Tizennyolcadik fejezet

A közeledő bestiák hangjai mind jobban felerősödve visszhangoztak a fák között.

Katerina elhúzta a kezét, és nyilat illesztett az íjára. Snorri boldogan nevetgélt, Rodi pedig többször pofon vágta saját magát, és nagyokat fújtatott, akár egy rohamra készülő bika. Gotrek maga elé állította a Rúnalordok Fejszéjét, végighúzta hüvelykujját a fegyver élén, és megszemlélte a bőréből kiserkenő vércseppeket. A felderítők idegesen toporogtak, és ide– oda kapkodták a fejüket.

Felix előhúzta Karaghult, majd vett egy mély lélegzetet, és lenézett Katerinára. A lány a fák között uralkodó sötétséget fürkészte. Látszott rajta, hogy aggódik, de az is, hogy a legkevésbé sem fél, sőt az arcán elszánt kifejezés honolt. Felix hirtelen ötlettől vezérelve elkapta a vállát, magához rántotta őt, és erősen szájon csókolta.

Katerina első meglepetésében minden ízében megmerevedett, de hamarosan elernyedt, és szenvedélyesen viszonozta a csókot.

Felix számára néhány másodpercig nem létezett a világ, nem létezett más, csak a gyönyör, mert végre a karjában tarthatta Katerinát, érezhette az ajkának ízét, és magához szoríthatta a testét. Ám a varázslat hamarosan megtört, mert mindketten meghallották Rodi gonosz kuncogását, és ekkor elszakadtak egymástól. Riadtan körülnéztek, és meglátták, hogy néhány felderítő megrökönyödve bámulja őket.

Felix fülig vörösödött zavarában, félszeg mosolyra húzta a száját, és halkan megszólalt:

– Én… én… csak nem akartam úgy távozni, hogy ez nem történik meg.

– Igen… értem… jó ötlet volt… – válaszolta akadozva, de szélesen vigyorogva Katerina, és a földre szegezte a tekintetét, mert valamiért nem tudott a férfira nézni.

Mindketten visszafordultak az erdő felé, és mély hallgatásba merülve figyeltek. A fák között apró, sárga fénypontok táncoltak – a bestiák fáklyái. A felderítők lázas sutyorgásba és mozgolódásba kezdtek, majd a fegyverüket maguk elé emelve várták, hogy felbukkanjon előttük az első bestia.

– Nyugalom! – szólt rájuk fojtott hangon Huntzinger. – Mindenki a helyén marad!

Türelem, fiúk! Várjátok meg, amíg lesz mire lesújtani! Ha már meg kell halnunk, vigyünk magunkkal annyi férget, amennyit csak tudunk!

Röviddel azután, hogy az őrmester elhallgatott, Felix észrevette, hogy az előttük álló fákra széles vállú, a fejükön szarvakat viselő alakok hosszan elnyúló árnyékai vetülnek. A bestiák már majdnem látótávolságon belülre értek. „Eljött a perc.

Annyi év után ütött a halálom órája” – kesergett magában. Ám különös módon nem érzett félelmet, csupán egyfajta mélabú uralkodott el rajta. Szinte sírhatnékja támadt, amiért annyi mindent nem fog látni, érezni, megtapasztalni és megélni.

Hirtelen kísérteties jajongás hasított az éjszakába, amely egyre áthatóbban és mind magasabb hangon szólt, akár egy elszabadult gőzgép füttye. Ezzel egy időben fagyos, természetellenes szél söpört végig a táborhelyen, eloltotta a tüzet, teljes sötétségbe borítva mindent. A katonák megugrottak és felordítottak, és miután Felix úgy– ahogy összeszedte magát, élt a gyanúperrel, hogy ő is ugyanígy tett. A hátborzongató visítástól minden hajszála égnek meredt. A mellette álló Katerina elhaló hangon imádkozott Rhyához.

– Ez meg mi? – kiáltotta Felke őrmester valahol a csatárlánc bal oldalán.

Felix nem látott az égvilágon semmit.

Szemnek áthatolhatatlan feketeség vette körül minden irányból. A bestiák fáklyái is kialudtak, még csak nem is parázslottak, de hallani lehetett, hogy a teremtmények a tábor szélének közelében, torkuk szakadtából bömbölve csörtetnek az aljnövényzetben. A jelek arra vallottak, hogy ők is ugyanúgy megrémültek, akár az emberek.

