Tizenkilencedik fejezet

A csapat tagjai részint hüledezve, részint értetlenül meredtek a remetére.

– Miről nyivákolsz? – kérdezte tőle Gotrek.

– Tudom, hogyan lehet eljutni a dombhoz!

– válaszolta kuncogva Hans. – Méghozzá úgy, hogy a bestiák ne vegyenek észre semmit!

– Hogyan? – vakkantotta Rodi, aki ugyan gyanakodva méregette az öreget, de lerítt róla, hogy elfogta a kíváncsiság.

A remete megint vihogott egy sort, aztán alattomosan vigyorogva megszólalt:

– Ti, föld mélyének fiai nevezhettek sírrablónak, ha úgy tetszik, de nélkülem nagy bajban lennétek, nem igaz? Úgy ismerem a környék sírhalmait, akár a tenyeremet, és persze az azokat összekötő alagutakat is!

– Alagutak… – dörmögte Gotrek, és látszott rajta, hogy végre feltámadt benne az érdeklődés.

– Azok ám! – bizonygatta buzgón bólogatva Hans, és a hangját suttogásig halkítva magyarázni kezdett:

– Annak idején a régi uralkodók nem csupán a holtaknak építettek, hanem az élőknek is. – Rámutatott a völgyre, amelynek alján a sírhalmok sorai úgy kígyóztak végig, ahogyan az erek a bőr alatt, és folytatta:

– Mindegyik halomnak van egy bejárata, és van benne egy üreg, ahol az ember baj esetén elrejtőzhet. A hátsó részükben titkos ajtók nyílnak a járatokba, amelyek összekötik a sírokat, de elvezetnek a régi lakótoronyhoz is, ami valaha ott állt, ahol most az a kőgyűrű. Tarnhalt Koronája, így nevezték akkoriban. A környék utolsó királyáról kapta a nevét. – Megint vihogott a maga végtelenül idegesítő módján, majd tovább beszélt:

– A falai rég leomlottak, akárcsak minden más, amit emberkéz emelt, és a népek széthordták a köveket, hogy mindenféle mást építsenek belőle. Leginkább szent gyűrűket, amelyeket aztán senki sem merészelt megérinteni. De a lakótorony pincéje még most is ott lapul a domb gyomrában. És van ott egy járat, ami a felszínre vezet. Egy titkos lépcső, ami a gyűrűtől alig tízlépésnyire végződik.

Az ígéretes szavak hallatán a trollvadászok az öreg köré gyűltek, és mohón figyelték.

– Akkor mutasd az utat, öreg! – kérte Rodi.

– Vezesd oda Snorrit a bestiákhoz! – tette hozzá Orrharapó.

– Ez az, vén sírrabló! – recsegte Gotrek. – Vezess végig minket az alagutakon!

Az öreg hirtelen résnyire vonta a szemét, mintha szörnyű gyanúja támadt volna, és riadtan megkérdezte:

– Elkergetitek innen a bestiákat, igaz? És összetöritek azt az oszlopot? Nem fogjátok megfosztani az öreg Hansot a kincseitől, ugye?

– Azt hiszed, azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy meglopjunk téged? – kérdezte megvetően vicsorogva Rodi.

– Érdekli is a törpéket az emberek aranya! – tódította Gotrek. – A szánalmas kincsetek tőlünk biztonságban van!

Hans néhány pillanatig ritkuló, mocskos szakállát vakargatva töprengett, de végül bólintott, és megszólalt:

– Rendben, vállalom a kockázatot. A bestiáknak pusztulniuk kell! – Sarkon fordult, megemelte a köpenye elejét, a korát meghazudtoló, lendületes léptekkel elindult lefelé a lejtőn, és kicsivel lejjebb érve visszaszólt:

– Kövessenek, méltóságos uraim, kövessenek!

A katonák fojtott hangon sugdolóztak egymás között, Felix és Katerina pedig Gotrekre nézett, aki megvonta a vállát, és kijelentette:

– Hát, egy próbát mindenképpen megér!

Huntzinger és Felke nem úszott a boldogságban, de végül ők is bólogattak.

Ezt követően mindannyian felkerekedtek, és elindultak az öreg után. A remete levezette őket a dombról, aztán annak töve mentén nyugati irányba haladtak tovább, mígnem megérkeztek egy sírhalomhoz, amely úgy meredt ki a földből, akár egy tompa, kettétört ujj. Az elejét rég kiszáradt, tüskés bokrok borították, ám egyik sem a földből nőtt ki, hanem valaki – biztosan az öreg – odarakta őket. Hans félrehúzta a gallyakat, és ezzel feltárt egy sötét lyukat. A fekete nyílás közvetlenül a talaj felett ásítozott, és olyan keskeny volt, hogy Felix attól tartott, a trollvadászok nem tudják átpréselni rajta azt a széles vállukat.

– Íme, a bejárat, nagyságos uraim! – közölte derűsen kacarászva Hans. – Itt kezdődik az alagút, amelyen keresztül eljuthattok a dombhoz. Most pedig, ha adtok szegény öreg Hans– nak tollat és papírt, lerajzolja a térképet.

Gotrek felhorkant, és megvetően kijelentette:

– A törpéknek nincs szükségük térképre ahhoz, hogy eltájékozódjanak a föld alatt!

Meg fogjuk találni az utat.

– Nem, nem, nem! – tiltakozott Hans, és ijedtében tágra nyitotta a szemét. – Kell az a térkép, hidd el, méltóságos uram! Biztos nem akartok olyan helyre menni, ahová nem kéne…

A sejtelmes kijelentés hallatán mindenki megállt, és a fülét hegyezve várta a folytatást, míg Gotrek vészjósló nyugalommal meredt az öregre, és megkérdezte:

– Ez meg mi akar lenni?

– Mit titkolsz előttünk? – tette hozzá Felke őrmester.

– Talán szellemek vannak odalent? – morogta Huntzinger, és a szájába harapott.

– Vagy csapdák? – kérdezte Felix.

Az öreg behúzta a nyakát, a szemét ideoda villantva méregette az előtte felsorakozott alakokat, majd vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Nem, nem! Nincsenek csapdák, méltóságos uraim! Legalábbis nem lesznek, ha arra mentek, amerre mondom… csak… csak attól félek… attól félek, hogy megpróbáljátok összeszedni az én kis szépségeimet. Igyekeztem megvédeni őket, és…

– Szóval, csapdákat állítottál – állapította meg Felix.

– Az lesz a legegyszerűbb, ha te vezetsz minket – mondta Gotrek.

– Így van – helyeselt Rodi. – Ez lesz a legjobb. Így nem eshet bajunk, és persze téged sem érhet kár.

– Nem! – rikoltotta kétségbeesetten a vénség. – Azt nem tehetem! Máris túl sok időmet pazaroltam rátok! Mennem kell, vár a munka! Mennem kell!

– Korábban mintha arról lett volna szó, hogy a bestiák miatt nem tudsz dolgozni – jegyezte meg Felix, akiben pillanatról pillanatra erősödött a gyanakvás.

– Másfelé is vannak sírok – felelte gondolkodás nélkül Hans –, az egész dombságot be szoktam járni.

– Azok a sírok megvárnak – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Gotrek. – Itt maradsz.

A trollvadászok és a katonák lassan körülvették az öreget. Hans előregörnyedve hátrált, a két kezével takarta a fejét, és Felix egy pillanat erejéig látni vélte, hogy a gyűlölet lángjai fellobognak a vénség szemében. Csakhogy, mire biztos lehetett volna benne, a remete ismét alázatosan vigyorgott, és hadarni kezdett:

– Jól van, jól van, méltóságos uraim!

Maradok. Veletek maradok.

* * *

A csapat néhány óra leforgása alatt átfésülte a bestiák gyülekezőhelye körüli területeket, míg végül rátaláltak egy tágas völgyre, amely megfelelt arra, hogy a mélyén a három sereg hadrendbe álljon, ha és amikor megérkezik. Ezt követően a hírvivők felnyergelték a lovukat, hogy elinduljanak az Őrtorony– kolostor felé, és jelentsék a vezéreknek, hogy a felderítők megtalálták a bestiákat, illetve, hogy a trollvadászok valószínűleg képesek lesznek végezni a sámánnal, és az egyesített had megütközhet a hordával.

– Várni fogunk, ameddig csak lehet – mondta Gotrek a lovasoknak. – De ha a sereg nem ér ide a Hexenschnacht napján napnyugtáig, nélkülük is belekezdünk.

Felke feltartotta a nyakába vetett szíjon lógó vadászkürtöt, és megszólalt:

– Amint a sámán meghal, megfújom a kürtöt. Az lesz a jel.

Felix lépett egyet előre, és hozzátette:

– És értessétek meg az urakkal, hogy ne támadjanak, amíg nem hallják meg a jelzést, különben… – Elakadt a szava, mert a lelki szemei előtt megjelent a félig átváltozott Ortwin arcának képe, de sietve összeszedte magát, és kibökte:

– Különben nagy baj lesz.

A hírvivők bólintottak, nyeregbe szálltak, és északnak fordulva elvágtattak.

„Legalább gyors ütemben haladnak ezen a nyílt területen – gondolta Felix, mialatt a terméketlen dombokon átszáguldó alakok után nézett. – És némi szerencsével a sereg is hamar ideér. A kérdés csak az, hogy ki jön el: von Volgen és Plaschke– Miesner, vagy von Kotzebue is, a maga négyezer katonájával?” – Ezzel megvolnánk – dörmögte Huntzinger, azzal a társaira nézett. – Most pedig keressünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, amíg belevághatunk.

– Az a sírhalom, amit a remete mutatott, éppen megfelel – válaszolta neki Gotrek habozás nélkül.

Huntzinger döbbenten meredt a trollvadászra, és Felke is így tett, míg a felderítők idegesen mormoltak.

– Ezt nem gondolod komolyan – mondta aztán a két őrmester tökéletesen egyszerre.

