Tizennegyedik fejezet

Mialatt Gotrek nekilátott ismertetni a tervét, Sir Teobalt odalépett Felix elé, és intett neki, hogy tartson vele Sigmar templomába. Felix engedelmeskedett, noha elszorult a szíve. Eljött a perc, amikor el kell mondania az öreg templomosnak, hogy mi történt Ortwinnal, illetve az Izzó Szív Lovagjaival, és már előre rettegett.

Teobalt odabicegett az újonnan helyreállított oltárhoz, és merev mozdulatokkal megfordult. Felix észrevette, hogy az öreg harcos páncélja alatt, a karján és a vállán még mindig kötések fehérlenek.

– Mióta ön és a társai visszatértek – kezdte Sir Teobalt –, mertem remélni, hogy beszámol nekem az apródom, Ortwin sorsáról. Őt ugyanis azóta sem láttam.

– Igen, Sir Teobalt – válaszolta idegesen Felix –, elnézését kérem, amiért nem beszéltem önnel hamarabb, de… – Nem fejezte be a mondatot, csak tétován intett egyet az ajtó felé.

– Valóban, ennél sokkal sürgetőbb dolga is akadt – ismerte el a lovag, és bár megértőn biccentett, a tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el Felix szemétől. – De most már végzett. Tehát…

Ő sem fejezte be a mondatot, hagyta, hogy a szó ott függjön a levegőben. Felix nagyokat bólogatott, de még ekkor is habozott. Vajon hazudjon? Mondja azt, hogy Ortwin és a többi templomos a bestiákkal csatázva, lovaghoz méltó módon halt meg?

Az ötlet vonzónak tűnt… annyira egyszerű volna, és annyira hasznos. Megnyugtatná az aggastyánt, sőt büszkévé tenné. De mi lesz, ha később megtudja az igazságot? Ortwin és a többiek biztosan nem fogják elmondani, de Gotrek és Snorri is ott volt.

Mindketten látták, hogy mi történt, márpedig a törpék sosem hazudnak. Ezen felül pedig Teobalt az igazságot akarja megtudni. Felix úgy érezte, hogy akármilyen haszonnal járna is, nem lenne tisztességes, ha hazudna. Már csak azért sem, mert aligha volna méltó, ha így nyerné el Karaghult. Talán soha többé nem tudna tükörbe nézni.

– Rendben, Sir Teobalt – mondta végül. – Akkor most elmesélem. Bizonyára hallotta már Katerinától, hogy a horda törzsköve bestiává változtatta Ilgner nagyurat és az ő harcosait…

– Vinck doktortól hallottam – közölte Teobalt –, aki a lánytól hallotta. Micsoda ocsmányság… Ortwin tehát akkor vesztette életét, amikor azokkal a förtelmekkel harcolt?

– Nem, uram – válaszolta Felix, és lehorgasztotta a fejét, hogy ne kelljen a lovag szemébe néznie –, ő… ő is átváltozott.

Bestia lett.

Sir Teobalt egyetlen szót sem szólt, mire Felix nyelt egyet, és folytatta:

– És attól tartok, hogy ugyanez történt az Izzó Szív lovagjaival is. Megöltünk egy bestiát, amely egy a rend címerével díszített mellvértet viselt. Először azt hittük, lopta a páncélt, de miután szemtanúi lettünk Ortwin átváltozásának…

A pofon akkorát csattant, mint egy pisztolylövés, és oldalra lódította Felixet.

Tett néhány tántorgó lépést, majd miután visszanyerte az egyensúlyát, az arcát dörzsölgetve szembefordult a lovaggal, aki lassan, de határozottan nyomult felé, és a két szeme úgy izzott, akár egy– egy kéklő napkorong.

– Hazugság! – kiáltotta az agg harcos. – Aljas hazugság!

– Sir Teobalt – nyögte Felix –, esküszöm önnek, hogy…

– Hamis esküt tesz Sigmar házában? – mennydörgött Teobalt. – Fejezze be, jó uram, nehogy az a szent pöröly lesújtson magára! – Mindkét kezével megragadta Felix láncingét, és indulatosan folytatta:

– Az Izzó Szív lovagjai Sigmar igaz követői voltak. Elkötelezett, a hitükben erős harcosok, akik csakis a kötelességüknek és feladataiknak éltek. Lehetetlen, hogy ezen derék férfiakat megrontsa a Káosz mocska!

Nem hiszem el, hogy a test gyarlóságának estek áldozatául!

– Sajnálom, Sir Teobalt – nyögte Felix, és távolabbra hátrált –, de ez az igazság.

– Nem! – csattant fel a lovag. – Hazugság!

Maga hazudik, akár egy alattomos csirkefogó!

– De hát miért tenném? – kérdezte kétségbeesetten Felix.

– Azt nem tudom, de nem is érdekel! – közölte Teobalt. – Talán hibázott, és ezt akarja palástolni. Talán nem tudta megoltalmazni Ortwint, és most őrá akarja kenni a saját vétkét. De mindez nem számít.

Ön elárulta a bizalmamat. Ezek után nem tűröm meg magam mellett. Szolgáltassa vissza a kardot, amihez nincs semmi joga, és táguljon a közelemből!

Sir Teobalt azzal ellentmondást nem tűrő határozottsággal előretartotta a jobbját.

Felix habozott, és valósággal reszketett a csalódottságtól. Szerette volna rávenni az agg férfiút, hogy hallgassa végig őt, de tudta, hogy feleslegesen erőlködne. Élt a gyanúperrel, hogy Teobalt még Gotrek, Snorri és Katerina tanúvallomását meghallgatva sem gondolná meg magát.

Ami az imént elhangzott, annyira ellene szólt a hitének, az egész világnézetének, hogy nem is lehetett elvárni tőle, hogy elfogadja igazságnak.

– Gyerünk, csirkefogó! – mordult fel Sir Teobalt, és türelmetlenül intett. – Nemcsak hazudik nekem, de meglopni is képes volna? Adja vissza a kardot, vagy védje magát vele!

Felix néhány kínosan hosszúnak tűnő pillanat múlva felsóhajtott, és kioldotta a kardszíjának csatját.

– Én igazat mondtam önnek, Sir Teobalt – mondta halkan. – De mert látom, hogy nem tudom meggyőzni önt, ezennel teljesítem a megállapodás rám eső részét.

Lekerítette a derekáról, majd a hüvelyre csavarta a szíjat, közben vetett még egy búcsúpillantást az ősrégi rúnakard karmot formázó keresztvasára, illetve sárkányfej alakúra kialakított markolatára. „Hiányozni fogsz” – gondolta, azzal vett egy mély lélegzetet, és a templomos felé nyújtotta a fegyvert.

