Tizedik fejezet

Az apród Felix bokájára kulcsolta sárga karmait.

– Sgiccsen’ hrrr’ jgeerrrr! – könyörgött, és a hangja nem volt többé emberi, inkább a kecske mekegésére emlékeztetett.

Felix alig értette meg a szavakat.

– Ortwin… – suttogta letörten – nagyon sajnálom!

Azzal mellbe rúgta a fiút, és mialatt az gurulni kezdett a lejtőn a horda felé, ő maga sarkon fordult, és a gerinc felé iramodott. A vad rohanás közepette lesújtó gondolatok forogtak a fejében: gyászolta a fiút, rettegett a saját életéért, és már előre félt attól, hogy mit fog mondani Sir Teobaltnak.

Újabb sikolyok hasítottak a fülébe, és amikor felkapta a fejét, felnyögött kínjában.

Odafent, a dombtetőn, Ilgner lovagjai görcsösen rángatóztak és sorban lefordultak rémülten ágaskodó lovukról, miközben a négy trollvadász a fegyverét maga elé tartva hátrált a közelükből. Az egyik lovag az arcát karmolta. A másik a mellvértjét tépte– kaparászta, és mialatt a páncéljának illesztéseiből szőrszálak nőttek ki, fejhangon üvöltözött:

– Darazsak! Méhek! Szedjétek le rólam!

Egy harmadik már a hóban feküdt, és amikor Felix elrohant mellette, észrevette, hogy az illetőnek hosszú, vaskos orra van ott, ahol a szájának kellene lennie, míg a szemüregében sötét, fényes kecskeszem ül.

Az egyik csatamén eszeveszetten forgolódva toporzékolt, a szájából agyarak meredeztek, és a sörényéből hegyes csonttaraj tört elő.

– Trollvadászok! – harsogta Gotrek. – Munkára!

Katerina letérdelt Ilgner mellé, aki reszketve és kétrét görnyedve feküdt az oldalán.

– Nagyuram! – kiáltotta rémülten a lány. – Nagyuram, jól van? Ilgner hörögve üvöltött fájdalmában, és a mellvértje kettéhasadt a hátán – szőrrel borított púpféleség bukkant elő alóla, ahhoz hasonló, mint ami a vadkanok hátán szokott meredezni. A tábornok megpördült, vadállati száját széles vicsorgásra húzta, és páncélkesztyűs mancsát előrelendítve hanyatt lökte Katerinát.

A lány kikerekedett szemmel bámult, mialatt az Ilgnerből lett teremtmény talpra ugrott, és elindult felé.

– Jaj, ne, nagyuram! – zokogta kétségbeesetten. – Ne ön… Ne pont ön…

Felix felért a gerincre, és a kardját csapásra emelve rohant a parancsnok irányába, de Gotrek hamarabb ért oda. A fejszéje vöröslő fényívet húzott a levegőbe, aztán Ilgner farkasfeje lefordult vért okádó nyakáról, és a hóba hullott – egyenesen Katerina lábai közé.

Felix felnyögött kínjában. Ha a lovagok lelapultak volna, ahogyan Katerina és a trollvadászok, akkor a végzetes kék fénysugarak a fejük felett villantak volna el.

– A szerencsétlenek… – motyogta letörten Felix.

– Nincs idő a sajnálkozásra, emberifjonc! – kiáltott oda neki Gotrek, és szembefordult egy támadásba lendülő lovaggal. – Védd magad!

Felix éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy a nyaka felé sújtó penge útjába rántsa Karaghult. Az ütés erejétől hátrafelé botladozott, és a csuklója azonnal zsibbadni kezdett. Ellenfelének tagjai folyamatosan vastagodtak, míg végül levetették magukról páncélhüvelyüket; a kétélű kard apró játékszernek tűnt a sonkányi, szőrös mancsban. Felix elnézett a szörnyeteg mellett, és meglátta, hogy Snorri, Rodi és Argrin ádáz közelharcot vív vagy féltucatnyi páncélos teremtménnyel, és az őrült forgatag közepén sorban lemészárolják a pokolbéli fenevadakká változott lovakat.

Felix visszavágott, majd miután az ellenfele megállította a pengéjét, gyorsan előrehajolt, és a lény vastag szőrrel borított combjába döfte a kardját. A bestia felüvöltött, és lépett egyet hátra, de máris újabb csapásra emelte a fegyverét. Ebben a pillanatban Katerina hosszú szökkenéssel a szörnyeteg mellett termett, és mindkét fejszéjét belevágta annak oldalába.

