúszónövényekkel takart, mély gödörbe. A váratlan zökkenéstől a fogai akkora erővel csattantak össze, hogy csaknem kitörtek, ráadásul térdig merült a dermesztően hideg sárba. Gotrek a fejszéjével vágott utat magának. Gyors, pontos csapásokkal takarította el maga elől a csupasz ágakat, valamint a folyondárokat, és feltartóztathatatlanul nyomult a lány után.

Másfél– két perccel az indulás után sárgán derengő foltot pillantottak meg messze maguk előtt, amelyet a fák fekete törzsei szabálytalan sávokra osztottak – egy tábortűz fényét. Elszántan csörtettek tovább, így egyre világosabbnak látták a fényt, és mind hangosabbnak hallották a csatazajt. Aztán Felix megkerülte egy ősöreg tölgy legalább hat– hét ölnyi átmérőjű törzsét, és megérkezett egy tisztás peremére. Azonnal megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, és ekkor értelmes mondatok ütötték meg a fülét:

– Maradjatok együtt, átkozottak! – bömbölte valahol egy férfi, aki a beszéde alapján a Birodalom szívéből származhatott.

– Tartsátok a vonalat!

– Ide gyere, te mázolt képű majom! – recsegte egy törpe. – Gyere csak, gyere!

A Felixtől néhány lépésnyire álló Katerina előhúzott, és az íjának húrjához illesztett egy nyílvesszőt. Gotrek, Felix és Ortwin a lány köré gyűlt, és lélegzet után kapkodva figyelte a tisztáson zajló, vad összecsapást.

A hatalmasan lobogó tábortűz másik oldalán tíz– tizenkét birodalmi lándzsás küzdött kanyargós arcvonalat alkotva úgy féltucatnyi, tagbaszakadt kurgánnal, akik roppant kardjuk vagy fejszéjük erőteljes csapásaival szorították őket a fák felé. A tűz innenső oldalán két törpe trollvadász harcolt – hátát a másik hátának vetve – további négy káoszhívővel. A tisztás keleti határán körülbelül tizenöt ló rángatta toporzékolva és nyerítve a köteleit, a közelükben megláncolt foglyok bújtak össze félelmükben; a tűz fénye vörösre színeződve verődött vissza félelemtől hatalmasra tágult szemükből. A talajon szörnyen megcsonkított tetemek hevertek, kurgánok és emberek egyaránt.

– Előre! Előre! – kurjantotta hevesen zihálva Ortwin. – Még mielőtt még egy ember elesik!

– A trollvadászoknak ne segítsetek! – intette a társait Gotrek, és elindult. – Nem fogják megköszönni!

Felix halk pendülést hallott a jobb keze felől. Egy pillanattal később a lándzsásokkal küzdő kurgánok egyike felbődült fájdalmában, és a háta mögé kapott a baljával, hogy kitépje a lapockái közé fúródott nyílvesszőt.

– Menjetek! – kiáltotta Katerina. – Menjetek!

Gotrek, Felix és Ortwin kirontott a fák közül, aztán a nyakukat behúzva futottak, miközben Katerina újabb és újabb nyilakat repített át felettük. A lövedékek kivétel nélkül eltalálták a célpontjukat, és a kurgánok felhördültek fájdalmukban. Felix elkeseredetten fintorgott. A vastag szőrmékbe öltözött, rozsdás páncélzatot viselő, lehetetlenül magas és vállas óriások amúgy is ocsmányak voltak, de ráadásul rémisztő maszkokká festették a pofájukat.

Felix nekivágta fáklyáját az egyiknek – amelyik fekete csíkokat kent az ábrázatára, míg a szemhéját bíborszínűre festette –, aztán felé sújtott a kardjával. Ortwin ügyesen oldalra szökkenve kitért egy fekete szájú, rózsaszín hajú gigász csapása elől, és nyomban támadásba lendült. Gotrek egy rettentő csapással szétzúzta egy harmadik kurgán pajzsát – ez a fenevad anyaszült meztelenül harcolt, viszont annyi vasgyűrűt viselt a bőrébe fűzve, hogy úgy nézett ki, mintha láncinget hordott volna.