– A lehető legkomolyabban gondolom – jelentette ki a homlokát ráncolva Gotrek. – Odabent meleg van, és nem ér minket a szél. Közel esik a bestiák táborához, mégsem kell attól tartanunk, hogy ránk találnak. Tökéletes.

– De hát… de hát az egy sír! – méltatlankodott Huntzinger. – Nem lapíthatunk egy sírban!

– Miért nem?

– A régi uralkodók… – válaszolta aggodalmas képet vágva Huntzinger. – Aligha szeretik, ha valaki megzavarja örök álmukat. Felkelnek, és legyilkolnak minket, amíg alszunk.

– Én is így vagyok ezzel – közölte Felke. – A végén majd bemegyek oda, hogy eljussak a sámánhoz, de nem fogok letáborozni odabent. Nem tudnék elaludni azon a helyen.

Az emberek felmordultak, és egyetértésük jeléül szaporán bólogattak.

– Jobban féltek egy rakás régi csonttól – kérdezte a szemét forgatva Gotrek –, mint tízezer bestiától?

Huntzinger és Felke összenézett, majd ismét a trollvadászra fordították a tekintetüket.

– Hát igen – ismerte el végül Huntzinger. – Nem megyek be oda, és ez az utolsó szavam.

– Vannak dolgok, amiket egy ember sosem tesz meg – fűzte hozzá Felke.

Gotrek utálkozva horkantott, de aztán felhúzta széles, vaskos vállát, és mialatt elfordult, halkan megjegyezte:

– Vannak dolgok, amiket a gyávák sosem tesznek meg…

Rodi és Snorri helyeselve bólogatott, Felix pedig az őrmesterekre pillantott, attól tartva, hogy meghallották Gotrek utolsó mondatát. Kissé eltorzult arcuk és a haragos tekintetük arról árulkodott, hogy igen, meghallották, de az is lerítt róluk, hogy nem óhajtanak összetűzésbe kerülni Gotrek Gurnissonnal.

* * *

Egyórás keresgélés után a felderítők rátaláltak egy mély szurdokra, amely körülbelül fél mérföldre esett a bestiák által megszállt völgytől, és az őrmesterek kijelentették, hogy itt fognak letáborozni. A törpék nem vitatkoztak, de a hallgatásuk minden szónál ékesebben bizonyította a véleményüket, akárcsak a tény, hogy a katonák apró sátraitól messze terítették le a pokrócaikat. Annyira azért nem távolodtak el, hogy ne vegyenek részt a táborhely védelmében, és zokszó nélkül vállalták az őrszolgálatot is.

Felix is befogta a száját. Noha egyetértett a trollvadászokkal abban, hogy a föld alatt nagyobb biztonságban lennének, mivel az ellenségeik ott aligha bukkannának rájuk, viszont ő maga sem vágyott arra, hogy huzamosabb ideig lapítson egy régi uralkodó sírkamrájában. Az élete során egyszer már megtette, és nem sok jó sült ki belőle.

A felderítők nem mertek tüzet gyújtani sötétedésig, nehogy a füst elárulja őket.

Mindez azt jelentette, hogy fázósan toporogva és dideregve töltötték a napot, megpróbáltak elbújni a szél elől, és sandán pislogtak a trollvadászokra, akik gyakorlatilag félmeztelenül járkáltak, és látszólag ugyanúgy érezték magukat, mintha egy fogadó fűtött söntésében üldögéltek volna.

Gotrek és Rodi nyugtalanul várakozott.

Alig néhány száz lépés választotta el őket a hősi haláltól, és ez a tudat szemmel láthatóan a végsőkig próbára tette a türelmüket. Egyedül Snorri tűnt higgadtnak, aki folyton ott loholt a másik két trollvadász sarkában, és a régi barátjával, Gotrek Gurnissonnal közösen átélt kalandok történeteivel szórakoztatta őket – pontosan úgy, mintha a régi fegyvertárs nem is lett volna jelen. Felix észrevette, hogy Gotrek mind jobban előreengedi a vállát, szinte meggörnyed, mintha roppant súlyt hordozna, de egyszer sem szállt vitába, csupán bólogatott és morgott, közben egyre jobban elkomorulva ráncolgatta a homlokát, és a száját keményen összepréselte.

Felix minden tőle telhetőt megtett, hogy ne törődjön a visszafojtott feszültség egyértelmű jeleivel. Jobb szórakozás híján letelepedett egy jókora sziklatömb tövébe, és a naplójába írogatott, holott átfagyott keze annyira remegett, hogy úgy sejtette, később talán nem is tudja majd kibetűzni a saját, göcsörtös írását. Szívesebben várakozott volna egy sátorban vastag takarók alatt Katerina társaságában – ami sokkal izgalmasabb és kellemesebb, szórakoztatóbb időtöltés lett volna –, de a lány nem tudott kibújni a bőréből, és mert teljesíteni akarta a kötelességét, elment járőrözni a felderítőkkel, hogy rajta tartsa a szemét a hordán, így aztán Felix jóformán nem is látta őt.

Az éppen csak lobogó tűzön főtt, silány vacsora elfogyasztása után Felix elindult, hogy átvegye a szolgálatot. A szurdok bejáratánál őrködött, embermagas szilatömbök közé húzódva figyelt és fülelt, hátha felbukkan egy– két bestia a környéken, közben végignézte, hogy a Morrslieb végigkergeti a Mannsliebet az égbolton, majd elhalad mellette, méghozzá olyan közelségben, hogy szinte súrolta a nagyobbik égitestet, aztán tovább száguldott, hátrahagyva idősebb testvérét a sötét csillagmezőn.

Éjfélkor, amikor a Mannslieb a pályájának legmagasabb pontján állt, és a Morrslieb már a keleti hegyek mögé ereszkedett, Felixnek lejárt a szolgálata. Az akadályokat óvatosan kerülgetve visszatért a táborba, és felrázta Gotreket.

– Te következel – suttogta a törpe fülébe.

A trollvadász felült, és szempillantás alatt magához tért. Sietve körülnézett, majd talpra állt, felvette a földről és a hátán csüngő szíjakba dugta a fejszéjét, aztán ismét körülhordozta tekintetét a táboron, és a társára pillantva, fojtott hangon megkérdezte:

– Hol a remete?

Felix elnézett a görbe fa felé, amelyhez néhány órával korábban odakötözték az öreget, nehogy elillanjon. A vékony kötél, amit a csuklójára csavartak, ott hevert a földön, de Hans– nak nyomát sem lehetett látni.

Felix átkozódva forgatta a fejét. Hogyan szökhetett meg a vén gazember?

Huntzinger őrmester volt a soros őr, ugyanaz az illető, aki nemrégiben pofon vágta a katonáját, amiért az hagyta, hogy a bestiák megközelítsék őket. Gotrek elindult a fa felé, Felix pedig az őrmesterhez sietett, és amikor a közelébe ért, indulatosan odaszólt neki:

– Hagytad meglépni a remetét! Mi van, elaludtál?

– Micsoda? – mordult fel az őrmester, azzal talpra ugrott, körülnézett, és miután káromkodott egyet, hüledezve folytatta:

– Hát ez meg hogyan lehetséges? Éppen akkor néztem meg, amikor te lefelé jöttél a lejtőn. Ott feküdt, és békésen aludt.

A szóváltásukkal felébresztették a többieket, akik álmosan motyogva forgatták a fejüket, mialatt ők ketten a fához szaladtak. Gotrek a fejét lehajtva állt, és töprengve méregette a kötelet. Az őrmester is lenézett, és a pöröly jelét mutatta, ugyanis a csomók, amelyek Hans csuklójára rögzítették a kötelet, sértetlenek maradtak.

– Varázslat… – suttogta riadtan Huntzinger.

Az egyik hurokban felcsévélt pergamen lapult. Gotrek felkapta és kigöngyölte – elnagyolt vonásokkal felvázolt térképet tartott a kezében, amely kamrákat és folyosókat ábrázolt, s amelyet szemlátomást vérrel rajzoltak meg.

– Vagy a hurkok nem voltak elég szorosak – vélekedett a száját lebiggyesztve Felke őrmester, aki ezekben a pillanatokban érkezett a trollvadász mellé. – Úgy tűnik, Huntzinger, te ugyanolyan hanyag vagy, mint az embereid.

– Én magam kötöztem meg! – tiltakozott ingerülten Huntzinger. – Nem létezik, hogy megszökött!

– Valahogy mégis megtette – dörmögte Gotrek.

Felix a trollvadász válla felett átkémlelve szemügyre vette a térképet, és halkan megállapította:

– A jelekből ítélve még most is azt szeretné, hogy elkapjuk a bestiákat.

– Vagy pedig csapdába csal minket – vélekedett Rodi, miután Gotrek mellé érkezett, és néhány pillantással felmérte a helyzetet.

Felix nyelt egyet, mert eluralkodott rajta az idegesség. Lehet, hogy valóban erről szólt az egész? Hans csakis azért ajánlkozott vezetőnek, csak azért csatlakozott hozzájuk, hogy belecsalogassa őket valamiféle föld alatti csapdába? Talán nem is sírrablóként keresi a kenyerét, hanem a sírrablók kifosztásával. Talán nem is a régi uralkodók csontkamráiból, hanem az áldozatainak holttestéről gyűjti össze az aranyat és az ékszereket, amelyeket aztán pénzzé tesz a falvakban…

Gotrek átadta a térképet Felixnek, majd körbefordult, és kiadta az utasítást:

– Szétszóródunk és megkeressük! Azért figyeljetek a bestiákra is!

Huntzinger és Felke jól érzékelhetően megsértődött, amiért a törpe minden kérdés és egyezkedés nélkül átvette a parancsnokságot, de vita nélkül az embereikhez siettek, és pár pillanat alatt eldöntötték, hogy ki menjen és ki maradjon.

Felix, Katerina, Gotrek, Rodi és a négy kiválasztott katona különböző irányba indult el, míg a többiek maradtak, hogy őrizzék a tábort. Snorrit is hátrahagyták, mert attól tartottak, hogy menet közben elfelejti, kit kell előkerítenie. A keresés sikertelenül zárult. Felix két óra elteltével tántorgott vissza a szurdokba, félig álomba merülve, teljesen átfagyva, és nem fedezett fel az égvilágon semmit. Hamarosan a többiek is befutottak, és sorban jelentették, hogy nem találtak semmit. Hans egyszerűen köddé vált, még a nyomaira sem lehetett rábukkanni.

