^{Harminckilencedik fejezet}

NEM TAGADHATLAK MEG

Inisfael, Shard

Érkezés után 1011. rianáshó 24.

SHARD elbűvölő ország volt. Kicsit esős, kicsit talán hideg, mármint a sivataghoz szokott katonáknak, de micsoda hegységek, micsoda szakadékok, micsoda zöldellő völgyek tarkították!

A lakosság vegyes érzelmekkel fogadta felszabadítóit. Nem csoda. A propaganda és az antipropaganda egymást felváltva ostromolták őket, miközben belül harcot vívtak az egész életüket végigkísérő indoktrinációval és a nyilvánvaló valósággal. A fekete ruhás katonák szabadságot hoztak, és megölték a Mester szörnyeit. Néhány déli katona, furcsa páncélba öltözve, a Fény erejével harcolt; nekik minden mondatuk érzékeny pontra talált a nyomorküszöb alatt élő emberek szívében. Olyan csodálatos dolgokról beszéltek! Annyira nagy lelkesedéssel hirdették a szeretet és a harmónia erejét! A sötétség serege egyre északabbra volt kénytelen vonulni, mígnem elérték a tengert is, és onnan nem volt tovább út. Achca Tlahual keserű közönnyel volt kénytelen tudomásul venni, hogy a Mornban élő Mester, Ereskigal nem fog segítséget nyújtani neki, nem fogja befogadni őket, sőt a küldönce hősies halálra szólította fel Shard megmaradt seregeit. Hát persze. Ugyan mit gondolt? Hiszen ő csak egy eszköz. Az volt egész életében, miért várt mást a halálakor?

Nem tudott agyban váltani, de nem is akart. Megadhatta volna magát, menekülhetett volna, annyi, de annyi lehetősége lett volna az életre. De Achca mélységesen megtört. Nem a harci szelleme, hanem az egész identitása. Mélységlátó volt, de nem volt alatta mélység, amibe belepillanthatott volna. A megmaradt Mesterek nem tartottak igényt a szolgálataira. Saját Mestere pedig gyengének bizonyult egy emberrel szemben, ami önmagában is hatalmas csalódás volt.

Lelke mélyén tudta, hogy becsapták, de ezt nem vallotta be magának sem, túl nagy volt a befektetett érték! Belátni, hogy az egész élete hazugság volt, és hiábavaló, ez neki is sok lett volna. Így inkább bemesélte magának, hogy a shardi rendszer menthető. Hogy Ereskigal csak próbára teszi, de egyszer csak megjelenik az északi égbolton Morn seregeivel, és megmenti őt. Leveleket írt, nekiállt jelenteni felé, mintha a szolgája lenne, de választ sosem kapott.

Leírták őt, úgy leírták, hogy nem maradt értelme élnie. Shardban a becsület sokat ért, de a becsületrendszerhez kellett három dolog: maga a becsületkódex, a szabályokkal, ami szerint egy harcos élhet; egy közeg, egy csoport, ami ismeri és elfogadja a kódexet; valamint következmények, ha nem tartaná magát a szabályokhoz. Kellett horizontális és vertikális becsületrendszer is, és mindez szertefoszlott, mert nem voltak már következmények, se pozitívak, se negatívak, nem volt vertikális becsület, hiszen nem volt az országnak uralkodója, és ezzel összeomlott egy élet önbizalma, ereje, becsülete, mindene. Achca majdnem a józan eszét is elvesztette. Egy utolsó csatára készült, bevetette minden tudását, minden ravaszságát, az összes nyomorult gépet és harci lényt, ami meg bírt szólalni még a Mester halála után, és elhatározta, hogy annyi sayidot visz magával a túlvilágra, amennyit csak tud. Hiába. Kicselezték. Bekerítették. Nem is ott voltak, ahol lenniük kellett volna. Egyik helyen többen voltak, mint várta, máshol jóval kevesebben. Steven Howard admirális – és király – tökéletes precizitással verte le őket Shard egéről. Yarotani admirális, az az áruló, álnok kutya, kiadta minden titkukat, sőt egy-egy manőveren látszott, hogy ő maga találta ki, netán vezeti is. És Sonoda „nagyúr”? Achca percenként egyszer a halálát kívánta. Számára felfoghatatlan volt, hogy mi történhetett. Még ilyet! Hogy valaki felkapaszkodik a nagyúri rangig, majd egyeduralkodóvá válik, és mégis átadja magát az ellenségnek! Az egyetlen ok, amire a vén mélységlátó gondolni tudott, hogy Reyland mérhetetlenül hataloméhes volt. Annyira, hogy nem tudta már maga felett elfogadni Ebehet is.

