Második fejezet

Felix dermedten bámulta az öreg lovagot, a megdöbbenés a csontja velejéig átjárta a testét. Régóta hordozta már Karaghult, olyannyira régóta, hogy már el is feledkezett arról, hogy valaha nem az övé volt. Elképzelni sem tudta, hogy megváljon tőle. Nálánál jobb kardot még sosem tartott a kezében. A benne rejlő varázserő a messzi múltban lehetővé tette a számára, hogy megöljön egy sárkányt, nemrégiben pedig, hogy súlyosan megsebesítsen egy tengeri kígyót. A két ütközet közül egyiket sem élte volna túl a kard nélkül.

– Én… szóval… mindig is vissza… akartam adni – dadogta bizonytalanul.

– Módfelett hihető állítás! – jelentette ki gúnyosan vicsorogva a lovag.

– Pedig így volt – felelte Felix. – Csak… csak éppen húsz éve nem jártam Altdorfban. – Ez a kijelentése éppenséggel nem volt igaz. Két hónappal ezelőtt megfordult a városban, mielőtt elindult Marienburgba és a Káosz Tengerére, viszont eszébe se jutott, hogy megkeresse az Izzó Szív Rend lovagjait, és visszaadja nekik a kardot. Hogy Karaghul valójában az övék, az réges– régen kitörlődött az elméjéből. A gondolat nyomán felmerült benne egy kérdés, és nyomban előhozakodott vele:

– Honnan tudták, hogy itt vagyok?

A lovag fenyegető pillantást vetett a mellette ácsorgó fiúra, majd zordon tekintetét Felix szemébe fúrva magyarázott:

– A közelben áll a rendünk egyik káptalanháza. Ortwin, az apródom, Sigmar irgalmazzon a lelkének, amiért efféle hiábavalóságokra fecsérli az idejét, olvasta az ön hetvenkedő meséit, és az azokban szereplő leírások alapján felismerte a társát az utcán. Most pedig adja vissza a kardot, amit ellopott tőlünk!

– Nem lopta el a kardot – mondta csendesen, de határozottan Gotrek, és a fejét felemelve felnézett az idős férfiúra.

A lovag a törpére pillantott, és a legkevésbé sem ijedt meg a trollvadász egyetlen szeméből sugárzó, harcias tekintet láttán.

– A társa kapott engedélyt Keppler lovagtól arra, hogy megtartsa a kardot? – kérdezte.

Felix megborzongott, mert eszébe jutott, hogy a troll hogyan tépte le a templomos lovag fejét pontosan abban a pillanatban, amikor ő felkapta az elejtett fegyvert.

– Hát, arra nem volt lehetősége… – dörmögte rosszkedvűen. – Meghalt, mielőtt bármit mondhatott volna.

– Honnan tudhatnám, hogy igazat beszélnek? – kérdezte a lovag. – Lehet, hogy a történet szemenszedett hazugság, az első betűtől az utolsóig.

– A törpék sosem hazudnak – jelentette ki meglepően higgadtan a trollvadász.

Az érv szemlátomást hatást gyakorolt a lovagra. Rövid gondolkodás után fejet hajtott Gotreknek, és tiszteletteljes modorban válaszolt:

– Elnézését kérem, törpe uram! A népe becsületessége és tisztessége közmondásos, és hétköznapi körülmények között nem is kételkednék a szavában, de ha valaki több mint húsz éven át megtartja mások tulajdonát…

– Én… én vissza fogom adni a kardot – szólt közbe Felix, noha majd megszakadt a szíve, amikor kibökte. Mintha azt mondta volna, hogy hamarosan levágatja a lábát. – Sosem akartam megtartani, csak éppen oly sokáig voltunk távol… – Nekilátott, hogy kioldja a fegyverszíja csatját, közben bánatosan hozzátette:

– Szinte a testem részévé vált…

– És a távollétével megfosztotta tőle az Izzó Szív lovagjainak egy egész nemzedékét! – háborgott tovább a lovag. – Ki tudja, miféle hőstetteket hajthattunk volna végre ezzel a nemes fegyverrel… Látatlanban lefogadom, hogy sokkal nagyobbakat, mint amikkel ön valaha is megpróbálkozott.

Felix az imént nekilátott, hogy felcsavarja a szíjat a hüvelyre. Az utolsó, meglehetősen sértő mondat hallatán megdermedt, de mert nem látta értelmét az öregemberrel veszekedni, csak halkan megjegyezte:

– Egyszer megöltem vele egy sárkányt.

