Kilencedik fejezet

– Attól tartok, Herr Jaeger, hogy a küldetésünk ezzel befejeződött – mondta letörten Ortwin. – Attól félek, kiderítettük, hogy miféle sors jutott Sir Teobalt derék társainak.

Felix hatalmasat sóhajtott, a válla megereszkedett. Nem mintha nem számított volna erre már az indulás óta, sőt szinte biztosra vette, hogy a bestiák végeztek a lovagokkal. Ám hiába gyanította mindvégig, most, hogy a sejtései beigazolódtak, a bizonyosság mélyen lesújtotta. A remény apró szikrája, amely Altdorf óta pislákolt a lelke mélyén, egy csapásra kialudt. Megtette ugyan azt, amit Sir Teobalt kért tőle, de úgy érezte, most már hiába nyeri el Karaghult, egy jó darabig aligha fog örülni neki.

– Sajnálom, Ortwin – dörmögte szomorúan. – Szívből sajnálom! De legalább tudjuk, hogy hősiesen harcolva vesztették életüket.

A kijelentésében ő maga nem sok vigaszt talált, de úgy tűnt, valamelyest megnyugtatta vele az apródot, aki megfontoltan bólogatott, és megszólalt:

– Így igaz, uram. Ők sem kívánhattak volna maguknak jobb véget, mint hogy az emberiség ellenségeivel küzdve haljanak meg. Sigmar fogadja be őket a birodalmába…

Felix bizonytalanul biccentett, még néhány pillanatig hallgatagon ácsorgott, majd sarkon fordult, és otthagyta a fiút, hadd imádkozzon békességben.

Három lovagot hátra kellett hagyniuk.

Egyikükkel egy bestia buzogánycsapása végzett, és a páncélja annyira összegyűrődött, hogy nem lehetett kiemelni belőle a testét. A másik lovagnak betört a feje, és alig látott, míg a harmadiknak eltört a csípőcsontja, és még lóra ülni sem tudott, nemhogy harcolni. Ilgner kénytelen volt a holttest mellett hagyni a két sebesültet, némi élelemmel ellátva, és azt mondta nekik, hogy visszajön értük, mihelyt megtudja azt, amit meg kell tudnia.

Felix úgy vélte, a parancsnok udvarias, tisztes módon hagyta sorsára az embereit, és szemernyit sem kételkedett abban, hogy ezt maguk a lovagok is tudják. Mindenki tisztában volt azzal, hogy még ha minden rendben zajlik is, napokba telhet, mire visszatérnek, márpedig mindkét harcosnak azonnal orvosi ellátásra lett volna szüksége – olyannyira, hogy talán még a Stangenschlossig tartó utazást sem bírták volna ki abban az esetben, ha a csapat nyomban visszafordul, és elindul az erőd felé. Felixre mély benyomást tett az, hogy a lovagok milyen higgadtan fogadták el a sorsukat, amivel szemlátomást kivívták a máskülönben zordon trollvadászok elismerését.

Argrin odaadta nekik a hordóját – ami ugyan már jócskán kiürült, de azért még kotyogott benne néhány korty sör –, míg Rodi kijelentette, hogy imádkozni fog értük Grimnirhez.

Aztán, amikor a csapat felkerekedett, és nekivágott az ösvénynek, Rodi félhangosan megjegyezte:

– Remélem, amikor eljön a perc, az én halálom gyors lesz. Az éhhalál nem méltó egy trollvadászhoz…

– Snorri szerint meglehet, hogy erre jön majd néhány bestia – vélekedett Snorri.

– Hát igen – dünnyögte Argrin –, az lenne a legjobb.

– A jó halál nem függ a körülményektől – jelentette ki Gotrek. – Senki sem választhatja meg a végzetét, csakis azt, hogyan néz szembe vele.

A másik két törpe megfontoltan bólogatott, és még Rodi sem fűzött hozzá semmit.

Röviddel azután, hogy a csapat útnak indult, a hó tapadni kezdett. Híg latyakká változtatta az ösvény sáros talaját, és fehér kendőt terített az erdei fenyők széles vállára. Immáron oly sűrűn és oly hatalmas pelyhekben hullott, hogy Felix legfeljebb néhány lépésnyire látott. Hogy védje magát a mind áthatóbb hidegtől, szorosan beburkolózott a köpenyébe, és szívből sajnálta, hogy nincs csuklyája, amit a fejére húzhatna. Szerencsére most is ugyanolyan könnyű volt követni a törzs nyomait, mint korábban. A kivágott fákkal szegélyezett ösvény szeszélyesen kanyargott át a sűrű erdővel borított völgyeken, domboldalakon és kisebb fennsíkokon, ahol a fenyegetően feltornyosuló sziklák között örvénylő szél bömbölt, és hófátylak járták igéző táncukat.

Eltelt egy óra, és a hó betakarta a sáros ösvényt. Újabb óra múltával, egy tágas völgy mélyén Katerina patanyomokat talált a hóban – ami fontos különbség volt ahhoz képest, hogy percekkel korábban még havat talált a lenyomatokban. Azt jelentette ugyanis, hogy a törzs csak nemrégiben haladt át ezen a szakaszon, olyannyira, hogy a gyorsan hulló hónak még nem volt ideje befedni a nyomokat.

– Közel vagyunk hozzájuk, nagyuram – közölte a lány a tábornokkal. – Csak néhány perccel járnak előttünk.

– Menj, keresd meg őket – rendelkezett Ilgner –, aztán gyere vissza jelenteni!

Mostantól lassabban haladunk.

Katerina tisztelgett, futva indult előre, és pillanatok alatt beleveszett a kavargó fehérségbe. Felix borzongva nézett utána, és haragudott Ilgnerre, amiért iszonyatos veszélybe küldte a lányt. Aztán észbe kapott, és saját magára lett mérges.