Sir Teobalt átvette, egy pillanatra a mellkasához szorította, és komoran biccentve megszólalt:

– Legalább ebben becsületesen járt el, Herr Jaeger. Most pedig távozzon!

Imádkozni akarok.

A lovag máris az oltár felé fordult, Felix pedig esetlenül meghajolt előtte, majd szomorúan felsóhajtva a kijárat felé indult.

Ebben a percben úgy érezte, hogy inkább hazudnia kellett volna.

* * *

Két órával később Felix a déli kapuműtől kissé jobbra, a mellvéd friss fenyőtörzseinek támaszkodva állt. Csillagos égbolt borult fölébe, szaggatott szélű felhők száguldottak felette, mialatt nyugtalanul kémlelte az erdő sötét határát, amely a mezőkön lobogó máglyák fénykörén túl húzódott. A bestiák odakint voltak valahol, az emberi szemnek áthatolhatatlan feketeségben, és akármennyire remélte is, hogy a szörnyetegek elhaladnak mellettük, és békén hagyják a falut, Felix egyben azt is kívánta, hogy mihamarabb bukkanjanak fel, és szakadjon vége annak az izgalommal vegyes idegességnek, amely mindig eluralkodott rajta várakozás közben, és nyomban semmivé foszlott, ha végre cselekedhetett.

Katerina tőle nem messze üldögélt a gyilokjáró padozatán, és a nyílhegyeit viaszolta, illetve a nyilak tollazatát nyírta egyenesre. Két ideges parasztfiú térdelt mellette, akik éberen figyelték őt, és megpróbálták utánozni.

– Miért viaszolod a hegyeket? – érdeklődött egyikük. – Attól gyorsabban repülnek?

– Azért, mert így könnyebben átcsúsznak a bőrön és a páncélon – magyarázta Katerina. – A bestiák esetében ez különösen fontos, miután a bőrük nagyon vastag és szívós.

A fiúk nagyot néztek, majd sietve nekiláttak beviaszolni a saját nyilaik fejét – a kezük szaporán járt, de eléggé ügyetlenül.

Felix lemosolygott a lányra, és minden lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy ne rántsa talpra őt, hogy aztán összecsókolja.

Eszébe jutott a pillanat, amikor meglátta a Milo szekerétől menekülő Katerinát. Még csak nem is sejtette, hogy miért változott meg minden azóta, de így történt. A saját érzései miatti kételyei és aggodalmai elpárologtak, és tudván tudta, hogy valamennyi körülmény és valamennyi ellenérv dacára szereti Katerinát.

Nem érdekelte, hogy Katerina egy holdkóros, tanulatlan leányzó, akit az erdőhöz köt az esküje, és hogy legalább tíz évvel fiatalabb nála. Egyedül az számított neki, hogy Katerina nem bolond, és nem az a ravasz kis cselszövő, aki Claudia volt, továbbá nem állította őt újabb és újabb próbák elé úgy, ahogyan annak idején Ulrika tette. Nem becsülte őt sem túl, sem pedig alá, és nem holmi emlékekből kotyvasztott ábrándkép, avagy meg sem érdemelt hírnév miatt rajongott érte. Éppen ellenkezőleg – és ezen nem győzött csodálkozni Katerina elfogadta őt olyannak, amilyen, és a valódi önmagáért szerette.

A lány hirtelen, mintha csak megérzett volna valamit, felnézett rá, féloldalas mosolyra húzta a száját – és ennek a féloldalas mosolynak a láttán Felix furcsa, kellemes nyilallást érzett a szíve körül.

Viszonozta a mosolyt, aztán csak a fejét csóválta, mialatt Katerina a fiúk felé fordult, és megmutatta nekik, hogyan tudják egyenesre nyírni a nyilak tollazatát. Felix úgy vélte, tiszta őrültség az egész, de valahányszor a lány szemébe nézett, azon kapta magát, hogy szeretni akarja őt, amíg a kegyetlen világ életben hagyja mindkettőjüket, függetlenül attól, hogy a körülmények miféle akadályokat gördítenek az útjukba.

„Na persze – kesergett magában, mialatt mélyet sóhajtva kinézett a sötétbe burkolózó rengetegre –, ez talán nem tart sokáig.” Sőt eléggé valószínűnek tűnt, hogy mindketten meg fognak halni ezen az éjszakán, akármivel hozakodott elő Gotrek.

Amikor a Teobalttal folytatott kínos beszélgetést követően visszatért a társaihoz, nyomban beszállt, hogy segítsen az előkészületekben. Az ötlet eléggé egyszerű volt: csapdát állítanak a bestiáknak, és szeszes italok szolgálnak majd csaliként. Ennek érdekében először is elrejtették a visszaszerzett szekereket, csakis azt az egyet hagyták az útkereszteződésben, amelyikkel Milóék a lőporos hordókat szállították, és ezekre azóta sörrel, brandyvel és ginnel teli hordókat állítottak. A terv a következőképpen festett: amikor megérkeznek a bestiák, becsalogatják őket a falu központjába, és hagyják, hadd rohanják meg az italokkal telerakott szekeret. Aztán biztonságos távolságból felrobbantják a lőport, és vele annyi szörnyeteget, amennyit csak lehetséges. Ezt követően a három trollvadász, Felix, Teobalt, valamint azok a falusiak, akiket össze tudnak gyűjteni, nekiesnek az esetleges túlélőknek, még mielőtt azok magukhoz térnek.

Felix attól tartott, hogy a robbanás a fél falut elsöpri – Ludeker tekintélyes mennyiségű lőport gyűjtött össze, mialatt Bauholz „védelmezőjeként” működött, és Milo emberei az összes hordót felzsúfolták a kocsira –, Gotrek azonban megnyugtatta őt, hogy ez a veszély nem fenyeget.

A kereszteződéshez legközelebb álló épületeket, a Sigmar– templomot és az erődházat kőből emelték, és a trollvadász úgy vélekedett róluk, hogy „szilárdak, legalábbis az emberek mércéi szerint”.

Gotrek irányításával két férfi sekély hornyot kapart a kereszteződés földjébe, majd ebbe fektették a gyújtózsinórt, amely az erődházból indult ki, vagyis a trollvadászok leendő rejtekhelyéről. Aztán deszkákat fektettek az árkocska fölébe, nehogy a bestiák széttapossák a gyújtózsinórt, vagy idő előtt felfedezzék és kitépjék a hordóból.

Miután végeztek az előkészületekkel, Sir Teobalt és Vinck doktor beosztotta a falu lakóit. Azok, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy megfeszítsenek egy íjat, a falakra kerültek. Azok, akik valamennyire értettek a fegyverforgatáshoz, parancsot kaptak, hogy a Sigmar– templomban várakozzanak, míg azok, akik egyikre sem voltak képesek, azt az utasítást kapták, hogy rejtőzzenek el az erődház második emeletén, és buzgón imádkozzanak, ha kezdetét veszi a harc.