– És számtalan orkot és élőhalottat – fűzte hozzá Gotrek.

– És segített visszaverni a káoszhordákat! – mondta már– már ámuldozó hanghordozással Ortwin.

A lovag haragosan pillantott a fiúra, de az csak széttárta a kezét, és kijelentette:

– Így szerepel a könyvekben, uram!

Felix maga elé nyújtotta a kardot, és valami – talán az agg lovagból áradó méltóság vagy az alkalom ünnepélyes volta – arra késztette, hogy ereszkedjen fél térdre.

– Lovag uram! – mondta, miután megtette. – Ezennel visszaszolgáltatom ezt a kardot az ön rendjének, ahogyan mindig is szándékomban állt. És… és tudnia kell, hogy sosem használtam aljas célokra. Sosem hoztam szégyent sem a kardra, sem pedig Keppler lovag emlékére. És… és ha létezik mód arra, hogy rávegyem önt, hogy… hagyja nálam, akkor ígérem, a jövőben sem forgatom rossz célok érdekében. Annyira hozzászoktam már, hogy fogalmam sincs, mihez kezdhetnék nélküle.

A lovag szinte a homloka közepéig felrántotta a szemöldökét, és kétkedő hangsúllyal megkérdezte:

– Azt kéri, hogy adjam oda a kardot? A kardot, ami közel ötszáz éve a rendünk egyik szent ereklyéje? Nem! Éppen eleget volt magánál!

– Akkor talán – mondta sietve Felix –, ööö… megvenném… köthetnénk valamilyen üzletet.

Miután elhallgatott, a szeme sarkából meglátta, hogy Gotrek elhúzza a szája szélét, amiből rájött, hogy sikerült ritka nagy marhasággal előhozakodnia, és a lovag arcán megjelenő kifejezés megerősítette ezt a gondolatát.

– Megvenni! – kiáltott felindultan az öreg.

– Megvenni egy szent ereklyét? Ezzel az erővel a rendünk becsületét is megvásárolhatná! Mi maga? Egy lélektelen, közönséges kufár? Egy effajta kardot nem lehet adni– venni! Templomosról templomosra száll, hogy fel lehessen használni a sötétség erői ellen vívott, soha véget nem érő háborúban!

Felix nyakig vörösödött zavarában, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy jobb érvre találjon.

– Sajnálom, lovag uram… – dadogta megszégyenülten. – Én… ööö… rosszul fogalmaztam. Valójában azt akartam mondani, hogy talán tehetnék a rendjének valamilyen szolgálatot. Mondjuk, végrehajthatnék egy küldetést vagy hőstettet, amellyel meggyőzném önöket arról, hogy méltó vagyok Karaghul hordozására.

A lovag néhány pillanatig szigorúan meredt Felixre, aztán gyors mozdulattal kikapta a kardot a kezéből.

– Nem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem hiszem, hogy rosszul fogalmazott. Hiszem, hogy az első kijelentésével felfedte a valódi jellemét. Ön pontosan az, aminek mondtam: egy szívtelen kufár. A kard visszatér a rendünkhöz, a becsület útjára.

Azzal a lovag, köpenyének hangos suhogásától kísérve sarkon fordult, és merev léptekkel, az állát büszkén felszegve vonult az ajtó felé. Az apródja néhány másodpercig fürkész pillantásokkal méregette Felixet és Gotreket, aztán felkapta a könyvét, és a lovag után iramodott.

– Teobalt mester, várj! Várjon egy kicsit, nagyuram! – suttogta futás közben, de mindhiába, a lovag még csak nem is lassított.

Az öregember és a fiú pillanatokkal később kilépett az utcára, és a bőrfüggönyök összezárultak mögöttük. Felix dermedten bámult utánuk, holott már eltűntek a szeme elől.

– Kelj fel a padlóról, emberifjonc! – dörmögte mogorván Gotrek. – Elmentek.

Felix egyszeriben rájött, hogy még mindig térdel. A fejét forgatva körülnézett, és megállapította, hogy a söntésben tartózkodó alakok szinte kivétel nélkül őt figyelik. Szégyenkezve talpra állt, majd visszaült a székére, és tétován megtapogatta a derekát. Karaghul eltűnt. A kardja. Meztelennek érezte magát nélküle.