Katerina évek óta abból élt, hogy bestiákra vadászott, ráadásul ő maga is látta már, hogy ezt műveli, és akkor még nem aggódott érte. „Micsoda ostobaság – mélázott magában –, egy váratlan szikra és egy ösztönös csók, s máris a védelmezője akarok lenni!” De hiába próbált másra figyelni, a gondolatai mindegyre Katerina körül forogtak. Az ördög vigye azt a nőszemélyt! Minek kellett úgy megcsókolnia? Hanem az a csók… Micsoda vad szenvedély… És az az édes mohóság…

És micsoda sóvár erő dolgozott azokban a karcsú, ölelő karokban…

Felix valósággal megszédült, amikor a patak partján történtekre gondolt, és kétségbeesetten igyekezett lehiggadni.

Hogy miért lenne rossz ötlet szerelembe esni a lánnyal, annak indokait éppoly megalapozottnak és érvényesnek tartotta, mint korábban, csakhogy azon kapta magát, hogy érveket keres, amelyekkel kiütheti ezen indokokat. Hiszen annyival nem fiatalabb nála a lány, nem igaz? És ki tudja, talán nem is kéne beleszeretnie. Lehet, hogy Katerina sem szereti őt. Talán nem vágyik másra, csak néhány együtt töltött éjszakára, és azt is csak addig, amíg idekint kergetik a bestiákat…

Végigjáratta a tekintetét Ilgneren és a lovagokon, aztán Ortwinon és a trollvadászokon, és arra a megállapításra jutott, hogy mégsem volna jó ötlet. Nem akarta ismét átélni azt a szégyent, amit neki és Claudiának kellett elviselniük a Skintstaad Büszkesége fedélzetén. Röviddel ezután szilárdan megfogadta, hogy a döntést csakis akkor fogja meghozni, ha már maguk mögött hagyták a vadont.

Addigra talán a lánnyal kapcsolatos, lázas érzései lehűlnek valamelyest, és ismét képes lesz ésszerűen gondolkodni.

A gondolatmenet végére érve megkönnyebbülten felsóhajtott, a környezetükre fordította figyelmét, és megörült, hogy sikerült megoldani a problémát – vagy legalábbis egy későbbi időpontra kitolni a megoldását.

Az emberek és a törpék lassan járva, szinte sétálva követték a bestiákat, nehogy véletlenül belefussanak a horda utóvédjébe.

A nyíltabb területeken, ahol a fák viszonylag ritkán álltak, tisztán megmutatkoztak a törzs által tört csapás méretei. A súlyos paták százai vagy tán ezrei letaposták a havat, míg a földet felforgatták, és az így kialakuló, sötét sáv szélessége a száz ölet is meghaladta.

Felix sokáig és borzongva bámulta a félelmet ébresztő látványt, aztán Ortwinra pillantott, hogy felmérje az állapotát.

Aggódott a fiú miatt. Az ösvényen lezajlott ütközet óta egyfolytában imádkozott, ráadásul indulás előtt leszedte az Izzó Szív címerével díszített mellvértet a gor hullájáról, és azóta azt viselte a sajátja helyett.

– Jól vagy, Ortwin? – kérdezte fojtott hangon Felix.

– Igen, Herr Jaeger – válaszolta az apród a fohászait félbeszakítva. – Tökéletesen jól, köszönöm az érdeklődését!

– Ne hibáztasd magad a templomosok halála miatt! – mondta együtt érző hangon Felix. – Nem tehetsz róla.

– Világosan értem, uram – felelte Ortwin –, a bestiák végeztek velük. És a rend bosszút áll a halálukért, uram!

– Úgy lesz – vágta rá Felix természetesen úgy lesz!

Körülbelül egy órával később, amikor a szürke nappali fény ködös félhomállyá sötétedett, Katerina a csapat előtt nem messze előbukkant a hófüggönyből, és intett a társainak, hogy álljanak meg.

Odasietett a lóháton ülő Ilgnerhez, mire Felix, Gotrek és a többiek köré gyűltek, hogy meghallgassák a híreket.

Katerina erősen zihált, és hatalmasra nyitott szeméből nehezen palástolt félelmet, ha ugyan nem rettegést kifejező tekintet sugárzott.

– Megtaláltam őket – jelentette elfúló hangon, de ezzel el is hallgatott, és csak akkor szólalt meg ismét, amikor a parancsnok intett neki, hogy folytassa:

– Nagyuram, több ezren vannak! Több ezren! Fogalmam sincs, hogy mennyien.

Negyedórán keresztül rohantam mellettük, de még mindig nem láttam a horda elejét. A menetoszlop a dombok között kanyarog…

talán a végtelenségbe…

– És láttál közöttük káoszharcosokat? Vagy a Káoszpuszták más, gonosz teremtményeit? – kérdezte Ilgner.

– Nem, nagyuram – válaszolta a fejét rázva Katerina de nem értem el az oszlop elejét, úgyhogy sejtelmem sincs, kik vezetik a bestiákat. Ilgner gondterhelten bólogatott, majd felsóhajtott, és halkan, de eltökélten kijelentette:

– Akkor nincs mit tenni. Látnom kell őket.

Tudnom kell, hogy mivel állunk szemben. – Ismét lenézett Katerinára, és megkérdezte tőle:

– El tudsz juttatni minket észrevétlenül az oszlop elejére?

– Azt hiszem, igen – felelte a lány rövid gondolkodás után. – Ahol lehet, kerülik a dombokat, és a tágasabb völgyekben haladnak. Egy bizonyos irányba mennek, de jókora kanyarokat írnak le. Azt hiszem, képes leszek egyenesebb és rövidebb útvonalat találni a kisebb hágókon és a szurdokokon át. Annyi bizonyos, hogy veszélyes lesz. Ha tartják magukat a szokásaikhoz, és miért ne tartanák, akkor felderítők haladnak előttük, míg kétfelől oldalvédek kísérik a fősereget. Ebben a hózáporban a nyakunkba szakadhatnak, mielőtt észrevennénk őket.

– Akkor is vállalnunk kell a kockázatot – felelte Ilgner. – Máskülönben a Stangenschloss, illetve a tőle délre fekvő falvak szörnyű veszélybe kerülnek. – Előreintett páncélkesztyűs jobbjával, és odaszólt a lánynak:

– Vezess minket, Kat! Indulás!