– Ismertem őket – zokogta, mialatt egyegy durva rántással kiszabadította a fegyvereit –, mindegyiket ismertem!

Felix sietve közelebb ugrott, szíven szúrta az átváltozott lovagot, és mialatt a hulla eldőlt, gyors pillantást vetett a völgy felé.

A kitartóan szakadó hó örvénylő függönyén keresztül meglátta, hogy a sámán és a hadúr már a menetirányba fordult, mintha a dombtetőn dúló összecsapás miatt már nem kellett volna aggódniuk. A gigászi kőtömb mozgott, akárcsak a mögötte összegyűlt, roppant sereg. Ám sajnálatos módon a díszőrség tagjai közül legalább tucatnyian kiváltak az oszlopból, és ezek a lények most a hóban gázolva tartottak a domboldal felé, míg Ortwinnak nyoma sem volt.

Felix még éppen idejében fordult vissza. A következő pillanatban egy átalakult ló rontott rá, és villámgyorsan felé kapott hatalmasra nyitott, a krokodilokéhoz hasonlatos pofájával. Balra lódult, de egy pillanattal elkésett – a mellette elviharzó állat a földre sodorta a vállával.

– Gotrek – kiáltott zihálva a trollvadász felé –, még többen jönnek!

– Látom őket, emberifjonc! – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Gotrek.

– El kell tűnnünk innen! – kiabálta Katerina. – Figyelmeztetnünk kell az erődöt!

Figyelmeztetnünk kell a falvakat!

– Egyetértek – dünnyögte Felix, azzal talpra ugrott, és szembefordult a lóval, amely időközben megpördült, és újabb rohamra indult. Ezúttal tökéletes időzítéssel ugrott el a vadul kapáló mellső lábak elől, majd visszaszökkent az előző helyére, és az előtte elhaladó állat oldalába döfte a kardját. A szörnyeteg másik oldalán felbukkanó Katerina a teremtmény hátulsó lábaiba csapta a fejszéit, és ezzel elmetszette a lény inait. Az állat azonnal összeroskadt, és fülszaggató visítást préselt ki magából – ami még ekkor is túlságosan hasonlított a lovak nyerítésére.

Felix iszonyodva borzongott, de közben – akárcsak Katerina – új ellenfél után kutatott a tekintetével. Ám a harc véget ért. A trollvadászok döglött lovak és halott lovagok tágas gyűrűjében álltak, viszont a kékre mázolt képű bestiák már a domboldal felénél jártak.

– Snorri még sosem ölt meg lovat – jelentette ki Snorri, és a hangja kissé bánatosan csengett.

– Ezek már nem lovak voltak – felelte Argrin.

– Akkor most menjünk rá az igazi bestiákra! – javasolta Rodi, és máris elindult a dombtető széle felé.

– Nem! – mordult fel komoran Gotrek. – Ezt a végzetet el kell utasítanunk!

A két fiatalabb trollvadász felé fordult, és mindketten döbbenten meredtek rá.

– Elment az eszed, Gurnisson? – recsegte Argrin.

– Ez itt egy remek halál! – tette hozzá Rodi.

Felix lenézett a lejtőre – a bestiák gyorsan közeledtek.

– Ez itt egy önző halál! – vágott vissza Gotrek. – Ha elfogadjuk, nem lesz, aki figyelmeztesse az erődöt. Ezrek fognak meghalni.

– A halál az halál… – morogta a vállát vonogatva Rodi.

– Igen, ez így van – ismerte el Gotrek –, csakhogy nagy különbség van a halál és a hősi halál között.

– Mindannyian meghalunk, ha nem indulunk el azonnal! – szólt közbe felbőszülten Felix. Ez a perc aligha volt alkalmas a trollvadász dogmák és elvek finomabb részleteinek megvitatására.

– Akár megyünk, akár maradunk, így is, úgy is végünk van – vitatkozott konokul Rodi. – A bestiák túl gyorsak. Előbb vagy utóbb harcolnunk kell, és én azt mondom, harcoljunk most!

– Meg kell próbálnunk! – szólt közbe mármár sikoltva Katerina. – Kérlek titeket!

Induljunk!

– Azért van itt egy pompás végzet – jelentette ki ünnepélyes hanghordozással Argrin. – Annak az egynek, aki hátramarad, hogy feltartóztassa az üldözőket.

– Én maradok! – csapott le nyomban Rodi.