Felix és Katerina különleges feladatot kapott Gotrektől – a falakra küldte őket, hogy az íjászokkal együtt várjanak. Felix esküdni mert volna, hogy Sir Teobalt szíve szerint kikergette volna őt a faluból, hogy ne vehessen részt egy ilyen nemes vállalkozásban, ám az öreg templomos szerencsére nem szólt semmit, csupán keresztülnézett rajta, mintha nem is létezett volna.

Végigtekintett a fáklyafényben úszó falon, szemügyre vette a gyilokjárón felsorakozott falusiakat – és nem sok jót nézett ki belőlük.

A Ludeker összelopott zsákmányából származó íjak nemrégiben készültek, és tisztességes munkának tűntek, de maguk az íjászok már kevésbé biztató látványt nyújtottak. A falusi fiúk, valamint a folyón túli táborból származó menekültek annyira lesoványodtak a hosszú éhezéstől, hogy az íjuk szinte vastagabb volt, mint a csuklójuk.

Szerencsére akadtak közöttük kiszolgált katonák is, akik a közelmúltban rekedtek a városban. Katerina beszámolt arról, hogy amikor hírt hozott a hordáról, mindazok, akiknek volt némi pénzük, vagy ismertek valakit a hajósok közül, sietve hajóra szálltak, amelyek aztán a lehető leggyorsabban elsiklottak dél felé, így a faluban csupán a szegények és a legelszántabbak maradtak.

A katonák sem voltak sokkal jobb bőrben, mint a menekültek, de legalább értették a dolgukat. Egyikük, egy Weir nevezetű, görnyedt hátú, szakállas emberke, aki saját íjjal rendelkezett, és akit Vinck doktor a déli fal parancsnokának nevezett ki, erősen sántítva járkált fel és alá a gyilokjárón, közben folyamatosan bátorította vagy éppen vidáman szidalmazta ügyetlen újoncait.

– Vedd ki a hóból az a húrt, te nyúlfi! – kurjantotta az egyik ifjúnak. – Ha átnedvesedik, öt lépésre sem tudsz lőni! – Aztán meg:

– Mi van, legény, nem tudod meghajlítani az íjat? Mi vagy te, szűzlány? Na, ide figyelj!

Lépj át rajta, vedd a derekad köré, és ott hajlítsd meg! Látod? Most már erős vagy, mint a Sigmar– pap hite, nem igaz? – Ezután pedig:

– Hát te meg mit csinálsz? Ne szúrd bele a deszkába, te fajankó! Nézd csak meg, most már a szakálladat sem viszi, nem igaz? Ezek után hogyan fog átmenni egy bestia bőrén?

Fend meg őket, de nyomban! Fend meg újra! Így dohogott, szitkozódott és magyarázott a derék harcos, hogy elterelje a tapasztalatlan fiúk figyelmét, és ne rettegjenek egyfolytában attól, ami rájuk várt.

Felix idegesen sóhajtott egyet, és a kardja gombjára tette a kezét, de nyomban el is rántotta onnan, és megint meglepődött azon, hogy nem a megszokott, tarajos sárkányfejet érzi a tenyerében. Már vagy huszadjára járt így, de még ekkor is megriadt, aztán pedig levertség lett úrrá rajta.

Tíz– tizenöt kardot próbált ki azok közül, amelyeket Milo bandája a szekerekre halmozott. Megsuhogtatta őket, megkereste a súlypontjukat, és végül kiválasztotta a megítélése szerint legjobbat, bár ahogyan az összes többi, úgy igazából ez sem állt valami jól a kezében. Viszont tisztában volt azzal, hogy ha életben akar maradni, akkor vagy meg kell szoknia ezt a kardot, vagy kerítenie kell egy jobbat – Karaghul többé nem lehetett az övé.

Ennél furcsább és nyomasztóbb érzést még nem sokat tapasztalt. Majdnem olyan régóta hordozta a rúnakardot, mint amilyen régóta Gotreket ismerte, és idővel szinte a teste részévé vált. Meztelennek érezte magát nélküle, vagy inkább csonkának. És főleg, végtelenül tisztességtelennek tartotta azt, ahogyan elveszítette. Ő igazat mondott.

Helyesen cselekedett, mégis büntetést kapott. Mindennek a tetejébe nem tehetett az égvilágon semmit. Biztosra vette, hogy Sir Teobalt nem fogja meggondolni magát.

Az öreg templomos maradi volt és konok. A Sigmar törvényeibe, valamint a lovagtársai megronthatatlanságába vetett hite ugyanúgy vakká tette őt, mintha elvesztette volna a szeme világát.

Felix idáig jutott az önemésztő töprengésben, amikor ijedt kiáltásokat hallott a nyugati fal irányából. Az íjászok sorban elfordították a fejüket, és kérdéseket suttogtak egymásnak, aztán, néhány másodperc leforgása alatt a hír elérte a sarkot, ekkor a harcosok talpra ugrottak, és idegesen maguk elé emelték az íjukat.

– Itt vannak! – kiáltotta valaki. – A fiúk a nyugati falon azt mondják, hogy a bestiák az erdő szélén kerülnek dél felé.

– De én még nem végeztem a viaszolással! – jajongott egy legfeljebb tizenhat éves fiú.

– Nyugalom, emberek, nyugalom! – mondta emelt hangon Weir. – Csak semmi kapkodás! Rengeteg időnk van. Húrozzátok fel az íjakat, fiaim! Szépen, nyugodtan!

Ahogy kell!

Azok, akik eleddig nem tették meg, felhúrozták az íjukat, míg a többiek a nyakukat nyújtogatva meredtek nyugat felé.

Felix velük együtt figyelt, míg Katerina a legteljesebb lelki nyugalommal előkészítette az íját, majd nyilakat csúsztatott a derekán viselt bőrtegezbe.

A mezőkön égő tüzek ragyogása miatt alig lehetett látni, hogy mi történik a máglyákon túl, de Felix hamarosan látni vélte, hogy valami megmozdul a távolban – a tűz fénye megcsillant valamin, aztán árnyék suhant át az árnyékok között.

Az íjászok is megláttak valamit, és izgatott lármázásba kezdtek. Weir – Sigmar áldja meg – pontosan tudta, hogy mivel tudja megnyugtatni őket.

– Hát végre itt vannak, fiaim! – kurjantotta. – Hé, láttatok már valaha ekkora célpontokat? Sigmar nevére mondom, még ez a nyúlfi is képes lesz eltalálni valamit, ami ilyen hatalmas, nem igaz?

A fiúk felkacagtak, majd a lárma alábbhagyott.