Felix nem hibáztatta őket. A fültépő jajongás még magasabb hangon szólt, még áthatóbbá vált – mintha egy meggyötört lélek üvöltött volna, amit a démonok éppen darabokra szaggatnak–, és egy rettentő lény jelenléte töltötte be az erdőt. Felixnek minden ereje elszállt. Úgy érezte, az összes csontját kiszívták belőle, amitől az egész teste olyan lágy és ernyedt lett, akár egy döglött medúzáé. Nem tudott mozogni, nem tudott gondolkodni, nem volt képes semmi másra, mint hogy guggolásba ereszkedve kuporgott, reszketett és vonaglott, és bámult maga elé, miközben a bénító visítás egyre csak folytatódott.

Aztán felfedezte, hogy halvány, vörös derengés veszi körül, aminek jóvoltából mégiscsak lát valamit – a gyenge fény Gotrek fejszéjének izzó rúnáiból származott.

A trollvadászok arcán nyoma sem volt a félelemnek. Mindhárman jobbra– balra forgolódtak, és felfelé néztek, a lombok irányába, mialatt az emberek rettegve lapítottak körülöttük. Felix is felemelte a fejét, de hiába, odafent sem fedezett fel mást, csupán táncoló árnyékokat, és az ágak között lustán sodródó ködpamacsokat.

Odakint, a sötétség mélyén a bestiák menekülni kezdtek. Felix tisztán hallotta a tisztás mellett elrohanó szörnyetegek sikolyait, valamint a patáik dobolását, és látott néhány elsuhanó árnyékot, de furcsa módon egyetlen bestia sem vágott át a táboron. Akármiféle szörnyűség oltotta ki a fáklyáikat, halálra rémítette őket, és a világért sem akartak a közelébe kerülni.

Felixnek az a benyomása támadt, hogy lapos kövön áll egy folyó közepén, és azt figyeli, hogy a víz kettéválik előtte.

Hirtelen egy bestia, egyetlen bestia rontott be a táborba. Botladozva törtetett az aljnövényzetben, és nyílegyenesen a csatárlánc bal szárnyának szélén lapuló felderítők felé tartott. Ám úgy tűnt, észre sem vette őket, mert amikor szétugrattak, hogy kitérjenek az útjából, nem fordult utánuk, csupán betántorgott a másik oldalon sorakozó fák közé, közben mindkét mancsával a fejét markolászta, és úgy visított, mintha testet öltött rémálmok üldözték volna.

A csapat tagjai még legalább három– négy percen keresztül hallották a mellettük elrohanó szörnyetegek üvöltéseit, mialatt az a szörnyű sikoly ott visszhangzott felettük, az ágak között, és a bénító félelem a földhöz szegezte az embereket. De aztán, amikor a súlyos paták utolsó dobbanásai is elhalkultak, az iszonyatos hangnak vége szakadt, és a halálos rettegés valamennyiük bensőjében tétova megkönnyebbüléssé alakult.

Gotrek fejszéjének rúnái fokozatosan elsötétültek, míg Felix, Katerina, illetve a katonák sorban feltápászkodtak, és a legtöbben hálaimát mormoltak Sigmarhoz.

– Szítsátok fel a tüzet! – rendelkezett Huntzinger.

Az egyik katona előkotorta a kovakövét, illetve a csiholó– acélját, és nekilátott, hogy újra meggyújtsa a kisebbfajta máglyát. Felix mélyen teleszívta a tüdejét, majd hosszú, fáradt sóhajjal kiengedte a levegőt, és Gotrekre nézve megkérdezte:

– Mi volt ez?

Gotrek felnézett a fölébük boruló ágakra, ide– oda járatta egyetlen szemét, és komoran kijelentette:

– Valami gonosz…

– Gonosz? Hiszen megvédett minket! – tiltakozott Katerina. – Elkergette a bestiákat!

– Megvédett? Inkább megfosztott minket a hősi haláltól? – recsegte Rodi, és dühösen köpött egyet.

– Így is mondhatjuk – dörmögte Gotrek –, de vajon miért?