– Nem, Snorri marad – mondta Snorri.

– Térjetek már észhez! – kiáltotta elkeseredetten Felix. – Erre most nincs idő!

– Az a trollvadász maradjon, aki előállt a javaslattal – mondta Gotrek, azzal jóváhagyólag odabólintott Argrinnak, és hozzátette:

– Grimnir fogadjon be a csarnokaiba!

– Snorrinak így is jó lesz – dörmögte a vállát vonogatva Snorri.

Rodiról lerítt, hogy majd szétveti az indulat, de végül csak káromkodott egyet, és megszólalt:

– Rendben, legyen így! De én leszek az utóvéd! – Azzal meghajolt Argrin előtt, és elbúcsúzott tőle:

– Jó halált, Koronakovács Argrin!

Argrin viszonozta a meghajlást, és vigyorogva válaszolt a társának:

– Majd Grimnir asztalánál iszunk egyet!

– Viszlát, Argrin! – köszönt Snorri.

– Menjünk már… – suttogta elgyötörten Katerina.

Gotrek, Snorri és Rodi végre elindult a fák felé anélkül, hogy akár egyszer is visszanéztek volna. Argrin kiszaladt a tető szélére, és acélfejű pörölyét a feje fölé lendítve leordított a völgybe:

– Gyertek csak, tehénképű trágyarakások!

Felszeletellek és megsütlek titeket Grungni tüzénél!

A közeledő bestiák felüvöltöttek, mire Felix és Katerina hátat fordított a törpének, és a trollvadászok után siettek. Felix attól tartott, hogy a semmiért küzdenek. Biztosra vette, hogy Argrin nem sokáig fogja feltartóztatni a szörnyetegeket, és azok a sötétség, illetve a hózápor ellenére is könnyedén követni tudják az ő nyomaikat – vagyis csupán késleltetik a véget, de elhárítani nem tudják…

– Nem haladunk elég gyorsan – jelentette ki, amikor ő és Katerina utolérték a három törpét. – Hamarosan elkapnak minket.

– Akkor megint hátramarad valaki, hogy megállítsa őket – felelte határozottan Gotrek. – Addig folytatjuk, amíg megszabadulunk tőlük, vagy ameddig mindannyian meghalunk.

– Ha elérjük a sűrűt, talán lerázhatjuk őket – mondta Katerina. – Vannak helyek, ahová sosem ér le a hó, mert az ágak…

A mondat közepén elhallgatott, mert a fák között jajongó szél vadállati üvöltéseket és éles csendüléseket sodort feléjük.

Rodi megállt, és megpördült, de Gotrek keményen megtaszította, és gorombán ráförmedt:

– Tovább! Szedd a lábad!

Komor némaságba merülve siettek felfelé az emelkedőn, a saját, korábbi lábnyomaikat követve, közben a távolról érkező hangokat figyelték – a visításokat és átkokat, a csendüléseket és dobbanásokat –, aztán kisvártatva, túlontúl hamar a szörnyetegek diadalittas üvöltését.

Ennek hallatán Felixnek elszorult a torka.

Alig ismerte Argrint, ám a fiatal trollvadász hatalmas áldozatot hozott értük, és a tény, hogy valószínűleg feleslegesen halt meg, csak még szomorúbbá tette az egészet.

– A szerencsés nyomorult! – horkantotta Rodi, de hiába próbálta elrejteni a valódi érzéseit, a sajnálkozása kiült komor vonásaira.

– Snorri most irigy – közölte Snorri.

Hamarosan felértek a dombhajlat tetejére, és elindultak lefelé a lejtőn. Felix a fülét hegyezve figyelt, de nem hallott semmit. A szél zúgása minden más hangot elnyomott.

Lehet, hogy a bestiák feladták? Talán úgy döntöttek, hogy a préda üldözése nem éri meg a fáradságot, és visszatértek a hordához? Nem lehetett megállapítani.

A dombnak ezen oldalán a fenyők sűrűbben nőttek, és alattuk szinte teljes sötétség uralkodott. Egyedül a hótakaróról visszaverődő holdfény szolgáltatott némi világosságot, de korántsem eleget. Felix inkább a fülére, semmint a szemére hagyatkozva sietett Gotrek után.

Hamarosan ágak ropogását hallotta, majd egy visszacsapódó gally vágódott az arcába, és csakis ebből jött rá, hogy sűrű bokrok közé hatolnak be. A fél lelkét odaadta volna egy fáklyáért, de persze tudván tudta, hogy a fény a könyörtelen halált hozná rájuk.