Ebeh… Ebeh. Achca egész életében őt imádta. És tessék, halott volt, és egy olyan lány ölte meg, akit ő maga meg tudna fojtani a két kezével. Egy lány, aki épp csak az Áramlás erejének egy részét tudta kezelni, és ezzel is ilyen szörnyű tettet hajtott végre. Mit jelent ez? Ebeh volt félelmetesen gyenge, sokkal gyengébb, mint amilyennek hitte, vagy Vittorya királynő mégiscsak… valami több?

Keserűen dobta el a kiürült gépkarabélyát, és előhúzott egy normál shardi csatakést. Méteres pengéje matt feketén csillogott a lángok fényében. Tisztított – ennyi maradt még a régi tisztességből –, és nekitámadt a tábornoknak, átlépve saját testőrei holtteste felett.

* * *

Pandora igazán megbecsülte a sorsát. Olyan pozícióba került, amiről sosem álmodott volna. A felelősségi körök átfedései és szokásjogai miatt gyakorlatilag minden gyalogos katona parancsnoka lett, aki Új-Alexandriából, El-Sayidból, Riendhalból, Yindenből jelen volt Shardban, de maga a shardi sereg is alá tagozódott be, már az a része, amely Reylandet választotta Achcával szemben. Ez akkora felelősség, akkora megtiszteltetés volt, ami sokakat megtört volna. De az önbizalma olyan helyről táplálkozott, ami szinte végtelen erővel látta el. Vittorya Astarte királynő, a legszebb, legcsodálatosabb ember, aki valaha élt vagy élni fog, bízott benne. Látta benne a lehetőséget. Látta benne a potenciált, és bizalmat szavazott neki. Vajon látta ezt előre annak idején, amikor odaadta neki a posztot Electra királynő palotájában? Tudta, hogy egyszer ennyi embernek kell parancsolnia? Minden bizonnyal. Pandora őszintén hitt benne. Na nem úgy, ahogy az Eshtar-könyv tanította, bár nehéz volt nem Istennőnek tekinteni a királynőt. Minden ujjlenyomata megváltoztatta a világot. Minden döntése közelebb hozta a fény győzelmét. De Pandora megszívlelte a királynő tanításait, többek között azt, amivel betiltotta a saját istenítését. Ennek megfelelően ő is tiltotta a seregben az istentiszteleteket, ám ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult. A szektások mindenhol ott voltak, és szinte a semmiből újraszervezték magukat, még ha ki is füstölte őket valahonnan. Igazából nem haragudott rájuk. Ha Vitt nem tiltja be explicit az Eshtar Templomának vallását, őt nem is érdekelte volna. Ha valaki, akkor ő megértette az érzelmeiket. Ha valaki, ő tényleg értette, ha csodálatosnak látják, mert Pandora bizony maga is csodálatosnak látta.

Nem tehetett róla, de gyakran gondolt a királynőre, akkor is, amikor együtt volt Millie Robertsszel. A kötelékparancsnok gyönyörű nő volt, érzéki és gondoskodó, egyszerű és nagyon egyenes, úgyhogy bármely más esetben Pandora örök hűséget fogadott volna neki. Szerette is, valóban szerette, ám ez egy tudathasadásos állapot volt. Nem tudtak sokat találkozni, de mindig várta a percet. Gyakran kedveskedtek egymásnak egy-egy aprósággal, úgyhogy Pandora nem is tudott hirtelen mit kezdeni ezzel. Erre, pontosan erre vágyott egész életében, egy ilyen életre. Egy társra, aki olyan, mint ő, és akivel mégis normális életet élhet. Egy hónapja ismerte, és őszintén remélte, hogy együtt tudnak maradni. Ki tudja? Talán össze is házasodhatnának.