Felix viszont pillanatról pillanatra idegesebb lett. A bestiák a világosság és a sötétség határán tartottak a falu déli oldala felé, és most már látni lehetett, hogy hányan vannak. A felderítő jelentése úgy szólt, hogy a csapat körülbelül száz teremtményt számlál. Felix viszont úgy becsülte, hogy legalább kétszer ennyit, bár tisztában volt azzal, hogy talán csak a félelmei miatt gondolja így.

Két perccel később a bestiák a kapu felé kanyarodtak, és Felix felfedezte, hogy az első húsz jókora, súlyos tárgyat hordoz.

Elakadt a lélegzete, mert azt hitte, hogy a szörnyek a gigászi kőoszlop egy kisebb változatát cipelik – hogy a benne rejlő varázserővel bestiává változtassák a faluban tartózkodó összes emberi lényt –, de aztán meglátta, hogy a hatalmas valami csupán egy óriási fenyőfa, amelynek ágait megmarkolható csonkokká nyírták vissza, míg a csúcsát kihegyezték.

Felix megrázta a fejét, és keserűen felkacagott. Micsoda állapotok uralkodnak a világban – mérgelődött magában –, ha az ember már attól megkönnyebbül, hogy egy támadó bestiasereg csupán egy faltörő kossal érkezik.

A tüzek fénye ugyan lehetővé tette, hogy a falakon várakozók meglássák a bestiákat, ám ugyanez a fény még a megszokottnál is ijesztőbb, pokolbéli alakokká varázsolta a teremtményeket: vörösre festette mocskos bundájukat, és sejtelmesen csillogva verődött vissza félelmetes szarvukról, ökölnyi, éjfekete szemükből, illetve nyáladzó pofájukból kiálló, sárga agyaraikról.

A falusi fiúk felnyögtek ijedtükben, és néhányan máris felemelték az íjukat, de Weir ingerülten rájuk rivallt:

– Még ne, ostoba fajankók! Annyi nyilatok van, hogy szabadon pazarolhatjátok őket?

Várjatok! Látjátok a tüzeket? Kivele: látjátok a tüzeket?

Az íjászok megszeppenten bólogattak, akár a szigorú tanító előtt álló kisfiúk.

– Na, azok a máglyák a lőtávolság határán vannak – magyarázta Weir. – Ha most lőttök, nem találtok el semmit, csak a havat. Várjatok, amíg a dögök túlhaladnak a tüzeken! Akkor aztán a parancsomra egyszerre lövünk, világos?

– Igen, uram! – válaszolta egyszerre tizenöt– húsz ifjú.

– Helyes! – kurjantott Weir, és valamivel halkabban folytatta:

– Most pedig válasszatok magatoknak célpontot! Jó nagy célpontot! A legnagyobbat, amit láttok! Tudjátok, ezek a fenevadak a legerősebb társaikat követik.

Ha kilőjük a vezéreket, a többi összezavarodik, és akkor sokkal könnyebb lesz agyoncsapni őket. Megvan a célpont?

– Igen, uram! – felelték az íjászok immáron valamivel magabiztosabban, mint az imént.

– Helyes! – rikkantotta vidáman Weir. – Akkor tartsátok rajta azt a gülü szemeteket, és várjatok a vezényszóra!

Az íjászok hallgatagon figyelték a közeledő bestiákat. Immáron félúton jártak az erdő határa és a máglyák vonala között, és gyors iramban haladtak. A faltörő kost hordozó teremtmények mögött ügető többtucatnyi szörnyeteg hosszan elnyúló, többé– kevésbé legyező formában szétterülő alakzatot alkotott.

– Várjatok! – kiáltotta Weir. – Várjatok!

Felix hirtelen megérezte, hogy apró kéz csúszik a markába, és finoman megszorítja az ujjait. Lepillantott a lányra, aki mosolyogva nézett fel rá. Meleg mosolyra húzta a száját, és viszonozta a szorítást, aztán elfordult, és megint az ellenséges sereget pásztázta a tekintetével. A torka úgy elszorult, hogy alig kapott levegőt, mert eszébe jutott, hogy talán ez az utolsó mosoly, amit Katerinától kap, és leginkább azért nézett másfelé, mert nem akarta, hogy a lány meglássa a szemében a félelmet.

Néhány pillanattal később a kidöntött fenyőt cipelő bestiák beértek az első két máglya közé.

– Lőjetek! – harsogta Weir. – Végezzetek velük, fiaim!

Az íjászok felemelték az íjukat, és eleresztették a nyilat. Az eredmény szánalmasra sikeredett. Csupán Katerina, Weir és még néhány katona találta el a célpontját. A menekültek és a falusi fiúk java része a hómezőt lyuggatta ki. Egyesek még annyit sem értek el, hogy a nyílvesszőjük egyáltalán elhagyja az íjukat – ők most sziszegve és nyögdécselve rázogatták fájdalmasan sajgó kezüket, amire az előrevágódó húr kegyetlen csapást mért.

– Kétbalkezes szerencsétlenek! – ordította Weir. – Ne kapkodjatok! Lassan, nyugodtan! Először nyilat a húrra! Aztán kihúzod. Célzól, és lősz! És a fejükre célozzatok, ha a mellkasukat akarjátok eltalálni. Kész vagytok? Íjat fel! Lőjetek!

A fiúk ismét nekigyürkőztek, míg Katerina és a gyakorlott katonák szabadon lövöldöztek – és körülbelül öt nyilat indítottak útnak, mire az ifjak egyet. A lány a faltörő kost hordozó, tagbaszakadt gorokra összpontosított, és hat lövéssel leterítette az első hármat. Ám az elesettek helyére újabb szörnyetegek ugrottak, mire Katerina őket is teletűzdelte nyilakkal.

A legnagyobb termetű bestia hirtelen a hóba rogyott, a testéből legalább tucatnyi nyílvessző meredt ki.

– Szép volt, fiúk! így kell ezt csinálni! – kiáltotta elégedetten kacagva Weir. – Ez már fekszik. Most válasszatok ki egy másikat!

Katerina szélesen vigyorgott, és a szája sarkából odaszólt Felixnek:

– A bestiákban egyedül az a jó, hogy nem lőnek vissza. Képzeld el ezeket a fiúkat, ha úgy kellene lőniük, hogy közben folyton fedezékbe ugrálnak!

Felix mosolyogva bólogatott, noha titokban örült, hogy tőle senki sem kérte, hogy vegyen íjat a kezébe – Katerina akkor kacagott volna igazán!

A fiúk folyamatosan lövöldöztek, és egyre magabiztosabbá váltak, sőt mind pontosabban céloztak. Ha nem is találtak célba, a nyilaik legalább a bestiák közé zuhogtak, és nem messze eléjük vagy melléjük.