– Valószínűleg behúzódott egy másik sírhalomba – vélekedett Katerina.

– Lehet, hogy készül valamire? – vetette fel Huntzinger.

– Mit tehetne az a vén csont? – dünnyögte a vállát vonogatva Rodi.

– A nyakunkra hozhatja a bestiákat – válaszolta komoran az őrmester.

– Ezt azért nem hiszem – jelentette ki Felix a homlokát ráncolva. – Nekem úgy tűnt, valóban nagyon haragszik rájuk. És itt hagyott egy térképet. Szerintem igazán azt szeretné, hogy kergessük el innen a bestiákat, de hogy ezen felül mit akar, azt még csak nem is sejtem.

– Akkor felhasználjuk a térképet? – kérdezte Felke.

– Van más választásunk? – kérdezett vissza Rodi. – Csakis a föld alatt férkőzhetünk a sámán közelébe.

– Felhasználjuk – mondta határozottan Gotrek –, de nem vaktában. – A másik két törpére nézett, és hozzátette:

– Holnap délelőtt felderítjük az alagutakat, hogy este ne érhessen meglepetés.

Másnap reggel Felix, Katerina és a trollvadászok a dombokon átvágva visszatértek ahhoz a sírhalomhoz, amelyet Hans mutatott nekik. Amikor a közelébe értek, Felixen ostoba és teljességgel megalapozatlannak tűnő félelmek lettek úrrá. Valamiért azt képzelte, hogy mialatt ők a szurdokban tanyáztak, a bejárati nyílás eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, valahogy úgy, mint a mesékben szereplő, domboldalakon álló, titkos ajtók. Ám amikor a törpék félrerugdosták a tövisekkel teli ágakat, a szabálytalan, fekete folt továbbra is ott sötétlett, a dombocska alapjánál, Felix pedig nem tudta eldönteni, hogy a látványtól megkönnyebbült– e avagy sem.

– Én megyek elsőnek – jelentette ki Rodi.

– Nem, Snorri megy – közölte Snorri.

– Én megyek! – morogta fenyegető hangon Gotrek, azzal a társai elé lépett, és mielőtt azok bármit tehettek volna, térdre vetette magát a nyílás előtt.

Felix elképzelni sem tudta, hogy a trollvadász hogyan fog beférni – a válla szélessége legalább egy könyöknyivel meghaladta a lyuk átmérőjét –, de Gotrek egy pillanatig sem habozott. Bedugta a két karját és a fejét a nyílásba, majd a törzsét ide– oda csavargatva a lábával áthajtotta magát. Miután eltűnt, kavicsok és földdarabok zuhogtak az átjáróba, és Felix néhány másodpercig attól félt, hogy a bejárat beomlik, de aztán a zápor elállt, és Gotrek lefojtott hangja hallatszott odabentről:

– Minden rendben. Jöhettek!

Másodiknak Snorri ment, aki tovább tágította a lyukat, mialatt átnyomakodott rajta, aztán Katerina következett, és ő még csak hozzá sem ért a nyílás oldalaihoz.

– Csak ön után, Herr Jaeger! – udvariaskodott Rodi szélesen vigyorogva.

Felix vett egy mély lélegzetet, letérdelt, és négykézláb mászva elindult előre.

Kezdetben egész tűrhetően boldogult, aztán akadt egy– két izzasztó pillanata, amikor a tenyerével nem talált támasztékot, míg a teste az átjáróban volt, de hirtelen erős kezek markoltak a vállába, kihúzták a lyukból, és a talpára állították a tökéletes sötétségben.

Kihúzta magát, és keményen bevágta a fejét valamibe, mire gyorsan leguggolt, és sziszegve dörzsölgette a feje búbját. Valahol a közelében megsercent valami, majd felgyúlt egy fáklya, amit Katerina tartott a kezében. Röviddel ezután Rodi mászott elő a lyukból, mint valami hatalmasra nőtt, a fején festett hajtaréjt viselő vakond.

– Na végre – nyögte a fiatal trollvadász, mialatt talpra állt, és leporolta a nadrágja elejét –, jó újra a föld alatt…

– Az – hümmögte bólogatva Gotrek.

Felix mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon, és alaposan körülnézett. Hosszúkás, nyomasztóan szűkös kamrába kerültek, amelynek a mennyezete olyan alacsonyan húzódott, hogy ő nem is tudott teljesen felegyenesedni. A méretek láttán arra gondolt, hogy a sírhalom néhai építői legfeljebb akkorák lehettek, mint Katerina, majd tovább szemlélődött. A kőfalakat farkasfejeket és koponyákat ábrázoló, kezdetleges vésetek díszítették, valamint szögletes, egymásba fonódó rúnák és egyszerű jelképek. A hosszanti falak mentén mindkét oldalon két– két kőravatal állt, amelyeken megsárgult csontvázak hevertek. Az emberi maradványokat félig elporladt ruhafoszlányok borították, de nem akadtak rajtuk sem páncéldarabok, sem fegyverek, sem pedig ékszerek. Ha az öreg Hans nem is rabolta ki a sírt, másvalaki szemmel láthatóan igen.

Felix a sírkamra hátsó része felé fordult, ahol a remete szerint a titkos ajtónak kellett volna lennie, és elcsüggedt. Nem látott ott mást, csupán egy kőfalat, amelyet vágtázó farkast ábrázoló, omladozó féldombormű ékesített. Már éppen készült káromkodni, amiért az öreg Hans becsapta őket, amikor Rodi felkacagott, és gúnyosan megjegyezte:

– Az a vénség ezt nevezte titkos ajtónak?

Még egy vak elf is megtalálná!

– Snorri szerint még egy halott elf is – vélekedett szélesen vigyorogva Snorri.

Felix bosszankodott ugyan, de gyorsan becsukta a száját, és mialatt a társaival együtt a kamra hátsó részébe ballagott, hálaimát mormolt Sigmarnak, amiért nem szólalt meg.

Gotrek kinyújtotta a jobbját, és kihúzott egy követ a falból – ez a kő Felix szemében semmiben sem különbözött az összes többitől –, majd belenyúlt az így keletkezett nyílásba. Elfordított valamit, aztán fém csikordult kövön. Gotrek ezt követően a másik kezével nyomni kezdte a domborművei díszített falszakaszt, ami lassan, meg– megakadva elfordult, és a jobbra eső széle mentén keskeny átjáró tárult fel, amely mögött tökéletes sötétség uralkodott.

– Azt hiszem, mehetünk! – jelentette ki elégedetten Rodi, és máris átnyomakodott a nyíláson.

Gotrek és Snorri mérgesen nézett utána, de szótlanul követték őt, majd mindhárman habozás nélkül belevetették magukat az emberi szemnek áthatolhatatlan feketeségbe. Felix és Katerina sietve felzárkózott a törpék mögé, és a fáklya táncoló fényénél figyelmesen nézelődtek.

Ugyanolyan alacsony mennyezet borult fölébük, mint a sírkamrában. Az alagutat elnagyoltan kivésett falak határolták, a földet korhadó deszkák zárták el, amelyeket tíz– tizenkét lépésenként gerendákból ácsolt tárnok dúcoltak alá. A levegőben penész és nedves föld szaga, valamint rothadás bűze terjengett. A falak között hatalmas pókhálók feszültek, amelyek lustán lengedeztek a gyenge, de állandó huzatban. Felix behúzta a nyakát, bal kezét folyamatosan az arca előtt tartotta, és minduntalan letépte a hálókat, még mielőtt beléjük gyalogolt volna.

Alig tettek még tíz lépést, amikor Gotrek lelassított, és lenézett a padozatra.

Dobbantott egyet a bal lábával, majd várt egy kicsit, és ismét dobbantott.

– Több szint van alattunk – mondta aztán fojtott hangon.

– Így van – helyeselt szaporán bólogatva Rodi –, legalább hat.

– Beleszimatolt a levegőbe, és hozzátette:

– És legalább az egyik folyosó sziklán halad át.

– Vajon mire használták őket? – vetette fel Felix, noha nem igazán akarta megtudni a választ.

– A bűzből ítélve holtak eltemetésére – felelte Rodi. – Méghozzá jó sok halott eltemetésére.

Felix megborzongott, és végtelenül nyomasztónak találta, hogy valahol a lába alatt több száz, netán több ezer holttest hever néma és sötét sírjában.

Hamarosan folytatták útjukat. A törpék lendületesen nyomultak előre, Felix és Katerina a lépteit megszaporázva követte őket. Menet közben keresztjáratok torkolatai előtt haladtak el, amelyek mintha elnyelték volna a fáklya fényét. Felix valahányszor átsietett a falakban ásítozó, koromfekete nyílások előtt, lopakodó léptek neszezését és halk suttogásokat vélt hallani. Minden egyes alkalommal megfeszítette az izmait, attól tartva, hogy mindjárt rájuk zárul egy csapda, vagy titokzatos támadók ugranak a nyakukba, miközben az öreg Hans távoli, őrült vihogása üti meg a fülüket…

A kereszteződésekhez érkezve a törpék megállás nélkül fordultak be a sarkokon, egyszer sem nézték meg a remete térképét, de még csak nem is tanácskoztak. Úgy nyomultak előre, mintha régtől fogva ismerték volna az utat, noha még egyszer sem jártak itt.

Aztán egy – a többinél jóval tágasabb – csomópontban Gotrek szemügyre vette a gerendatámokba vésett jelképeket, és undorodva kiköpött.

