Tizenhatodik fejezet

A horda ösvénye maga volt a pusztulás és a sivárság. A folyóval párhuzamosan futó utat ezer és ezer hasított pata forgatta fel, és a felszínét sárból, olvadt latyakból és bestiatrágyából összeálló, sűrű katyvasz borította. Elhagyott szekerek, megcsonkított holttestek és félig felzabált állati tetemek hevertek mindenfelé. A Leer nevezetű település szétzúzott szellemfaluvá változott, a védőfalai és az épületei az agyagos földbe döngölve hevertek. A romok között akadt néhány emberi holttest, de elég kevés. Felix remélte, hogy az itteniek még idejében elmenekültek, de erősen kételkedett abban, hogy így történt. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy áldozatául estek a kőoszlopban rejlő varázserőnek, csatlakoztak a hordához, és újabb néhány száz fővel gyarapították a sámán híveinek táborát.

Felix szinte már gondolni sem mert arra, hogy mi lesz, ha a szörnyetegek elérik a sűrűbben lakott vidékeket. Fogalma sem volt arról, hogyan lehetne megállítani őket, és mire többnapi kemény, sietős utazás után elérték Ahlenhofot, már a legrosszabbtól tartott.

Ám amikor kiértek a folyó kanyarulatából, és végre meglátta a másik parton elterülő várost, részben megrökönyödve, részben megkönnyebbülve állapította meg, hogy teljességgel sértetlennek tűnik. És amikor közelebb értek, azt is felfedezték, hogy miért: a Zufuhr felett átívelő híd megszűnt létezni – csupán a vaskos kőpillérek meredtek fel a vízből, a többi nyomtalanul eltűnt.

A maradványok körül lázas munka folyt.

Emberek százai dolgoztak a sűrűn zuhogó, jéghideg esőben, hogy kihalásszák a gigászi gránittömböket a folyóból, majd csörlők segítségével felvontassák őket a partfalon.

Az északi hídfő közelében mérnökök vizsgálták a károkat egymilliónyi patanyommal borított magaslatról. A hídfőtől kiindulva kocsik és szekerek hosszú sora kanyargott dél felé, az Altdorftól idáig vezető úton. A hajtók és az utasok tétlenül ődöngtek a járműveik mellett, vagy az ahlenhofi őröknek panaszkodtak, vagy éppen egymással vitatkoztak.

– Mi történt itt? – kérdezte Felix egy fiatal őrtől, miután Gotrek megállította a szekeret a többi közelébe érve. – A bestiák rombolták le a hidat?

– Nem, uram, mi romboltuk le, hogy védjük magunkat – válaszolta az őr a fejét rázva. Rámutatott az elakadt szekerekre, és mialatt folytatta, a hangjából kitűnt, hogy napok óta ismételgeti ugyanezen mondatokat:

– Ha át akarnak kelni Ahlenhofba, be kell állniuk a sor végére. Már jár egy komp, csak azon juthatnak át. Haladjanak tovább, kérem!

– Figyeljen rám, katona! – szólalt meg ekkor Sir Teobalt, azzal kilépett a szekér mögül, és az állát dölyfösen felszegve elindult előre. – A hordával kapcsolatos, rendkívül fontos híreket hoztam az önök polgármesterének és Emil von Kotzebue bárónak, az itteni földesúrnak! Azonnal át kell kelnem a folyón!

A katona hüledezve pislogott, mintha a templomos a földből nőtt volna ki, aztán a belénevelt ösztönök parancsára mélyen meghajolt.

– Elnézését kérem, nagyuram – hebegte riadtan –, a következő komp körülbelül egy óra múlva érkezik… Addig nincs mit tenni.

Teobalt lemutatott a folyópartra, ahol egy hosszú dereglye hevert a sárban, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Akkor azzal fogok utazni!

Az őr a csónak felé pillantott, majd elbizonytalanodva közölte:

– Ööö… attól tartok, nagyuram, erről inkább megkérdezem a kapitányomat.

– Azonnal, ha kérhetem! – felelte Teobalt.

Felix mosolyogva nézett a szélsebesen iszkoló őr után. Általában véve nem rajongott a nemesekért, és nem is tartotta őket sokra, de elismerte magában, hogy kapóra jönnek, ha valahol fel kell gyorsítani a dolgok menetét.

