Tizenegyedik fejezet

– Felix! Felix, ébredj fel!

Felix érezte, hogy valaki megrázza.

Nagyon fájt, mindene fájt. Az izmai megfeszültek, és kegyetlenül hasogattak. Megpróbálta lerázni magáról az idegent, megpróbált panaszkodni, de nem tudta kinyitni a száját ahhoz, hogy megszólaljon.

Az ismeretlen elé lépett, és egy leernyőzött lámpát tartott az arcához. Bár a fény halvány volt, a teljes sötétségben töltött hosszú idő után így is elvakította. Behunyta a szemét, és hátrarántotta a fejét.

– Hála Rhyának! – suttogta az illető. – Hát élsz…

Felix ismerte a hangot. A messzi múltból származott. Egy lány, akit ő ismer… Kirsten?

Ulrika? Egyáltalán, ébren van vagy álmodik?

Nem tudta biztosan megítélni.

Meleg kéz érintette meg az arcát, majd megtapogatta a nyakát.

– Az istenek szerelmére, nem sok híja van… – mondta a titokzatos lány. – Maradj itt, mindjárt jövök!

Felix hallotta, hogy az illető a hóra teszi a lámpát, és eltávolodik tőle. A fény miatt erősen hunyorogva körülnézett, de csak a szemét forgatta, mert a fejét mozdítani sem bírta. A ferdén hulló hó függönyén keresztül meglátta, hogy egy szőrmébe bugyolált, apró alak sürög– forog a közelben. Először is lerázta magáról a zsákját, aztán az övében kezdett kotorászni.

„Katerina… hát persze… Katerina” – gondolta Felix, azt viszont nem tudta eldönteni, hogy mit érez: csalódottságot avagy megkönnyebbülést.

– Minden csupa víz – dohogott halkan a lány, majd kifakadt:

– Mi történt, Felix? Mit műveltél magaddal?

Felix éles sercegést hallott, rögtön ezután megvillant valami, majd észrevette, hogy az elébe vetülő fény felerősödik. Katerina odébb mozdult, és ekkor meglátta, hogy a lány az imént tüzet gyújtott, amitől sírhatnékja támadt. Katerinának miért sikerült ilyen könnyen? És neki miért volt annyira nehéz? Nem is nehéz: lehetetlen.

Aztán azt látta, hogy a lány félrekotorja körülötte a havat, majd ismét eltűnik.

Pillanatokkal később visszatért, és könnyű, terjedelmes valamit terített rá, majd botokat szurkált a földbe. Felix egy darabig értetlenül figyelt, de végül rájött, hogy Katerina sátrat állít fölé.

A lány hamarosan végzett, ekkor ismét eltűnt, mire Felixet elfogta az aggodalom.

Lehet, hogy Katerina a sorsára hagyja őt?

Vagy elkapta valami?

Néhány perc elteltével Katerina ismét elébe lépett, és ekkor már jókora nyaláb ágat és gallyat ölelt magához. Ledobta a rakományt egy letakarított foltra, majd megrakta a tüzet. A fellobbanó lángok melege hamarosan elérte Felixet, mire az az érzése támadt, hogy ezer és ezer tű mélyed az arcbőrébe.

Katerina aztán a tűz mellé állított két kulacsot, és bekúszott a sátorba. Először is kiterítette az egyik pokrócát, majd nagy nehezen lefejtette Felixről a köpenyt, amit a tűz mellé hajított. Ezt követően nekilátott, hogy leszedje a férfiról a láncinge felett viselt gyapjúkabátot.

– M… mi… mit esi… csinálsz? – nyögte ki erősen dadogva Felix.

– A ruháid hamarosan végeznek veled – felelte Katerina. – Teljesen átáztak, keményre fagytak, és kiszívják belőled a meleget. Meg kell szabadulnod tőlük, máskülönben meghalsz.

Felix megpróbált tiltakozni, de inkább csak az illem kedvéért, mint bármi másért.

Tudta, hogy a lánynak igaza van, és tény, ami tény, többször is elképzelte már, hogy Katerina levetkőzteti őt, de nem így. Nem így, hogy tehetetlenül fekszik, akár egy csecsemő. Nem így, amikor az élete a tét.

A láncingével kegyetlenül megszenvedtek, de ő maga nem tudott segíteni. Katerinának szinte fel kellett feszíteni mindkét, görcsösen merev kezét, hogy aztán nagy nehezen lerángassa róla a fagytól merev páncélt – de végül sikerült. A többi már könnyebben ment, és Felix hamarosan anyaszült meztelenül feküdt a sátorlap alatt, míg a ruhái a tűz köré teregetve száradtak.

Mozogni még ekkor sem tudott, csak egész testében reszketett. Ugyanakkor, noha annyira vacogott, hogy attól tartott, mindjárt kitörnek a fogai, a bőrét mintha lángok perzselték volna. Az az érzése támadt, hogy titokzatos úton– módon visszakerült a Khemri– sivatagba, és most a tűző napon haldoklik. Katerina végül ráfordította őt a száraz pokrócra, ráterített egy másikat, majd lekapta a sapkáját, a kabátját, és letekerte nyakáról a sálat.