* * *

Így aztán Katerina nyomait követve vágtak át a kisebb– nagyobb dombok között.

Keskeny völgyekben és fákkal teli, szűk szurdokokban haladtak, mialatt körülöttük mindent beterített a puha, fehér takaró, amely hamarosan Felix térdéig ért. Mind nehezebben gázolt a folyton vastagodó hórétegben, és bár fagyos szél marta az orrát, illetve az arcát, a hátán és a mellkasán patakokban csorgott a verejték. A hó belekapaszkodott a lábukba, így jócskán lelassította őket, ráadásul azt sem látták, hogy hová lépnek. Többször is előfordult, hogy Felix megcsúszott és elesett, aztán szégyenszemre el kellett fogadnia Gotrek kezét, hogy talpra vergődhessen.

Hamarosan felértek egy dombtetőre, amikor is a havazás alábbhagyott ugyan, de a szél ugyanúgy tombolt, mint az előző órákban. Végigsüvített a gerincen, felkavarta, és olyan erővel vágta az emberek, illetve a törpék arcába a havat, hogy azt hitték, nem is puha pelyhek, hanem kemény homokszemcsék száguldoznak a levegőben.

Az égbolton sötét, szaggatott szélű felhők úsztak, a közöttük tátongó résekből néha kikandikált a Morrslieb, és ilyenkor beteges, zöld fény áradt szét a tájon.

– Na, most legalább könnyebben meglátjuk őket… – állapította meg Rodi az égre sandítva.

– Csakhogy így ők is könnyebben meglátnak minket – jegyezte meg komoran Felix.

Több ezer bestia, Katerina ezt állította.

Egy menetoszlop, amely látszólag a végtelenbe nyúlik. Valószínűnek tűnt, hogy Gotrek képtelen lesz ellenállni a kihívásnak.

És Felix biztosra vette, hogy neki személy szerint akkor sincs esélye életben maradni, ha netán túléli a közelgő összecsapást.

Idekint, a nagy semmi kellős közepén a fagy és az éhség jóval hamarabb végez vele, semhogy elérhetné a legközelebbi emberi települést. Igazán csodás kilátások…

Valamennyien lehajtották a fejüket, hogy amennyire lehet, védjék az arcukat, és elindultak lefelé, aztán egy órán keresztül újabb és újabb dombokat másztak meg, újabb és újabb völgyeken vágtak át, míg végül, közvetlenül a sötétség beállta előtt Gotrek felkapta a fejét, az orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt, és kijelentette:

– Közel vannak. Érzem a szagukat.

– Nem – dörmögte Snorri, és a baljával legyezett néhányat az alfele mögött –, az Snorri volt. Snorri bocsánatot kér.

– Hacsak nem zabáltál fel egy nedves szőrmebundát – mondta szélesen vigyorogva Rodi –, akkor nem te voltál. Én is érzem a szagukat.

Ebben a pillanatban befutott Katerina, úgy bukkant elő a fák közül, akár egy hófehér, néma csendben sikló kísértet.

– Erre tartanak! – közölte kissé zihálva, amikor a parancsnok elé ért, majd a háta mögé mutatva folytatta:

– A következő völgyön fognak áthaladni.

Ennek a nyeregnek a másik oldalán van egy sűrű fenyves. Onnan kikémlelhetjük őket anélkül, hogy észrevennének minket, nagyuram!

– Remek! – kurjantotta elégedetten Ilgner. – Szép munka volt, Kat! Hamarosan meglátjuk, amit meglátunk…

* * *

Az emberek és törpék már jóval azelőtt hallották a bestiákat, hogysem meglátták volna őket.

Negyedóra telt el azóta, hogy átvágtak a gerincen, és bevették magukat a sűrűbe. Az erdősáv végigvonult majdnem az egész tetőn, és mélyen lenyúlt a domb nyugati oldalán. Ilgner harcosai a fák határán rejtőztek el, aztán valamennyien kíváncsian fürkészték az előttük elterülő, tágas és hosszú völgyet, amelyet ritkás, fiatal fenyves borított. A viszonylag alacsony és vékony fák közül helyenként magányos sziklatömbök emelkedtek ki. Immáron éjszaka volt, de a mindent ellepő hótakaró visszaverte az időről időre előbukkanó holdak fényét, ami halvány, színtelen derengésbe vonta a tájat.

Felix hiába burkolta be magát a köpenyével, kegyetlenül fázott. Az ujjai hamar meggémberedtek, az arcbőre fájdalmasan érzékennyé vált. Katerina olyan mélyen lehúzta a sapkáját, és olyan magasra fel a sálját, hogy csupán a szemét lehetett látni, amely folyton jobbra– balra villanva pásztázta a völgyteknőt. Ilgner és a lovagjai ide– oda csoszogtak a fák között, vagy éppen egy helyben topogtak, hogy amennyire lehet, melegen tartsák magukat.

Ortwin láthatóan reszketett, a fogai hangosan vacogtak, és egy pillanatra sem függesztette fel az imádkozást. A trollvadászok viszont fel sem vették a hideget. Gyakorlatilag félmeztelenül gubbasztottak a hóban. A szemöldökükön, szakállukon és hajtaréjukon vékony, fehérlő jégréteg csillogott, de még csak nem is dideregtek.

– Snorri elfelejtette, hogy miért van itt – jelentette be váratlanul Snorri.

– A bestiák miatt, Orrharapó – válaszolta neki Gotrek. – Bestiákra vadászunk.

– Aha… Snorri most már emlékszik – dörmögte Snorri. – Snorri mesélt már nektek azokról az időkről, amikor bestiákra vadászott a barátaival, Gotrekkel és Felixszel?

Gotrek mordult egyet, de nem szólt semmit.

És ekkor meghallották. A szél távoli hangfoszlányokat sodort feléjük, amelyek hamarosan különös, ezer és ezer torokból harsogó kántálássá álltak össze.