– Ezeket a járatokat nemcsak menekülésre használták! – morogta vészjósló hangon. – Gonosz dolgok történtek idelent. – Hirtelen ötlettől vezérelve lekapta hátáról a fejszéjét, két– három gyors csapással leborotvált a gerendákról néhány jelképet, és utálkozva megjegyezte:

– Ostoba emberek…

A csapat folytatta útját, és Felixen a korábbinál is erősebb nyugtalanság uralkodott el. Az járt a fejében, hogy a lenti folyosókon a holtak talán nem is a sírjukban nyugszanak. A lelki szemeivel zokogó foglyokat látott, akiket az elrablóik azért tereltek le ide, a föld mélyére, hogy feláldozzák őket gonosz istenük oltárán, és akárhogyan igyekezett is, nem tudta kiverni az elméjéből a rémisztő látomásokat.

Néhány perccel később Gotrek feltartotta a balját, mire a többiek azonnal megtorpantak. A törpék az állukat felszegve hallgatóztak, és Felix is hegyezte a fülét. A levegőt finom rezgések hatották át, és távoli, tompa dobbanásokat lehetett hallani, amelyek egy pillanatra sem szűntek meg.

– Most már a horda alatt járunk – állapította meg Gotrek.

Röviddel ezután beléptek egy nagyobb kamrába, amelyet kőből és habarcsból emelt falak határoltak. Aztán újabb és újabb helyiségeken vágtak át, körülöttük a falakon megfakult festmények tarkállottak. A félig lepergett, évszázados képeken szarvval díszített sisakot és hosszú szakállat viselő harcosok csatáztak orkokkal és bestiákkal.

Más freskókon ugyanezen férfiak térden álltak, és húsdarabokat, illetve serlegeket nyújtottak egy fehér farkasnak, amelynek bal válla felett egy hold, míg a jobb felett a nap lebegett.

– Alighanem megtaláltuk a Tarnhalt– vár katakombáit – dörmögte Rodi. – Elég pocsék festőik voltak, nem igaz?

További, kisebb– nagyobb kamrákon haladtak át, és végül megérkeztek egy ősrégi kőlépcsőhöz. Odafentről hűvös levegő áradt lefelé, amely állati testek orrfacsaró bűzét és füst szagát hozta magával. A kőpadló és a mennyezet folyamatosan reszketett, a falak között távoli üvöltések és jajongások visszhangoztak. A jelek arra utaltak, hogy a lépcső felső végét nem zárja el semmiféle ajtó – vagyis odafent nincs semmi köztük és a horda között.

– A kőgyűrű itt van, közvetlenül felettünk – jelentette ki Gotrek, és megállt.

– Úgy tűnik, a vén csont mégiscsak a célhoz vezetett minket – jegyezte meg Rodi.

– Hála Taalnak! – suttogta Katerina.

Snorri felemelte a fejét, nagyokat szuszogva szaglászott néhány pillanatig, aztán megszólalt:

– Snorri bestiák bűzét érzi. Ideje harcolni velük, nem igaz?

– Nem, Orrharapó! – tiltakozott nyomban Gotrek. – Ideje megfordulni és visszatérni!

Snorri ekkor olyan szomorú képet vágott, hogy annak láttán Felixnek el kellett fordulnia, nehogy felröhögjön.

* * *

A nap hátralévő része ugyanolyan unalmasan telt, mint az egész előző nap.

Felix fázósan toporogva várt és egyre csak várt, de nem történt semmi, az órák eseménytelenül múltak el. Azt persze jól tudta, hogy nem fog hallani von Volgen, illetve Plaschke– Miesner felől. A hírnökök egyetlen nap leforgása alatt nem járhatták meg az utat oda– vissza, a sereg pedig végképp nem érhette el a hadrendbe állásra kiszemelt völgyet. Ennek ellenére Felix a fogát csikorgatva várakozott, és idegességében addig feszítgette a válla és nyaka izmait, amíg azok sorban begörcsöltek. „Mikor érkezik meg a sereg? – hajtogatta mindegyre magában. – És hányan jönnek? Eljönnek egyáltalán?”

Bőséges ízelítőt kapott a nemes ifjak marakodásából. A keserű tapasztalatok alapján könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy a bolondok megint összerúgták a port, és ennek eredményeként egyikük vagy másikuk, avagy – Sigmar ne adja – mindketten úgy döntöttek, hogy nem jönnek el.

Mindennek a tetejébe – noha a térkép pontosnak bizonyult – folyton aggódott amiatt, hogy Hans valahol a közelben ólálkodik, és bosszút forral, amiért akarata ellenére visszatartották, sőt meg is kötözték. Felix ugyan elképzelni sem tudta, hogy a vézna öregembertől többre futná némi kicsinyes gonoszkodásnál, viszont még egy látszólag jelentéktelen ostobasággal is a csapat nyomára vezethette a bestiákat – és ennek következményeibe nem akart belegondolni.

Végül megint elővette a naplóját, és írogatni kezdett, közben ismét a törpéket figyelte. Gotrek és Rodi a szurdok falai mentén körözött, Snorri pedig követte őket, és jókedvűen zagyvált. Ám Gotrek ezúttal lopva ejtett, komor pillantásokkal méregette régi barátját, amikor az nem figyelt rá, és egy alkalommal, amikor Snorri elsietett a bokrok közé, hogy könnyítsen magán, Gotrek fojtott hangon magyarázott valamit Rodinak, aki a szakálla fonatait babrálva, megfontoltan bólogatott. Amikor Snorri visszatért, a társai gyorsan eltávolodtak egymástól, pontosan úgy, ahogyan a közös csínyt elkövető, bűntudatos iskolás fiúk, aztán fájdalmasan rosszul színlelt vidámsággal üdvözölték őt.

A jelenet alapján Felix biztosra vette, hogy Gotrek és Rodi az öreg trollvadászról beszélt annak háta mögött, de hogy mit, azt még csak nem is sejtette.

* * *

Von Volgen küldönce a Hexenschnacht napján, valamivel pirkadat után érkezett a szurdokba azzal a hírrel, hogy a két uraság egyesített serege délre elfoglalja a felvonulásra kijelölt területet.

– Hányan jöttetek? – kérdezte Gotrek.

– Von Volgen nagyúr azt üzeni, hogy ezerötszáz embert tudott kiállítani – felelte a hírnök. – A java részük lándzsás és íjász, de van velük háromszáz lovas is. Plaschke–

Miesner nagyúr pedig majdnem ezer katonát szedett össze, ebből kétszáz lovagot, továbbá két ágyút is.

Felix idegesen rágta a szája szélét. Az ifjú nemesek ugyan több katonát hoztak magukkal, mint amennyit megígértek, de még ez a létszám sem lehetett elég.

Ennyien nem győzhetik le a bestiákat…

– És von Kotzebue– ról van valami hír? – kérdezte rosszat sejtve.

– Van bizony, jó uram – válaszolta elmosolyodva a hírnök –, méghozzá jó hírem! A báró úr előreküldte az egyik lovasát azzal az üzenettel, hogy több mint négyezer katonájával átkelt a Talabecen.

Két nappal lemaradva követi az ifjú nagyurakat, és a lehető leggyorsabban nyomul dél felé.

Felix összenézett Gotrekkel, Rodival és Katerinával. Mérhetetlenül örült Kotzebue négyezer katonájának – bár így is jelentős hátránnyal kell majd megütközniük a bestiákkal –, de vajon képesek lesznek behozni a kétnapos lemaradást? Eléggé valószínűtlennek tűnt.

– Az én uram és Plaschke– Miesner nagyúr arra kér titeket, hogy mielőtt belefogtok a feladat végrehajtásába, várjatok, ameddig csak lehet – folytatta a hírnök –, hogy von Kotzebue báró úr minél több időt kapjon, és biztosan eljusson a felvonulási területre.

Felix nem csodálkozott a kérésen. Von Kotzebue katonáinak támogatása nélkül a két fiatal uraság a csapataival együtt sem érhetett el semmit, legfeljebb megölették volna magukat.

– Várni fogunk – közölte Gotrek –, de ha a báró nem érkezik meg napnyugtáig, nem várunk tovább. – A trollvadász ekkor Huntzingerhez, Felkéhez, valamint az egy rakásra gyűlt katonákhoz fordult, és tovább beszélt:

– Térjetek vissza uratokhoz a küldönccel!

A felderítéssel végeztünk. Inkább a régi bajtársaitok oldalán haljatok meg, mint velünk!

A baljóslatú kijelentés hallatán a felderítők elsápadtak, de percnyi késlekedés nélkül nekiláttak, hogy összeszedjék a holmijukat.

Felix a száját rágva figyelte a készülődő katonákat, aztán vett egy mély lélegzetet, és Katerina felé fordulva megszólalt:

– Figyelj, Kat, az lenne a legjobb, ha te is velük mennél…

A lány úgy nézett rá, mintha pofon vágta volna, és halkan, de határozottan kijelentette:

– Nem hagylak el, Felix. Veled maradok.

– Figyelj, Kat…

– Nem vagyok hajlandó eljátszani a gyenge nő szerepét? – vágott közbe Katerina, és hangjából kitűnt, hogy heves harcot vív az érzéseivel. – Azt hittem… azt hittem, ha valaki, hát te megértesz!

A szeméből sugárzó fájdalom olyan erővel szúrt Felixbe, mintha tőrt döftek volna a szívébe.

– Megértelek, persze, hogy megértelek – hadarta sietve –, és nem azért kérem tőled, mert nő vagy. Csak azért kérem, mert… – A meredten figyelő felderítőkre pillantott, és a hangját lefojtva folytatta:

– Azért kérem, mert szeretlek, és nem akarom, hogy meghalj.

– Nem félek a haláltól! – vágta rá Katerina, és büszkén felszegte az állát.

– Ez nem is lehet kérdéses – felelte Felix, azzal mély sóhajtás kíséretében karon fogta a lányt, távolabbra vezette, és tovább magyarázott:

– Nézd, én tudom, hogy bátor vagy, de ez… ezt egyikünk sem élheti túl. Lehetetlen.

Én esküt tettem, hogy követem a trollvadászt, és szemtanúja leszek a halálának, de tudom, hogy ebbe magam is belehalok. De te… neked nem kell itt pusztulnod. Még olyan sokat élhetnél!