– Átkozott szégyen, nem igaz? – jegyezte meg a híd felé biccentve egy félszerzet, aki egy péksüteményekkel megrakott taligát tolt maga előtt. – De ez volt az egyetlen megoldás. Aláaknázták a gerendákat, és darabokra robbantották őket. Mit szólnának egy jó forró, húsos cipóhoz?

– Snorri nem akar húsos cipót – tiltakozott Snorri. – Snorri sört akar. Már egy hete nem ivott sört.

– Hát akkor önnek, törpe mester, az én imádott feleségemre van szüksége – felelte elégedetten mosolyogva az árus, azzal délnek fordulva felkurjantott:

– Hé, Esme! Ezek az urak nagyon szomjasak!

A szekerek sora mellett egy félszerzet asszony intett a férfinak, majd megfordította a talicskáját, amin hatalmas söröshordó állt. Gotrek, Rodi és Snorri máris a száját nyalogatta.

– És még szerencsénk is volt – folytatta aztán a félszerzet, és nekitámaszkodott a taligájának. – Mert ha azok a fenevadak valóban kiszemelték volna maguknak a várost, a híd felrobbantásával aligha állítottuk volna meg őket.

– Miért nem? – érdeklődött fojtott hangon Gotrek.

– Hát, átkeltek a Talabecen, nem igaz? – felelte az árus megvetően horkantva. – Egyszerűen beleugrottak, és átúszták.

Felix megfordult, és szemügyre vette a gyors folyású folyót, amely itt, a Zufuhr torkolatától nyugatra legalább fél mérföld széles volt.

– Átúszták a Talabecet? – dörmögte hitetlenkedve.

– Úgy igaz, jó uram – bizonygatta a félszerzet. – Egy rakásra verődve keltek át.

Összekapaszkodtak, és úsztak. Bár még így is sokan megfulladtak. Azt rebesgetik, hogy több százan. Elvitte őket a sodrás. Viszont elegen értek partot ahhoz, hogy letöröljék Brasthofot a térképről. Laposra zúzták, aztán továbbmentek dél felé, mintha egy csillagot követnének. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd megborzongott, és hozzáfűzte: A városban az a hír járja, hogy Brasthof nincs többé. Egyszerűen… eltűnt.

Felix a szájába harapva bólogatott, de mielőtt további kérdésekkel hozakodhatott volna elő, az őrszem visszatért, és eljött vele a kapitánya is, egy kerek képű, hordóhasú, szakállas férfiú, aki idegesen mosolyogva közeledett.

– Á, nagyuram! – mondta, és meghajolt Sir Teobalt előtt. – Ez a Nesselbaum fiú azt mondta, hogy ön szeretné kölcsönvenni a dereglyénket.

– Jelenteni kívánok az önök polgármesterének és földesurának valamit – válaszolta méltóságteljesen a lovag –, ami a bestiahordával kapcsolatos, és roppant fontos.

– Igazán köszönjük, nagyuram – felelte a kapitány–, de a tegnapi nap folyamán hírnököt menesztettünk von Kotzebue báróhoz, hogy tájékoztassuk a törzs felbukkanásáról és továbbhaladásáról.

– Én nem a horda érkezéséről óhajtom tájékoztatni! – csattant fel Sir Teobalt, és az arca egyre sötétebb, vörös színben játszott.

– Hallania kell arról a szörnyű fenyegetésről, amit a szörnyetegek képviselnek, hogy miféle veszély leselkedik azokra, akik szembekerülnek velük. A báró úr már úton van?

– Ööö… nincs, nagyuram – válaszolta gondterhelten a kapitány. – A polgármester úr egy második hírvivőt küldött az első után azzal, hogy mondja meg a báró úrnak, felesleges útra kelnie.

– Micsoda? – hördült fel az öreg templomos, és kék szeme szinte villámokat szórt. – És megtudhatnám, hogy miféle okból?

– Arról van szó, nagyuram – hadarta a kapitány, és szemlátomást behúzta a nyakát –, hogy a bestiák az éjszaka folyamán átúsztak a Talabecen. Vagyis immáron nem jelentenek veszélyt miránk.