Mindenki felkapta a fejét, és a völgy északi végének irányába nézett. Egyelőre semmit sem láttak, de az idegen dallam egyre erősödött, aztán tompa dobbanások társultak hozzá, amelyet inkább a talpukon keresztül érzékeltek, semmint a fülükkel. A talaj rezdülései lassú, szabályos ütemet követve ismétlődtek, mintha egyszerre lépő, súlyos lábak keltették volna. Csakhogy Felix tudta, hogy a bestiák sosem menetelnek együtt és egyszerre, hanem kisebb– nagyobb csoportokba szétszóródva, a maguk nehézkes módján cammognak – akkor viszont honnan származnak a dobbanások?

A kántálás a dobbanások ritmusához igazodott. Egyetlen mondat ismétlődött újra és újra, a bestiák kezdetleges, torokhangokkal és recsegős mordulásokkal teli, félig vadállati nyelvén. Aztán az éneklésbe és dobbanásba másfajta lárma vegyült – ostorok csattanásai, haragos ordítások, sikolyok és jajveszékelések, valamint éktelen recsegés– ropogás.

– Ezek meg mit művelnek? – csodálkozott félhangosan Felix, és a társaira pillantott, de mindhiába, mert senki sem vállalkozott arra, hogy válaszoljon neki.

Néhány percen keresztül feszülten figyelt, míg végül a fénytörés kezdte megtréfálni a szemét, és mindenféle alakokat látott bele a kavargó hófüggönybe. Aztán pislogott néhányat, és megrázta a fejét, ugyanis egy elmosódott körvonalú, sárga foltot fedezett fel a távolban, a nagy fehérség mélyén.

Amikor ismét odanézett, valamivel világosabbnak látta a foltot, mint az imént, amiből rájött, hogy nem a fényviszonyok csapják be a szemét.

– Ott jönnek – suttogta megrendülten Katerina.

A sárga fény fokozatosan felerősödött, végül már tisztán kirajzolódtak a forrása körül álló, fiatal fenyők körvonalai, míg a hópelyhek úgy rajzottak és táncoltak előtte, mintha világító rovarok lettek volna. A kántálás és a dobbanások egyre erősebben hallatszottak, akárcsak a hátborzongató zenei aláfestésként szolgáló üvöltések, ropogások és csattanások.

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg a fényfolt közelebb jutott az erdősáv szélén rejtőzködő csapathoz, és Felix eltöprengett ennek okán. A saját tapasztalataiból tudta, hogy a bestiák, ha úgy akarják, kifejezetten gyorsan közlekednek az erdőben, de ez a horda valósággal vánszorgott. Még a törpék is gyorsabban szoktak haladni…

Aztán, mialatt a csapat tagjai mozdulatlanul és néma csendben figyeltek, odalent, a völgy mélyén az egyik fenyőfa megrázkódott, és távolról is jól hallható recsegés– ropogás kíséretében, lassan eldőlt.

Pillanatokkal később egy közelében álló társa is elzuhant, majd rövid szünet után egy harmadik – mintha egy gigászi, láthatatlan láb taposta volna őket a földre.

Felix idegesen nyelt egyet, és a társaira pillantott. Ilgner és a lovagjai a szemüket tágra nyitva bámulták a hihetetlen látványt.

Katerina meglapult, és összehúzta magát, akár egy a ragadozók elől rejtőző vadnyúl. A trollvadászok szélesen vigyorogtak, és izgatottan markolászták a fegyverük nyelét.

Ortwin a szemét lehunyva, halkan mormolva imádkozott.

– Az összes istenség nevére – suttogta rekedtes hangon Ilgner –, mi képes így kidönteni a fákat?

Felix ismét a völgyre fordította a figyelmét. A sárga folt még fényesebben világított, és mostanra már alakot öltött – hosszú volt és kanyargós, mintha egy lehetetlenül óriási, világító féreg araszolgatott volna a fák között. A vége a hófüggönyöktől takart távolba veszett – akár a végtelenbe is nyújtózhatott volna…

Azzal párhuzamosan, hogy a sárga, hosszú folt egyre közeledett, újabb és újabb fák dőltek a földre. Néhány perc elteltével kiderült, hogy a fény fáklyákból származik, amelyek körül sötét alakok mozognak. Ezzel egy időben Felix a lármára összpontosítva fejszék csattogását vélte felismerni, és jelentősen megkönnyebbült – ezek a hangok ugyanis egyszerű, hétköznapi magyarázattal szolgáltak a fák kidőlésére, amit sokkal kevésbé talált nyugtalanítónak, mint azokat a vad képzelgéseket, amelyek a saját elméjében születtek.

– Vigyázzatok! Felderítők közelednek! – figyelmeztette a társait Katerina.

Felix és a többiek odanéztek, ahová a lány mutatott. A világos folt előtt sötét árnyak mozogtak a fák között. A görnyedt alakok fejszét vagy bunkót hordoztak, súlyos léptekkel gázoltak a hóban, és a fejüket forgatva figyeltek mindenfelé. Felix ösztönösen lekuporodott, amikor meglátta őket, de a bestiák szerencsére nem vettek észre semmit, és tovább nyomultak a völgy déli vége felé.

Végül aztán, mialatt odalent folyamatosan dőltek a fák, a sűrűn kavargó hófüggönyből, a völgy közepe táján előbukkant maga a menetoszlop, és Felix csak bámulni tudott, minden másra képtelen lett volna.

Legelöl ungorok szaladgáltak, akik lobogó fáklyákat hordoztak, hogy megvilágítsák az utat. Közvetlenül mögöttük hatalmas testű gorokból álló elővéd haladt. A magas, tagbaszakadt szörnyetegek tetőtől talpig páncélba öltöztek, és a kántálással egy ritmusban lengették a fejük felett szörnyű fegyvereiket. Több száz gor menetelt egyetlen, hosszúra nyúló sorban, és ahol ennek a sornak a távolban vége szakadt, ott zuhantak el egymás után a fák.

Felix hunyorogva erőltette a szemét, és egyre több részletet látott meg a fáklyák lassan mozgó tömegének fényében.