De ha meglátta Vittoryát!

Az ég minden hajójára, olyankor elöntötte a forróság és a teljes odaadás érzése. Olyankor nem akart semmit, semmit soha többé, még a következő korty levegőt sem jobban, mint két kezében tartani a királynőt. De ez van, a világ nem tökéletes. Biztos lesznek, akik könnyeket hullatnak majd a jövőben, hogy nem találkozhattak Inisfael legmeghatározóbb emberével, Vittorya Astrate királynővel, ő pedig nap mint nap tanulhatott tőle.

Pandora Asael-Roberts, nem is hangozna rosszul.

Az a hét a folyamatos előrenyomulás jegyében telt. A régi rendszer híveiből többen dezertáltak és megadták magukat; mások utolsó vérükig küzdöttek. Ám minden taktikai előny a sayid seregnél volt. Gyakorlatilag nem vesztettek ütközetet.

Kirántotta a kardját, és egyetlen mozdulattal hátraparancsolta az embereit. Sayid deszantosok voltak mind, kivéve Kayru El-Timidát a Véres Tizenkettőből, aki gárdista páncélban harcolt a tábornok mellett, képviselve a királynő autoritását.

Pandora előrelépett Achca Tlahual felé. A vénember csatakéssel állt ki ellene.

– Achca. Becsülettel harcoltál. A királynő nevében felszólítalak, hogy add meg magad! – mondta halkan.

– Nem. Az embereim meghaltak értem, én pedig meghalok értük, mert az áldozatuk nem lehet hiábavaló – válaszolta gurgulázó hangján.

– Siratni foglak, Achca, mert tragédia, hogy egy ilyen nagyszerű embert megfertőzhetett a Férgek mocska.

– Köszönöm.

És támadt.

Pandora belépett az Áramlásba, és egyetlen mozdulattal lefejezte.

* * *

Vitt ezúttal mindent betartott. Érezte is, hogy komoly volt a fenyegetés Deepak hangjában. Teljesen el tudta volna képzelni, hogy a doki bosszúból elmegy, és nem foglalkozik vele soha többet, ha nem tartja be az utasításokat.

Na nem mintha képes lett volna bármire is.

Mint kiderült, bőven ráfért a pihenés. Két egymás utáni nap is tizenkét órát aludt, és engedett minden csábításnak, például a sütinek. Mehet a búsba az összes szupermodell, a divattervezőikkel meg a hordhatatlan ruháikkal együtt!

A rémálmai rendszeressé váltak. Nem volt mit tenni, szembe kellett néznie a realitással, hogy a háború, a halál közelsége és a rengeteg stressz bizony valamilyen pszichés zavart okozott nála.

Vagy az Áramlás? Ő maga mondta tanítványainak, hogy akit az Áramlás egyszer megérint, többé nem lesz ugyanaz az ember. Ez igaz volt pozitív értelemben is, mármint nehéz volt nem érezni a világ egységét, nehéz volt hátat fordítani annak az érzésnek, hogy mennyire összetartozik az emberiség. De negatív értelemben is. Mert megvadította az embert. Az Áramlás őrjöngő folyama úgy tépte őt előre a harcban, a vívásban, amit soha nem képzelt volna magáról… Mit magáról, ha korábbi énje látta volna a vérengzést, amit a kardjával csap, lehet, hogy undorodva fordított volna hátat saját magának. Vittorya megváltozott. Vagy csak előjött az igazi énje? Egyik megoldás sem volt túl biztató! Másrészt valóban átalakult valami az agyában és az idegrendszerében fiziológiailag is, ahogy kompatibilissé vált az energiákkal. Lehet, hogy ez a potenciál végig ott volt, mint egy rejtett parancs, ami, ha egyszer aktiválódik, megváltozhat minden. Vagy csak egy kis kapu volt, amin az Áramlás beszökött, de amint bekerült, szétcsapta az idegrendszert? Ki tudja, mikbe nyúlt bele?