A birodalmi lándzsások ordítva éljeneztek, amikor meglátták, hogy a jövevények oldalba kapják az ellenséget, és megújult erővel nyomultak előre.

– Kapjuk el őket! – harsogta a kapitányuk.

– Előnyben vagyunk! Használjuk ki!

A kurgánok szemében vadállati harag lángolt; a nyilak, noha elterelték a figyelmüket, gyakorlatilag még csak nem is lassították le őket. Felix megállította az ellenfele fejszéjét, de az akkora erővel zúdult felé, hogy kis híján kiverte a kezéből a kardját. Ortwin mélyen beledöfte pengéjét a rózsaszín hajú alak jobb felkarjába, ám a teremtmény csak nyögött egyet, mintha élvezte volna a kínt, és vadul visszavágott.

A fejszéje foka a fiú fejének csapódott, leverte róla a sisakot, míg őt magát a földre söpörte. Felix elkeseredetten átkozódott – már el is felejtette, hogy mennyire nehéz megölni a kurgánokat. A bőrük kemény és szívós volt, akár az acél, és amikor elfogta őket a harci láz, nem éreztek semmiféle fájdalmat.

Gotrek vízszintesen előrekaszáló csapásával a vasgyűrűk százait viselő óriás bordái közé vágta a fejszéjét, amely még a teremtmény gerincét is kettészelte. Mialatt a hulla eldőlt, a trollvadász máris tovább szökkent, és megölte azt a kurgánt, amelyik az imént leterítette az apródot – a Rúnalordok Fejszéje könnyedén átvágta az ócska, kátrányfoltos mellvértet, és mélyen a lény hátába ékelődve állapodott meg.

Felix combon szúrta csíkos képű ellenfelét, de annak a szeme sem rebbent, aztán hátra kellett ugrania, nehogy kibelezze a hatalmas, kétfejű csatabárd. Miután a súlyos fegyver elsüvített a hasa előtt, egy ügyesen kivitelezett, villámgyors csapással csontig hatoló sebet vágott a teremtmény csuklójára. A kurgán ezt már megérezte.

Mély, recsegő üvöltést hallatva elejtette a fejszéjét, de nyomban előrántott két, kisebb kardnak is beillő tőrt, és artikulálatlanul üvöltve rohamra indult. Felix – hogy távol tartsa magától a végképp megvadult teremtményt – gyors mozdulattal a mellkasába döfött, és nyomban megérezte, hogy Karaghul hegye csonton csikordul. Ám az északlakó tovább nyomult előre, a fájdalomra ügyet sem vetve tolta maga előtt a szegycsontjába fúródott kardot és az annak másik végét markoló ellenfelét, közben őrjöngve hadonászott a tőreivel, de szerencsére pont nem érte el velük Felixet.

Felix minden erejét megfeszítve próbálta megvetni a lábát, de mindhiába, az óriás lépésről lépésre nyomta– szorította őt a tisztás széle felé. Aztán átható sikoly csapott a fülébe, ezzel párhuzamosan felbukkant mellette Katerina, aki nyomban tovább szökkent, és a kurgán vállába vágta az egyik fejszéjét. A teremtmény hördült egyet, és mindkét tőrével a lány felé sújtott.

– Neee! – ordította halálra váltan Felix, de tökéletesen feleslegesen, ugyanis Katerina kecsesen lebukott, és mialatt a durva pengék áthúztak felette, a gigász térdébe csapta a fejszéjét.

A vadember hátratántorodott, mire Katerina és Felix azonnal megindult felé, és a birodalmi lándzsások felé szorították.

– Gyere csak, te nyomorult, gyere! – üvöltötte Felix, hogy saját magán tartsa a teremtmény figyelmét.