Legfeljebb öt– hat lépést tehettek meg, amikor Katerina előreszólt Gotreknek:

– Állj! Irány balra!

A trollvadász engedelmesen balra fordult, Felix követte őt, míg a lány, Rodi és Snorri a háta mögött lépkedett. A bozót egyre sűrűbbé vált, és ezzel párhuzamosan még az a gyér fény is fokozatosan elhalványult.

Pillanatok leforgása alatt tökéletes sötétség borult a csapatra – mintha egy barlang mélyén jártak volna.

– Baj van? – kérdezte aztán fojtott hangon Gotrek.

– Egyelőre nincs – válaszolta Katerina –, de itt, a sűrűben talán nem veszik észre, hogy letértünk az eredeti csapásunkról.

– Aha, értem… – dörmögte Gotrek. – Okos…

Néhány percen keresztül úgy tűnt, hogy a csel bevált. Amikor kiértek a bozótból, és a domb hosszan ívelő, enyhe hajlatán folytatták útjukat, nem hallottak semmit a hátuk mögül, csupán a szél süvítését.

Felixnek az a furcsa benyomása támadt, hogy csak ők léteznek ezen a világon, senki más.

De aztán, mialatt Gotrek lépteinek neszeit hallgatva, vakon tapogatózva kerülgette a sűrűn álló fákat, távoli, éppen csak hallható recsegés– ropogás ütötte meg a fülét. Mintha nagy testű állatok törtettek volna a bozótban, amit ők az előző percekben hagytak maguk mögött.

– Megint ránk találtak! – kurjantott Rodi valahonnan hátulról.

Gotrek átkozódott, és megszaporázta a lépteit. Felix igyekezett utánozni a társa példáját, és az előtte terjengő feketeség miatt minden lépésénél összerándult idegességében. Azt viszont hallotta, hogy a szorosan mögötte haladó Katerina is gyorsabban szedi a lábát.

– Keress egy tisztást, Gurnisson! – kurjantotta Rodi. – Helyre van szükségem, mert itt felemelni sem bírom a fejszémet!

Gotrek tovább gyorsított, Felix pedig tovább tapogatózott, és hamarosan mindkét kezét véresre horzsolta a fatörzseken, amelyeket nem látott. Beleborzongott a gondolatba, hogy ebben a koromsötétben kell harcolnia a bestiákkal. Egyedül azt találta vigasztalónak, hogy az összecsapás rövid lesz, továbbá hogy nem fogja látni, mi sújt le rá.

Gurgulázó üvöltés harsant a hátuk mögött, a szagot kapott vadállat diadalmas ordítása.

Felix önkéntelenül visszanézett, merőben feleslegesen, mert arrafelé sem látott többet, mint előre. Visszafordult, tett két lépést, nekiment egy fának, és keményen beverte a homlokát egy kiálló bütyökbe. A világ forogni kezdett körülötte, fájdalmában sziszegve megtántorodott, de szerencsére hamar visszanyerte az egyensúlyát. A jobbját előrenyújtva kitapogatta a törzset, és óvatosan lépkedve megkerülte, közben a baljával megnyomkodta a halántékát. Az ujjai véres sebet tapintottak, amely alatt duzzanat nőtt gyors ütemben. Éppen csak hozzáért, és a térde máris megrogyott, míg a gyomra felfordult. Kénytelen volt belekapaszkodni egy vékony facsemetébe, máskülönben elzuhant volna.

Miután úgy– ahogy összeszedte magát, és legyűrte a hányingerét, ismét elindult, de néhány lépés megtétele után ráeszmélt, hogy nem hallja Gotrek neszezését.

Megtorpant, és a fejét forgatva hallgatózott.

A bal keze felől, alig néhány ölnyi távolságból hallotta a társai által keltett zajokat. Oldalazni kezdett ebbe az irányba, de hamarosan sűrű aljnövényzet állta útját, amin nem tudott áttörni. Megfordult a fejében, hogy visszaküzdi magát oda, ahol letért a csapásról, de nem volt hozzá bátorsága, mert azzal egyenesen az üldözőik felé tartott volna. Így aztán úgy döntött, hogy a bozóttal párhuzamosan halad tovább, és ha az megritkul, visszakanyarodik a társai felé. Éppen csak elindult, amikor meghallotta Katerina kérdését:

– Felix…?