Felix riadtan látta, hogy Sir Teobalt nyakán és halántékán szempillantás alatt vastagon kidudorodnak az erek, és attól tartott, hogy az öreg templomost mindjárt szétveti a harag.

– Már nem jelentenek veszélyt? – ordította magából kikelve Sir Teobalt. – Figyeljen rám, maga nehézfejű, vidéki pojáca! Hát semmit sem tanult a legutóbbi háborúból? A Birodalom csakis akkor erős, ha összetart!

Ha a Middenland már a kezdet kezdetétől fogva segítette volna az Ostlandot, akkor talán már a határvidéken megállítjuk a káoszhordákat! – Dühödt, gyors mozdulatokkal letépkedte kezéről a lovaglókesztyűjét, mintha arra készült volna, hogy a vastag bőrholmikkal képen törli a kapitányt, de szerencsére néhány másodperc leforgása alatt visszanyerte uralmát az idegei felett, vett egy mély lélegzetet, és lehiggadva folytatta – igaz, olyan hangon és modorban, mintha egy apró gyermeknek magyarázott volna:

– A bestiák vezére rendkívüli varázslatot akar idézni a Birodalom lakóira, amely az emberek felét bestiává változtatja, és arra készteti ezeket a szerencsétleneket, hogy támadjanak rá a társaikra. A határok nem állják útját a varázserőnek. Nem tartja tiszteletben semmiféle uraság birtokának határait. Mindenkire hatással lesz, aki a Birodalom erdőinek árnyékában él, éljen akár a Talabec mentén, a Reiklandon, a Hochlandon, a Middenlandon vagy bárhol másutt. Érti, hogy miről beszélek?

A kapitány kinyitotta és becsukta néhányszor a száját, de egyetlen hangot sem bírt kinyögni.

– Most pedig – mondta az öreg templomos – keresse meg a polgármestert, és mondja meg neki, hogy küldjön egy harmadik hírnököt a másik kettő után! A legnagyobb tisztelettel kérje meg von Kotzebue bárót, hogy siessen a talabeclandi szomszédai segítségére, még mielőtt ő és a vazallusai elkezdenek szarvat és patát növeszteni.

– Ó… ah…, úgy… úgy lesz, nagyuram! – dadogta a kapitány, és görcsös mozdulattal meghajolt. – Máris, nagyuram! Csakhogy… – Hirtelen elhallgatott, és lerítt róla, hogy fél újra magára vonni az öreg lovag haragját.

– Csakhogy? – ismételte Sir Teobalt kérdő hangsúllyal és vészjósló hangon.

– Csakhogy minden seregnek engedélyt kell kérnie a kormányzó földesúrtól, mielőtt belép annak földjére – magyarázta idegesen a kapitány. – Von Kotzebue báró négyezer katonának parancsol, nagyuram. Ha megindul velük, azt a Talabecland megszállási kísérletnek is tekintheti.

Meghívót kell küldeni neki, máskülönben egyetlen lépést sem tesz, erre akár mérget vehet.

Sir Teobalt gondolkodott egy sort, és bár láthatóan forrt benne a harag, viszonylag nyugodtan válaszolt:

– Akkor a hírvivő mondja meg a bárónak, hogy önök máris rendelkeznek egy efféle meghívóval.

– Azt kéri tőlünk, hogy hazudjunk a báró úrnak? – kérdezte a kapitány falfehérre sápadva.

– Nem lesz hazugság – felelte Sir Teobalt –, mert ön haladéktalanul átjuttat engem és társaimat a folyón, ahol is beszélni fogok a talabeclandi urakkal, és kijárom náluk a szükséges meghívót.

A kapitány habozott, és gyakorlatilag remegett félelmében, amiért ő fogja közvetíteni a földesúrnak szánt hazugságot, de végül meghajolt, és kijelentette:

– Kitűnő terv, nagyuram! Máris előkerítem az evezősöket, és haladéktalanul átvisszük önöket a folyón! – Azzal sarkon fordult, futásnak eredt, és mialatt a folyópart felé loholt, harsányan ordítozva hívta az alárendeltjeit.

Sir Teobalt hatalmasat sóhajtott, és kimerülten nekiroskadt a szekér oldalának.