Görnyedt testű ungorok rohangáltak a kidőlt fenyők körül, és a völgy szélei felé húztákvonszolták a fákat, aztán visszafutottak az ösvényre újabb szállítmányért, miközben korbácsot csattogtató gorok hajszolták őket vadul ordítozva.

Megint megremegett két fenyő, majd recsegve– ropogva elzuhant, és a helyükön keletkezett résben négy óriási alak jelent meg.

Katerina felnyögött, amikor megpillantotta őket, és Felix élt a gyanúperrel, hogy ő maga is így tett. A gigászi teremtmények legalább annyival tornyosultak a gorok fölé, mint amennyivel a gorok az ungorok fölé.

Fatörzs vastagságú nyakukon bozontos szőrrel borított bikafej ült, és a halántékukból egy– egy roppant szarv emelkedett ki, amelyek szélesebben terpeszkedtek annál, mint amekkorára egy ember szét tudja tárni a kezét. Az elképesztő szörnyetegek óriási fejszét hordoztak, amely magasabb volt, mint egy gor, és amelynek kettős feje mögött egy törpe könnyedén elbújhatott volna.

Mialatt az ungorok horgokat és láncokat akasztottak a már kivágott fákba, és nekiláttak, hogy távolabbra vonszolják őket, a bikaforma lények odaballagtak az útjukba eső, következő két fenyőhöz, és lassú, módszeres csapásokat mértek a tövükre.

Felváltva sújtottak le, ketten az egyikre, ketten a másikra, és bár fejenként csak egyszer vágtak oda, a fiatal fáknak ennyi is elég volt. Jószerével még el sem dőltek, amikor a kétlábon járó bikák már a következő fák felé tartottak, és körülbelül annyi érdeklődés, illetve érzelem látszott rajtuk, mint egy gépezeten. Úgy tűnt, régóta végzik ezt a munkát, és ha kell, az örökkévalóságig képesek folytatni úgy, hogy sosem lassítanak, sosem fáradnak el, de még csak fel sem néznek.

– Na, ezek már méltó ellenfelek! – suttogta lelkesen Argrin.

– Neked? – mordult fel nyomban Rodi. – Csak vigyázz, nehogy én érjem el őket hamarabb!

– Snorri szerint elég szörnyeteg van odalent – vélekedett Orrharapó. – Jut mindenkinek.

Felix úgy gondolta, hogy az elködösült elméjű trollvadász ennél nagyobb igazságot talán még soha életében nem mondott.

Gotrek csak morgott valamit, és tovább figyelt.

– Egyszerűen fel nem foghatom, hogy mit művelnek – dörmögte Ilgner, látszólag csak úgy saját magának. – Az Üvöltőhegyek óta vágják az ösvényt? Minek?

Ekkor két sorban haladó ungor fáklyahordozók nyomultak be a minótauroszok által vágott irtásra. A két sor között bestiák egész tömege táncolt őrjöngve. Valamennyien maszkot viseltek, továbbá madártollakkal, csontokkal és különös tárgyakkal díszítették fel a testüket – de máskülönben teljesen meztelenek voltak –, míg a kezükben hosszú botot tartottak, amelyiknek felső végén ember– és állatkoponyák fehérlettek, valamint kristályés rézdarabok csillogtak. A táncoló alakok recsegő torokhangon kántáltak, és a minden pillanattal tovább erősödő dobbanások ütemére, egyszerre lökték a magasba totemjeiket. Néhányan a saját húsukat tépték– marcangolták elragadtatásukban, mások fáklyával perzselték a tulajdon testüket, vagy összefejeltek a mellettük tomboló társukkal, a szarvuk vérfagyasztó csattanással csapódott össze. Néhányan elzuhantak, és mialatt a tömeget kísérő ungorok félrevonszolták őket, máris újabb alakok léptek a helyükre.

És néhány lépésenként, egy bizonyos ütemet követve – amit Felix képtelen volt felfogni –, valamennyi táncos egyszerre megfordult, jajongva és ordítozva mélyen meghajolt, majd ismét menetirányba perdült, és tovább táncolt.

„Mi követi őket? – töprengett nyugtalanul Felix. – Valamiféle istenség előtt hajlonganak? Netán egy káoszharcos vagy egy mágus plántálta beléjük ezt az őrületet?

Ha a minótauroszok közönséges favágóként dolgoznak, milyen szörnyű lehet a vezérük?” Aztán ismét felnyögött megdöbbenésében, akárcsak a többi ember, míg a trollvadászok megrökönyödve káromkodtak.

Amikor a különös tárgy kibukkant a fák takarásából, Felix először azt hitte, hogy a saját, eszelős gondolata vált valóra, és valóban egy óriási, világító féreg kúszikmászik odalent – ugyanis a titokzatos valami hosszú volt, az alakja hengeres, és számtalan láb izgett– mozgott alatta. De aztán, amikor közelebb ért hozzájuk, felfedezte, hogy amit a lény lábainak hitt, azok valójában bestiák, akik egymás mögött, egyszerre lépve menetelnek, és a vállukon faigát hordozva húzzák azt, amit ő a féreg testének vélt, de a valóságban a legnagyobb törzskő volt, amit akár ő, akár a társai valaha láttak.

– Sigmar vérére – lehelte felindultan Ilgner ez meg mi?

– Az… az egy törzskő – dadogta idegesen Katerina. – A horda szent totemje. De… de ez túl nagy… és a bestiák nem szokták mozgatni a szent köveiket…

– Hát most mozgatják – állapította meg higgadtan Gotrek.

A kő az oldalán feküdt, és legalább olyan hosszú volt, mint egy bretonniai galleon főárboca. A durván kivésett, csiszolatlan gránitoszlop a csúcsán vékonyan kezdődött, és egyre vastagodott, míg a közepe táján az átmérője elérte a nyolc lábat.

Szabálytalanul ívelő, szürke oldalán szeszélyesen kanyargó kvarc– erek futottak végig, amelyek kékes fényt árasztottak, és ez a titokzatos fény a táncosok és hordozók kántálásának ütemében hol felerősödött, hol elhalványult.