– Jövök! – válaszolta fojtott hangon. – Sajnálom!

Felgyorsított, amennyire csak mert, és megpróbált egyenesen haladni, ám az egyre terebélyesebb bozót folyamatosan jobbra, egyre csak jobbra kényszerítette. A lejtő mind meredekebbé vált alatta, és hamarosan küzdenie kellett, hogy megőrizze az egyensúlyát.

Körülbelül egy perce vergődhetett így, amikor paták dobbanását és ágak recsegését hallotta.

– Siess, Felix! – sziszegte Katerina valahonnan a közelből. – Jönnek!

– Mozogj, kislány! – mordult fel ingerülten Rodi.

Felix nekiszaladt a bozótnak, de az nem engedett. Elkeseredésében oldalazni kezdett, hogy keressen egy rést, amin áttörhet. Ám alig tett meg két lépést, amikor a jobb lába beleütközött egy kemény és mozdíthatatlan valamibe, aztán már hiába kalimpált a két kezével, az oldalára zuhant. Esés közben elkapott néhány gallyat, de azok nyomban eltörtek, aztán már pattogva gurult az oldalán, egy meredek lejtőn. Menet közben láthatatlan fatörzseknek, köveknek és ágaknak ütközött, míg végül a hátára zuhanva leért a domb aljára, és beverte a fejét egy újabb, láthatatlan akadályba.

Csillagokat látott, de nem az égbolt csillagait – aztán azok is elsötétültek.

* * *

Felix távoli csatazajra riadt fel. Néhány másodpercig fogalma sem volt, hogy hol van, sem pedig, hogy mit jelentenek a hangok, hogy miért nem lát semmit, illetve hogy mi okozza azt a szörnyű lüktetést a fejében. Minden mozdulattól iszonyú görcs hasított az agyába, mintha másnapos lett volna, de igazából nem is nagyon akart mozogni. Sőt kifejezetten megnyugtatónak találta az arcára hulló hópelyhek finom, fagyos érintését, illetve azt, hogy csak úgy fekszik a hideg hóban, és a szél fojtott zúgását hallgatja.

Aztán emlékképek kezdtek felszárnyalni az elméje mélyéről, és sorban áttörtek a tudatára boruló, sűrű ködön. Most már tudta, hogy lezuhant valahonnan. De honnan? Megvan, egy dombról. Mi az ördögöt keresett azon a dombon? Igen… rémisztő oka volt arra, hogy eljusson valahová. Ettől az emléktöredéktől rettegés lopózott a szívébe, ám ennek magyarázatát még csak nem is sejtette. Megpróbált odaérni valakihez. De kihez? Azt biztosra vette, hogy segítenie kell valakiken. Meg kell mentenie valakit. Egy lányt. Egy lányt, aki félve menekül…

Hirtelen, mintha valahol az elméje mélyén felnyílt volna egy zsilip, az emlékek egyszerre visszaáradtak, mire lélegzet után kapva felült. Vagy legalábbis megpróbált felülni. Valójában az oldalára fordult, és hányni kezdett, közben az agya ide– oda löttyent a koponyájában, amitől az az érzése támadt, hogy tarkón vágták egy acélfejű buzogánnyal.

Pillanatokkal később sikerült négykézlábra állnia, ami kényelmes helyzetet biztosított ahhoz, hogy ismét hányjon egyet – és meg is tette. Erős kísértést érzett, hogy így maradjon még egy darabig, de továbbra is hallotta a csatazajt, ami azt jelentette, hogy a társai életben vannak, és ő segíteni akart nekik.

Egy fába kapaszkodva, nagy nehezen feltápászkodott. Tökéletes feketeség vette körül, nem látott az égvilágon semmit, sem a havat, sem az eget, egyszerűen semmit.

Azok alapján, amit érzékelt, a tarkójára kapott ütés akár meg is vakíthatta. Ám a küzdelem hangjait ekkor is hallotta – felülről és kissé balról, becslése szerint körülbelül ötvenölnyi távolságból.

Tántorgó léptekkel indult előre, és a két kezét maga elé nyújtva gázolt a mély hóban. Minden lépésnél új és új fájdalomhullám szaladt végig a testén. A fejétől a sarkáig horzsolások borították, a bal térde tompán sajgott, míg a jobb bokája kegyetlenül nyilallt – de legalább úgy tűnt, egyetlen csontja sem tört el. A két kezével és lábával tapogatózva, csigatempóban vánszorgott előre. Szeretett volna futni, de attól tartott, hogy ha még egyszer elesik, többé nem lesz képes felkelni.