– Hát, ezt szépen megmondta nekik! – jegyezte meg szélesen vigyorogva Rodi.

– Aha – dünnyögte Gotrek.

Felix óvatosan megfogta a lovag vállát, és a hangját lefojtva megkérdezte:

– Jól van, uram?

– Remekül, Herr Jaeger – válaszolta az öreg templomos –, köszönöm érdeklődését!

Már csak azt reméltem, hogy sikerül elérnem valamit. Megtörténhet, hogy az üzenet az ostobaság áldozatává lesz.

Felix megértőn bólogatott, és körülnézett.

A félszerzet és a felesége – aki Teobalt tirádája alatt ért oda a szekérhez – a szájukat tátva meredtek rájuk.

– Már elnézését kérem, nagyságos uram…

– szólalt meg félénken az árus. – Amit az imént mondott… az igaz? Arról, hogy mindenkit bestiává változtatnak, aztán egymást fogjuk gyilkolni?

Felix a társaira pillantott, és látta rajtuk, hogy ugyanaz jár a fejükben, mint a sajátjában: ha elterjed a vészterhes hír, példa nélkül álló pánik fog kitörni. Pontosan a két félszerzet lesz az, aki elterjeszti, miután mindketten enni– és innivalót, valamint pletykákat szállítanak fel és alá a járműoszlop mentén, márpedig a szekerek előbb– utóbb elindulnak a Birodalom legkülönfélébb tájékai felé – ez maga volt a lázongások és a pusztító zűrzavar receptje.

Gotrek zordon tekintettel meredt Felixre, és alig láthatóan megrázta a fejét.

– Á, ugyan már! – mondta mosolyogva Felix. – Csak azért mondtuk, hogy a jó öreg Kotzebue csipkedje magát egy kicsit. – Közelebb hajolt az árushoz, cinkosan rámosolygott, és hozzátette:

– De ezt azért ne meséljék el a kapitánynak! Attól minden tönkremenne.

A félszerzet és a felesége megkönnyebbülten vigyorgott.

– Egyetlen szót sem, jó uram! – fogadkozott az árus. – Ne féljen, tudom én, hogy mikor kell tartanom a számat!

– Előre is köszönöm, jó uram – felelte Felix, és hogy megpecsételje az alkut, szélesen mosolyogva hozzátette:

– Most pedig húsos cipót és sört mindenkinek! Eszünk egyet, amíg a dereglyére várunk.

– A legnagyobb örömmel, uram! – rikkantotta boldogan a félszerzet.

* * *

Az Esselfurt nevezetű falu majdnem pontosan Ahlenhoffal szemben terült el a Talabec déli partján. Dindorf polgármester, egy megtermett, hordó mellkasú, mennydörgő hangú férfiú akkora hivatali láncot viselt a nyakában, hogy az valószínűleg többet nyomott Karaghulnál.

A városháza tanácstermének kandallójában forróságot árasztó, kisebbfajta máglya ropogott, így aztán, mialatt Sir Teobalt lelkesen magyarázott, Felix kis híján elszundított. A Talabecen való átkelés a legkevésbé sem hasonlított egy kellemes hajókázáshoz, éppen ellenkezőleg, kínos élménynek bizonyult. Az erős szélrohamok felkorbácsolták a vizet, letépték a hullámok taraját, és a sűrű párát egyenesen a dereglye utasainak arcába hajtották. Felix, Katerina és Sir Teobalt hiába burkolózott bele a köpenyébe, bőrig ázva és dideregve kuporogtak a tatban, míg Gotrek, Rodi és Snorri szinte mindvégig a palánkozaton hasalt, és görcsösen öklendezve a folyónak adták a nemrégiben elfogyasztott húsos cipókat és söröket.

Most viszont kellemes meleg vette körül őket, a levegőben száradó gyapjú otthonosnak ható illata terjengett. Minden békés volt és nyugodt – legalábbis addig, amíg Teobalt befejezte a történetét, és a polgármester húsos öklével akkorát csapott az asztalára, hogy Felix meglepett horkantás kíséretében felriadt.