– Valószínűleg elfelejtetted, hogy én is esküt tettem – jegyezte meg Katerina, és ingerülten meredt a férfira.

– Nem felejtettem el – válaszolta Felix –, de lesznek más hordák és más csaták.

Olyan csaták, amelyek során a segítséged ér is majd valamit.

Ahogy kimondta, rögtön rájött, hogy mekkora ostobaságot sikerült kikottyantania. Katerina azonnal megmerevedett, teljes magasságában kihúzta magát, és a szeme villámokat szórt.

– Kételkedsz a harci tudásomban? – kérdezte ridegen.

– Magad is jól tudod, hogy nem így értettem! – felelte Felix a fogait csikorgatva.

– Arról van szó, hogy a felderítés véget ért, ahogyan azt Gotrek is megmondta. – Az induláshoz felsorakozó katonák felé biccentett, és valamivel halkabban folytatta:

– Csak szeretném, ha elmennél velük.

„Szeretném megmenteni az életedet” – tette hozzá, nem is, valósággal üvöltötte magában, de hangosan nem mondta ki.

Katerina lehorgasztotta a fejét, és aprókat bólogatva elismerte:

– Igazad van, Felix. A felderítőknek itt már nincs dolguk. Tényleg mennem kéne.

Felix megkönnyebbülten sóhajtott; a jelekből ítélve a lány végre belátta, hogy mit kell tennie.

– Csakhogy… – mormolta Katerina, mire Felix bensőjébe azonnal visszatért az előző feszültség, mintha soha nem is enyhült volna. A lány vett egy mély lélegzetet, felemelte a fejét, és kibökte:

– De még így sem hagyhatlak el.

– Sigmar szent vérére, miért nem? – fakadt ki döbbenten Felix.

– Mert én sem akarom, hogy meghalj – válaszolta a lány, és a szeme, az a hatalmas, barna szeme furcsán csillogott.

– Figyelj rám, Kat – kérte kétségbeesetten Felix –, én meg fogok halni! Ez nem kérdéses…

– Éppen eleget hallgattam a történeteidet!

– szólt közbe Katerina a fejét rázva. – Már számtalanszor néztél szembe a biztos halállal, de mindig volt egy apró dolog, ami megmentette az életedet. – Nyelt egyet, a keblére tapasztotta a tenyerét, és megkérdezte:

– Mi van, ha ezúttal én vagyok az az apró dolog?

Felixet úgy elöntötték az érzelmek, hogy alig kapott levegőt. A lány nem azért akart itt maradni, hogy egymás oldalán haljanak meg. Hanem azért, hogy megmentse őt!

Úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve, de elszántan vitatkozott tovább:

– Lehetetlen, értsd már meg! Semmi esélyünk! Semmi!

Katerina közelebb lépett hozzá, és halkan megkérdezte:

– Eleddig hányszor is mentettem meg az életedet?

– Ööö… khm… kétszer? – dünnyögte zavartan krákogva Felix. – Háromszor? Vagy még többször?

Katerina mélyen belenézett a férfi szemébe, és továbbra is csendesen, de végtelenül határozottan kijelentette:

– Mindig van esély, Felix. Mindig van.

Felix hatalmasat sóhajtott. Pocsékul érezte magát, amiért nem sikerült meggyőznie a makacs teremtést, viszont mérhetetlenül jól esett neki az, hogy Katerina ennyire törődik vele.

A felderítők immáron felsorakozva várták a menetparancsot. A mellettük ácsorgó Felke és Huntzinger megfordult, és feszesen tisztelgett Felixnek, Katerinának és a törpéknek.

– Sok szerencsét! – búcsúzott Felke, azzal leakasztotta a nyakából, és a lány felé nyújtotta a vadászkürtöt.

– Nektek is! – felelte Katerina, és átvette a hangszert.

– Adjátok át üdvözletünket Sir Teobaltnak!

– mondta Felix.

A trollvadászok csak odabiccentettek a katonáknak, és hallgattak, akár a sír.

* * *

Három órával később Felix ismét a szurdok bejáratánál őrködött. A Katerinával kapcsolatos gondolatai annyira lekötötték a figyelmét, hogy éber pillanataiban attól tartott, csak akkor fogja észrevenni az esetleg felbukkanó bestiákat, amikor valamelyik rálép a lábára.

Néhány perccel múlt dél, és a nap eddig eltelt része csupa kínszenvedésből állt.

Mialatt a trollvadászok fel– alá járkálva és a fegyverüket markolászva várták a sereg megérkezését, Felix egyfolytában az agyát járatta, és elgyötörten próbált új érveket találni, amelyekkel távozásra bírhatja Katerinát, de nem jutott eszébe semmi.

Tudván tudta, hogy akármit mond, a lány nem fog elmenni, így aztán keserű mélabúval figyelte őt, amikor egy– egy őrjárat végén rövid időre visszatért a táborba, majd megint elment, hogy körülnézzen. Minden mértéket felülmúló tragédiának érezte, hogy a gonosz világ hamarosan elpusztítja ezt a különleges, egyedülálló teremtményt, aki oly harcias, vérszomjas, magabiztos, és mégis, oly félénk, és jó és bizonytalan. Így aztán a délelőtt folyamán végtelenül megvetette és gyűlölte saját magát, amiért nem képes megoldást találni, amellyel elháríthatja ezt a tragédiát.

Hirtelen kavicsok ropogását hallotta a háta mögül, és ezek a halk neszek végre kirángatták őt önemésztő gondolatainak világából. Megfordult, és Gotreket pillantotta meg – szinte négykézlábra ereszkedve mászott felfelé a meredek kaptatón.

– Baj van? – kérdezte, amikor a trollvadász odaért mellé, majd felegyenesedett, és összeütögette a két tenyerét, hogy leporolja őket.

– Így is mondhatjuk – dörmögte Gotrek.

Felix szótlanul várta a folytatást, de Gotrek csak állt mellette, és a környék kopár dombjait fürkészte. Felix a homlokát ráncolva törte a fejét, mert azt hitte, magától kell rájönnie, hogy mi a baj. Talán visszatért Hans, a remete? Vagy a bestiák felfedezték őket? Esetleg Katerinával történt valami?

Egy– két perc elteltével a trollvadász megszólalt:

– Orrharapó Snorri itt és most nem fog találkozni a végzetével.

Felix csodálkozva pillantott a társára. A kijelentés egyfajta próféciának hangzott.

– Ezt mire alapozod? – kérdezte halkan. – Miért veszed ennyire biztosra?

– Azért, mert gondoskodok róla, hogy így legyen – válaszolta Gotrek. – Nem halhat meg addig, amíg nem emlékszik arra, hogy miért tette le a trollvadász– esküt.

– Aha… értem – dünnyögte Felix, és még jobban megdöbbent. Gotrek Gurnisson ritkán gondolt másra, mint a saját hősi halálára. Még ritkábban fordult elő, hogy aggódott valaki más – akár egy másik trollvadász – baja miatt. Igaz, annak idején segített Heinznek, amikor a Vak Disznó leégett, de akkor valószínűleg felelősnek érezte magát a gyújtogatás miatt. Ez a mostani eset teljesen más volt. Snorri nem Gotrek hibájából veszítette el az emlékezetét. Ez egy igazi, kéretlen és önzetlen jócselekedetnek ígérkezett…

A trollvadász lehajtotta a fejét, egy darabig szórakozottan rugdosta a földet, majd ismét megszólalt:

– Feloldozlak az esküd alól, emberifjonc! Nem kell végignézned a halálomat, és nem kell megírnod. Ehelyett azt kérem tőled, hogy maradj Orrharapó Snorri mellett. Nem fogtok részt venni a csatában, viszont, amikor az véget ér, elkíséred őt Karak Kadrinba, Grimnir Szentélyébe. És miután ez megtörténik, onnantól kezdve szabad leszel.

Felix úgy elképedt, hogy lélegezni is elfelejtett. Nem hitt a fülének, és miután újra kapott levegőt, rekedtes hangon suttogva megkérdezte:

– Biztosan ezt akarod?

Gotrek felemelte a fejét, haragos pillantást vetett a társára, és mogorván megkérdezte:

– Mondanám, ha nem akarnám?

Azzal sarkon fordult, a szokásos, döngő lépteivel lesietett a lejtőn, és hamarosan eltűnt a szurdok mélyén.

Felix döbbenten pislogva nézett utána. Az elméjében ezernyi kérdés, a lelkében ezernyi érzés kavargott, és mindegyik egyszerre követelte a figyelmét. Gotrek feloldozta őt az esküje alól – pontosabban rábízott egy feladatot, amely egyszer bizonyosan véget ér. Annyira meglepődött, hogy hirtelenjében nem tudta eldönteni, mit is érez. Talán egyfajta csendes mámort?

Részben megkönnyebbült attól, hogy nem fog meghalni a közelgő csatában, a törpe oldalán, és hatalmas súlyt vett le a válláról a tudat, hogy végre vége szakad a bizonytalanságnak, mert a kettejük hosszú, őrült utazása rövidesen véget ér. Azt viszont aligha mondhatta volna, hogy felhőtlen boldogság járja át.

Akkor talán haragszik a trollvadászra? A legkevésbé sem. Becsapottnak érzi magát?