Körülbelül tucatnyi lépést tehetett meg, amikor a fák ritkulni kezdtek, és a talaj kissé lefelé lejtett előtte, amit biztató jelnek ítélt.

Forrón remélte, hogy a nyíltabb terepen valamivel gyorsabban fog haladni. Az enyhe, rövid lejtő alján a talaj vízszintesre fordult, ám egyszeriben nagyon simává és csúszóssá változott a talpa alatt. Tett még egy lépést, a jobb lába oldalra siklott, és ekkor egyszeriben rádöbbent, hogy jégen jár.

Elkeseredetten hadonászott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de a bal lába is kiszaladt alóla, és hanyatt esett. Hangos reccsenést hallott, és a jég beszakadt alatta. Kis híján megállt a szíve, mert azt hitte, hogy mindjárt belemerül egy tó vagy folyó jéghideg vizébe, aztán a láncingének súlya lehúzza öt, hogy meg sem áll a fenékig…

Szerencsére nem történt nagyobb baj. A háta és a feje két láb mélységű hóba érkezett, és pillanatokig reménykedett abban, hogy a jégréteg talán mégis kitartott. De aztán megérezte, hogy dermesztően hideg víz szűrődik át a nadrágja ülepén, illetve a láncinge alatt viselt bőrujjas alsó negyedén.

Keservesen káromkodva küzdött, hogy feltápászkodjon. Abból nem sok jó sülhetett ki, ha mindene elázik egy hóvihar kellős közepén. Lerakta a tenyerét, hogy ülő helyzetbe nyomja magát, ám éppen csak megemelkedett, amikor a jég betört a keze alatt. Az ujjai azonnal elérték a meder alját, de felsőruházatának ujja egészen a könyökéig vizes lett. De annyit legalább megtudott, hogy sekély vizű tavacskára vagy patakra keveredett. A lehető legóvatosabban próbálkozott, de mindhiába, mert akárhová terhelte a súlyát, a jég nyomban beszakadt alatta. Mire kivonszolta magát a patak szélére, deréktól lefelé bőrig ázott, ráadásul a köpenye és az ujjasának mindkét ujja is átnedvesedett.

– Ebből még baj lesz! – dörmögte a fogait csikorgatva, és ekkor rájött, hogy ennél is rosszabb történt, mialatt ő a jéggel küzdött.

A csatazaj megszűnt. Mozdulatlanná dermedve figyelt, de nem hallott mást, csak a szél zúgását és süvítését. Pillanatokkal később éles csendülés ütötte meg a fülét, mire valamelyest megkönnyebbülve fellélegzett.

Talpra állt, és már– már a hang forrásának irányába lódult, amikor rájött, hogy arrafelé az álnok jégréteg várja. Rövid gondolkodás után úgy határozott, hogy balra indul el, és egy darabig abba az irányba tart.

Nehézkesen botladozott előre, a fogai hangosan vacogtak, míg jéghideg nadrágja valósággal perzselte a bőrét ott, ahol hozzáért. A zsákját olyan nehéznek érezte, mintha Gotreket cipelte volna a vállán.

Rövidesen megállt, és megint a fülére hagyatkozva figyelt.

– Gyerünk, átokfajzatok – morogta ingerülten. – Harcoljatok! Hadd halljalak titeket!

Keserűen felkacagott, mert hirtelen rájött, hogy a saját megmenekülése érdekében harcra biztatja társait ahelyett, hogy ő lenne a megmentőjük.

Újabb csendülést hallott. Ennek alapján ismét betájolta magát, és elindult. Most már legalább a helyes irányba tartott – legalábbis így hitte. A szél miatt nehéz volt pontosan bemérni a hang irányát. Néhány tucat lépés megtétele után kissé balra merészkedett, és megint megtalálta a patakot. Ezúttal az aggastyánok módján, óvatosan csoszogva kelt át rajta – bár tény, ami tény, a ruhái és az izmai már annyira megmerevedtek, hogy ennél többre nem is nagyon futotta volna az erejéből.

Szerencsére gond nélkül átért a másik partra, ahol megállt, és megint csak hallgatózott. Nem hallott semmi, mire megtett még néhány lépést. Még mindig semmi. Lehet, hogy rossz irányba tart? Nem kellett volna már elérnie az emelkedőt? Vett egy mély lélegzetet, és tovább nyomult előre, közben folyamatosan borzongott, mert vékony jégkéreggel borított ruhái újra és újra a bőréhez simultak, vagy éppen rácsavarodtak amúgy is dermedt tagjaira.