– Sigmar nevére, lovag uram! – bömbölte a tagbaszakadt férfiú. – Ez rossz hír! Nagyon rossz hír! Ocsmány ügy, én mondom, hogy ocsmány ügy! De biztosíthatom, hogy Esselfurt lakói egy emberként fognak felsorakozni maga mögé, hogy együtt hárítsuk el a szeretett Birodalmunkat fenyegető vészt!

– Előre is köszönöm, polgármester úr! – hálálkodott megkönnyebbülten Sir Teobalt.

– Akkor megtenné, hogy hírnököt meneszt a földesurukhoz, és megkéri őt, hogy állítsa ki csapatait, és ütközzön meg a hordával még a Hexensnacht előtt?

– Már tegnap este útnak indítottuk a futárt, amikor a bestiák átkeltek a Talabecen, nagyuram – válaszolta Dindorf. – És erről az új értesülésemről is tájékoztatni fogom. Csakhogy… ööö…

– Csakhogy van egy kis bökkenő? – érdeklődött vészjósló hangon Sir Teobalt.

– Hát, igen – válaszolta bizonytalanul a polgármester –, nevezetesen az, hogy nem tudom megmondani, hogy ki jön segíteni. És azt sem, hogy mikor.

– Ezt nem értem – jegyezte meg elkomorulva az öreg templomos. – Ki más jöhetne, mint az önök hűbérura?

A polgármester megvakargatta a tarkóját, és a kezét széttárva felelt:

– Hát, mifelénk már csak így mennek a dolgok. A mi földesurunk Feuerbach gróf, Talabecland választógrófja. Mármost ő annak idején elment északra, hogy harcoljon a káoszfattyak ellen, és azóta sem tért vissza. Egyesek azt rebesgetik, hogy meghalt. És a számba vehető helyettesei is távol vannak, mind egy szálig.

Talabheimben tartózkodnak azzal a szándékkal, hogy kérvényt nyújtsanak be Krieglitz– Untern grófnőnek. Arra próbálják rávenni, hogy legyen Feuerbach gróf utódja.

– Szóval, oda küldte a hírnökeit? – kérdezte rekedtes hangon Sir Teobalt, és jól láthatóan lejjebb engedte a vállát. – Talabheim többnapi járóföldre esik. Nem fognak időben ideérni…

– A kastélyaikba is üzentem, nagyuram – közölte a polgármester. – Csak hát… ott csupán a fiaik és a feleségeik vannak most.

Sejtelmem sincs, hogy közülük ki fog idejönni, hogy segítsen.

– Ezek szerint nincs senki, aki rövid idő alatt kiállítana egy hadsereget? – mormolta mélyet sóhajtva Sir Teobalt. – A Birodalom végromlással néz szembe…

– Priestlicheimben van egy Leopoldtemplom – válaszolta Dindorf –, ahol harcospapokat képeznek. És valamivel északabbra ott van az Őrtorony– kolostor. Úgy tudom, abban egy harcoló rend működik, de ezt senki sem tudja biztosan, mert az a népség ritkán teszi ki a lábát a kolostorból.

Sir Teobalt bólogatott, noha lerítt róla, hogy szörnyen elcsüggedt.

– Hát akkor könyörögve kérem, polgármester úr – mondta aztán, amikor összeszedte magát –, őket is értesítse, és ön is gyűjtsön össze mindenkit, akit csak lehet!

Üzenje meg a szerzeteseknek, hogy jöjjenek Brasthofba! Onnan fogjuk tovább követni a bestiákat.

– Részemről rendben – felelte Dindorf –, mindent megteszek, ami tőlem telik. Felix ásított egyet, és rosszkedvűen fontolgatta magában, hogy vajon mennyire futja a polgármester hatalmából…

* * *

A csapat szakadó esőben vonult a Talabec déli partján Brasthof felé. Sir Teobalton egyfelől mélységes levertség lett úrrá, másfelől izzó harag tombolt benne, és a vergődése láttán Felix megsajnálta az öregurat.