Fogalma sem volt, hogy mihez fog most kezdeni. Szereznie kell egy kardot, ez nyilvánvaló, de hogyan is pótolhatná azt, amit elveszített? Igen, néha szívből gyűlölte Karaghult, amikor a benne rejlő varázslatok átvették az irányítást a teste felett, és öngyilkos tettekre késztették, ám a fegyver számtalanszor megvédte őt, hatalmas és erős ellenségeket győzött le vele. Oly sokáig hordozta, és annyira a részévé vált, hogy elképzelni sem tudta magát nélküle.

– Úgy… úgy tűnik, kerítenem kell egy új kardot – bökte ki nagy nehezen.

– Aha – dünnyögte Gotrek.

– És egy sör is jól jönne – tette hozzá Felix.

– Aha – dünnyögte ismét Gotrek, azzal az asztalra csapott, és felkurjantott:

– Hé, fogadós! Még két sört! A pokolba is, hozzál mindjárt négyet!

* * *

Felix az éjszaka hátralévő részét sörgőzös kábulatba merülve töltötte. Nyomorultul kuporgott a székén, és Gotrek határozott parancsainak engedelmeskedve egyik sört a másik után öntötte magába. Gépiesen ivott, bambán bámult a semmibe, és az agya egyre lassulva forgott, akár az árokba borult szekér kereke.

Megpróbált a skavenek elleni bosszúhadjáratra összpontosítani, de valahányszor elképzelte, hogy betör a szürkelátnok fészkébe, és lecsapja az álnok féreg eltorzult fejét, eszébe jutott a kardja, és megint gyászolni kezdett.

A veszteség miatti sajnálkozása különféle megnyilvánulási formákban jelentkezett, azzal párhuzamosan, ahogy végigment a részegség fokozatain. Néha zokogni akart.

Néha felröhögött, mert annyira nevetségesnek találta a váratlan fordulatot.

Időről időre elöntötte a harag, és elszánta magát, hogy elmegy a templomosok káptalanházába, visszaköveteli a kardot.

Aztán meg már azt fontolgatta, hogy térdre veti magát Teobalt előtt, és addig könyörög neki, amíg a zordon vénség visszaadja neki a fegyverét.

Végül azonban nem tett mást, csak felemelte a söröskorsóját, és módszeresen kiitta, majd a következőt is, aztán az azután következőt, egészen addig, amíg kora hajnalban lefordult a székről.

* * *

Felix másnap délelőtt arra ébredt, hogy tetőtől talpig felöltözve fekszik az ágyában, és a koponyájában olyan dübörgés visszhangzik, mint egy barlangban, amelyben törpekovácsok tucatjai verik az izzó vasat. És amikor oda sem pillantva a kardjáért nyúlt, mint az elmúlt évtizedek során minden egyes reggelen, nem találta a fegyvert.

Oldalra fordult, és hitetlenkedve bámulta az ágy támláját, ahová mindig is felakasztotta a kardját, amikor fogadókban szállt meg. A szíve összeszorult, és alig kapott levegőt. A kard eltűnt! Valaki ellopta Karaghult! Talpra ugrott, és át akart ordítani a szomszéd szobában alvó Gotreknek, hogy induljanak a tolvaj után, ám amikor teleszívta a tüdejét, eszébe jutott, hogy mi történt, és még jobban elkeseredett. Nem lopták el a kardját. Ő maga adta oda. És sosem fogja viszontlátni.

Visszaereszkedett az ágyra, és az arcát a tenyerébe temetve, megnyomkodta kegyetlenül lüktető halántékát. Mit művelt már megint? Igen, becsületesen viselkedett, de mire ment vele? Hogy lehetett ennyire ostoba?

Egy darabig csak üldögélt, és mélyeket lélegezve siratta az elvesztett fegyvert, közben egyfajta kábult félálomba merült, amelyből néhány perccel később hangos kopogás verte fel.

– Ki az? – kurjantotta az ajtó felé.

– Ébresztő, emberifjonc! – válaszolta odakintről Gotrek. – Még ma keresnünk kell neked egy új kardot!

– Erre igazán felesleges emlékeztetned – dörmögte Felix, azzal hangosan felnyögve talpra állt.

Úgy– ahogy eligazgatta és kisimította gyűrött ruházatát, és bár tudta, hogy Karaghul nem létezik többé számára, a szíve hatalmasat dobbant, amikor az alkarja hozzáért az oldalához, és a kard markolatát lezáró, ökölnyi acélgömb immáron nem ütődött neki a csuklójának.

A torka elszorult, és nem sokon múlt, hogy nem kezdett el hangosan sírni. Végül vett néhány mély lélegzetet, hogy összeszedje magát, majd átszelte a szobát, és kinyitotta az ajtót.