– Ne csináld! – szólt rá Felix. – Te is megfagysz!

– Odafekszem melléd – válaszolta a lány. – A takaró nem elég. Igazi melegre van szükséged.

Felix megriadt. Hát igen, erről a percről is álmodozott már, de nem úgy, hogy ilyen körülmények között következik be.

– De hát… de hát már így is melegem van… – tiltakozott erőtlenül.

– Nincs meleged – vágott vissza Katerina, mialatt kicsatolta és lehámozta magáról bőr mellvértjét. – Hideg vagy, mint egy hal.

Csak azt hiszed, hogy meleged van. Ez a fagyhalál őrülete, ami a vég előtt tör rá az emberre.

– Ő… őrület? Fagyhalál? – dadogta Felix, aztán nagyokat nyelve bámult, ugyanis Katerina lerántotta magáról gyapjúból varrt alsóujjasát, és ezzel felfedte csupasz felsőtestét.

A lány karcsú volt és izmos, akár egy nőstény farkas, de a lehető legegyértelműbben nőies is egyben. Sietve lerúgta a csizmáját, lekapta magáról a nadrágját, aztán kinyúlt a sátorból, és megmarkolta az egyik kulacsot. Nyomban felszisszent, és visszakapta a kezét, mert az átforrósodott fém megégette az ujját, de aztán ismét odanyúlt, és a szíjánál fogva húzta be a kulacsot. Bebugyolálta az imént levetett ingébe, lecsavarta róla a kupakot, és Felix szája elé tartotta a csőrét.

– Kat… – nyögte Felix – nem fog…

– Csssss – csitította a lány –, innod kell!

Felix engedelmeskedett, de amikor a víz megperzselte a száját, hátrarántotta a fejét, és felhördült:

– Túl forró! Nem megy!

– Muszáj! – felelte Katerina együtt érző hangon, de határozottan. – Belülről is fel kell melegedned! Rajta, igyál!

Felix erőt vett magán, kinyitotta a száját, és engedelmesen nyeldekelt, noha biztosra vette, hogy a forró folyadék hólyagokat húz a nyelvére és a torkára. A lány végül elvette a kulacsot, mire ő fekvő helyzetbe ereszkedett, és levegő után kapkodva nyögdécselt.

Katerina ekkor odafeküdt mellé, szorosan hozzábújt, és a mellkasára hajtotta a fejét.

Felixnek hihetetlenül jólesett mindez, de egyelőre meg sem moccant. Nem bírta eldönteni, hogy viszonozza– e az ölelést, bár igazából abban sem volt biztos, hogy ha netán akarná, képes lenne rá.

– Figyelj, Kat… – dörmögte, de nyomban el is hallgatott, mert nem tudta, hogyan folytassa.

– Hagyd, Felix! – válaszolta Katerina. – Nem felejtettem el azt, amit mondtál. Ne erőlködj, csak pihenj!

A hangszíne alapján Felix rájött, hogy a dolog még mindig fáj a lánynak, és rosszkedvűen felmordult. Nem akarta, hogy Katerina azt higgye, nem szereti őt. Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy… Az elméje túlontúl elködösült a hidegtől, a melegtől és a szédüléstől, ami azért tört rá, mert egyszerre lehajtotta azt a rengeteg forró vizet. Végül feladta a töprengést.

Felemelte, és nagy nehezen a lány vállára tette nehézkesen mozduló karját. Katerina egy pillanatra megfeszítette az izmait, de nyomban elernyedt, és bedugta a fejét Felix álla alá, mire ő annyira kellemesnek, annyira megnyugtatónak találta az érzést, hogy kis híján sírva fakadt.

– A pokolba is, Kat – sóhajtotta, az álmosság miatt kissé motyogva –, mi ütött beléd?

– Ezt meg hogy érted? – mormolta a lány.

– Miért kedvelsz engem? – kérdezte Felix.

– És nehogy azt mondd, hogy abba a hősbe vagy szerelmes, akinek gyerekkorodban láttál. Ennél sokkal okosabb vagy, és különben is, sosem voltam az a hős.

Történetesen te mentettél meg engem azon a napon, és nem fordítva. És… – Olyan reszketés tört rá, hogy néhány pillanatra elakadt a szava, aztán, amikor összeszedte magát, folytatta:

– És most megint megtetted, úgyhogy az nem lehet…

Katerina sokáig hallgatott, és Felix vegyes érzésekkel töprengett azon, hogy mi lesz, ha netán sikerült meggyőznie a lányt arról, hogy ostobán viselkedik, és azt fogja felelni:

„Igazad van, Felix. Csak a hozzád fűződő emlékeimbe vagyok szerelmes. Egy buta kislány voltam, de mostantól másképp lesz.” Ám Katerina végül még szorosabban bújt hozzá, és kijelentette:

– Felix, te most is hős vagy a szememben.