– Sigmar nevére, mennyire undorodom én ettől! – jelentette ki a templomos, aki egy Dindorf polgármestertől kapott ló hátán zötykölődött. Machtigot ott kellett hagynia Ahlenhofban, mert a hatalmas csatamén nem fért volna bele a dereglyébe. – Ezek a felfuvalkodott pojácák Feuerbach birtokain marakodnak, mialatt a hátuk mögött elpusztul az egész Birodalom! – Sóhajtott egyet, és valamivel halkabban folytatta:

– Talán megérdemeljük a sorsunkat. Noha visszavertük az északi hordákat, a földjeinken még most is a gonoszság az úr.

Talán jobb is lenne, ha Sigmar tisztára törölné a táblát, és újrakezdené…

Felix ugyan hajlott arra, hogy inkább a balszerencsét és az emberi természetet okolja a kialakult helyzetért, de nem akarta még jobban felingerelni a vén templomost, ezért aztán nem szólt semmit.

Ahogyan azt a félszerzet előre megmondta, halott bestiák százai lebegtek a folyó felszínén, valóságos úszó zátonyokat alkotva, és a part mentén mindenütt hullák hevertek. A tetemek felpüffedtek és szürkére sötétedtek attól, hogy sokáig voltak a vízben, továbbá irtózatos bűzfelhők áradtak belőlük.

Brasthofban viszont egyetlen holttest sem akadt. A falu pontosan úgy festett, mint a Stangenschloss, Leer, illetve a favágó telep.

Szinte a földig rombolták, tetemeknek viszont nyomát sem lehetett látni, ékes bizonyítékaként annak, hogy mészárlás nem történt, mert a sámán a kőoszlop szörnyű varázslatait felhasználva mindenkit átváltoztatott, ha másért nem, hát hogy pótolja azokat, akik belefulladtak a folyóba.

A falu kicsi volt – Bauholznál nagyobb, Leernél kisebb –, és itt is az történt, mint Leerben: szinte kő kövön nem maradt. A bestiák valószínűleg éktelen haragra gyúltak, mert nem harcolhattak eleven ellenséggel, és minden dühüket az épületekre zúdították. A tömésházak ajtóit és ablakait bezúzták, sok helyütt még a falakat is ledöntötték. Az istállókat, ólakat és műhelyeket darabokra tépték, az üzleteket felgyújtották. Egy fogadó homlokzati falában hatalmas lyukak ásítoztak. A romok között néhol túlélők kuporogtak, és zokogva szólongatták szeretteiket, akik már messze jártak, és aligha emberi alakban.

Sigmar templomát a bestiák külön figyelemben részesítették. A falait ürülékkel kenték be, míg valamennyi vallásos jelképét letépték a helyéről, és összetörték. A bejárata előtt egy pap holtteste feküdt.

Amikor Felixék közelebb értek hozzá, meglátták, hogy a férfi az átváltozás kellős közepén halt meg: torkon szúrta magát a tőrével, minden bizonnyal azért, hogy megállítsa az átalakulást.

A törmelékhalmokat kerülgetve, néma csendben mentek tovább, mígnem az élen haladó Gotrek megállt, és feltartotta a balját. A többiek azonnal lecövekeltek, és a fülüket hegyezve hallgatóztak. A templom mögül fémcsörömpölés és súlyos léptek dobbanásai hallatszottak. Felix és Sir Teobalt előhúzta a kardját, Katerina levette válláról az íját, és a trollvadászok is előkészítették fegyverüket.

Röviddel ezután négy alabárdos lépett ki az épület sarka mögül. Az idegenek láttán a mustársárga egyenruhát, sisakot és mellvértet viselő katonák megtorpantak, védőállásba ugrottak, és maguk elé szegezték jókora acélfejjel ellátott fegyverüket.

– Kik vagytok? – kérdezte aztán a legelöl álló alak. – Fosztogatók?

Sir Teobalt előrébb léptetett, és büszke hanghordozással megszólalt:

– Sir Teobalt von Dreschler vagyok, az Izzó Szív Rend templomos lovagja! Én és a társaim azon fáradozunk, hogy véget vessünk a bestiák dúlásának!

Az alabárdosok szemlátomást megkönnyebbültek. A vezetőjük, amennyire a mellvértje engedte, meghajolt, és közölte:

– Mi pedig Giselbert von Volgen nagyúr katonái vagyunk, lovag uram! Önök talán tudnak valamit azokról a bestiákról?

– Hetek óta követjük őket – válaszolta Sir Teobalt.