A csel bevált. A kurgán nem vette észre a háta mögé érkező embereket, és amikor felemelte mindkét tőrét, hogy újabb rohamra induljon, hirtelen egy lándzsafej robbant elő a hasából. Dühében és fájdalmában bömbölve megfordult, hogy szembenézzen a támadójával, mire Felix előrelódult, és egy élesen sziszegő csapással lenyakazta. A kurgán szeme fennakadt, az ábrázatára mindörökre rádermedt a csodálkozás, mialatt hatalmas feje lebillent a nyakáról, és elgurult összeroskadó testétől.

A fej történetesen az éppen felülő Ortwin combjának ütődve állapodott meg. A fiú kikerekedett szemmel bámulta a förtelmes trófeát, aztán felnyögött, elrúgta magától, és szélsebesen talpra ugrott.

Felix és Katerina újabb ellenfelet keresve körülnézett, de egyet sem találtak. A lándzsások ügyesen kihasználták a kurgánok zavarodottságát, és az utolsó szálig lemészárolták őket. Viszont a tűz másik oldalán tovább tombolt a csata a két trollvadász, illetve gigászi ellenségeik között.

A lándzsások a küzdő felek felé fordultak, de Gotrek fellendítette a jobbját, és odakurjantott nekik:

– Hagyjátok őket!

– Ne aggódj, trollvadász! – válaszolta a kapitány, egy hegyes állú, véres arcú veterán, akinek fején megviselt sisak billegett. – Ismerjük a szabályokat! – Hirtelen rávigyorgott Katerinára, hetykén odatisztelgett neki, és szívélyesen köszöntötte a lányt:

– Szervusz, Kat! Hát… tudhattuk volna.

Sigmar nagylelkűségének bizonyítéka, hogy időben megtaláltál minket.

– Gotrek hallotta meg elsőnek a csatazajt, Haschke kapitány – válaszolt szerényen a lány, azzal ismét a trollvadászok felé nézett.

Két fosztogató már a földön feküdt.

Egyikük feje egészen a nyakáig kettéhasadt, míg a másiknak a talajra ömlöttek a belei, viszont a trollvadászok – noha továbbra is álltak és keményen harcoltak – drágán megfizettek az eddigi győzelmükért.

Az alacsonyabb, szélesebb testű törpe, aki két hosszú fonatba szedve viselte vérvörös szakállát, és akinek ehhez illő módon két, párhuzamos hajtaréj vonult végig máskülönben kopasz fején, szemmel láthatóan csak komoly erőfeszítések árán tudott függőleges helyzetben maradni; a jobb füle felett ökölnyi duzzanat kéklett.

Ádáz dühvel, de bizonytalanul sújtott az ellenfele irányába, és a fejét furcsán, oldalra döntve tartotta. A magasabb, kövér trollvadász – aki gondosan befonva hordta a taréját, cserébe a szakálla úgy festett, mint egy narancssárga szalmakazal – elvesztette a jobb kezének két ujját, a csonkokból vastagon dőlt a vér. A homlokára is kapott egy vízszintes sebet, amiből viszont egyenesen a szemébe csorgott a vére, így jószerével nem is látta, hogy hová sújt hosszú nyelű harci pörölyével.

Mindettől függetlenül mindketten bátran és elszántan harcoltak, sőt még arra is futotta az erejükből, hogy egymást piszkálják.

– Hé, Argrin, pihenj egyet! – kurjantotta az alacsonyabbik.

– Én majd elbánok ezzel a kettővel!

– Hogy átengedjem neked a végzetemet?

– méltatlankodott a másik. – Attól ne félj, Rodi!

A lándzsások lassan araszolgattak előre, lerítt róluk, hogy szívesen segítenének a trollvadászoknak, de a kapitányuk alighanem alaposan kitanította őket, mert nem avatkoztak közbe, még ha ez szemlátomást nehezükre esett is.

– Készüljetek fel! – rendelkezett Haschke kapitány, majd jóval halkabban hozzátette:

– Arra az esetre, ha a trollvadászok elesnének…

Aztán az összecsapás egyik pillanatról a másikra véget ért. A Rodi nevezetű törpe oldalra mozdult, hogy kitérjen a feje felé zúgó fejsze elől, de közben megingott, előretántorodott, és mire meg tudott állni, már az ellenfele lábának közvetlen közelében találta magát. Meglepődött ugyan, de nyomban a kurgán térdhajlata felé sújtott, és ezzel az egyetlen, erőteljes csapással kettévágta a vadember lábát.