Nem azért, mert megölted azt a nőt, hanem azért, mert szembeszálltál vele, holott tudtad, hogy nincs esélyed. Viszont… – Megint némaságba burkolózott, de ezúttal néhány másodperc múlva megszólalt:

– De nem ez az oka… nemcsak ez az oka.

– Kinézett a sátorból, és tekintetét a tűzre szegezve folytatta:

– Sok férfi van, aki elfogad engem felderítőnek, de nőnek nem. Nőstény ördögnek neveznek, meg vadmacskának, meg… meg… meg még sok mindennek. – Megint elhallgatott, indulatosan megfeszítette az izmait, és tovább beszélt:

– És vannak férfiak, mint például Milo, akik elfogadnak nőnek, de felderítőnek nem. – Hirtelen hátrafeszítette a fejét, és felnézett Felixre, sötétbarna szeme nedvesen csillogva verte vissza a tűz fényét. – Te mindkettőnek elfogadsz. Ami… – nyelt egyet, és visszahajtotta a fejét Felix mellkasára – ami elég ritkán történik meg…

Felixnek is nyelnie kellett, mert a torka úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt.

– Ó, Kat… – suttogta meghatottan, azzal szorosan magához húzta a lányt, míg magában azon tűnődött, hogy vajon miért nem jutott soha eszébe, hogy Katerina nem teljesen önszántából tölti az idejének java részét az erődben? Szívesen mondott volna valami értelmeset, de megint csak sóhajtani tudott:

– Ó, Kat…

Ebben a pillanatban odakint megreccsent egy ág. Katerina felkapta a fejét, és ezzel akkorát fejelt Felix állába, hogy a két fogsora hangosan csattanva zárult össze.

Felix káromkodott egyet, hosszas erőlködés árán oldalra fordította a fejét, és a ponyva alsó szegélye alatt kinézett az éjszakába.

Néhány pillanattal később Gotrek, Snorri és Rodi bukkant elő a sötétségből. Kisebbnagyobb vágások és zúzódások borították őket, de máskülönben épnek tűntek.

Gotrek meglátta a sátorban lapuló párt, mire horkantott egyet, és odaszólt a lánynak:

– Ezek szerint megtaláltad…

– Én… én… – hebegte Katerina, és feljebb húzta magán a pokrócot.

– Ez nem az, amire gondoltok! – közölte sietve Felix.

– Ezt már ismerem, emberifjonc… sosem az – válaszolta Gotrek nagyokat bólogatva. – Sosem az…

Rodi csak vigyorgott, de nem szólt semmit, Snorri viszont bambán pislogott, és kijelentette:

– Snorri nem tudja, hogy mire kell gondolnia.

– Emiatt egy pillanatig se emészd magad, öreg Rozsdakoponya! – felelte neki Rodi. – Csak gyere, és terítsd le a takaródat a tűznek ezen az oldalán! Hagyjuk szegényeket, hadd érezzék jól magukat egy kicsit!

Felix felnyögött szégyenében, és tiltakozni próbált:

– Ez tényleg nem az, aminek…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Katerina a szájára tapasztotta a tenyerét, és halkan rászólt:

– Ne törődj velük, Felix! Csak feküdj és pihenj! Amúgy meg, eljött az idő, hogy megint igyál egyet.

Felix lemondóan sóhajtott. Újabb kínzás következik. Ám ezzel egy időben észrevette, hogy sokkal kevésbé reszket, mint korábban, és hirtelen elemi erővel tört rá az álmosság.

Felix másnap reggel arra ébredt, hogy egyedül fekszik a sátorban. Katerina a trollvadászok társaságában üldögélt odakint, és nyársra húzott nyulat forgatott a tűz felett. A sülő hús illatától Felixnek megkordult a gyomra, és kemény küzdelmek árán, hangosan sziszegve ülő helyzetbe kínlódta magát. Mindene fájt – a feje, az ízületei, az izmai –, de az a szörnyű reszketés legalább elmúlt, és vele együtt eltűnt az a rémisztő bénultság is, ami megakadályozta abban, hogy cselekedjen vagy akár gondolkodjon.

Néhány perc leforgása alatt, nagyokat nyögve és rosszkedvűen morgolódva felöltözött, és kimászott a sátorból. A hó immáron csaknem a derekáig ért ott, ahonnan a társai nem kotorták el, de a vihar elvonult, és napfényes reggel köszöntött a tájra. Üdvözlés gyanánt Gotrek odabiccentett neki, Rodi rákacsintott, míg Snorri csak bután vigyorgott felé. Katerina rámosolygott, majd szégyenlősen lesütötte a szemét.

– Jól vagy, emberifjonc? – érdeklődött aztán Gotrek.

– Remekül – felelte Felix, azzal óvatosan leült a társai közé, és kezét a tűz felé nyújtva összedörzsölte az ujjait.