– Hát akkor feltétlenül beszélnie kell a nagyurammal! – vágta rá a parancsnok.

Az alabárdosok kivezették Felixéket a falu szélére, ahol egy szélmalom előtt elterülő, tágas téren legalább száz, mustársárga egyenruhás katona várakozott. Tőlük nem messze elszánt képet vágó, pelyhedző állú ifjú ült páncélba burkolt csataménjén, amelynek kantárszárát hatalmas termetű, kapitányi rangban szolgáló alabárdos tartotta. A fiatal nemes előtt harmincnegyven falusi álldogált, mialatt a háta mögött, illetve a sokaság körül féltucatnyi, szintén lóháton ülő lovag léptetett ide– oda.

A sok egyenruhás láttán Felix jobb kedvre derült. Nem éppen egy egész hadsereg állomásozott a falu határában, de az Ahlenhofban és Esselfurtban hallott kifogások, illetve a sorozatos csalódások után kellemes meglepetést okozott neki az, hogy fegyveres csapatra bukkantak, amely talán a bestiákat üldözi.

– A pokolba is, Thiessen! – szitkozódott a fiatal nemes, amikor Felixék a közelébe értek. – Mondd meg nekik, hogy hagyják abba a zagyválást, és beszéljenek végre értelmesen! Egy szót sem értek abból, amit itt összehordanak!

– Máris, nagyuram! – válaszolta a tagbaszakadt kapitány, azzal a tömeghez fordulva emelt hangon, de viszonylag szelíden folytatta:

– Figyeljenek ide, emberek! Egy tapodtat sem jutunk előrébb, ha tovább siránkoznak! Vegyenek egy mély lélegzetet, és mondják el újra!

– Átváltoztak, nagyuram, én mondom, hogy átváltoztak! – jajongta egy asszony, akin mindössze egy sáros ing lógott. – A szemem láttára átváltoztak! A férjem, a fiam, az én… az én gyönyörű kis Minnám…

Szarvuk és patáik és agyaraik nőttek! Aztán … aztán nekem estek! Minna, az én gyönyörű kislányom… belém harapott! – Hirtelen elcsuklott a hangja, eleredtek a könnyei, és fuldokolva zokogott.

– Így igaz, nagyuram! – kiáltotta egy középkorú férfi, aki divatos szabású, de ronggyá szaggatott ruházatot viselt. – A falu majdnem összes lakója bestia lett! Kék villámok csapkodtak mindenfelé, a nyomorultak átváltoztak, és rátámadtak a szeretteikre!

A fiatal uraság meredten bámulta a megszólalót, az arcán rideg és szenvtelen kifejezés honolt. Aztán a lovagjaira nézett, és odakurjantott nekik:

– Marhaság az egész! Hazudoznak. Amit állítanak, az lehetetlen!

– Nagyon is lehetséges, jó uram! – szólalt meg Sir Teobalt, akit ekkor már csak tíz lépés választott el a nemestől. – Ezek a szerencsétlen emberek nem hazudnak. A saját szememmel láttam a bizonyítékokat!

A lovagok egyszerre kapták a fejüket az öreg templomos irányába, míg a fiatal uraság ingerülten végigmérte őt, és megkérdezte:

– Ki merészel félbeszakítani?

Most, hogy szemtől szemben látta, Felix úgy becsülte, hogy az ifjú legfeljebb húszhuszonkét éves lehet, és szinte ordított róla, hogy nagyon szeretne bizonyítani.

Az alabárdos, aki Teobalt előtt haladt, hirtelen vigyázzállásba vágta magát, és feszesen tisztelegve, harsányan jelentett:

– Nagyuram, ez itt Sir Teobalt von Dreschler lovag, ők pedig a kísérői! Azt mondják, hetek óta követik a bestiákat! – Teobalt felé fordulva meghajolt, és továbbra is fennhangon folytatta:

– Engedje meg, lovag uram, hogy bemutassam az én nagyuramat, Giselbert von Volgent, ezen földek örökösét!

Teobalt címe hallatán von Volgen megenyhült, és tiszteletteljesen fejet hajtva megszólalt:

– Örülök a találkozásnak, lovag uram!