A lovagok közül többen is a pöröly jelét mutatták, és részben hitetlenkedve, részben ijedten meredtek a roppant tömbre, Felix pedig pontosan tudta, hogy miért. A törzskőből nem e világi, gyalázatos erők sugároztak, akár egy gonosz napból. Nem csupán látta a kék fény felvillanásait, de a bőrén is érezte őket, mintha forró szélrohamok söpörtek volna végig a testén.

Sőt az elméjében is történt valami – mintha rémálmokból származó suttogások visszhangoztak volna koponyájának csontfalai között. Az érzések arra késztették, hogy meneküljön, de arra is, hogy fusson oda a gránitoszlophoz, hajítsa el a fegyverét, és szálljon be a közös táncba. Komoly erőfeszítésébe került, hogy a helyén maradjon, és mozdulatlanul figyeljen tovább.

– Gurnisson trollvadász! – szólalt meg fojtott hangon Ilgner. – Világít a fejszéje!

Rejtse el!

Felix megfordult, és végignézte, hogy Gotrek lekapja hátáról a fejszéjét, és belevágja maga előtt a hóba. A rúnák majdnem olyan erős fényt árasztottak, mint egy fáklya – a vöröslő világosság még a vékony hórétegen is átszűrődött. Gotrek bosszúsan mordult egyet, azzal a lapjára fektette a fejszéjét, egyszerűen ráült – és a fény nyomban eltűnt.

Felix összemosolygott Katerinával, és ismét a völgy felé fordult.

A szent kő mindkét oldalán vaskos iga alatt roskadozó bestiák vonultak két oszlopban. A kántálás ritmusában, egyszerre emelték és csapták le a lábukat, súlyos lépteiktől még a föld is megremegett.

Az oszlopot legalább kétszáz fenevad vitte, oldalanként száz– száz, és még többen rohangáltak mellettük. Ezeknek az alakoknak a pofáját kék csíkok és különféle képjelek ékesítették, s a többiekhez hasonlóan, torkuk szakadtából harsogták azt az egyetlen mondatot, miközben vadul hadonásztak a fegyverükkel – talán a kőnek kijáró díszőrség tagjai lehettek.

Amikor az oszlop alapja előbukkant a fák közül, Felix és a többiek végre megpillantották a horda vezéreit. Az első, egy tagbaszakadt gor, amely legalább olyan magas és izmos volt, akár egy minótaurosz, fel és alá járkált a kőtömb tetején, és ordítva biztatta annak hordozóit. A fejéből viszonylag rövid orr nyúlt előre, míg a halántékán csavaros kosszarv meredezett, viszont a szájában hegyes ragadozófogak sorakoztak, és a szemében ugyanaz a kék fény izzott, mint ami a szent kő erezetéből áradt. Hatalmasan duzzadó tagjait szénfekete, vastag bunda borította, amelyben helyenként száz és száz csatában kapott sebhelyek fehérlettek. Acélból és aranyból kovácsolt páncélt viselt, amely tökéletesen illett rá, és ez arról árulkodott, hogy a páncél aligha lehet bestiák műve, mert az elkészítése jócskán meghaladta volna a képességeiket. A szörnyeteg fejszéje ugyanezen avatott kéz nyomait viselte magán. A fegyver legalább olyan magas volt, mint Felix, és egyetlen fejének vágóélét mély horony osztotta ketté, amitől egy ragadozó madár szélesre nyitott csőrére hasonlított. A fej lapjában ökölnyi, kék ékkövek ragyogtak, amelyek távolról nézve éberen figyelő madárszemekre emlékeztettek.

– Na, akkor ez az enyém! – jelentette ki halkan, de határozottan Rodi.

– Azt hittem, a bikákat akarod – jegyezte meg Argrin.

– Azokra majd később kerítek sort – közölte elégedetten Rodi.

Mialatt a gigászi hadúr peckes léptekkel sétálgatott a szent kövön, és rekedtes bömbölésekkel hajszolta a híveit, az oszlop másik utasa szobormereven állt. A kecskefejű alak girbegurba botját magasan feltartva és tekintetét az égboltra szegezve, metsző hangon visítozott. A társánál jóval alacsonyabb, vézna illető afféle szent lehetett. A bundája megszürkült, a teste meggörnyedt a kortól; mocskos, hosszú köntösén ujjnyi méretű, kezdetlegesen kialakított kőalakzatok szolgáltak gomb gyanánt. Az arcát kék jelképekkel díszített bőrmaszk mögé rejtette, míg a fején kék madártollakból készült díszt viselt, amelynek nyúlványa hátul egészen a derekáig leért. Az egyik szarva jócskán meggörbülve, furcsa szögben állt, mintha még fiatalkorában sérült volna meg. Ám a megjelenésének legfurcsább vonása az volt, hogy több száz levágott, zsinórokra és bőrszíjakra erősített madárláb és karom csüngött rajta. Saskarmokat használt fülbevalónak, míg zilált kecskeszakállát varjúlábakkal fogatta össze. Vékony, göcsörtös ujjai végére sólyomkarmokat húzott, és köntöséről összeaszalódott csirkelábak lógtak. Mindennek a tetejébe bőrrel bevont, szent vacakokkal teli botját is ugyanazzal a díszítőelemmel látta el, mint az öltözetét – a felső vége hatalmas grifflábat formázott, amely ütemesen villózó, kék gömböt markolt.

– Az ott egy sámán – suttogta riadtan Katerina, és különös védőjelet mutatott: a hüvelykujjait egymásba akasztotta, a többit széttárta, amitől a két keze agancspárra emlékeztetett, majd dühösen a bestiák varázslója felé lökte a kezét, és fojtott hangon átkozódott:

– Taal sorvasszon el, gonosz idegen… Rhya hintsen mérget az ételedbe…

– Ezek szerint afféle szent hadjáratot folytatnak? – kérdezte Ilgner megint csak saját magától. – Ocsmány istenük parancsának engedelmeskedve támadtak ránk?