Néha derealizált világérzés kapta el. Néha nem tudta, hogy a jövőt vagy a jelent látja épp; néha válaszolt fel nem tett kérdésekre, és ezzel azonnal változtatott a következő pár másodpercen. Ettől rögtön össze is zavarodott, hiszen nem fedte már egymást a két esemény. Ráadásul meg kellett tanulnia kizárni az Áramlást – ugyanis egyre többször fordult vele elő, hogy úgy lépett bele, hogy észre sem vette.

De az is tény, hogy a rengeteg alvástól javult a helyzet.

Darvøød nagyon meglepte Vittoryát azzal, hogy előlépett El-Sayid tényleges királyává. Először azt hitték, viccel. Meg kell hagyni, volt is valami humoros abban, ahogy elsőre süket fülekre talált! Jonhoz lépett oda, jelentést kért a Véres Tizenkettő helyzetéről, és valami kitérő választ kapott. Erre szép nyugodtan megfogta az asztalt, amire a vezérezredes épp támaszkodott, és felborította, térképestül, italostul. Hej, de felfújta magát mindenki a teremben! Ezek után Darvøød ugyanolyan kedvesen, mint korábban, ismét kérte a jelentést. Ehhez hasonló helyzet több is adódott, de szépen végigmeccselte az összeset. Soha nem dühből, soha nem vitte nyilvánosságra, sőt nem is büntetett. De megérttette mindenkivel, hogy ő a király, és ennek megfelelően mit vár el tőlük. Részt vett az ütközetekben is, ahol maga mellé parancsolta Vittorya tanítványait, kivéve Kayrut, akit Pandora mellé állított. Kayru érdekes eset volt, napról napra lett egyre komolyabb, erősebb, talán egy kicsit bölcsebb is. Minden előzetes jel nélkül fontos ügyek központjában találta magát. Az ő tanítványai messze a legjobbak voltak, mind a harminc kezelte már az Áramlást. Úgyhogy kiemelte őt, és képviseleti feladatot adott neki a királynő távollétében. Összefogta a szálakat, egyedül Steven Howarddal beszélt egyenrangúként, mint király a királlyal; ők ketten egyébként is nagyon egymásra találtak. Mindketten idegenek voltak saját királyságukban, mindkettejüknek ugyanaz a lány volt fontos, és mindketten imádták a hajókat.

Vitt nagyon hálás volt férjének, mert valóban sok terhet levett a válláról. Mindennap új meglepetéssel szolgált. Mire Achca elért a tengerhez, Darvøød volt Steven mellett a legfelső hatalom, akinek mindenki jelentett.

A sérülés nehezen gyógyult, és valóban veszélyes volt. Harmadnapra a dereka is beállt a fájdalomtól, úgyhogy totál kripliként mászott fel s alá, és kínjában már csak nevetni tudott saját magán.

Megbeszélte Deepakkal, hogy beöltözik Reyland királlyá avatásához. Abból nem maradhat ki! A doki megértő volt, segített is neki.

Rey és felesége, Tamiko látható zavarban vették át Shard vezetését. De a koronázáson a déli királyságok szinte minden vezetője részt vett, úgyhogy a jogerőhöz nem férhetett kétség. A nép megéljenezte, bár a legtöbbnek nyilván fogalma sem volt róla, kicsoda volt ő valójában, mit tett vagy nem tett Ebeh alatt. Vittorya a koronázás után négyszemközt emlékeztette arra, hogy saját kezűleg tekeri ki a nyakát, ha akár egyetlenegy alapvető emberi jog is sérülni fog a közeljövőben Shardban; ha kell, gyalog jön el, és rádönti az ajtót. Reyland elhitte. Őszintén elhitte.