Hosszú és nehéz nap várt rá.

* * *

Felix a trollvadász nyomában vánszorgott lefelé a söntésbe vezető lépcsőn, és nagyokat hunyorgott, mert valahányszor belenézett az ólomüveg ablakokon besugárzó napfénybe, olyan fájdalom nyilallt a fejébe, mintha tőrt döftek volna a koponyájába. A levegőben szállongó kolbász– és kenyérillattól, valamint a poshadt sörszagtól hányingere támadt, és kínlódva nyeldekelt, hogy a helyén tartsa lázongó gyomrát. Friss levegőre és némi könnyed sétára volt szüksége, meg talán arra, hogy egy üres sikátorban hányjon egy kiadósat.

Mialatt Gotrek mögött a kijárat felé botladozott, megakadt a szeme egy világoskék szempáron, és megtántorodott, mintha fejbe vágták volna. Egy csapásra rájött, hogy az öreg templomos lovagot látja. Az idős férfi szálfaegyenesen ült az ajtóhoz legközelebbi asztalnál, és bozontos, hófehér szemöldöke alól szigorú pillantásokkal méregette őt, illetve a trollvadászt. Az apródja a háta mögött állt, és aggodalmas képet vágva várakozott.

Felix hirtelen meglátta a lovag térdén nyugvó Karaghult, és a szíve hatalmasat dobbant. Az ösztönei azt súgták, hogy az öreg azért jött, mert vissza akarja adni neki a fegyvert. „Valamiért meggondolta magát! – lelkendezett gondolatban. – Karaghul újra az enyém lesz! De ha így áll a helyzet, akkor miért néz ránk ennyire fagyosan?”

– Későn keltek fel – állapította meg Teobalt, amikor Felixék megálltak előtte. – Hajnal óta várok magukra.

– Hát akkor éppen csak lekéste a találkozást – válaszolta Gotrek –, mert mi akkortájt mentünk fel a szobánkba…

A lovag utálkozva lebiggyesztette a száját, aztán hátrafordulva vészjósló pillantást vetett az apródjára, mintha ez az egész az ő hibája lett volna, mire a fiú behúzta a nyakát, és lehorgasztotta a fejét.

Felix lépett egyet előre, és tiszteletteljesen fejet hajtott.

– Találkozni kíván velünk, lovag uram? – kérdezte, és forrón remélte, hogy szánalmas reménykedése nem érződik ki a hangjából.

A lovag egyetlen pillantásra sem méltatta őt. A fejét kissé oldalra fordítva Gotrekre meredt – aki a két kezét terjedelmes mellkasa előtt összefonva állt előtte –, és megszólalt:

– Esküszik az ősei és az istenei becsületére, hogy az igazságnak megfelelően válaszol nekem?

– Igen, esküszöm – válaszolta habozás nélkül a trollvadász.

A lovag felkapta az asztalról, és felmutatta az Utazásaim Gotrekkel című kötet második részét, majd tekintetét a törpe szemébe fúrva megkérdezte:

– Igazak az ebben, illetve a kalandozásaikról szóló, más könyvekben megörökített történetek? Ön és a társa valóban végrehajtották az ezekben szereplő hőstetteket?

– Igen, így történt – erősítette meg Gotrek.

– És a mesék mentesek a túlzásoktól vagy a szépítgetéstől? – kérdezte ekkor Teobalt.

– Erről mit sem tudok – felelte az igazságnak megfelelően a trollvadász. – Egyiket sem olvastam.

A lovag mindeddig Gotrek ábrázatára szegezte a tekintetét, de most végre lassan elfordította a fejét, és Felixre nézett. Az arcán uralkodó kifejezés arról tanúskodott, hogy szívesebben enne orktrágyát, semmint kimondja azt, amire készült, de végül vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Nem adom önnek a kardot. De elnyerheti a jogot arra, hogy hordozza.

Felix megrökönyödött, egyszersmind fellelkesült, és elfúló hangon megkérdezte:

– Ho… hogyan?

– Azt mondta, hajlandó megtenni nekem valamilyen szolgálatot – válaszolta Teobalt.