– Talán magának akarja az összes bestiát – vélekedett Snorri. – Snorri szerint az a lény irigy.

Felix erősen kételkedett abban, hogy ez a cél vezérelte az ismeretlen teremtményt, de jobb magyarázatot ő sem tudott adni.

Ebben a pillanatban megzördültek a bokrok, mire mindenki a hang forrásának irányába fordult, és a fegyveréhez kapott.

Egy ütemmel később az öreg Hans kidugta a fejét egy fatörzs mögül, a szemét tágra nyitva végigpásztázott tekintetével a csapaton, és reszkető hangon megkérdezte:

– Vége van, méltóságos uraim?

Az emberek és a törpék részben undorodva, részben megkönnyebbülten mordultak fel, aztán a legtöbben visszatértek a pokrócaikhoz, míg a szolgálatban lévő őrök elindultak, hogy folytassák a járőrözést. Felix ugyanakkor erősen kételkedett abban, hogy bárkinek sikerül elaludnia, leszámítva persze a trollvadászokat. Őt biztosan elkerülte az álom. A vérfagyasztó jajongás, illetve a titokzatos lény közelségének érzése még túl frissen élt az emlékezetében. Biztosra vette, hogy ha lehunyja a szemét, mindkettő visszatér, és addig kísérti, amíg beleőrül vagy belehal.

* * *

Másnap kora délelőtt enyhe emelkedőn tartottak felfelé, aztán szelíd lankákon siettek át, majd lustán hullámzó dombok és völgyek közé érkeztek. Szilfák és tölgyek álltak mindenfelé, míg az aljnövényzet egyre ritkult. A horda fejszével vágott ösvénye úgy kanyargott át a tájon, akár egy óriási kígyó nyomvonala. Elkerülte a legnagyobb fákat, amelyeket túl nagy fáradság árán lehetett volna kidönteni, hosszan követte a folyómedreket, és háromnégy éves, vékony fákból álló ligeteken haladt át.

Felixéket déltájban egyre kevesebb fa vette körül, és az a kevés is mind egy szálig torznak tűnt. Azok a szilfák, amelyeket reggel láttak, egyenesek és magasak voltak, míg az itteniek alacsonyak és girbegurbák.

A néhány mérfölddel északabbra álló, fenséges tölgyek itteni rokonai komor, fekete óriások formáját öltötték magukra: gyökereik a talajból magasan kiemelkedve lábat akasztó, zűrzavaros szövevényt alkottak, az ágaik összevissza meredeztek, míg a törzseikből fakéreggel borított golyvához hasonlatos dudorok emelkedtek ki. Az ösvény mind jobban kiegyenesedett – a bestiáknak egyre kevesebb fát kellett kivágniuk –, majd délkeleti irányba fordulva nyílegyenesen vezetett át a lejtőkön és kaptatókon.

Néhány órával később a csapat körül teljesen eltűntek a fák, amiből mindenki tudta, hogy megérkeztek a Kopár– dombság északi határához.

Felix úgy érezte, a világnak ez a zordon fertálya méltán megérdemelte a nevét.

Ködfoltokkal koronázott, alacsony dombok tengere hullámzott előttük. A talajt szürke, halott téli fű borította, és helyenként levelüket vesztett, tüskés bozótok sötétlettek. Fa alig akadt, mindössze a sziklás gerinceken árválkodott egy– egy széltől meghajlott, nyomorult fenyő, amely messziről nézve ócska rongyokat viselő, görnyedt boszorkányra emlékeztetett.

Errefelé nem daloltak madarak, és az árnyékos völgyek mélyén rejtőző hófoltokban egyetlen állat nyomát sem lehetett felfedezni. Még a szürke felhőtakarón átszűrődő fény is gyérnek és valahogy betegesnek hatott, mintha még a nap sem bírta volna rávenni magát, hogy egyenesen ránézzen erre a csüggesztő sivárságra. Elátkozott tájék volt ez, majdnem olyan élettelen, mint a Khemrisivatag.

De legalább a horda ösvénye továbbra is tisztán kirajzolódott. A több ezer pata alaposan felforgatta a dombság szárazon porló földjét, és ez a sötét, széles sáv majdnem egyenesen nyújtózott a láthatár felé, ameddig a szem ellátott.