Egész jól ment minden. Másnap reggelre volt megbeszélve a haditanács, amikor beütött a krach. Kicsinek indult, amolyan belső problémának, de nagyon eldurvult. Vittorya kezébe került egy kicsi füzet, Eshtar – Második Könyv címmel.

Egy halott sayid katona cuccai között találták. Talán fény sem derült volna rá, de Darvøød épp a krematórium dolgait rendezte – egy egész temetkezési hajót hoztak magukkal Riendahlból –, amikor a rengeteg összegyűlt tárgy és felszerelés között, mintha direkt neki szánták volna, előbukkant a könyvecske.

Ami azt illeti, fantasztikus iromány volt. Csodálatos dolgok álltak benne, felesége újabb tanításai. Ismerte őket nagyjából, de így egyben leírva még hatásosabbak voltak. Kiült a hajó orrára, úgy olvasgatta végig. Az elején az eredeti tanok voltak összegyűjtve, a második felében pedig Dios a gyülekezetekhez szólt nyílt levelekben, igazgatta őket, javította a hibáikat az értelmezésekben, ilyesmi. Végül próféciák következtek, tőle és más, rég halott yindi bölcselőktől, a jövőről, ahol Vitt – azaz Eshtar – Istennőként felemelkedik Inisfaelről, és legyőzi a sötétséget.

Jobb lett volna, ha egyszerűen elégeti? Lehet. Bár biztos kiderült volna előbb-utóbb. De ott és akkor azt látta jónak, ha megmutatja feleségének a könyvecskét, de amekkora balhé lett belőle, arra nem számított.

Az üvöltözést, amit Vittorya csapott, két hajóval arrébb is hallani lehettet. Tört, zúzott, hisztizett, olyan dührohamot kapott, hogy Darvøød már azon gondolkozott, kihívja hozzá a dokit. De aztán csend következett, és a csend fájdalmasabb volt, mint a kiabálás.

– Operátor! Kapcsolja nekem Pandora Asael tábornokot! – szólt bele a fali kommunikátorba.

– Nem tudom adni, királynő. Kimenője van.

– Akkor Jon Reem ezredest.

– Igen.

Fél perc szünet.

– Ah! Királynőm. Miben segíthetek?

– Jon. Az egész sereg landoljon azon a kis platón, ahol tegnap beszéltünk!

– Mármint… mindenki? Most rakodtunk be. A srácok már vagy kimenőn vannak, vagy már alszanak…

– Ne kelljen megismételnem! Legyen ott mindenki! És Jon! Tartóztassátok le Dios Diodamot! Láncban akarom látni.

– Én…

– Jon!

– Igenis.

* * *

Szolgált egy apró fregatt a flottában, ami képes volt leszállni, és a fedélzete viszonylag üres volt. Vitt pódiumnak használta, ha szólni akart a sereghez, így aznap is azt vitték le a platóra.

A sereg landolása órákat vett igénybe. A hajók egyenként közelítették meg a füves teret, hogy kipakolják szállítmányukat; hamarosan Pandora is megjelent, és némi rendszert parancsolt a fejetlenségbe. A királynő fel s alá járkált; egy idő után abbahagyta, és elvonult zokogni. Aztán viszonylagos nyugalommal magához hívatta James Dover exhadnagyot, aki végül egy héttel korábban elfogadta az altábornoki rangot, s vázolta neki a fejleményeket. Muszáj volt valakivel megbeszélnie és egyeztetnie a büntetés és eljárás menetét, nem akart sem túl enyhe, sem túl durva ítéletet hozni. James végül a normál menetet javasolta; mivel mást nem is nagyon használtak, így gyakorlatilag nem lesz sem félreértés, sem lázongás a dologból.

Egyenes sorban álltak, némán, de láthatólag türelmetlenül. Nem tudták, mire jó a nagy felhajtás, nem értették az okokat, sokan a zuhany alól rohantak ki. Ez természetes lenne harci szituációban, no de egy egyszerű beszédért igazán kár volt – nem várhatott reggelig?