Elvégre húsz éven át követte hűségesen a társát, arra várva, hogy meghaljon, erre tessék, Gotrek a végén közli vele, hogy „hagyjuk az egészet, nem muszáj megörökítened a végzetemet” – és ez egy kicsit csikorgós befejezésnek tűnt…

Ám amikor jobban belegondolt, arra is rájött, hogy a trollvadász iszonyatos döntést hozott. Mióta ismerték egymást, Gotrek két dolgot akart ezen a világon: egy jó halált és egy hőskölteményt, amely bemutatja a tetteit, és halhatatlanná teszi őt. A hírnév iránti vágyától hajtva kérte meg őt, Felixet, hogy csatlakozzon hozzá, és kísérje el a halált kereső utazására, megannyi évvel ezelőtt. Bizonyos értelemben ez volt Gotrek Gurnisson gyenge pontja. Ennek a jellemhibájának köszönhetően tért ki a kevésbé jelentős halál elől, és vetette bele magát a legnagyobb őrültségekbe, ezért vállalta a legszörnyűbb csatákat és a legnagyobb veszélyeket. Azzal, hogy most lemondott a dicsőségről szőtt álmairól, és immáron kész volt abban a tudatban meghalni, hogy a halálát nem énekli meg senki, minden szónál ékesebb bizonyságot adott arra, hogy mennyire törődik Orrharapó Snorrival. Hajlandó volt feláldozni húsz év alatt, véres összecsapásokban szerzett hírnevét annak érdekében, hogy megpróbálja megmenteni Snorri túlvilági életét, noha nem vehette biztosra, hogy a terve beválik. Éppen ellenkezőleg, ahogyan Felix és mindenki más, úgy ő is tudta, hogy Grimnir aligha fog válaszolni Snorri imáira, és mégis, önként lemondott a hősköltemény révén megszerzett e világi halhatatlanságról ezért a halovány, máris elveszett reményért.

Miután Felix megértette mindezt, a kezdeti rossz érzései elmúltak. Már nem haragudott, amiért Gotrek elküldte őt. Nem érezte magát becsapottnak. Sőt a mellkasát büszkeség feszítette, mert az elbocsátása azt jelentette, hogy Gotrek megbízik benne.

Annyira megbízik, hogy a kezébe helyezi Snorri üdvözülését – ami a jelekből ítélve még a saját hírnevénél is fontosabb neki.

Felix úgy érezte, hogy ennél nagyobb elismerésben és megtiszteltetésben még sosem részesült.

A következő pillanatban szent esküt tett, hogy becsülettel végigcsinálja az egészet, és nem fog kudarcot vallani. Elrejti Snorrit a küszöbön álló csata idejére, majd biztonságban átviszi őt a Világvégehegységen, egészen Karak Kadrinig, ahol bekíséri a szentélybe, aztán pedig… aztán pedig…

Felix elbizonytalanodott, és a homlokát ráncolva meredt maga elé.

Aztán pedig… mi lesz?

Aztán életében először szabad lesz.

Onnantól kezdve nem köti a Gotreknek tett fogadalom. Szabad emberré válik, és… és lesz jövője.

Amikor ezt megértette, új gondolat hasított az elméjébe. Gotrek azt kérte tőle, hogy maradjon ki a csatából, és annak időtartama alatt Snorrival együtt lapuljon meg valahol. Márpedig ha ő nem vesz részt az ütközetben, akkor Katerina sem! A lány élni fog! Mindketten élni fognak!

Korábban ritkán megtapasztalt, réges– rég elfeledett érzések árasztották el a bensőjét, a gondolatai szédítő gyorsasággal kergették egymást. Van jövője! Ő és Katerina együtt lesznek! Együtt fognak élni, egyszerű, hétköznapi életet… bár, azt talán mégse. Őt magát továbbra is kötelezni fogja az esküje – amelynek értelmében bosszút kell állnia azon a skaven máguson, aki megölette az apját –, Katerinát pedig a saját esküje, miszerint megtisztítja a Drakwaldot a bestiáktól. De miért is ne bolyonghatnának együtt a Birodalomban és az erdőségekben az életük hátralévő részében, miért ne vadászhatnának együtt skavenekre és bestiákra, miért is ne alhatnának Taal ligeteiben, miért is ne élhetnék a vándorok és erdőjárók életét? Nem mintha olyan nagy változás állna be az életmódjában.

Továbbra is otthontalan csavargó lesz, ugyanaz, ami az elmúlt két évtizedben volt.

Csakhogy onnantól kezdve nem egy mogorva, szófukar törpével fogja róni az országutat, hanem egy édes, gyönyörű lánnyal, aki még az ágyát is megosztja vele.

Hirtelen észbe kapott, és elszégyellte magát. Hiszen máris sóvárogva várja Gotrek halálát! És azt a rendkívül megtisztelő megbízatást, miszerint ő kísérheti el Snorrit a törpék egyik istenének szentélyébe, nem másnak tekinti, mint a saját, önző álmaihoz vezető út egyik szakaszának. Hát miféle barát ő? Gyászolnia kellene Gotrek közelgő távozását, és imádkoznia kellene Snorri felépüléséért, nem pedig nagy vidáman tervezgetni a Katerinával közös jövőt!

Hogyan árulhat el ennyire gyorsan és habozás nélkül évtizedes barátságokat?

Hogyan lehet ennyire szívtelen?

Másrészről viszont Snorri nem az a fajta, aki bárkit megfosztana a boldogságától csak azért, mert ő maga képtelen rátalálni a sajátjára. Gotrek pedig trollvadász, ami annyit tesz, hogy meg akar halni. És nem akarja, hogy meggyászolják a halálát – éppen ellenkezőleg, azt szeretné, ha megünnepelnék. Na persze, arra aligha vágyik, hogy még a halála előtt valaki örömtáncot járjon a sírgödre mellett…

Felix felsóhajtott, és tovább viaskodott ellentmondásos érzéseivel. Nem lehetett kérdéses, hogy meg fogja gyászolni a trollvadász halálát – és meg is ünnepli.

Gotreket sokszor nem egykönnyen lehetett megérteni, és még nehezebb volt kedvelni őt, de Felix szilárdan hitte, hogy a kettejük barátsága valódi barátság, még ha ezt ritkán mondták is ki, és tudta, hogy hiányozni fog neki, ha egyszer vége szakad.

Viszont nem tudott úgy tenni, mintha nem könnyebbült volna meg, és nem örült volna annak, hogy hamarosan visszakapja a saját életét. Korábban attól félt, hogy a trollvadász halála után nem tesz majd mást, mint hogy a napjait céltalanul és értelmetlenül morzsolgatva vánszorog a sír felé, de most már úgy látta, hogy az új élete tele lesz élettel, szerelemmel és örömmel.

Egyik pillanatról a másikra eluralkodott rajta a türelmetlenség, és alig várta, hogy leteljen az őrszolgálata, és közölhesse Katerinával a jó híreket.

* * *

– Ez nem valami trükk? – kérdezte gyanakodva Katerina. – Nem csupán arról van szó, hogy még mindig megpróbálsz elküldeni?

– Esküszöm, hogy nem trükk! – fogadkozott Felix, és hátranézett, a tábor közepe felé, ahol a trollvadászok a rég kihűlt tűzrakó hely körül ültek, és a fegyverüket tisztogatták, ezen a napon legalább ötödszörre. Miután meggyőződött arról, hogy a hangja nem ér el hozzájuk, visszafordult a lány felé, és a biztonság kedvéért félig suttogva folytatta:

– Gotrek nem akarja, hogy Snorri találkozzon a végzetével addig, amíg nem tér vissza az emlékezete. Nem kell részt vennem a csatában, hogy elkísérhessem az öreget Karak Kadrinba, hogy imádkozhasson Grimnir Szentélyében. Vagyis nem fogok harcolni, ami annyit tesz, hogy nem kell megvédened.

– És mi lesz, miután elkísérted Snorrit a szentélybe? – kérdezte Katerina.

– Onnantól kezdve szabad leszek, és azt teszem, amihez kedvem van – válaszolta szélesen mosolyogva Felix. – És én nem vágyok másra, mint hogy veled legyek.

Katerina megborzongott, és a fejét rázva motyogta:

– Sajnálom, Felix… Nagyon szeretném, hogy igaz legyen, de egyelőre nem tudok hinni benne. Az egész olyan… lehetetlennek tűnik.

Felix derűsen mosolygott, magához húzta a lányt, és a fülébe suttogott:

– Ne aggódj, Kat! Megértelek. A reménynél nincs rosszabb. Felejtsd is el! Nem fogunk beszélni róla, amíg nem történik meg. – Homlokon csókolta Katerinát, majd kissé elhúzódott tőle, mélyen belenézett a szemébe, és hozzátette:

– Csak vésd jól az eszedbe azt a bölcs mondást, amit nemrég hallottam valakitől.

– Melyiket? – kérdezte a lány.

– Mindig van esély… – válaszolta vigyorogva Felix.

Katerina néhány pillanatig még komor arcot vágott, majd lassan elmosolyodott, szorosan odabújt Felixhez, és alig hallhatóan lehelte:

– Ez igaz. Mindig van esély…

* * *

Néhány perccel az után, hogy a nap utolsó, vörös szelete eltűnt a vérszínű fényben úszó dombok mögött, megérkezett az ifjú nemesek második küldönce. A középkorú, vézna férfi udvariasan tisztelgett, de nem szállt le a lováról, amiből Felix máris tudta, hogy rossz híreket kapnak.

– Von Volgen és Plaschke– Miesner nagyurak üdvözletüket küldik! – közölte ünnepélyes hanghordozással a hírnök, miután mind az öten összegyűltek körülötte.

– És sajnálattal tájékoztatják önöket, hogy von Kotzebue báró seregét egyelőre senki sem látta.

– Akkor nélküle kell végigcsinálniuk – dörmögte Gotrek.

– Sajnálom, de nem, törpe uram – válaszolta a hírnök. – Az uraim úgy ítélik meg, hogy túl nagy a kockázat. Amennyiben von Kotzebue báró serege nem tűnik fel, mire ti megadjátok a támadásra hívó jelet, visszavonulnak.

– Ennyit az emberek bátorságáról! – morogta Gotrek, azzal megvetően legyintett, és hátat fordított a lovasnak.

– Ez őrültség! – csattant fel riadtan Katerina. – Támadniuk kell! Muszáj!

Felix közelebb lépett a hírnökhöz, és felszólt neki:

– Azt hittem, megértették, mennyire fontos, hogy addig csapjanak le a hordára, amíg az együtt van. Ha a nemes urak hagyják, hogy szétszóródjanak, a bestiák több száz mérföldes körben végigdúlják majd az emberek földjeit, és lehetetlen lesz maradéktalanul kiirtani őket. Ha von Volgen és Plaschke– Miesner visszavonul, azzal szörnyű sorsra ítélik Talabeclandet. Azok az átkozott fenevadak éveken át gyilkolni és fosztogatni fognak mindenfelé.