– Réges– régen szép vidék volt ám ez! – jelentette ki Hans, mialatt sóvárogva szemlélte a zordon környéket. – A Zölddombság, így hívták az emberek. Csupa legelő, mező, tó meg ilyesmi. De aztán a vén Morrslieb beleköpte a kellős közepébe gonosz, zöld nyálát, és körös– körül, több tucat mérföldes körzetben minden elpusztult. A táj soha többé nem éledt fel.

Kár– kár, nagy kár! – Hirtelen felvihogott, és elégedetten vigyorogva hozzátette:

– Viszont jót tesz az én üzletemnek, nem igaz?

– Mit csinált a Morrslieb? – kérdezte Felix, és gyanakodva sandított a remetére. – Köpött egyet?

– Úgy ám! – bizonygatta szaporán bólogatva Hans. – Egy nagy, zöld lángoló köpet hullott le az égből!

– Úgy beszélsz, mintha láttad volna – jegyezte meg Katerina.

– Ó, drága gyermekem – felelte kuncogva a remete hát ennyire öregnek nézek ki?

Huntzinger megvonta a vállát, és fintorogva kijelentette:

– Hát lehet, hogy valaha szép volt, de most nagyon ocsmány.

– De legalább nincsenek fák – mondta derűsen mosolyogva Rodi.

– Így van, és éppen ezért semmi sem takar el minket – mormolta megborzongva Katerina.

Felix oldalra kapta a fejét, és felfedezte, hogy a lány úgy fürkészi a hatalmas ürességet, ahogyan a riadt egér kukucskál ki a lyukából. Felix ekkor rájött, hogy Katerina az egész eddigi életét a Drakwald mélyén élte le, és talán még sosem látott nyílt területet.

– Ne aggódj – mondta neki, és megfogta, illetve finoman megszorította a kezét –, a bestiákat sem rejti semmi. Mérföldekről észrevesszük őket.

A lány hálásan mosolygott rá, aztán egymás mellett lépkedve követték ismét nekiinduló társaikat.

Ugyanakkor, noha minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa Katerinát, magának Felixnek nem sikerült megnyugodnia. Korábban azt remélte, hogy ha maguk mögött hagyják a sűrű erdőt, elmúlik az a különös, nyomasztó érzése, de nem így történt. Sőt még inkább úgy érezte, hogy szemek tapadnak rá, hogy gonosz lények figyelik minden mozdulatát, de valahányszor körülnézett, továbbra sem vett észre semmi rendkívülit. Ezen a vidéken senki sem követhette, és nem kémkedhetett utána. Ahogyan Katerina is megmondta, errefelé nem lehetett elrejtőzni, és mégis, ahányszor Felix körülnézett, mindannyiszor azt hitte, hogy valaki vagy valami éppen az előző pillanatban ugrott fedezékbe, hogy eltűnjön előle. Mindennek a tetejébe az erdőben folyton úgy érezte, hogy minden oldalról fojtogatóan magas falak veszik körül, és hiába járt immáron nyílt területen, ez az érzése sem enyhült. Sivár, egyhangú dombokat látott maga előtt és alatt, acélszürke, fénytelen égbolt borult fölébe, ezért aztán az a benyomása támadt, hogy két hatalmas malomkő közé került, és azon kapta magát, hogy előregörnyeszti a vállát, mintha óriási súlyt hordozna.

* * *

Másnap délután meglátták a bestiák táborából felszálló füstöt. Első pillantásra úgy hatott, mintha egy kisváros kéményeiből származna: száz és száz keskeny, fehér szalag kígyózott a dombok felett. Felix fejében megfordult, hogy emberi településre bukkantak – Sivárfalvára talán, amit védőfal ölel körül, amelynek közepén a helyi földesúrról elnevezett fogadó áll –, de persze tudta, hogy ez lehetetlen. Ezen a nyomorúságos helyen még egy parányi tanya sem akadt.