A kőhordozók lassan vánszorogtak előre, és amikor a leskelődő csapat rejtekhelye elé értek, a hátuk mögött a fősereg is előbukkant a fák közül. Felix alig hitt a szemének, mialatt a hóban gázoló teremtményeket bámulta. Mert az oszlop, de különösen annak utasai hiába ébresztettek dermesztő félelmet a szívében, talán ez volt a legijesztőbb látvány, ami valaha elébe tárult.

A sereg úgy özönlötte el a völgyet, akár egy lassan hömpölygő, barna áradat. A több ezer teremtmény végeérhetetlenül kanyargó folyamának távolabbi vége a messzeségbe veszett, míg a szélei magasan felcsaptak a dombok oldalára. Valamennyi fenevad a sámán énekét zengte, még maga a levegő is reszketett a vészjóslóan hangzó, merőben idegen szavaktól. Felix önkéntelenül mélyebbre hátrált a fenyők közé, mert attól tartott, hogy észreveszik. A Gotrek, illetve Makaisson társaságában a Káoszpuszták felett tett utazása óta nem látott ennyi szörnyeteget egy helyen.

A horda méretei Ilgnert is lenyűgözték.

– Ez minden képzeletet felülmúl – suttogta megrendülten. – Kat, láttál már ehhez foghatót?

– Sok törzset felderítettem már – felelte a lány a fejét rázva –, de azok összesen nem voltak annyian, mint ezek itt.

– De vajon mi a céljuk? – töprengett ismét félhangosan a parancsnok. – Hová viszik azt az oszlopot? És mit akarnak vele?

– Akármi a szándékuk, nagyuram – mormolta Katerina –, délnek tartanak, az emberek földje felé. Meg kell állítani őket.

– Az biztos… az biztos… – dörmögte gondterhelten Ilgner, és lerítt róla, hogy nem véletlenül nem teszi fel a magától kínálkozó kérdést: „Hogyan?” A trollvadászok számára nem az volt a kérdés, hogy hogyan, hanem az, hogy mikor? Égtek a vágytól, hogy megrohamozzák a szörnyetegeket, és alig tudták türtőztetni magukat. Nyughatatlanul toporogtak, és mindegyre a fegyvereiket babrálták.

Gotrek aztán végighordozta a tekintetét Felixen, Ilgneren és a többieken, egyetlen szemében vad fények villóztak.

– Az lesz a legjobb, ha eltűntök innen – mondta fojtott hangon. – Térjetek vissza az erődbe, és készüljetek fel, amennyire lehetséges! Ez itt maga a végzet. Mi négyen itt fogunk meghalni! – Ismét Felixre pillantott, és már– már barátságosan folytatta:

– Figyelj rám, emberifjonc…

Ám akármit készült mondani, a torkán akadt a szó, mert a háta mögött guggoló Ortwin hirtelen felpattant, kiszaladt a fenyves határán túlra, és kardját a feje fölé lökve felordított:

– Az Izzó Szív Rend ezennel bosszút áll!

Azzal a fiú meglódult, majd a derekáig érő hóban gázolt a kőoszlop irányába – és legalább tíz bestia máris felé fordította a fejét.

Az első, döbbent pillanatokban mindenki csak bámult, de aztán valamennyien talpra ugrottak.

– Állítsátok meg! – hördült fel idegesen Ilgner.

– Végezzetek vele! – recsegte bőszülten Rodi.

– Futás… – suttogta riadtan Katerina.

Felix és két– három lovag futásnak eredt, de a fák határához érve elbizonytalanodva megtorpantak. Katerina félig kihúzta az íját, és mozdulatlanná dermedt. Egyedül Gotrek cselekedett. Felmarkolt egy jókora adag havat, kőkemény golyóvá gyúrta, amit aztán elhajított. Ortwin a háta közepére kapta a lövedéket, és előrebukva elterült a hóban.

– Őrült kölyök! – morogta megvetően Argrin.

– Felejtsétek el a fiút! – mondta Ilgner a fenevadakat figyelve, akik közül egyre többen néztek az erdősáv irányába. – Mennünk kell! Azonnal!

Felix ugyan szívből egyetértett a parancsnokkal, mégsem tudta rávenni magát, hogy elmeneküljön. Sir Teobalt őrá bízta a fiút, és egyszerűen képtelen volt csak úgy a sorsára hagyni őt. Keservesen átkozódva futásnak eredt, aztán magasra kapkodta a térdét, akár egy kislevita táncos, hogy a hó ne lassítsa le.

– Felix! Ne! – kiáltott utána Katerina, de nem hallgatott a lányra.

Ortwin éppen akkor tápászkodott fel, amikor odaért hozzá.

– Gyere, te kis hülye! – kiáltott rá a fiúra, azzal karon ragadta, és vonszolni kezdte felfelé a dombon. A legközelebb eső gorok és ungorok a fegyverüket rázva, vadul üvöltözve indultak feléjük, és ha mindez nem lett volna elég, ekkorra már a kőoszlop körül tolongó alakok is mind a dombtető felé néztek.

Ortwin rángatózva próbálta kiszabadítani a kezét, és felháborodottan tiltakozott:

– Engedjen, uram! Bosszút kell állnom a lovagokért!

– Az öngyilkosság miféle bosszú? Gyere már! – zihálta Felix, majd nyitott tenyérrel fültövön vágta az apródot, mire az, ha vonakodva is, de hagyta magát felfelé vontatni.

A hátuk mögött egyre több bestia vált ki a menetoszlopból, az ordításuk egyre hangosabbá vált. Odafent, a gerincen Ilgner és az emberei riadtan hátráltak, míg a trollvadászok a fegyverüket suhogtatták.

Katerina leguggolt a hóban, és odakiáltott Felixéknek:

– Siessetek!