– Az apródom egyre csak azt hajtogatja, hogy ön tisztességes ember, aki jelentős hőstetteket hajtott végre, és ezt a fegyvertársa is megerősítette. Hát… majd meglátjuk. Ha szeretné ismét az oldalán hordozni Karaghult, el kell utaznia velem a Drakwaldba, hogy együttesen kiderítsük, mi történt a rendem tagjaival. Azokkal a bátor templomosokkal, akik néhány évvel ezelőtt elmentek északra, hogy harcoljanak Archaon hordáival, és azóta sem tértek vissza. Amennyiben élnek, meg kell mentenünk őket. Amennyiben meghaltak, vissza kell szereznünk a rend jelképeit. Ha ezen küldetés közben bebizonyítja, hogy méltó rá, önre ruházom a kard feletti gondnokság jogát. Ha érdemtelennek bizonyul, elveszem a kardot, akár tetszik, akár nem. Elfogadja ezt az ajánlatot?

Felix, noha szíve szerint torkaszakadtából üvöltötte volna, hogy „igen”, merő óvatosságból kivárt, hogy végiggondolja az elhangzottakat.

– Mit ért gondnokság alatt? – kérdezte, hogy tisztázza a fogalmat.

– A kard a rend tulajdona – kezdte a magyarázatot a lovag, és az állát felszegve folytatta: –, és az is marad mindörökre. Viszont, ha bebizonyítja nekem, hogy valóban akkora hős, mint amekkorának a könyvei alapján tűnik, megadom a jogot, hogy hordozza a kardot, amíg nem bizonyul méltatlannak rá, vagy amíg meg nem hal, vagy amíg a rend nem követeli vissza, amikor is vissza kell kerülnie hozzánk.

Felix a homlokát ráncolva sandított az öregre. Akármennyire szerette volna visszakapni a kardot, az ajánlat kissé homályosnak tűnt. Az ellen nem akadt kifogása, hogy ő legyen Karaghul gondnoka.

És fia sem volt, akire hagyhatta volna a fegyvert, sőt élt a gyanúperrel, hogy soha nem is lesznek utódai. Csakhogy az „amíg a rend nem követeli vissza” kifejezés gyakorlatilag azt jelentette, hogy az öreg akkor veszi vissza a kardot, amikor akarja – és persze valamilyen trükköt is takarhatott.

És akadt még egy szempont, amit meg kellett fontolnia. Az éjszaka folyamán esküt tett, hogy megkeresi és megöli azt a vén, gonosz skavent, aki végzett az apjával.

Vajon megengedheti magának, hogy elmenjen bogarászni egy sötét erdőbe ahelyett, hogy a szent feladat végrehajtására fordítja minden erejét és idejét? Valahogy nem érezte helyénvalónak, még akkor sem, ha csakis ezen az áron kaphatta vissza Karaghult. Ugyanakkor, ahogyan Gotrek is mondta, valószínűnek tűnt, hogy a skavenek előbb– utóbb eljönnek érte. És valószínűleg jobb lesz, ha az összecsapásra a vadonban kerül sor, úgy legalább kevesebb ártatlan kerül veszélybe.

– Archaon hordái még manapság is ott portyáznak a Drakwaldban? – érdeklődött gyanúsan fojtott hangon a trollvadász.

– Tudtommal, igen – válaszolta a lovag. – De bestiák, orkok és goblinok is ólálkodnak arrafelé, valamint különféle szörnyetegek, amelyek túl idegenek ahhoz, hogy szóval leírhassuk őket. Veszedelmes utazás vár ránk, annyi biztos.

Felix oldalra pillantott, és amikor meglátta, hogy a trollvadász szemében felgyúlnak a vérszomjas izgatottság fényei, keservesen felsóhajtott. Immáron fikarcnyit sem számított, hogy ő maga hogyan határozott volna végül. A döntés megszületett.

Visszanézett az agg lovagra, ünnepélyesen bólintott, és megszólalt:

– Részemről rendben. Vállalom a feladatot. És minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok Karaghul birtok… khm… hordozására, akármilyen hosszú időre ruházza is rám a jogot.

A lovag szinte csalódottan méregette Felixet, majd némi habozást követően felkapta és előrenyújtotta a kardot.

– Hát akkor vegye magához, üljön le, és figyeljen! – parancsolta kissé fennhéjázó modorban. – Elmondom a történetet.

Felix meghajolt, átvette a kardot, és nekilátott, hogy a derekára szíjazza.

Meglepődött és kissé zavarba jött attól, mennyire megnyugtatja a tudat, hogy a fegyver ismét nála van. Miután összekapcsolta a csatot, ő és Gotrek leült a lovaggal szemben, míg az apród tovább álldogált a gazdája mögött.

– A nevem – kezdte az öreg, miközben a trollvadász intett a szolgálónak – Teobalt von Dreschler. Az Izzó Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője.