– Mindened megmerevedett, mi? – kérdezte vigyorogva Rodi.

– Kőkeményre – válaszolta mit sem sejtve Felix, de nyomban észbe kapott, talpra ugrott, és az izmaiba hasító fájdalommal nem törődve ráförmedt Rodira:

– Katerinát hagyd ki ebből!

Katerina felkapta a fejét, és idegesen pillantott hol a törpékre, hol Felixre.

– Nyugalom, emberifjonc! – szólalt meg Gotrek, és feltartotta a jobbját, majd jelentőségteljesen Rodira pillantott, és Felixre visszanézve hozzátette:

– Ez volt az utolsó.

– Csak tréfálkozni akartam – védekezett Rodi.

– Tréfálkozni egy barát kárára… – dörmögte Gotrek. – Ennél kevesebbért is kerültek már be nevek a nagykönyvbe.

Rodi néhány pillanatig komoran meredt Gurnissonra, majd elfordította a fejét, és halkan dörmögte:

– Rendben, rendben… tudomásul vettem.

– Snorri nem érti, hogy mi a vicces – jelentette ki a fejét ingatva Snorri.

Szerencsére senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza neki.

Mialatt Felix és a trollvadászok ettek, Katerina lebontotta a sátrat, majd összehajtogatta és a zsákjába csúsztatta a ponyvát.

– Én a Stangenschloss felé indulok – jelentette be, miután mindent elcsomagolt.

– Onnan pedig Bauholzba. Figyelmeztetni kell az ottaniakat, mielőtt a horda odaér, és egyedül gyorsabban haladok.

– Aha… – dünnyögte Gotrek. – A terv jó.

Felix kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon.

Nagyon nem tetszett neki, hogy a lány magányosan fog kóborolni a vadonban, hogy nem lesz senki, aki megvédhetné őt.

De aztán zavarában elvörösödve becsukta a száját, mert az utolsó pillanatban eszébe jutott valami: a múlt éjszaka folyamán egészen pontosan ki mentett meg kit? És azok után, amit Katerina mondott neki, vagyis hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik úgy nőnek, mint felderítőnek is elfogadják, rosszul venné ki magát, ha azzal hozakodna elő, hogy nem akarja egyedül elengedni a lányt.

– Mit gondoltok, képesek lesztek tájékozódni nélkülem? – kérdezte Katerina.

Rodi és Snorri megrázta a fejét.

– Túl sok a fa – morogta Rodi –, és mindegyik ugyanúgy néz ki.

Felix valószínűnek tartotta, hogy ő sem lenne képes rá. Húsz éve bolyongott a nagyvilágban, és ezen idő alatt megtanult egyet s mást a nap és a csillagok állásáról, de ezzel nem sokra ment itt, a sűrű lombok alatt, különösen nem így, hogy nem tudta, honnan indult el. Fogalma sem volt, hogy merre jártak, sem pedig, hogy milyen irányt tartottak a hóviharban.

– Mi a hordát követjük – közölte színtelen hangon Gotrek.

– Igen, mindjárt gondoltam – felelte szomorúan bólogatva Katerina –, és attól tartok, hogy ők is pontosan az erőd felé tartanak. – Felállt, a vállára emelte a zsákját, és elköszönt:

– Hát, sok szerencsét! Az erődnél találkozunk.

A trollvadászok dörmögtek valamit, és aprókat bólogattak, mire a lány Felixhez fordult:

– Viszlát, Felix!

– Viszlát, Kat! – hadarta Felix, és talpra állt. Szeretett volna odamenni a lányhoz, és megölelni őt, de érezte magán Rodi kaján tekintetét, ezért inkább nem tette. Katerina esetlenül toporgott még néhány pillanatig, majd hirtelen sarkon fordult, és elindult a fák felé.

Felix visszaereszkedett az előző helyére, és keservesen átkozta saját magát. Igazán ennyire törődik azzal, hogy mit gondol róluk, kettejükről egy gyakorlatilag vadidegen törpe? Vagy inkább ő maga nem tudja, mit gondoljon a kettejük kapcsolatáról? Netán attól tartott, hogy a lány túl sokat olvas ki abból, ha odamegy hozzá, és átöleli?

Nem tudott dűlőre jutni, azt viszont teljesen biztosra vette, hogy Katerina előbbutóbb az őrületbe kergeti őt.

* * *

Első lépésként visszatértek ahhoz a völgyhöz, amelyen az előző éjszaka folyamán a horda áthaladt. Menet közben megtalálták Koronakovács Argrin holttestét.

Vastag hóréteg takarta, és a kisebbfajta fehér púpot öt– hat nagyobb bucka vette körül. Valószínűleg sosem bukkantak volna rá, ha nem veszik észre, hogy a dombtető szélének közelében egy bestia lándzsájának nyele áll ki a fagyos, puha hótakaróból.