Megtett tíz lépést. Még mindig semmi.

Egyáltalán, egyenesen halad, vagy összevissza kanyarog? Nem támaszkodhatott semmire, ami alapján biztosan megítélhette volna.

– Gotrek! Katerina! Snorri! – kiáltotta, pontosabban csak kiáltotta volna, ugyanis a hangja panaszos nyöszörgés formájában tört elő a torkából, amit a szél nyomban elvitt. Még ő maga is alig hallotta egymáshoz verődő fogainak csattogásától.

Ezen felül élt a gyanúperrel, hogy ebben a szélben a társai akkor sem hallanák meg őt, ha torkaszakadtából üvöltene. Lehet, hogy ő is ugyanezért nem hallja őket? Vagy talán már mindannyian halottak. A kékre mázolt pofájú szörnyetegek talán rég végeztek velük. Talán ő, Felix egyedül van az egész Drakwaldban, a bestiákat leszámítva – közel s távol ő az egyetlen emberi lény…

És ekkor az elméje mélyén felködlött, hogy meg fog halni. A teste itt fog heverni, a hó alá temetve, kopogós keményre fagyva egészen tavaszig, amikor is kiolvad és megrothad, hogy aztán az erdei rovarok és férgek táplálékává legyen. Egy napon egy felderítő vagy egy erdész talán megtalálja majd a csontjait, és elgondolkodik azon, hogy kié is lehettek. Csupán a háború egyik áldozata, ezt fogják mondani. És mindezt azért, mert rossz irányban került meg egy fát, és elszakadt a társaitól – ami végtelenül ostoba haláloknak tűnt.

Felix kis híján felzokogott, amikor belegondolt, hogy mennyi mindent hagy befejezetlenül. Most már sosem lesz tanúja Gotrek halálának, és sosem fogja lezárni a kettejük kalandjainak történetét. Sosem fog bosszút állni a skaven máguson, aki megölette az apját. Sosem fogja viszontlátni Ulrikát. Soha többé…

Hirtelen észbe kapott, és beléhasított a rémület. Sigmar szerelmére, kezd elborulni az agya! Be kell fejeznie a töprengést, és tennie kell valamit, máskülönben valóban meg fog halni! Tüzet kell raknia, hogy átmelegedjen. De nem, nem jó, mert ha tüzet gyújt, akkor a bestiák rátalálnak.

Különben meg nem számít. Inkább felmelegedve haljon meg, semmint átfagyva. Ezen felül, ha Gotrekék túlélték az összecsapást, a fény talán elvezeti őket hozzá…

Hirtelen elhatározással megállt, és leküzdötte magáról a zsákját. A két karja olyan erősen reszketett, hogy alig tudta kibújtatni őket a szíjakból. Végül sikerült leráznia a válláról a zsákot, ami a hóba hullott mögötte. Megfordult, és addig tapogatózott, amíg rá nem akadt – és egyszeriben elcsüggedt. Nem csoda, hogy ennyire nehéz volt. A bőr teljesen átázott, és halkan recsegett a ráfagyott jégtől. A zsák aljához szíjazott pokrócokból is csöpögött a hideg víz.

Felix felnyögött elkeseredésében. A takarói vizesek, és nincsenek száraz ruhái, amikbe átöltözhetne. Most már bizonyos, hogy meg fog halni.

Matatni kezdett a csatokkal, de alig boldogult, mert az ujjai csaknem érzéketlenre zsibbadtak. Úgy érezte, egy órába telt, mire sikerült kioldania a rögzítőszíjakat, és végre felnyitnia a vászonlapot – és ezen idő alatt megkeményedett ruháinak hidege lassan belopózott a testébe. Úgy érezte magát, mintha a tagjai ólomból lettek volna, jéghideg ólomból. Jószerével alig tudta mozgatni a karját.

Kínkeservesen kotorászott a zsákjában, amelynek teljes tartalma elázott, és nagy nehezen rátalált a kovakövére, a csiholóacéljára és a gyújtósdobozára. A fadoboz összetört, valószínűleg akkor, amikor ő hanyatt esett, és a benne rejtőző, finom háncsfoszlányok nedvesen tapadtak egymáshoz.

– Ez nem tisztességes! – zokogta Felix, és örült, hogy nincs a közelben senki, aki hallaná a sírását.