Ám sajnálatos módon a gorok olyan gyors ütemben közeledtek, hogy az ifjaknak mindössze öt– hat lövésre jutott idejük, továbbá Katerina, illetve a képzett íjászok legfeljebb tizenkét– tizenhárom fenevaddal tudtak végezni – aztán a szörnyetegek a kapu elé értek.

– Visszavonulás! – ordította Weir, amikor a faltörő kos fülsiketítő dörrenéssel nekivágódott a tölgyfából ácsolt kapuszárnyaknak. – Mindenki a második állásba!

A fiúk és a menekültek leeresztették íjukat, és a védőfal belső oldalához támasztott létrák felé lódultak, miközben Katerina és még néhány tapasztalt íjász a mellvéden áthajolva nyilat repített a kapu előtt tolongó bestiák nyakába és vállába.

– Gyerünk, Kat! – kiáltotta nyugtalanul Felix. – Mostantól más a feladatunk, emlékszel, ugye?

– Csak még egyet! – felelte a lány, azzal elengedett még egy nyilat, és diadalmasan felkurjantott:

– Ez az!

Másodpercek leforgása alatt lesiklottak a legközelebbi létrán, majd a többiek nyomában, minden erejüket beleadva futottak a falu első két háza közé emelt úttorlasz felé.

Éppen csak beugrottak a hosszúkás kőhalom mögé, amikor Felix meghallotta a recsegését annak a vékony keresztrúdnak, amit a falusiak Gotrek parancsára helyeztek a kapuszárnyakra. A rúd szándékosan volt gyenge, hogy a bestiák könnyedén betörhessék a kaput. Gotrek tervének sikere azon múlt, hogy a szörnyetegek maradjanak együtt, ugyanis kudarc lett volna a vége, ha a támadók szétszóródnak a fal előtt, és kisebb csoportokra válva, külön– külön pontokon hatolnak be a faluba.

– Nyilat a húrra, fiúk! – vezényelt higgadtan Weir, miközben csapatának tagjai riadtan meredtek a hevesen rázkódó és befelé görbülő kapura. – Két lövés, és újra futás! Csak semmi hősködés, világos?

Az íjászok válasza fülsértő reccsenésbe veszett. A keresztrúd kettétört, mire a bestiák betaszították a szárnyakat, és diadalittasan üvöltözve megindultak befelé.

Felix az idegességtől hányingerrel küszködve figyelte a felé rohanó fenevadakat, és félve gondolt arra, hogy mi lesz, ha a terv nem válik be? Az a maréknyi fegyverforgató hogyan fogja megakadályozni a tömegmészárlást?

Úgy tűnt, az íjászok is valami hasonlót érezhettek, ugyanis csakis Katerina, illetve még néhány idősebb férfi lőtt. A többiek csak lapítottak és pislogtak, akár a nyulak, ha hirtelen farkassal találják szembe magukat.

– Lőjetek, átkozottak, lőjetek! – harsogta torkaszakadtából Weir, és hogy jó példával járjon elöl, nyilat repített a fenevadak sűrű tömegébe.

A fiatal fiúk és a menekültek magukhoz tértek, és eleresztették a nyilukat, de az eredmény ezúttal is szánalmas lett, ráadásul második lövésre már nem maradt idő.

– Futás! – ordította Weir.

Az íjászoknak nem kellett több biztatás.

Sarkon fordultak, és elinaltak, ahogy a lábuk bírta. Felix és Katerina felkapta az úttorlasz tetejére készített fáklyákat, és a csapat után rohant. Felix jószerével fuldoklott, ugyanis a levegőben átható pálinkaszag terjengett – ez volt az a csali, ami reményeik szerint elvezeti majd a szörnyetegeket a csapdához, ha minden más kudarcot vall.

Pillanatnyilag azonban úgy látszott, hogy erre nem lesz szükség. Ahogyan Gotrek megjósolta, a bestiák vérszomjasan üvöltözve üldözték a menekülőket, átszökkentek az úttorlasz felett, és rémisztő gyorsasággal csökkentették a két csapatot elválasztó távolságot.

Az útkereszteződés közelébe érve Weir visszanézett, és a balját a feje felett lengetve felkiáltott:

– Szétszóródni! Szétszóródni! Irány a harmadik védőállás!

Eljött Katerina és Felix pillanata. Mialatt az íjászok jobbra és balra kanyarodva bevágtattak a nyomorúságos viskók közötti, sötét udvarokba, ők ketten a fáklyájukkal hadonászva és sértéseket ordítozva rohantak tovább egyenesen. Minden azon múlt, hogy a gorok kövessék őket, s ne váljanak szét, hogy egyenként vadásszanak a menekülő íjászokra.

Felix aggodalmasan pillantott hátra.

Néhány bestia elszakadt a többitől, de a többség továbbra is ott loholt kettejük mögött.

„Helyes – gondolta elégedetten, aztán keserűen felröhögött. – Micsoda állapotok uralkodnak a világban, ha az ember már annak is örül, hogy egy egész bestiahorda dübörög a nyomában!” Néhány másodperccel később ő és Katerina befutott a kereszteződésbe, és egyenesen az annak közepére állított szekér felé tartott.

Felugrottak rá, fürgén felkapaszkodtak a hordók tetejére, aztán szembefordultak a szörnyetegekkel, és meglengették a fáklyájukat. Itt még erősebb italszag járta át a levegőt, mert Gotrekék felnyitottak néhány hordót, hogy még ízletesebbé tegyék a csalit – Felix attól tartott, hogy a végén még addig hadonászik a fáklyával, amíg lángra lobbantja maga alatt a gyúlékony folyadékot.

– Gyertek csak, mocskos fosztogatók! – harsogta teli torokból.

– Kapjatok el, ha tudok! – visította Katerina.

A bestiák engedelmeskedtek a felszólításnak, nyílegyenesen robogtak a szekér felé. Felix a rakomány magasából meglátta, hogy a sereg vége még csak ezekben a pillanatokban ér be a kapun, és minden korábbinál emésztőbb idegesség tört rá. „Túl sokan vannak, egyszerűen túl sokan – rémüldözött magában.

– Ennyit nem tudunk egyszerre felrobbantani!” Amikor az élen haladó gorokat már csak néhány öl választotta el a szekértől, Felix és Katerina hozzájuk vágták a fáklyájukat, leugrottak az ellenkező oldalon, majd hanyatt– homlok rohantak az erődház felé – és közben azért imádkoztak magukban, hogy a bestiák harapjanak rá az elébük vetett csalira, és most már ne kövessék őket.

Felix először azt hitte, hogy nem sikerült, ugyanis mialatt Katerinával az oldalán beszökkent az erődház bejáratán túli sötétségbe, meghallotta, hogy közvetlenül a háta mögött paták dübörögnek az épület falépcsőjén.