Miután félresöpörték a havat, meglátták, hogy a lándzsa Argrin mellkasából mered ki; az acélfej teljesen eltűnt a bordái között.

Alatta és körülötte vörös kristályok csillogtak, és öt halott gor feküdt tőle néhány lépésnyire, ugyanolyan élettelenül és keményre fagyva, mint ő maga.

Rodi megpróbálta kifeszíteni a pörölyt Argrin kezéből, hogy – állítása szerint – visszaszolgáltassa a rokonainak, de nem sikerült neki, mert a merev ujjak túl szorosan ráfonódtak a fegyver nyelére.

– Hagyd ott! – szólt oda Gotrek a konokul erőlködő törpének. – És őt is itt hagyjuk.

Hadd lássa az összes bestia, amelyik ebben az elátkozott erdőben portyázik, hogy ki ölte meg a véreiket. Hadd lássák, hogy mire képes egy trollvadász!

Rodi biccentett, aztán mind a négyen főhajtással tisztelegtek Argrin tetemének, és elindultak lefelé a lejtőn.

* * *

Röviddel azután, hogy rátértek a bestiák által vágott ösvényre, Felix megint félni kezdett attól, hogy utolérik a hordát, ahogyan korábban is, és másodjára a trollvadászok már nem lesznek képesek ellenállni a kísértésnek, és rohamra indulnak, hogy találkozzanak a végzetükkel.

Feleslegesen aggódott. Noha a vihar elcsendesedett vagy más tájakra vonult, három láb mélységű havat hagyott maga után. Rodi az álláig merült a fagyos takaróba, Gotrek és Snorri mellig, és hiába dolgozott bennük a törpék legendás testi ereje, jócskán lelassulva küszködtek, sőt többször is megálltak, hogy kifújják magukat. A törpéknél jóval magasabb Felix valamivel könnyebben boldogult, és úgy számította, hogy az első napon még tíz mérföldet sem tettek meg.

– Micsoda marhaság! – hördült fel Rodi déltájban. – Mérföldeken át vonszoljuk magunkat ebben az átokverte hóban, hogy utolérjük a szörnyetegeket, amelyek tegnap este ott voltak az orrunk előtt!

– Az önző halál lett volna – recsegte Gotrek –, ahogyan korábban is megmondtam.

– Kezdem érteni, Gurnisson – vágott vissza Rodi –, hogy miért nem találkoztál húsz év alatt sem a végzettel!

Gotrek vészjósló pillantást vetett Rodira, és rekedtes hangon megkérdezte:

– Mire is akarsz célozni ezzel, kurtaszakáll?

– Arra, hogy túl válogatós vagy! – felelte Rodi, aki még mindig nem ismerte fel, hogy mivel játszik. – Hősi halálnak kell lennie, méltó halálnak kell lennie, mondja a nagy trollvadász. Ugyan már! Ezek a dolgok nem jelentenek semmit. A halál az halál.

Grimnirnek csak az számít, hogy csatában haljunk meg, semmi más.

Gotrek horkantott egyet, ismét elindult, és halkan megjegyezte:

– Grimnir csak a halálunkat kéri. Mások ennél sokkal többet.

Rodi meglepetten pislogott, és utánaszólt Gurnissonnak:

– Ezt meg hogy érted? A trollvadász csakis Grimnirnek tartozik elszámolással. Csakis neki engedelmeskedik. Minden mást megtagad.

De hiába próbált érvelni, Gotrek nem válaszolt neki.

Felix követte barátját, és hüledezve meredt a törpe széles hátára. Még sosem hallotta így beszélni Gotreket, és a szavaiból ő maga sem értett többet, mint Rodi. Kik azok a mások? Mit kértek Gotrektől? Lehet, hogy mindvégig egy uralkodó alattvalója volt, csak ezt éppen sosem említette? Vagy egy másik, titokzatos istennek hódol? Vagy a kijelentésének talán ahhoz a nagy szégyenhez van köze, ami miatt annak idején beállt trollvadásznak?

Felix csalódottan dohogott magában, mert élt a gyanúperrel, hogy sosem fogja megismerni a választ. A társa sosem beszélt ezekről a dolgokról, ő pedig sokkal okosabb volt annál, semhogy rákérdezzen. Egyedül abban reménykedhetett, hogy Rodi talán kipiszkál valamit a szófukar alakból, és neki csak annyit kell tennie, hogy nyitva tartja a fülét.

Néhány perccel később, mintha csak témát akarna váltani, Gotrek odafordult Felixhez, és megkérdezte:

– Mi történt az apróddal? A lovagokkal harcoltam, és szem elől tévesztettem őt.

– Ortwin is átváltozott – válaszolta Felix –, pontosan úgy, ahogyan a többiek.

– Megölted?

– Nem… nem volt hozzá szívem – felelte Felix a fejét ingatva.

– Pedig jót tettél volna vele – dörmögte Gotrek.