Innentől kezdve óvatosabban haladtak tovább. Éberen figyeltek, hátha felbukkan a közelükben egy– egy élelemre vadászó falka vagy járőrcsapat, és igyekeztek kihasználni a terep adottságait, hogy amennyire csak lehet, takarásban nyomuljanak előre. Menet közben számtalan sírhalmot és menhirt láttak: félgömb formájú földhányásokat, amelyek úgy emelkedtek ki a talajból, akár a gonosz daganatok, illetve rég kihalt, rég elfeledett népek mohával lepett, lekopott kőoszlopait. Noha ezek az ódon építmények penész szagát és rothadás bűzét lehelték magukból, továbbá titokzatos, fenyegető aura lengte körül őket, a csapat tagjai igyekeztek a közvetlen közelükben elhaladni, mert így, ha csak néhány pillanatra is, de fedezéket nyújtottak.

Végül már csak egyetlen domb állt előttük. Hason csúszva másztak fel a száraz porhóval és keményre fagyott, törékeny fűvel borított emelkedőn, és miután felértek a gerincre, egy trollvadász valóra vált álma tárult a szemük elé.

Óriási, gyémánt formájú völgy terült el alattuk. A legalább egy mérföld hosszú, fél mérföld széles medence északon és délen összeszűkült, a két bejáratát meredek oldalú dombok fogták közre. És ez az irdatlan teknő egyik végétől a másikig, egyik oldalától a másikig tele volt bestiákkal. A látvány hatására Felix összehúzta magát, és nagyokat nyelt, mert a szája és a torka teljesen kiszáradt.

Korábban csak egy– egy kisebb részletét látta a hordának, mert a többit az erdő elrejtette előle. Viszont itt, a nyílt területen a rettentő had méretei teljes valójukban megmutatkoztak, és lélegzetelállítónak bizonyultak. Legalább tízezer szörnyeteg nyüzsgött odalent. A medencében több száz kisebb tábor terült el, mindegyik közepén egy– egy tábortűz égett, felette magas póznára vont, undorító zászló hirdette, hogy ki az úr arrafelé.

– Snorri szerint Rodi Balkissonnak igaza volt – jelentette ki Snorri. – Elég bestia jut mindenkire.

– Rengetegen vannak – suttogta rekedtes hangon Katerina, és a szemét tágra nyitva bámulta a hihetetlen látványt.

– Így van, ez már megteszi – vélekedett szokatlanul visszafogottan Rodi.

– A biztos halál – tette hozzá Gotrek, és egyetlen szeme lázasan csillogott.

Felix kénytelen volt egyetérteni a társával.

A biztos halál várt a felderítő csapat valamennyi tagjára, de minden bizonnyal az összes katonára is, akiket von Volgen, Plaschke– Miesner és von Kotzebue idehoz.

Felix nem látott ennyi fenevadat egy helyen azóta, hogy ő, Gotrek és Snorri a Grungni Szellemén átrepült a Káoszpuszták felett. A bestiák odalent szokásukhoz híven egymással marakodtak, zabáltak és vedeltek a tábortüzek körül, ám a túlnyomó többségük a völgy közepe felé fordulva állt, és azon az undorító torokhangján kántált – a daluk úgy szólt, mintha a világvégét hirdető, zordon himnusz lett volna.

Felix még egyszer végigpásztázott tekintetével a tarkabarka sokaságon, majd körülnézett, és meglátta, hogy mi köti le a teremtmények figyelmét.

Az óriási teknő közepén hullámzó, sűrű tömeg hosszú, meredek oldalú dombot vett körül, amely távolról szemlélve úgy festett, mint egy a tengerből kiemelkedő bálna háta. A tetején, körülbelül ott, ahol a bálna Iégzőnyílása lett volna, jókora kőgyűrű állt.

A durván kivésett menhirek rég megfeketedtek a kortól, és a tetejükön domború hósipka fehérlett. A bestiák nyilvánvalóan ide, ebbe a régi szentélybe hozták a saját kőoszlopukat a Drakwald mélyéről, sőt ezekben a pillanatokban vitték a gyűrűhöz.

A domboldalon hemzsegtek a szörnyetegek, őrjöngve tolongtak a bálványuk körül, mialatt az a kiválasztott hordozóinak vállára nehezedve, lassan araszolgatott felfelé. A látvány arra a százszor megfigyelt jelenetre emlékeztette Felixet, amikor is a hangyák cipeltek fel egyegy döglött szöcskét a váruk tetejére, hogy beledobják az ott tátongó bejárati nyílásba, ám a kőoszlop nem tűnt el, amikor felért a domb tetejére. A bestiák bevitték a gyűrűbe, és nekiláttak, hogy a puszta testi erejükre hagyatkozva függőleges helyzetbe állítsák.