Az óriás felbömbölt, és megpróbált lépni egyet, de elvesztette az egyensúlyát, és nekizuhant a társának, aki a váratlan lökéstől egyenesen Argrin pörölyének útjába tántorodott. A súlyos fegyver szilánkokra zúzta a kurgán bordáit, és a földre döntötte őt. Argrin felugrott ellenfelének hasára, és a második, kegyetlenül erős csapásával szétlapította a gigász koponyáját. Rodi ezalatt mélyen belevágta fejszéjét a másik fosztogató mellkasába, és amikor kitépte onnan, a sebből hatalmas sugárban fröcskölt a forró vér.

A lándzsások fellelkesülve és jócskán megkönnyebbülve éljeneztek. A trollvadászok észre sem vették, hogy az emberek őket ünneplik, túlontúl lefoglalta őket az, hogy egymással veszekedve kipanaszkodják magukat.

– Belátod végre, Rodi Balkisson? – kérdezte kihívó modorban Argrin, és a társa felé fordult, aki a biztonság kedvéért éppen lefejezte a lábát vesztett kurgánt. – Beleavatkoztál a csatámba. Megint elszállt egy lehetőségem, és persze temiattad!

Rodi beletörölte a fejszéjét áldozata szőrméibe, és megvetően vicsorogva visszaszólt:

– Eltart még egy ideig, mire utolérsz! Van fogalmad, Koronakovács Argrin, hogy hány hősi halált szalasztottam el miattad?

Kilencet! Számon tartom, ne félj! – Lassan körbefordulva szemügyre vette a tisztást, közben tovább dohogott:

– Ha ez így megy tovább… – Ekkor elakadt a szava, mert meglátta Gotreket, és csak rövid hallgatás után bírta kibökni:

– Figyeld már, ott egy másik trollvadász!

Argrin éppen egy rongyot csavart két hiányzó ujjának csonkjára, de most felkapta a fejét.

– Hol? – kérdezte megrökönyödve, majd sietve körülnézett, és hozzátette:

– Aha, már látom. Grimnir szakállára, ez meg hogy került ide?

– Fogalmam sincs – dünnyögte Rodi. – Engem inkább az érdekelne, hogy merre van az öreg Rozsdakoponya! Egy darabig figyeltem rá, de aztán eltűnt a szemem elől.

– Ott van! – közölte Argrin, és rámutatott négy– öt kurgán hullájára, amelyek egymás hegyén– hátán hevertek a tűz közelében.

Felix alaposabban szemügyre vette a rakást, és felfedezte, hogy két kurta, vaskos láb nyúlik ki alóla.

A két trollvadász a halomhoz bicegett, és megragadták egy tetem kezét– lábát. Rodi egy ütemmel később felegyenesedett, és intett az embereknek.

– Segítsetek már egy kicsit! – kérte fennhangon. – Dobjuk félre ezeket a kövér disznókat!

Gotrek, Felix, Ortwin és néhány lándzsás elindult, hogy segítsen. A kurgánok hihetetlenül nehéznek bizonyultak, mintha a testük nem húsból, hanem tömör tölgyfából lett volna, de végül, együttes erővel sikerült legurítani őket a törpéről, aki mozdulatlanul és a szemét lehunyva feküdt legalul.

Felix meglepetten pislogott. Az eszméletlen törpe trollvadász volt. Az állát hófehér, terjedelmes szakáll keretezte, bütykös ujjai egy hatalmas harci pöröly nyelére görbültek. Girbegurba orra számtalanszor eltörhetett. A jobb fülét tucatnyi verekedésben szaggatták cikcakkosra, míg a bal füle mindenestől hiányzott. És a hajtaréját legalább három tucat, jókora vasszög alkotta, amelyek az utolsó szálig sötétbarnára rozsdásodtak.

– Úgy éljek – dörmögte halkan Gotrek –, ez itt Orrharapó Snorri…