Felix keservesen sóhajtott. Tudta, hogy a társának igaza van. Ha a fiúban megmaradt a józan ész egy apró szikrája, akkor az új, bestiaként való élete pokoli gyötrelmeket fog okozni annak a Sigmar– hívő lelkének. A gondolat nyomán Felix megtorpant, és erős émelygés tört rá. Egyszeriben megértette, hogy a bestiák nem végeztek az Izzó Szív lovagjaival, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt korábban mindannyian gondolták. Ők is bestiák lettek. A szörnyeteg, akit Ortwin megölt, nem lopta a rend címerével díszített mellvértet – eredetileg is az övé volt…

– A templomosok nem haltak meg, igaz? – vetette fel Felix rövid töprengés után.

– Nem, emberifjonc – válaszolta neki Gotrek a fejét csóválva. – De ha megtaláljuk őket, megadjuk nekik a végső békességet.

Felix egyetértése jeléül némán bólogatott – ez lesz a legjobb, amit megtehetnek a szörnyű sorsra jutott lovagokért. És szilárdan megfogadta, hogy a következő alkalommal nem fog meginogni.

Ám röviddel ezután, mialatt elszántan gázoltak tovább a hóban, újabb gondolat merült fel a fejében: a hatalmas horda tagjai közül vajon hányan voltak eredetileg emberi lények? Hány szerencsétlent változtatott szörnyeteggé a kőoszlopból elővillanó fény?

Az üres falvakról szóló jelentések… vajon lemészárolták az ott lakókat? Még idejében elmenekültek? Vagy pedig átalakultak, és azóta is engedelmesen követik a sámánt?

Felix megborzongott, de nem a hideg miatt, hanem azért, mert szörnyű félelem lett úrrá rajta. Miféle hadsereg tudna ellenállni ennek a roppant varázserőnek? A katonák rohamra indulnak, mint lovagok, lándzsások és kardforgatók, de mielőtt elérnék az ellenség sorait, a kék fény kiégeti a szemüket, sorban összeroskadnak, és kínok között fetrengenek majd, hogy aztán szörnyeteggé alakulva keljenek fel ismét, és a társaik ellen forduljanak. A kép mintha egy rémálomból származott volna, viszont Felix tisztában volt azzal, hogy ha ez a rémálom igaz, akkor a Stangenschlossnak vége – és vége az összes falunak, ami az erőd és a Talabec között áll. Sőt Talabheim vagy Altdorf vajon képes lesz ellenállni egy efféle csapásnak? Azonnal össze kell hívni a mágusokat, hogy semmisítsék meg az oszlopot, mielőtt a törzs létszáma nem ezrekre, hanem tízezrekre rúg…

Felix a szörnyű kilátásokon rágódva, végtelenül lesújtva törtetett tovább.

* * *

A második napon elérték azt a környéket, ahol a horda járt, amikor elült a vihar. Az ezernyi pata néhány ujjnyi vastagságú, kemény kéreggé taposta a havat, amelyen jóval könnyebben és gyorsabban haladhattak. Felix megint elkezdett félni attól, hogy utolérik a hordát, és a trollvadászok nem bírnak majd az indulataikkal, de amikor a harmadik nap reggelén felébredtek, megint üvöltő szélrohamok rázták felettük a fákat, míg a hó sűrűbben hullott, mint az előző alkalommal, és hamar betakarta az ösvényt.

Felix röviddel az indulás után azon kezdett tűnődni, hogy mi az ördögért vágyott vissza valaha is a szülőföldjére.

* * *

A negyedik nap reggelén, mialatt óriási tölgyek alatt törtettek, és a fagyos szél marokszám hordta a képükbe a havat, Snorri váratlanul felröhögött, és megszólalt:

– Ez arra emlékezteti Snorrit, amikor a bestiákkal harcolt a hóban a régi barátaival, Gotrekkel és Felixszel…

Felix gyorsan oldalra pillantott, és miután látta, hogy Gotrek arca görcsösen megrándul, csendesen odaszólt az öreg trollvadásznak:

– Snorri… mi vagyunk a te régi barátaid, Gotrek és Felix.

Snorri előbb zavarodottan pislogott kettejükre, majd szélesen mosolyogva válaszolt:

– Ezt Snorri tudja. De ez még korábban történt. Snorri, Gotrek, Felix, és egy másik barátjuk, Max megölt egy vámpírt, aztán bestiák támadtak rájuk a hóban. Aztán Felix és Gotrek átment egy kapun, és sosem tértek vissza.

– Figyelj rám, Snorri… – kérte Felix, és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

Orrharapó miért nem képes összekötni a múltat és a jelent?

– Felesleges elmagyaráznod neki – szólt közbe Rodi. – Az öreg Rozsdakoponyának hiányzik egy– két…

– Mi történt aztán, Snorri? – vágott a törpe szavába Gotrek. – Merre jártál?