Szóval, azt állítod, hogy igaz az a sok őrültség, amit ezek itt összehordanak?

– Színigaz, nemes uram! – válaszolta Sir Teobalt. – De van ettől rosszabb is!

És a jó lovag ekkor ismét belekezdett, hogy elmesélje a történetet, de mielőtt igazán belemelegedett volna, a szélmalom mellől négy– öt alabárdos bukkant elő, akik futva tartottak von Volgen felé, és egyikük már messziről kiabált:

– Engedelmet, nagyuram! Csapat közeledik! Legalább ötvenen vannak!

A téren ácsorgó katonák egyből kihúzták magukat, és ellenőrizték a fegyverüket.

Von Volgen megfordult, és felcsattant:

– Kik azok? Barát vagy ellenség?

– Az unokafivéred, nagyuram! – válaszolt az iménti katona. – Oktaf Plaschke– Miesner uraság! Zeder felől jönnek!

– Ezek szerint ellenség – állapította meg von Volgen, és megvetően fintorgott.

A szélmalom előtt várakozók néma csendben figyeltek. Alig két perccel később kettes oszlopban léptető lovagok tűntek fel a romok között, a hátuk mögött szintén kettes oszlopban lándzsások vonultak. Az élükön egy vörösben, feketében és aranyban pompázó látomás haladt. Az illető aranyló szerszámokkal ékesített, éjfekete csődörön ült. Tetőtől talpig a legfinomabb anyagokból szabott, rikító vörös ruházatot viselt. A felsőtestén aranyló mellvért villogott, amely sokkal jobban illett volna egy hercegi fogadóterem falára, semmint egy harcoló katonára. Vérvörös ujjasát és bársonynadrágját aranyszálak csíkozták, míg széles karimájú, fekete kalapjába tűzve hosszú, sárga toll lengedezett.

Amikor megpillantotta von Volgent, azonnal vágtába ugratta a lovát.

– Ezt meg mire véljem, unokafivérem? – rikoltotta haragosan, amikor a másik fiatalúr közelébe ért. – Netán elfelejtetted, hogy Brasthof melyik oldalon fekszik?

A szeme valósággal szikrát hányt, magas és tisztán csengő hangja tökéletesen illett finom, éles vonásaihoz és lágy hullámokat vető, szőke hajához. Ha az arcát nem csúfították volna undorító himlőhelyek, olyan szép lett volna, akár egy lány. Felix úgy sejtette, hogy ez az alak a tizenhetedik, esetleg a tizenhatodik évét tapossa.

Von Volgen megvetően végigmérte a jövevényt, és az állát dölyfösen felszegve válaszolt neki:

– Nem a Volgenház dolgában járok, Oktaf!

Hanem Feuerbach gróféban. Azt teszem, ami a kötelességem.

– Az a kötelességed, hogy betörj a birtokaimra? – kérdezte fenyegető hangon Plaschke– Miesner.

– Az a kötelességem, mellesleg a tiéd is, hogy megvédjem a hűbérurunk földjét – felelte von Volgen. – Amennyiben te teljesítetted volna a feladatodat, nem lennék itt.

– Hogyhogy? Én talán nem vagyok itt? – csattant fel Plaschke– Miesner, és a mellkasára tette legalább tucatnyi gyűrűvel díszített bal kezét.

– Mondjuk, hogy igen – recsegte undorodva von Volgen. – Egy órával utánam értél ide, holott Zeder feleolyan messze van, mint Volgen. Csakhogy… – tette hozzá a száját lebiggyesztve – nem Zederből jössz, nem igaz? Milyen hosszú is az út idáig Suderbergből, kedves unokafivérem?

Plaschke– Miesner felhorkant, előhúzta a kardját, és felkiáltott:

– Úgy tűnik, hosszabb, mint az, amelyik Feuerbach gróf sírjától vezet ide!

– Mit merészelsz, te kutya! – fortyant fel von Volgen, és ő is kardot rántott.

A katonák és a lovagok egyszerre rontottak előre, és ijedten ordítozták:

– Urak! Nemes urak! Fékezzétek magatokat!

Felix csak a fejét kapkodta, és szinte belekábult a hangzavarba. Az a benyomása támadt, hogy egy ostoba színdarab közepébe csöppent.