Három hatalmas termetű gor rontott be az ajtón, de a trollvadászok megölték őket, még mielőtt rájöttek volna, hogy hová kerültek, és több fenevad szerencsére nem követte ezt a hármat.

Felix és Katerina a hosszú, fejvesztett rohanástól hevesen zihálva odasietett az ajtóban várakozó törpékhez, és együtt figyelték a kereszteződésben zajló eseményeket. A falak vad és örömteli üvöltözéstől reszkettek. Az elsőnek érkező bestiák felugrottak a szekérre, és máris nekitüzesedve verekedtek, hogy hozzájussanak a brandyhez és a sörhöz, miközben egyre több és több társuk özönlött a térre, akik bőgve– mekegve tülekedtek, hogy a zsákmány közelébe férkőzzenek. Az egyik gor a feje fölé emelt egy brandyvel teli hordót, és a száját hatalmasra nyitva egyenesen a torkába zúdította az aranyló fénnyel csillogó italt.

– Eddig rendben vagyunk, Gurnisson – állapította meg Rodi. – Ráharaptak a csalira.

Gotrek csak bólintott, a tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el a mind jobban megvaduló hordáról.

– Ostoba állatok – jelentette ki vidáman vigyorogva Snorri.

– Hagyják, hogy a sör elterelje a figyelmüket.

– Ez veled biztosan nem történhetne meg, öreg Rozsdakoponya! – jegyezte meg hangosan röhögve Rodi.

– Snorri nem érti, hogy ezt hogy érted – felelte a homlokát ráncolgatva az öreg trollvadász.

– Ööö… Gotrek… nem kéne meggyújtani a zsinórt? – érdeklődött óvatosan Felix.

– Még nem – felelte határozottan Gotrek.

– De mi lesz, ha megtalálják a lőport? – kérdezte Felix.

– Valószínűleg azt is megpróbálják meginni – vélte vigyorogva Rodi.

Felix szótlanul várakozott, noha nyugtalanságában annyit feszítgette a vállizmait, hogy azok kezdtek begörcsölni.

Odakint egyre több fenevad rohant be a kereszteződésbe. A szekér körül hamarosan sűrű tömeg hullámzott és örvénylett, amelynek széle már majdnem elérte a tér határait. Felix tudta, hogy Gotrek kockázatos játszmát űz – ha túl sokáig vár, a szélekre szorult bestiák esetleg nem küzdenek tovább, hanem más préda után néznek. Továbbá fennállt a veszély, hogy a fenevadak megérzik az erődházban elesett társaik kiömlött vérének szagát, és úgy döntenek, hogy utánajárnak a dolognak.

Végül, amikor Felix már kis híján lebírhatatlan késztetést érzett, hogy kikapja Gotrek kezéből a fáklyát, és meggyújtsa a zsinórt, a trollvadász maga cselekedett. A gyújtózsinór felszikrázott, aztán az apró lángok köpködve és sisteregve kúsztak az ajtó felé.

– Beljebb! – vezényelt csendesen Gotrek, és intett a társainak, hogy húzódjanak hátrébb.

Mindenki hátrált, de csak annyit, hogy figyelemmel kísérhesse a lángok terjedését – a látvány túlságosan megigézte őket.

És ekkor bekövetkezett a katasztrófa.

Két gor közösen próbált távolabbra vinni egy söröshordót, közben vicsorogva ütötték, rúgták, öklelték a társaikat, akik egymást taszigálva igyekeztek hozzáférni a zsákmányhoz. Egy karmos mancs megmarkolta a hordó felső peremét, és keményen megrántotta. A két szörnyeteg nem bírta megtartani a meglóduló terhet, és a keményre döngölt földre ejtették a hordót, amelynek bezúzott tetejéből szabadon ömlött kifelé a fehéren habzó, aranysárga ital.

A bestiák felállították ugyan a hordót, de nem elég gyorsan. Mialatt tovább marakodtak érte, a sör nyílegyenesen a gyújtózsinórnak ásott, keskeny árkocska felé folyt – sajnálatos módon a deszkák nem állhatták útját, és így belecsorgott a horonyba.

Felix és a többiek a megdöbbenéstől lebénulva, némán bámultak. Gotrek mondott valamit khazalid nyelven, amiből Felix egyetlen szót sem értett – de ennek most valahogy örült is.

– Rendben! – kurjantott aztán Rodi, és felemelte a fejszéjét. – Ide azzal a fáklyával, Gurnisson! Itt az idő, hogy találkozzak a végzetemmel!

– Nem! – tiltakozott nyomban Snorri. – Snorri akarja a fáklyát!

– Ez az én tervem – jelentette ki Gurnisson –, így tehát az én végzetem…

– Rhya keblére! – kiáltott közbe Katerina, és mielőtt bárki rájött volna, hogy mire készül, kitépte a fáklyát a trollvadász markából, és kirohant az ajtón.

– Kat! – ordította halálra váltan Felix, és futva indult a lány után.

Katerina úgy cikázott a kiszámíthatatlanul kavargó, őrjöngő tömegben, akár a kopók elől menekülő nyúl a sűrű bozótban. Futás közben szélsebesen elhajolva tért ki a felé lendülő karok elől, vagy éppen átugrotta az elébe kerülő, patás lábakat. A nálánál nagyobb termetű és kevésbé fürge Felix már korántsem mozgott ennyire ügyesen.

Hol egy könyök találta oldalba, hol a combjára kapott egy rúgást, de a szörnyetegek egyelőre nem figyeltek fel kettőjükre, továbbra is egymással veszekedtek.

Felix elkeseredett erővel furakodott át a büdös, szőrös testek között, közben meglátta, hogy Katerina elszáguld a jókora sörtócsa mellett, aztán egyszerűen félrerúgja a szekérhez közelebb eső deszkák egyikét. Ebben a pillanatban egy gor felfigyelt rá, és haragosan felbődült, de a hangja szerencsére beleveszett az éktelen lármába.

– Kat! Nézz körül! – harsogta Felix, ám a lány vagy nem hallotta meg, vagy nem érdekelte.

Egyre több bestia fordult felé, de ő higgadtan beledöfte a fáklyát a horonyba, amelyből szikrák csaptak fel, aztán a lángok egy terpeszben álló szörnyeteg lába között áthaladva, szélsebesen rohantak a szekér felé.

Egy másik fenevad lecsapott Katerinára, és a lány kabátjának hátába markolva felemelte őt a földről. Felix átnyomakodott két izmos, undorító test között, és lesújtott a gor karjára. Ha Karaghullal csapott volna le, lemetszette volna a vaskos végtagot, de ezzel az új karddal csupán a csontig sikerült belevágnia.