– Max és Snorri visszament Praagba – mesélte Orrharapó –, hogy harcoljanak azokkal a hogyishívják hordákkal. De mire odaértek, megfutamodtak a gyávák. Azután meg… azután meg…

– Azután elmentél bestiára vadászni egy Rongynyakú Ruchendorf nevű illetővel – mondta Rodi idegesen, miután Snorri sokáig hallgatott. – És az Ostermark erdőiben megöltél egy bestia hadurat.

– Igen, így volt! – kurjantotta diadalittasan Snorri. – Snorri most már emlékszik.

Felix ekkor Rodi felé fordult, és csendesen odaszólt neki:

– Te is ott voltál?

– Én ugyan nem – felelte legyintve Rodi –, de már sokszor elmesélte. Néha emlékszik, néha meg nem.

– Rongynyakú jó ember volt – mesélte Snorri mindinkább belelendülve. – Majdnem annyit ivott, mint Snorri, ami Snorri szerint elég jó egy embertől. – Kuncogott egy sort, és folytatta:

– Egyszer versenyre hívta Snorrit. Azt mondta, hogy ha Snorri össze tud gyűjteni annyi bestiafejet, mint az összes embere együttvéve, akkor ad Snorrinak egy egész hordó Karak Norn sört. Snorri kilencven bestiát ölt meg három nap alatt, voltak köztük nagyok is, és tizenöttel nyert!

– Látom, még ma sem érted – állapította meg mélyet sóhajtva Rodi. – A te Rongynyakú barátod valószínűleg vérdíjat kapott azokért a fejekért. Ő bezsebelte a jutalmat, neked meg kiszúrta a szemed azzal a sörrel.

– Az a sör jó volt! – tiltakozott Snorri.

Rodi megcsóválta a fejét, és szemlátomást feladta a hiábavaló küzdelmet.

– Aztán mi történt? – kérdezte Gotrek.

Snorri a homlokát ráncolva gondolkodott egy darabig, majd közölte:

– Snorri sokfelé járt, és sok szörnyeteget megölt. Orkokat, bestiákat, trollokat és skaveneket. Egyszer még egy sárkány ellen is harcolt a barátaival, Gotrekkel és Felixszel.

– Nem, Snorri – szólt közbe Felix –, az még korábban történt.

– Aha, tényleg – felelte Snorri –, igen, korábban.

Néhány pillanatig meglepetten pislogott, de aztán megint felröhögött, és megkérdezte:

– Snorri mesélt már arról nektek, hogy egyszer börtönbe zárták, mert bestiákat ölt?

– Igen – dörmögte rosszkedvűen Rodi.

– Nem – felelte egyszerre Gotrek és Felix.

Snorri megint nevetett, megvakargatta a koponyájába vert szögek tövét, és belekezdett:

– Snorri egy embervárosban volt… a nevére most nem emlékszik. Az ottani népek felbérelték Snorrit meg még néhány harcost, hogy szabadítsák meg őket a bestiáktól. Snorri sokat megölt. Snorri és a társai végül elkergették a bestiákat, aztán mentek, hogy igyanak egyet. Snorri tíztizenkét sör után úgy döntött, hogy visszamegy a táborba, ami a városon kívül állt. Menet közben meglátta, hogy egy egész hordára való bestia áll az egyik mezőn, és mindegyik a várost figyeli. Snorri rájött, hogy az aljas férgek visszatértek, így aztán elővette a fejszéjét, és az utolsó szálig lemészárolta őket. Snorri több mint ötven fejet gyűjtött azon az éjszakán!

Felix túlzásnak érezte ezt a számot, de úgy vélte, húsz azért lehetett.

– De miért zártak be emiatt? – kérdezte. – Hiszen nagy szolgálatot tettél nekik.

– A város polgármestere azt mondta Snorrinak – magyarázta a fejét csóválva Orrharapó –, hogy azok nem bestiák voltak, hanem tehenek, és tömlöcbe vetette Snorrit. – Megint csak felröhögött, és jókedvűen hozzátette:

– Micsoda bolondság, nem igaz? Ha azok tényleg tehenek voltak, akkor Snorri miért ölte meg őket? A tehenek megölésében nincs semmi dicsőség!

– Azok igenis tehenek voltak, te ködösfejű! – förmedt Rodi az öreg trollvadászra. – Annak kellett lenniük. És szerencséd, hogy a polgármester nem akasztatott fel.

Megfosztottad a népet a tejtől és a hústól.

Azon a télen a fél város éhezett miattad!

– Snorri teljesen biztos abban – vitatkozott Snorri –, hogy bestiák voltak.

Felix észrevette, hogy Gotrek lesújtva csóválgatja a fejét, de mert a társa hallgatott, ő maga szólalt meg:

– Szóval, húsz éven át harcoltál orkokkal, bestiákkal és trollokkal, és még mindig nem találkoztál a végzeteddel. – Kissé furcsállotta mindezt, de nyomban eszébe jutott, hogy Gotrek is húsz évig harcolt mindenféle gyilkos fenevad ellen, és neki sem sikerült hősi halált halnia.