A talpra állás jobban fájt, mint egy kard ütötte seb. Úgy érezte, az altdorfi Sigmar templomot tartja a hátán, míg a könyökére, a térdére és a derekára pattanásig meghúzott bőrszíjak feszülnek. Aztán addig tántorgott ide– oda, amíg rábukkant egy bokorra, majd letördelt róla egy maréknyi gallyat. Megfordult, és visszatért oda, ahol a zsákot hagyta – de nem találta meg.

Négykézlábra ereszkedve tapogatózott, és kínjában nyöszörögni kezdett, mert tudta, hogy ott van valahol, tőle alig karnyújtásnyira, de mindhiába, mert a tökéletes sötétségben nem láthatja meg.

Végül a bal keze beleakadt, ekkor gyorsan letérdelt mellé, és megkönnyebbülten felsóhajtva elkotorta maga elől a havat, hogy puszta földre tehesse le a gallyakat.

Aztán ismét előásta a kovát és az acélt, és összeütötte őket. Vagy legalábbis megpróbálta, ugyanis az ujjai annyira megmerevedtek, hogy elhibázta. Keményen összepréselte a fogait, és ismét megpróbálta. Ezúttal összecsapta őket, de túl nedvesek voltak ahhoz, hogy szikrát vessenek.

Csalódottan felmordulva az inge alá csúsztatta úgy az acélt, mint a kovát, a testének és ruházatának egyetlen részére, amely teljesen száraz volt. Amikor a hideg tárgyak hozzáértek a bőréhez, görcsösen összerándult, de ennek meg kellett lennie.

Fél perc várakozás után ismét előrángatta őket, ismét próbálkozott – és sikerült szikrát csiholnia.

Csakhogy a szikrát elvitte a szél, a gallyak közelébe sem került. Kicsivel odébb oldalazott, hogy a hátát fordítsa a szélnek, és megint összecsapta a kovakövet és az acélt. Ez a szikra is elrepült, mire elkeseredésében ismét sírni kezdett. Ekkor már valamennyi izma görcsölt a hidegtől. A tagjait olyan merevnek érezte, mintha fából készültek volna. A karjai ide– oda lendültek, és csak nagy nehézségek árán tudta visszatéríteni őket a helyükre. Az ujjai már nem bírták megtartani az acélt. Kicsúszott a kezéből, és a havas földre hullott, aztán egyszerűen képtelen volt újra megmarkolni.

Mintha a két könyökével próbálta volna megfogni. Csak ide– oda lökdöste, de megragadni nem tudta.

Végül rálépett az apró fémrúdra, és nagy nehezen összezárta rajta az ujjait.

Odaütötte a kovához, aztán újra és újra és újra. A szikrák a gallyakra hullottak, és elsötétültek – vagy a jég oltotta ki őket, vagy a szél.

Felix úgy döntött, hogy rövid szünetet tart.

Halálosan elfáradt, már a karját sem bírta felemelni. Pihennie kellett. Igen, ez lesz az…

pihen egy kicsit, és újra megpróbálja. A térdére eresztette mindkét kezét, és lehajtotta a fejét. Csak néhány percre van szüksége, hogy visszanyerje az erejét…

csak néhány percre…

Lehunyta a szemét. Így már jobb… máris jobban érzi magát. Sőt kezd felmelegedni.

Barátságos, finom melegség terjedt szét az ereiben… milyen kellemes érzés… talán le is kéne feküdni egy kicsit… igen, az lesz a legjobb… egy kis szunyókálás…

Óvatosan lefeküdt az oldalára, lerakta maga mellé a kovát, illetve az acélt, és összegömbölyödött. Minden a legnagyobb rendben… egy rövid szundítás, és minden egyenesbe jön…

Ám néhány pillanattal később, közvetlenül azután, hogy belesodródott forróságot okádó kandallókról és tüzes brandyvel teli poharakról szóló álmaiba, zajt hallott a sötétben. A szíve elszorult, mert biztosan tudta, hogy valaki vagy valami pontosan felé tart. Megpróbálta kinyitni a szemét, megpróbálta megmozdítani a kezét– lábát, hogy felüljön, hogy felálljon és kardot rántson – de képtelen volt. A fáradtság a földhöz szegezte. Moccanni sem bírt. A teste nem engedelmeskedett az akaratának.

A feketeségben motoszkáló teremtmény közeledett. Felix tisztán hallotta a neszezését, aztán már a szuszogását is.