A következő pillanatban hajmeresztő visítás hasított a lármába, aminek hallatán mindenki megdermedt. Felix megpördült, és meglátta, hogy a sámán a botját a feje felett tartva, egyenesen feléjük néz, és hogy valamennyi szörnyeteg egy helyben állva mered a dombra, mozdulatlanul és oly csendesen, amilyen csendesen a hó hullott körülöttük. Felix megborzongott, amikor végighordozta tekintetét a seregen. A vadállati szemekben halálos gyűlölet fortyogott, az ormótlan kezek elszántan szorították a fegyverek nyelét, de a lények egyetlen lépést sem tettek. Még azok is moccanás nélkül és hallgatagon álltak, akik az imént üldözőbe vették őt és Ortwint.

– Mit csinálnak? – suttogta az apród.

– Fogalmam sincs – felelte Felix –, de ne törődj vele, csak szedd a lábad!

A dombtető irányába fordulva ismét nekilódult, de alig tett meg két lépést, amikor a sámán másodjára is felrikoltott.

Ezúttal elnyújtva kiénekelt szó tört elő a torkából, amely másként zengett, mint az iménti rikoltás: értelmesnek és valahogy parancsolónak tűnt. A bestiák felkapták, és egyre gyorsabb ütemben ismételgették a titokzatos szót, a hangjuk hamarosan valóságos mennydörgéssé erősödött.

Felixnek az a furcsa és nyugtalanító benyomása támadt, hogy milliónyi apró kisülés táncol körülötte a levegőben, és arra is felfigyelt, hogy a szakadatlanul hulló hó vad örvényeket vet, amelyeknek nincs semmi közük a szél irányához vagy erejéhez.

– Fuss! – kiáltotta, és meglökte a fiút.

Éles csattanás hallatszott, mintha a völgy mélyén elsült volna egy pisztoly, és Felix rettegve pillantott hátra. A sámán az új kántálás ritmusát követve újra és újra a kőoszlophoz ütötte a botja végén díszelgő kék gömböt, és a gránittömb oldalán végigfutó kvarc erek a csapások ritmusában felvillantak.

– Gyorsabban! – kiáltotta Felix.

Odafent, a dombtetőn Ilgner és a lovagjai végre magukhoz tértek, és villámgyorsan felkapaszkodtak a lovukra. Katerina döbbenten tátogva hátrált; a villanások visszatükröződtek hatalmasra nyitott szeméből.

Felix tudta ugyan, hogy minden pillanatát a menekülésnek kellene szentelnie, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, és ismét visszanézett. Az erek egyre erősebb fénnyel villóztak, azzal párhuzamosan, hogy a sámán mind keményebben sújtott le, illetve a kántálás egyre hangosabbá vált.

Pillanatokkal később keskeny, nyílegyenes fénnyalábok törtek elő az oszlopból, amelyek egyike Felixtől jobbra, tőle alig néhány lépésnyire vetült a domboldalra.

Felix megpördült, és a villanástól elvakulva terelgette maga előtt az apródot, aztán döbbenten fedezte fel, hogy a hó egy legalább három– négy öl átmérőjű folton elolvadt ott, ahol a kék fénykéve elérte, és a sáros földből most sűrű gőz áradt.

– Sigmar segíts, ezek miránk céloznak! – nyögte elkeseredetten, azzal széles mozdulatokkal integetni kezdett, és odaordított a hátasukon ülő lovagoknak:

– Le a lóról! Feküdj! A fény! Vigyázzatok!

Újabb dörrenést hallott, mire hasra vágta magát, és megpróbálta magával rántani az apródot, ám a fiú csupán megbotlott, nyomban visszafordult, és a kezét nyújtva megszólalt:

– Jöjjön, Herr Jaeger! Fogja meg…

– Ortwin, te szerencsétlen – hörögte Felix feküdj!

Alkar vastagságú, kéklő fénysugár villant az apród szemébe, mire ő az arcához kapta mindkét kezét, és rémülten felkiáltva hanyatt esett. Felix elfordította a tekintetét, és arra számított, hogy sülő hús sistergését vagy szénné égett bőr recsegését fogja hallani, de nem ez történt.

– A szemem! – jajongta Ortwin. – A szemem!

Újabb fénysugár száguldott a domb felé, amely kettejük felett villant el, és egy ütemmel később Felix meghallotta Ilgner, valamint a lovagok üvöltését. Megragadta Ortwin kezét, és talpra rántotta a fiút. Alig néhány lépés választotta el őket a viszonylagos biztonságot nyújtó gerinctől, néhány nehézkes, vánszorgó lépés…

Felixnek mind nagyobb erővel kellett húznia– rángatnia a mögötte botladozó fiút, aki keservesen zokogva panaszkodott:

– Nagyon ég! Ó, Sigmar, segíts, kegyetlenül ég!

Felix végül megpördült, és ráförmedt a fiúra:

– Mozogj már, te szerencsétlen! Kapd össze magad…

A torkán akadt a szó, és a velejéig megdöbbenve, nagy nehezen kibökte:

– Az istenek szerelmére… az arcod…

– Mi a baj? – kérdezte sírós hangon Ortwin, de a következő pillanatban felsikoltott, és vadul megvonaglott kínjában.

Felix halálra váltan hátrált. A fiú a szeme láttára átváltozott. Szőrök törtek elő az arcbőréből, és gyors ütemben növekedtek.

Az orra megnyúlt és megvastagodott, az álla pedig összezsugorodott. A füle megnőtt és kihegyesedett, míg a homloka két oldalán egy– egy tompa dudor kezdett nőni.

Ortwin kinyújtotta a kezét Felix felé, és miután végigvágott rajta egy újabb görcshullám, kétségbeesetten megszólalt:

– Kérem, Herr Jaeger… segítsen… Mi történik velem?

Az apród kesztyűjének ujjaiból karmok törtek elő, közben a szembogara sötétre színeződött, és hatalmasra tágulva elnyelte az egész szemét. A homlokából kiálló két dudor vért fröcskölve felhasadt, és a kettévált bőr alól egy– egy zömök, tompa végű szarv emelkedett ki.

Felix rádöbbent, hogy még néhány pillanat, és Ortwin bestiává alakul…