A hírnök kimérten bólintott, és gőgösen felelt:

– Az én nagyuraim tudatában vannak ennek, ennélfogva gondjuk lesz rá, hogy megóvják a saját birtokaikat és megerősítsék a váraik védelmét.

Rodi ingerülten kiköpött, és felmordult:

– Akkor mondd meg nekik, hogy Rodi Balkisson azt üzeni: mindketten gyáva férgek, és megérdemlik azt a sorsot, amit a megfutamodásukkal zúdítanak a saját nyakukba!

A hírnök ismét bólintott, és közölte:

– Úgy lesz, trollvadász mester!

Azzal megfordította a lovát, és minden további szó nélkül elvágtatott a mind sűrűbb alkonyatban.

* * *

A Morrslieb és a Mannslieb lassan emelkedett felfelé az égbolton. Katerina, Felix és a trollvadászok ismét felhágtak a medence szélén álló dombra. Még a föld is remegett a tízezer torokból előtörő, mind gyorsabb ütemű kántálástól, amelynek hallatán Felixnek égnek állt a haja.

Hihetetlennek és vérfagyasztónak találta, hogy mialatt ennek a vad népnek a fiai többek között az ingerlékenységükről és az egymással vívott, folytonos belharcaikról híresültek el, itt és most annyira összhangba kerültek, hogy tökéletesen egy szólamban, egyszerre zengték hátborzongató dalukat. Attól tartott, hogy ha az az Urslak nevezetű alak továbbra is képes lesz ennyire egységbe fogni és egyetlen célnak alárendelni az egész, óriási hordát, akkor nem lesz az az erő, ami megállíthatja őket.

A domb felső hajlatára érve négykézlábra ereszkedtek, és addig kúsztak előre, amíg elérték a gerincet, ahonnan leláttak a Tarnhalt Koronájának völgyébe. A medence szélén elterülő táborok kihaltak voltak, a tábortüzek helyén éppen csak némi parázs pislákolt. A bestiák kivétel nélkül a központi domb körül szorongtak. A szarvas fejek és szőrös vállak folyton változó, hullámzó szőnyeget alkottak, amelyből helyenként fáklyák emelkedtek ki, s ezek vöröslő fényét a rozsdás lándzsahegyek és a terjedelmes bronz mellvértek vészjóslóan csillogva verték vissza.

Maga a domb halványsárga fényárban úszott. Óriási máglyák lobogtak a környék fölé tornyosuló kőoszlop körül, a tüzek bömbölő ropogása talán tíz mérföldre is elhallatszott. A gyűrű vastag kőtömbjei hosszú és széles árnyékokat vetettek a domb oldalára, illetve az annak aljában összegyűlt tömegre. Az ősi szentélyt kékre mázolt, tagbaszakadt gorok védték, akik semmitől sem riadtak vissza, hogy megfékezzék a meg– meglóduló tömeget – ha kellett, korbáccsal vagy lángoló fáklyával sújtottak a túl közel merészkedőkre.

– Sigmar óvjon mindnyájunkat! – fohászkodott Felix. A szeme elé táruló látvány a Káoszpusztákra illett, nem a Birodalom szívébe.

– Inkább ne! – jegyezte meg ravaszkásan vigyorogva Rodi.

– Snorri szerint jó, hogy a bestiák olyan közel állnak egymáshoz – vélekedett Snorri.

– Így legalább nem kell szaladgálni utánuk.

Felix, Gotrek és Rodi összenézett, de egyetlen szót sem szóltak. Felix a sanda pillantások miatt furcsa módon bűntudatot érzett, mintha nem Snorri megmentésére, hanem a meggyilkolására esküdött volna össze a másik két trollvadásszal.

A különösen éles szemű Katerina átlátott a középpontban tomboló zűrzavaron, és miután alaposan megfigyelt mindent, odaszólt a társainak:

– A sámán máris belekezdett a szertartásba!

Felix ismét a kőgyűrűt fürkészte. A görnyedt hátú, öreg sámánt ugyan nem látta meg, ám tekintetét a szállongó füstfelhőkbe és az őrjöngő lángokba fúrva felfedezte, hogy a kőoszlop cikcakkosan lefutó kvarc erei időről időre felvillannak.

– Akkor itt az idő – jelentette ki Gotrek, azzal sarkon fordult, és elindult az északra eső völgy felé.

A többiek sorban talpra ugrottak, és követték a trollvadászt. Felix a lány oldala mellett sietett lefelé, és ahogy nemrégiben a szurdok torkolatában, úgy most is heves harcot vívott ellentmondásos érzéseivel.

Régi barátja halálának perce gyors ütemben közeledett. Nehezére esett elképzelni, hogy oly sok év, oly sok véres ütközet után ezúttal valóban megtörténik, de még nehezebben tudta elképzelni, hogy nem történik meg.

* * *

Felixen megint eluralkodott a nyugtalanság, amikor a társai nyomában átvergődött az ősi sírhalom bejáratán. A sötét, föld alatti útvesztő alagútjaiban járva annyira tartott az öreg Hans bosszújától, hogy minden közeli vagy távoli neszre megugrott, és ide– oda kapkodta a fejét, de szerencsére nem történt semmi. Minden gond nélkül elérték az egykori Tarnhalt– vár alatti katakombákat, illetve a felszínre vezető lépcsősort, amelynek felső végénél már javában zajlott a bestiák szertartása.

Katerina átadta a fáklyáját Felixnek, és levette íját a hátáról, a trollvadászok pedig a kezükbe vették fegyverüket, és nekivágtak a meredeken emelkedő, szögletes kőspirálnak. Felix követte a lányt, és hogy világítson neki, oldalra tartotta a fáklyát. A talpuk alatt száraz falevelek és vékony gallyak ropogtak, amelyeket az évszázadok szelei sodortak le ide, de amikor a felszín közelébe értek, a fentről érkező, éktelen lárma minden más zajt és neszt elnyomott.

Ezer és ezer pata dobbant egyszerre, ezer és ezer torokból harsogott a rettenetes dal, amely mostanra egybefüggő, őrjöngő üvöltéssé gyorsult, és ebbe az eszeveszett hangorkánba újra és újra belehasított az öreg sámán hátborzongató jajongása.

Felix azon kapta magát, hogy görcsösen szorongatja a kardja markolatát, míg a két fogsorát akkora erővel préseli össze, hogy talán még egy vasszöget is elharapna. Azzal próbálta nyugtatni háborgó idegeit, hogy ő maga nem fog kimenni, és rátámadni a pokolba való hordára, hanem valahol idelent bujkál majd Katerinával, illetve Snorrival együtt, amíg Gotrek és Rodi felmegy, hogy megölje a sámánt, majd találkozzon a végzetével. Csakhogy ezt az egészet végtelenül valószerűtlennek érezte. Ezúttal valóban minden másként fog lezajlani?

Ráfordultak az utolsó lépcsősorra, és az éjszakai égbolt apró szeletét pillantották meg maguk felett. A lépcsőház omladozó falain sárgás– vöröses fények járták ördögi táncukat. Gotrek megállította a csapatot, jócskán lelassítva felosont a kijárathoz, óvatosan kidugta a fejét, majd anélkül, hogy visszanézett volna, maga után intette a társait.

Hamarosan valamennyien felértek a felszínre, és egy sűrű bozót kellős közepén találták magukat, amelyet rég ledőlt falak derékmagas csonkjai fogtak körül – ennyi maradt a toronyból, amely valaha a lépcső felett állt.

Fejük felett a Morrslieb és a Mannslieb teljesen kitelve, kövéren ragyogott. Noha a holdak mintha közelebb lettek volna egymáshoz, mint az előző éjszakán, a fényük így is két különböző irányból érkezett, és emiatt minden tárgy és minden test kettős árnyékot vetett. A csapat tagjai lekuporodtak, és a tüskés ágak szövevényén keresztül figyelték a környéken zajló eseményeket. Felix hirtelen meglátta, hogy milyen közel vannak a bestiákhoz, illetve a kőgyűrűhöz, és a szíve úgy elkezdett dübörögni, hogy majd kiugrott a mellkasából.

Mindössze húszölnyi távolság választotta el a gyűrűtől, és alig tíz az azt védelmező, kékre festett goroktól. Az irdatlan tömeg – amelyet az őrök minden erejüket bevetve tudtak csak visszatartani – három oldalról teljesen körülfolyta a néhai lakótorony maradványait. Beláthatatlan messzeségbe nyújtózott keleti és nyugati irányban, míg dél felé beterítette az egész domboldalt, de még a medence tekintélyes részét is.

Csupán a falcsonkok és bokrok akadályozták meg, hogy a bestiák a feljáró közvetlen környékét is ellepjék.

Felix meghallotta, hogy Katerina rémülten suttogva imádkozik Taalhoz, és sietve utánozta a példáját, azzal a különbséggel, hogy ő Sigmarhoz fohászkodott, közben elszántan küzdött, hogy megállítsa a térde remegését. Egyetlen tüsszentés vagy egy hangosabb köhintés is elég lett volna ahhoz, hogy felhívják magukra a fenevadak figyelmét, és ebben az esetben legfeljebb néhány másodpercig élhettek volna.

Gotrek előrébb araszolva befurakodott a bokrok közé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kőgyűrűt, és a többiek mélyen lekuporodva követték. A függőleges sziklatömbök közötti réseken átnézve Felix most már tisztán látta, hogy a roppant oszlop felszínén a kéklő erek a horda kántálásának ütemében villóznak. Röviddel ezután ismerős alakot fedezett fel. Urslak, a torz szarvú sámán a két kezét széttárva állt az oszlop előtt. A fejét hátravetve visította gyalázatos imáját, míg madárlábakkal díszített köpenye egy másutt nem létező széltől hajtva, széles ívben lengedezett és csapkodott mögötte. Felix egy röpke pillanatig látni vélte, hogy óriási, kék tollakkal borított szárnyak merednek ki a sámán vállából, de hirtelen mindkettő eltűnt, és ő úgy döntött, hogy biztosan az Urslak közelében égő máglya lángjait nézte szárnyaknak.