Szerencsére ennyi is elégnek bizonyult. A teremtmény felüvöltött, és elengedte Katerinát, hogy szembefordulhasson a támadójával. Felix elhajolt a feje felé süvítő, roppant bunkó elől, majd szökkent egyet, és talpra rántotta a lányt.

– Fuss! – harsogta, aztán mindketten megpördültek, és az erődház felé iramodtak.

Katerina rohant elöl, mindkét kezében egy– egy fejszét szorongatva. Felix minden erejét bevetve próbálta tartani a lépést, hogy megóvhassa a lányt. Egyre több és több gor figyelt fel rájuk. Karok kaptak utánuk, fegyverek zúdultak feléjük, és a közelükben tolongó fenevadak fülsértő hangon bömböltek, hogy riasszák távolabb álló társaikat. Katerina ügyesen eltáncolt a csapások elől, és valahányszor elszáguldott egy– egy szörnyeteg mellett, villámgyorsan belevágta a fejszéjét annak testébe vagy valamelyik tagjába. Felix szélesen kaszáló csapásokkal nyitott utat magának, és hol hosszan előreszökkenve, hol megtorpanva haladt előre a szűk és veszedelmes ösvényen.

Végül kitörtek a tömegből, és felrohantak az erődház lépcsőjén. Néhány gor üldözőbe vette őket, és amikor egymás oldalán átugrottak a küszöb felett, Felix megérezte a nyakán egy irtózatos erővel meglendített, gigászi buzogány szelét.

A következő másodpercben, amikor mármár megkönnyebbülten sóhajtott volna, eget– földet megrázó dörrenést hallott, és hatalmas ütést kapott a hátára, amely elrepítette, és a folyosó távolabbi falához vágta őt. Az első, kábult pillanataiban azt hitte, hogy valamelyik üldözője találta el, és ettől egyfajta pokoltornácra került. Körülötte a világ nem állt másból, csak sötétségből, lángokból és irtózatos lármából, és nem tudott különbséget tenni a fent és a lent, valamint a hideg és a forró között. A testét egyszerre érezte fagyosan dermedtnek és perzselően forrónak. A feje iszonyatosan zúgott, mintha az imént fejezett volna be egy Orrharapó Snorrival vívott ivóversenyt.

Aztán a látása kitisztult, és ekkor még jobban összezavarodott. A lángok a mennyezetről nyújtózkodtak a padló felé. A falak inogtak, mintha szalmafonatból lettek volna. Súlyos, nedves tárgyak csattogtak körülötte, mintha komisz kölykök rothadt gyümölcsökkel dobálták volna. A vállára szörnyű súly nehezedett. Végül aztán helyrejött az egyensúlyérzéke, és ekkor rádöbbent, hogy fejjel lefelé fordulva támaszkodik a falnak. A feje lehetetlen szögben oldalra billent, és minden súlyával a vállára nehezedett, míg az alfele az égnek meredt. A tűzszőnyeg visszahúzódott az ajtón túlra, és bestiák darabjai hevertek körülötte – mintha egy hetek óta nem takarított mészárszék húscafatokkal teli padozatát látta volna. Közvetlenül mellette egy vérben úszó, térdből leszakadt, patás láb hevert, míg pontosan felette egy bestia feje függött úgy, hogy a belőle kimeredő egyik szarv a feléig belefúródott a falba.

Sűrű füst hullámzott mindenfelé, és a mennyezetről por szitált alá.

Halk nyögést hallott a jobbja felől.

Elfordította a fejét, mire a teste lesiklott a falról, aztán annak tövében kuporogva feküdt tovább. Hirtelen észbe kapott, és fájdalmában a fogait csikorgatva felült.

Katerina összegömbölyödve feküdt tőle alig kétlépésnyire. Elakadt a lélegzete, és hirtelen úgy érezte, hogy a szíve kétökölnyi jégtömbbé dermed a mellkasában. Lehet, hogy a robbanás végzett a lánnyal?

– Kat… – suttogta rekedtes hangon. – Jól vagy?

Katerina felnyitotta az egyik szemét.

– Meg… meghaltunk? – rebegte alig hallhatóan.

A megkönnyebbülés úgy áradt végig Felixen, ahogyan a gátját kiszakító folyó a mezőkön.

– Nem – felelte mélyet sóhajtva.

– Akkor jól vagyok – suttogta a lány.

– Trollvadászok! – bömbölte Gotrek a folyosó másik végében. – Támadás!

Felix éppen idejében nézett fel, így még láthatta, hogy Gotrek, Snorri és Rodi a fegyverüket suhogtatva kirontanak az ajtón.

Katerina a falnak támaszkodva, nagy nehezen feltápászkodott, és bár minden ízében reszketett, akár a nyárfalevél, határozottan megszólalt:

– Gyerünk, Felix! A harcnak még nincs vége!

Felix is talpra vergődött, noha az a képtelen benyomása támadt, hogy a tagjai helyére rozsdás zsanérokkal összefogatott, vékony botok kerültek.

– Az meglehet – válaszolta mélyeket lélegezve –, csakhogy neked odafenn, a tetőn van dolgod, emlékszel?

– De én melletted akarok harcolni! – tiltakozott Katerina.

„Én meg azt akarom, hogy életben maradj” – gondolta Felix, de tudta, hogy ezzel hiába hozakodna elő, így inkább azt mondta:

– Nem, Katerina! Az íjászoknak nagyobb szükségük van rád, mint a trollvadászoknak.

Magad is láttad, hogy mit műveltek odakint, a védőfalon. Menj hozzájuk, és mutasd meg nekik, hogyan kell csinálni!

A lány azonban felnézett rá, és a száját féloldalas mosolyra húzva megkérdezte:

– Gotreket is így szoktad rávenni, hogy azt tegye, amit te szeretnél?

Felix kinyitotta a száját, de mielőtt bármi eszébe jutott volna, Katerina felkacagott, és kissé tántorogva bár, de elindult a felső szintre vezető lépcső irányába.

Felix néhány pillanatig a fejét csóválva nézett a lány után, aztán megfordult, az ajtóhoz sietett – és közben egyre hangosabbnak hallotta az odakint dúló vérontás lármáját.

Az útkereszteződés mészárszékké változott. Többtucatnyi bestia véres péppé zúzódott és szétszakadt maradványai alkottak kisebb– nagyobb halmokat a térre néző falak tövénél. A szekérnek nyoma sem maradt, csupán egy füstölgő, sötét folt jelezte a helyet, ahol az imént állt. A hókásával és sűrű latyakkal borított, felforgatott talajt vöröslő tócsák tarkították, míg a környező házak sárból tapasztott falaiból deszka és dongadarabok álltak ki.