Az ifjú Ortwin köhintett néhányat, mire Teobalt sóhajtott egyet, és módosította az iménti kijelentését:

– Leszámítva persze az apródomat, Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa.

Ebben a pillanatban megérkezett a szolgáló. Felixnek megint hányingere támadt a sör szagától, ezért a lovag elé tolta a korsóját.

Teobalt köszönet gyanánt biccentett egyet, ivott néhány kortyot, és tovább beszélt:

– Amikor Archaon seregei rátörtek a Birodalomra, eldöntetett, hogy élemedett korom miatt itt kell maradnom, hogy gondját viseljem a káptalanháznak, amíg a többiek elkísérték északra a háborúba induló császárt. Ortwint itt hagyták nekem, hogy a segítségemre legyen. Azóta várom a fivéreimet, de mindeddig nem tértek haza, és attól tartok, hogy már nem is fognak.

– Ezt sajnálattal hallom – udvariaskodott Felix.

Teobalt azonban elutasítóan intett, és ünnepélyes modorban válaszolt:

– Ha csatában haltak meg, mialatt bátran harcoltak a császárért és a szülőföldjükért, akkor mindent elértek, amit egy lovag kívánhat. Nem gyászolom, hanem éppen ellenkezőleg, irigylem őket.

Gotrek morgott valamit, és helyeselve bólogatott.

– Ugyanakkor – folytatta a lovag – szent kötelességem megtudni, hogy mi történt velük, illetve, hogy visszaszerezzem a rendünk jelképeit. Hazafelé tartó katonáktól megtudtam, hogy mialatt számos derék társam elesett Middenheim ostrománál, a rend egészében véve fennmaradt, és a túlélők Karl Franz kíséretéhez csatlakozva elindultak Altdorf felé. Az utolsó, aki hallott felőlük, egy hónapja jött el hozzám. Állítása szerint bizonyos parasztok, akik egy, a Stangenschloss– erődhöz közel fekvő helységből származtak, azzal a kéréssel fordultak a társaimhoz, hogy segítsenek megvédeni a falujukat a környéken garázdálkodó bestiáktól.

Teobalt megint megnedvesítette a torkát néhány korty sörrel, és tovább magyarázott:

– A falu neve ismeretlen a számomra, és azt sem tudom, hogy a fivéreimnek sikerülte megvédeniük, de meg kell találnunk, és fényt kell derítenünk a sorsukra. Elutazunk a Stangenschlosshoz, és útközben kérdezősködünk.

– Mi a rend jelképe? – kérdezte Felix.

Teobalt már szóra nyitotta a száját, de hirtelen ravaszkásan elmosolyodott, és hátrafordulva odaszólt Ortwinnak:

– Nos, hű apródom, add tanúbizonyságát, hogy szorgalmas vagy a tanulmányaidban!

Felelj: mi az Izzó Szív Lovagrend jelképe?

Ortwin idegesen köhécselt egy sort, majd éles, magas hangon belekezdett:

– Az Izzó Szív Lovagrend jelképe két darabból áll. Az egyik Baldemar Zászlója, amit a rend alapítójának, a messze földön híres harcosnak köpenyéből varrtak egykoron, és amelyet egy lángoktól körülölelt szívet ábrázoló hímzés ékesít. A másik az Igaz Láng Kardja, amelyet elsőként Báró Konrad von Zechlin forgatott Kislev kapuinál a Káosz ellen vívott Nagy Háború idején. A hagyomány szerint a kard pengéje lángolni kezd az igaztalanok közelében.

– Szépen beszéltél, fiú – dicsérte nagyokat bólogatva az apródot Teobalt –, jól mondtad! Látom, alaposan belemélyedtél a tanulásba. – Ekkor ismét a vele szemben ülő párosra nézett. – Ha a fivéreim még életben vannak, az idő döntő fontosságú. Ennélfogva holnap pirkadatkor indulok, feltéve persze, ha az nem túl korai önöknek – tette hozzá, és éles pillantásokat vetett mindkettőjükre.

– Készen leszünk – jelentette ki határozottan Gotrek.

Felix szeretett volna végigaludni egy teljes éjszakát, hogy kipihenje a hajnalig tartó ivászat minden utóhatását, de tudta, hogy erre már nem lesz lehetősége. Gotreknek sosem számított, hogy mennyit ivott és milyen keveset aludt, napkeltekor mindig talpon volt, és percek alatt felkészült az indulásra, amennyiben tudta, hogy halálos veszedelmek várnak rá valahol.

– Úgy van – dünnyögte Felix –, készen leszünk.