Snorri letörten bólogatott, és kijelentette:

– Igen, és Snorri szomorú emiatt. Sok trollvadásszal találkozott, akik mind rátaláltak a végzetükre, de Snorri sosem talált rá a sajátjára. – Tőle szokatlan ingerültséggel végighordozta tekintetét a környező fákon, és hozzátette:

– Snorri szerint ez az öreg hölgy hibája.

Felix és Gotrek összenézett, majd mindketten Rodira pillantottak, de ő csak rántott egyet a vállán, és a szemét forgatta.

– Miféle öreg hölgy? – kérdezte fojtott hangon Gotrek.

– Snorri megmentett egy öreg hölgyet az erdőben – felelte Snorri, azzal új mesébe kezdett:

– Pókok támadtak rá. Hatalmas pókok, olyanok, mint amiken a goblinok szoktak utazni. Snorri az összeset megölte, de sokszor megmarták őt, amitől elszédült, és nem tudott járni. Az öreg hölgy elvitte Snorrit a házába, Snorri úgy hiszi, egy fán lakott, és ott megetette őt és megitatta sörrel, aminek borzalmas íze volt… – A homlokát erősen ráncolva hallgatott néhány pillanatig, majd folytatta:

– Snorri úgy hiszi, hogy sokáig volt ott, de nem emlékszik pontosan. Amikor elment onnan, az öreg hölgy azt mondta neki, hogy meg kellett volna halnia a pókmarásoktól.

Azt is mondta, hogy adott Snorrinak gyógyitalt, de már késővolt, és Snorrinak meg kellett volna halnia.

– Hát, a jelekből ítélve tévedett, nem igaz?

– vetette közbe mosolyogva Felix.

Snorri bólogatott, de aztán így folytatta:

– Snorri azt kívánja, hogy bárcsak nagyobbat tévedett volna. Az öreg hölgy azt mondta, hogy belenézett Snorri csillagaiba, és azt olvasta ki belőlük, hogy Snorri még sok– sok évig nem fog rátalálni a végzetére.

Azt is mondta, hogy hatalmas sors vár Snorrira. – Horkantott egyet, és ingerülten hozzátette:

– Snorri azt hiszi, hogy az öreg hölgy megátkozta őt. Snorri szerint a hölgy csillagai megakadályozzák őt abban, hogy rátaláljon a végzetére.

Felix ámulva hallgatta az öreg trollvadászt. Orrharapó Snorrira hatalmas sors vár? Ki hitte volna?

– Ez megint valami emberi zagyvaság – vélekedett megvetően fintorogva Rodi.

– Snorri azt kívánja, bárcsak az lenne – felelte Snorri. – Sokszor megpróbálta bebizonyítani, hogy az öreg hölgy tévedett, de még mindig életben van. Snorri nagyon haragszik arra az öreg hölgyre.

Gotrek zordon képet vágva sandított régi barátjára és fegyvertársára. Felix pedig arra gondolt, hogy talán megpróbálhatná elmagyarázni Snorrinak, hogy a jövendőmondás nem így működik, és hogy rosszul fogja fel az egészet, de aztán úgy vélte, hogy ha az öreg harcos a mai napig hiszi, hogy annak idején bestiákat mészárolt le, nem pedig teheneket, akkor aligha fogná fel a jóslás tudományának finom árnyalatait.

– Az öreg hölgy megmondta, hogy miféle hatalmas sors vár rád? – kérdezte aztán Gotrek.

– Azt nem – válaszolta Snorri –, de Snorri reméli, hogy nem egyhamar következik be.

– Micsoda? – hördült fel Gotrek, azzal megtorpant, és szembefordult Orrharapóval.

– És miért is? Már nem akarsz találkozni a végzeteddel?

Snorri lehorgasztotta a fejét, de így sem sikerült eltitkolnia, hogy szégyenkező kifejezés jelent meg azon a csúf ábrázatán.

– Snorrinak nem kellett volna mesélnie… – motyogta elbizonytalanodva.

Gotrek lépett egyet– kettőt a társa felé, és fojtott hangon bár, de szigorúan ráförmedt:

– Orrharapó Snorri, amennyiben visszavontad a Grimnirnek tett fogadalmadat, többé nem járhatunk egymás oldalán!

– Nem erről van szó, Gurnisson – avatkozott közbe Rodi. – Snorri…

Gotrek feltartotta a kezét, és kijelentette:

– Az ő szájából akarom hallani!

Snorri felemelte a fejét, de a tekintetét továbbra is a bakancsa orrára szegezte, és olyan gyászos képet vágott, hogy az mármár nevetséges volt.

– Snorrinak van egy nagy szégyene – mormolta végül alig hallhatóan. – Egy új nagy szégyene.

– Miféle szégyen? – recsegte indulatosan Gotrek.

– Snorri… – Orrharapó elhallgatott néhány pillanatra, majd nyelt egyet, és kibökte:

– Snorri elfelejtette, hogy miért lett trollvadász.