Felix buzgón fohászkodott Sigmarhoz, azt kérte tőle, hogy a gonosz totem csússzon ki a szörnyetegek markából, és zúzza szét a menhireket, de az isten nem hallgatta meg az imáját, vagy ha igen, nem válaszolt rá. A bestiák alig tíz perc leforgása alatt felállították és rögzítették az oszlopot, mire az egész horda diadalittasan felüvöltött.

Felix befogta a fülét, és az járt a fejében, hogy az éktelen ordítozás talán Altdorfig is elhallatszik. Pillanatokkal később megborzongott, mert rájött, hogy a gondolat csak elsőre tűnik erős túlzásnak.

Mert ha a trollvadászok és az egyesített seregek kudarcot vallanak itt a völgyben, annak következményeit Altdorf lakói biztosan megérzik majd…

És a kudarc elkerülhetetlennek tűnt. Az égvilágon senki, még a mégoly elszánt és rettenthetetlen trollvadászok sem dédelgethettek magukban győzelemről szóló ábrándokat.

– Ez fenséges végzet lesz – dörmögte Rodi –, csakhogy…

Gotrek felrántotta a jobb szemöldökét, és csodálkozást színlelve megszólalt:

– Csakhogy? Mi az ördög, Balkisson?

Nemrég mintha azt hangoztattad volna, hogy a halál az halál.

– Valószínűleg megfertőztél a fennhéjázásoddal, Gurnisson! – vágott vissza mogorván Rodi. – Neked köszönhetően most már azt akarom, hogy a halálomnak legyen értelme. Hogy előtte még nagy hőstettet hajtsak végre. De ez itt… – Egy pillanatra elhallgatott, majd rántott egyet a vállán, és folytatta: Talán sokat megölünk közülük, de sosem jutunk el a sámánig. Legalábbis harcolva biztosan nem, márpedig én sosem tudtam ügyesen lopózni.

– Ezen a táboron még a világ legügyesebb felderítője sem képes átlopózni – jelentette ki letörten Katerina. – Túlságosan összetömörülnek. Még ha nem is látnának meg minket, a szagunkat biztosan megéreznék.

– Mi lenne, ha megvárnánk, amíg elalszanak? – vetette fel Felix.

– Valószínűleg egész éjjel ünnepelni fognak – válaszolta a fejét ingatva Katerina.

– És azok ott, akik a dombon ugrálnak, sosem alszanak – tette hozzá Gotrek erre akár mérget vehettek.

Felix ismét a középütt emelkedő púpra nézett. Egy különálló tábor terült el rajta, minden bizonnyal Nyomorékszarv Urslak saját törzse vert ott tanyát, és ezen a helyen sokkal többen hemzsegtek, mint a völgyteknő más részein. Mindennek a tetejébe járőrcsapatok köröztek a domb alján, míg az oldalain őrök tucatjai álltak.

Odafent, a tetőn, százak és százak táncoltak a kőgyűrűben, illetve körülötte, fáklyákat és fegyvereket lengetve.

– Az első roham akár sikeres is lehet – vélekedett Gotrek –, de ha csak egyvalaki megfújja a harci kürtöt, az egész horda egyszerre megindul ellenünk.

– Snorrinak tetszik az ötlet! – közölte szélesen vigyorogva Snorri.

– Azt elhiszem, Orrharapó – felelte Gotrek.

– Mi találkozunk ugyan a végzetünkkel, de attól még az a kőoszlop állni fog.

– Hányadika van? – kérdezte Felix.

– Vorhexen havának harmincadika – válaszolta Felke őrmester.

Felix felsóhajtott, az alkarjára eresztette az állát, és rosszkedvűen megállapította:

– Ezek szerint három napunk van, hogy kitaláljunk valamit.

Ebben a pillanatban a hátuk mögött felvihogott a remete, és amikor mindannyian visszanéztek rá, vidáman odaszólt nekik:

– Mondhatom, szép dolog, méltóságos uraim, hát ilyen hamar elfelejtették az öreg Hansot? Egy pillanatig se aggódjanak! Az öreg Hans tudja a megoldást. Még szép, hogy tudja!