Csodával határos módon húsz– harminc bestia túlélte az iszonyatos robbanást. Felix meglátta, hogy Gotrek, Snorri és Rodi a kereszteződés déli sarkánál ráveti magát az ellenségre – három zömök forgószél hatolt be kéttucatnyi bestia közé. És a trollvadászoknak segítőik is akadtak. Sir Teobalt – Karaghullal a kezében – maroknyi sereg élén harcolt. A csapatát katonák, menekültek és helybéli parasztok alkották, akik a Ludeker által összerabolt fegyverekkel szerelkeztek fel.

– A Birodalom férfiai! – kiáltozta az öreg lovag a maga kissé reszkető hangján. – Semmisítsétek meg az emberiség ellenségeit! Védjétek meg otthonaitokat!

Felix futásnak eredt – pontosabban botladozva és tántorogva igyekezett előre –, és menet közben észrevette, hogy egyik bestia a másik után roskad össze, és nemcsak azok, akiket kard vagy fejszecsapás ér.

A környéken álló házak tetőiről nyilak záporoztak a szörnyetegekre, aztán Felix valahonnan fentről és a háta mögül meghallotta Weir jókedvű kurjongatását:

– Ez az, fiaim! Így kell ezt csinálni! Na! Hé!

Ne oda célozz, te szerencsétlen, hanem a másik szélére! Nem akarjuk leteríteni a mieinket, nem igaz?

Felix kisvártatva belevetette magát a harcba. Felváltva sújtott és döfött, és szinte minden csapásával megölt egy bestiát.

Mintha egy régi álma vált volna valóra – ez volt az a csata, amelyről szívesen ábrándozott kisfiú korában, amikor a régi sagákat olvasta. Így végzett Sigmar ezer orkkal a Feketetűz– hágónál. Így zúzta szét Jámbor Magnus a Káosz seregeit Kislev kapuinál. A szörnyetegek szinte már azelőtt összerogytak, hogysem eltalálta volna őket, és a társai is könnyedén boldogultak. Úgy ölték a fenevadakat, mintha csak bárányok álltak volna előttük.

Felix persze azzal is tisztában volt, hogy ez a harc korántsem tisztességes. Ahogyan őt magát, úgy a bestiákat is elkábította a robbanás, sőt ők kapták a javát. A teremtmények ide– oda tántorogtak, mintha részegek lettek volna, és alig tudták a kezükben tartani a fegyverüket. Néhányuk hátából vagy mellkasából füstölgő fadarabok álltak ki. Ennek ellenére Felix csodálatosnak érezte, hogy végre bosszút állhat mindazért a szörnyűségért és megpróbáltatásért, amit neki és a társainak a bestiák, illetve a Drakwaldban uralkodó viszonyok miatt kellett elszenvednie azóta, hogy elhagyták Altdorfot.

Az örömét csupán egyetlen dolog csorbította. Csakis egyetlen részlet akadályozta meg abban, hogy ez legyen számára a tökéletes ütközet – az a silány és szokatlan kard, amelyet forgatott.

Karaghullal kellett volna harcolnia. Karaghul nélkül semmi sem történt úgy, ahogyan szerette volna. A hárításai félresikerültek, a támadásaiból hiányzott az erő. Igazából szerencsésnek vallhatta magát, amiért a bestiák szinte megbénultak, mert ha erejük és eszük teljében lettek volna, nem sokáig húzta volna az új kardjával.

Két csapás között haragosan pillantott Sir Teobaltra. Azt ugyan elismerte magában, hogy a templomosnak jogában állt elvenni tőle a fegyvert, de akkor is fájt neki. Még most is tisztességtelennek vélte. Szinte azt kívánta… nem, ilyen áron nem akarta visszakapni Karaghult, és sietve kisöpörte fejéből a gyalázatos gondolatot.

Még néhány másodperc, és a még élő bestiák hátrálni kezdtek, aztán a kapu felé iramodtak. Felix, a trollvadászok, valamint Teobalt rongyos serege üldözőbe vette a teremtményeket, és a leggyorsabbakat leszámítva sorra elkapták és lekaszabolták őket. Csupán három fenevad érte el a kaput, ők viszont vagy húszlépésnyi előnyre tettek szert. Kiszaladtak a kapun, de Gotrek ekkor utánuk hajította a fejszéjét. A fegyver forogva repült, és levágta a leghátsó szörnyeteg bal lábát, mire a lény felvisított, és elterült a talajon. A társai vissza sem néztek, csak eszüket vesztve rohantak, hogy mihamarabb elérjék az erdő sötétségbe vesző határát.

A kapun kívülre érkezve Felix és a többiek megtorpantak, míg Gotrek továbbfutott, hogy felvegye a fejszéjét. Utolsónak Sir Teobalt érkezett, aki erősen sántított, keservesen grimaszolt, és hevesen zihált.

Amikor végre megállt, nekitámaszkodott a kapu belső falának, és lélegzet után kapkodva megszólalt:

– Derekas munka volt, emberek! Bátran harcoltak! Önök pedig, Grimnir fiai, különösen kitettek magukért! – fűzte hozzá a trollvadászokra nézve. – Fogadja elismerésem, Gurnisson mester! A terve minden részletében tökéletesen működött.

Felix önkéntelenül felfigyelt arra, hogy az öreg templomos őt még csak meg sem említette, mintha nem is vett volna részt a harcokban. A lovag ekkor az egyik katonája felé fordulva folytatta:

– Anselem, zárják be a kaput, és rakják fel a vastag keresztrudat! Lehet, hogy visszajönnek, és…

– ’rrram! – hallatszott ebben a pillanatban egy különös hang a védőfal tövére vetülő árnyékból. – Krrrem… rrram…

Mindenki a hang forrásának irányába fordult. Undorító, görnyedt alak csoszogott elő a sötétségből. Egy ungor volt, amelynek a homlokából apró szarvak ütköztek ki, és az arcát szőr borította, de a vonásai még viszonylag emberiek maradtak. Kegyetlenül elbántak vele: a képén és a vállán vágások, illetve horzsolások vöröslöttek, továbbá mindkét vézna karját a hasára szorítva próbálta megakadályozni, hogy a belei kibukjanak az egész alsótestén függőlegesen végighúzódó, rettenetes sebből. Lerítt róla, hogy alig képes megállni a lábán.

– Itt egy bestia! – kiáltott Sir Teobalt. – Öljétek meg!

Az emberei megindultak, de Snorri és Rodi elébük vágott, és fellendítették a fegyverüket.

Az ungor szánalmasan vinnyogva hátratántorodott. Félig emberi, félig vadállati ábrázatán részben rettegő, részben esdeklő kifejezés jelent meg, és Felix ekkor hirtelen felismerte őt.

– Megálljatok! – hörögte meglepetten. – Ez Ortwin!