A gyűrű belsejébe, illetve a sámánhoz vezető utat bestiák kettős sora zárta el. A külső védőöv csupa kékre festett, tagbaszakadt őrből állt. Egymástól háromnégy ölnyire várakoztak, arccal a tömeg felé, és a fáklyájukat lóbálva igyekeztek elriasztani azokat, akik magukról megfeledkezve be akartak hatolni a szent körbe. A hatalmas termetű hadvezér – akit Ortwin szerint Istenáldotta Gargorath– nak neveztek – a gyűrű keleti oldalán állt, vaskos karját a mellkasa előtt összefonva, és szigorú pillantásokkal méregette a felfelé fordított kecskepofák és szőrös testek tengerét, amely ott hullámzott és kavargott előtte, végig az egész domboldalon, elborítva a fél völgyteknőt.

A második sor közvetlenül a monolitokon belül állt. Kék köpenyt viselő papfélék vagy beavatottak alkották, akik a sámán felé néztek, fennhangon kántáltak és különféle szent kellékeket lóbáltak a fejük felett: csontokat, tollakat, görbe botokat, változatos méretű és alakú állatkoponyákat.

Felix híven emlékezett rájuk – ők voltak a táncosok, akik a kőoszlop előtt haladtak, amikor a horda még az erdőben járt.

– Meg lehet csinálni – állapította meg fojtott hangon Gotrek.

– Meg hát! – helyeselt nagyokat bólogatva Rodi. – Csak néhányat kell leteríteni, mielőtt elérjük azt a vén kecskét. Feltéve persze, ha elég gyorsak leszünk. Azután pedig… – rántott egyet a vállán, és vérszomjasan vigyorgott.

– Snorri felkészült – jelentette be sietve Orrharapó. – Snorri szerint ez végre kiadós harc lesz.

Gotrek és Rodi jelentőségteljes pillantást váltott, majd visszahátráltak a feljáró tetejéhez, közben intettek Snorrinak, hogy menjen utánuk.

– Gyere csak ide, Orrharapó Snorri! – kérte szokatlanul idegesen Gotrek. – Meg kéne beszélnünk, hogy mi lesz a te szereped.

Snorri csúf ábrázatán türelmetlenségről árulkodó kifejezés jelent meg, de az öreg trollvadász engedelmesen követte a társait, majd elnyomakodott Rodi mellett, aki félrehúzódott az útjából.

– Miért vesztegetjük beszédre az időt? – érdeklődött Snorri. – Snorri tudja, mit kell…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Rodi a fejszéje nyelét lezáró, súlyos vasgolyóval tarkón vágta őt – az ütés akkorát dörrent, mintha valaki a közelben deszkapadlóra ejtett volna egy ágyúgolyót. Snorri hördült egyet, a szeme befordult az üregébe, aztán térdre roskadt, és előredőlve arcra borult.

Rodi szomorúan és szégyenkezve lenézett rá, és halkan mormolta:

– Sajnálom, öreg Rozsdakoponya, de meg kellett tennem…

– Meg… megölted őt? – dadogta rémülten Katerina.

– Komolyan azt hiszed, egy ilyen kis koppantás végez Orrharapó Snorrival? – kérdezte hanyagul legyintve Gotrek.

A trollvadász ettől függetlenül megtapogatta Snorri nyaki verőerét, majd ő és Rodi felemelte a súlyos testet, odacipelték a feljáróhoz, és egyszerűen legurították a lépcsőn.

A törpék ekkor néhány pillanatig mozdulatlanul állva meredtek a sötétségbe, amely elnyelte a barátjukat, aztán Gotrek a lányra nézett, és megkérdezte tőle:

– Megvan a kürt?

Katerina sietős mozdulatokkal leoldotta nyakából a szíjat, és felmutatta a hangszert.

– Helyes – dörmögte Gotrek, azzal Felix felé fordult, mélyen a szemébe fúrta zordon tekintetét, és odaszólt neki:

– És te tudod, hogy mi a dolgod?

– Igen, Gotrek – felelte Felix –, pontosan tudom.

Gotrek bólintott, és Rodival együtt ismét a kőgyűrű felé figyelt. Szokásához híven ezúttal is maga elé állította a fejszéjét, végighúzta hüvelykujját a fegyver vágóélén, majd megszemlélte a vérét, de aztán éppen csak egy lépést tett, amikor megállt, és visszafordult.

Odacsörtetett Felixhez, és felé nyújtotta a jobbját. Felix megfogta a törpe vaskos kezét, és a torka hirtelen úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt.

– Ég veled, emberifjonc! – búcsúzott Gotrek. – Igaz Törpebarát vagy!

– Kö… köszönöm, Gotrek – nyögte Felix, és alig tudott megszólalni. – Én… én…

De Gotrek máris megpördült, visszatért Rodihoz, aztán tovább nyomult, a bozót északi határa felé.

Felix lenézett a kezére. Elkent vércsík vöröslött a bőrén ott, ahol a trollvadász felsebzett ujja hozzányomódott. A szeme viszketni kezdett, mire nagyokat pislogott, és elfordult, ám ekkor Katerinát látta maga előtt, aki bánatosan nézett rá. Tőle is elfordult, mert attól tartott, hogy a lány vigasztalni akarja őt, de szerencsére több esze volt annál, semhogy belekezdjen.

Csupán gyengéden rátette a kezét Felix hátára, és csendben maradt. Néhány pillanattal később meghallották Gotrek éles suttogását:

– Most!

Felix éppen idejében kapta fel a fejét, így végignézhette, hogy a trollvadászok kirontanak a bokrok közül, és a fegyverüket lengetve rohannak egyenesen a külső körben álló őrök felé.

A falcsonkok hosszúra nyúló árnyékai elrejtették őket a bestiák szeme elől, míg a pokoli lárma elnyomta a lépteik zaját, így aztán az útjukban álló gorok holtan terültek el a földön, még mielőtt észrevették volna, hogy megtámadták őket. Gotrek egy alsó íves csapással levágta a célpontja mindkét lábát, majd kettéhasította a fejét. Rodi kétélű fejszéjének első lendítésével kibelezte az ellenfelét, aztán, mialatt elrohant mellette, visszarántotta a fegyverét, és annak másik élével kettéhasította a fenevad gerincét.

A trollvadászok továbbfutottak, Felix pedig körülnézett, és úgy látta, hogy egyelőre egyetlen bestia sem vette észre a törpéket.

Idegesen szorongatta a kardja markolatát.

Már csak egy kicsi hiányzott… Már csak az kellett, hogy Gotrekék áttörjenek a gyűrűn belül felsorakozott, kék köpenyes bestiákon…

Ebben a pillanatban fülsértő ordítás harsant tőle jobbra, mire odakapta a fejét. A külső őrök egyike észrevette a trollvadászokat, és rohanva indult utánuk, közben torkaszakadtából ordítva hívta a társait.

Katerina eleresztett egy nyilat. A gor megbotlott, de visszanyerte az egyensúlyát, hanyatt– homlok rohant tovább, és egyre többen lódultak utána. Katerina újabb nyilat illesztett az idegre, és kifeszítette az íját.

Gotrek és Rodi elérte a gyűrűt, és nekirontott a beavatottaknak, akik nekik háttal táncoltak a kőtömbök közötti résekben. Három bestia azonnal összeesett, még csak nem is látták, hogy mi sújtott le rájuk, de a másik három megpördült, és harcba szállt – görbe botokkal és sarló formájú tőrökkel estek a törpéknek. Dühödt ordítások hallatszottak a közeli rések felől, amikor a bestiák felfedezték, hogy mi történt a társaikkal, és néhányan a trollvadászok felé indultak. Ugyanakkor a középütt imádkozó sámán figyelmét annyira lekötötte a szertartás, hogy nem vette észre, mi történik a háta mögött, és ugyanez állt a környéken tartózkodó szörnyetegek java részére is. A vallásos hevület annyira elragadta őket, hogy révületbe estek, és mit sem tudtak arról, ami a kőgyűrű határán történt – boldogan vicsorogva kántáltak tovább.

A trollvadászok gyorsan elintézték a köpenyes bestiákat, de nem elég gyorsan. A kékre mázolt őrök máris a sarkukban lihegtek, és látni lehetett, hogy utolérik őket, még mielőtt lecsaphatnának a sámánra. Katerina újabb és újabb nyilakat repített a fenevadak felé, és néhányat le is terített, de egyetlen íjász nem sokat ért ekkora tömeg ellen, így az őrök többsége sértetlen maradt.

– Nem fog sikerülni… – állapította meg ekkor letörten a lány.

Felix is tudta, hogy így áll a helyzet, és keservesen harcolt a késztetéssel, amely arra biztatta, hogy rohanjon oda, és segítsen a társainak. Pocsékul érezte magát attól, hogy nem a régi társa és barátja oldalán harcol. Bűntudata támadt, és mélységesen szégyellte magát, viszont maga Gotrek kérte tőle, hogy maradjon Snorri mellett, és ő esküvel fogadta meg, hogy teljesíti a kérést.

Nem gyötörhette tovább magát, ugyanis a háta mögött rekedtes kiáltás harsant:

– Hol vannak azok az aljas bestiák, akik fejbe vágták Snorrit?

Felix és Katerina egyszerre pördült meg, és elképedten látták, hogy az öreg trollvadász a legfelső lépcsőfokon áll, húsos kezével a tarkóját dörzsölgeti, és enyhén imbolyogva, laposakat pislantva nézelődik.

– Aha! Ott vannak a nyomorultak! – kurjantotta aztán, és hunyorogva meredt a kőgyűrű felé. – És ha Snorri nem siet, akkor a barátainak jut az összes!

Azzal Orrharapó Snorri megindult előre. A bokrokon átgázolva tartott az ádáz közelharc helyszíne felé, közben odaodakapott a tarkójából kiemelkedő, alma nagyságú dudorhoz.