Vittorya előre eltervezett forgatókönyve szerint Dios Diodamot megbilincselve vitték színe elé, de hátulról, hogy a több ezer katona között kelljen átmennie. A Véres Tizenkettő pár tagja kísérte; mindannyian néma csendben és a fejleményektől rettegve.

Dios pontosan tudta, hogy mi történik. Büszkén és átszellemülten tartott a pódium felé. Feltessékelték.

– Dios Diodam – harsogta Vittorya, hangját hangszórók vitték a sereg minden pontjára. – Megszegted a direkt parancsomat. Megszegted az egyik első törvényt, amit egyáltalán hoztam. Ezt itt – mutatta fel a könyvet – explicit parancsom ellenére írtad és adtad ki.

Ó, hát erről van szó. Elég lett volna végigmenni a sorok között, és bárki egyenként kiszúrhatta volna, ki volt hívő, és ki nem. Látszott a szemek villanásából. Látszott a remegő kezekből. A kelletlenség hamar átcsapott rettegésbe.

– Nem tagadhatlak meg – válaszolta Dios.

– Nem fogok veled beszélgetni. Vállalod tetted és következményeit?

– Igen, úrnőm.

– Választhatsz, ahogy mindenki. Azonnali leszerelés, vagy… korbács és büntető szolgálat.

– A korbácsot választom.

– Azt ígértem, hogy saját kezűleg hajtom végre a büntetést a tanítványaimon, ha valaki meg meri szegni a parancsomat.

– Megtiszteltetés lesz.

– És ti! – fordult a tömeg felé. – Meg kell értenetek. Mert mondom, mert parancsolom, mert vagyok, aki vagyok, és én azt mondom, hogy a próféciák hamisak! Megértettétek? Nem vagyok, és soha nem is leszek Istennő! Azt hittem, végre meg tudunk szabadulni a babonáktól, a szektázástól, a titkos gyűlésektől! Hát nem erről beszélek nektek állandóan? Nem ezt kértem tőletek? Odaadtam magam nektek, testestül-lelkestül! Így háláljátok meg? Árulással?

Pár katona könnyekkel küszködött.

– Mondd meg nekik! – szólt Dioshoz. – Mondd meg nekik, hogy tévedtél! Vond vissza a tanaidat!

A yindi büszkén, bátran nézett a szemébe.

– Sajnálom, úrnőm, hogy ezen kell végigmenned miattam. Sajnálom, ami következik. Sajnálom, amit ez tesz veled. Megértem és elfogadom, hogy ennek kell következnie, Eshtar.

– Te mondod, hogy Istennő vagyok, nem én! Követelem, hogy a nevemen szólíts!

– Nem nevezhetlek másnak, mint ami vagy, úrnőm. Te vagy Eshtar, az embernek született, ki elhozta a fényt és az utat…

– Hallgass! Nem hozhatsz ekkora szégyent a fejemre!

Ekkor Dios leborult előtte a tömeg szeme láttára.

– Istennőm vagy, és én nem tagadlak meg.

Katasztrófa közeledett, úgyhogy Jon odalépett a barátjához, felrángatta a földről, és páncélos öklével arcon verte.

– Hallgass, te szerencsétlen! – sziszegte. Elfordította Vittoryától, lenyomta térdre, és egyetlen mozdulattal letépte róla az egyszerű felsőt, amit viselt. Odalépett a kikészített korbácshoz, kezébe vette, és már ütni készült, amikor a királynő belépett elé.

– Meg kell tennem, Vitt – suttogta Jon –, mindenki minket néz!

– Nem, nem így. Vedd le róla a bilincset! Ő a tanítványom.

Mikor ezt a szót kimondta, eleredtek a könnyei.

Odalépett Dioshoz.

– Ki fogod bírni bilincsek nélkül?

– Igen.

– Tíz ütés jár azért, amit tettél. Jon. Kérem a korbácsot. Megfogadtam, hogy én teszem meg, és ha kell, így verem ki belőle a rögeszméit.

Lekerültek a bilincsek.

Végül a királynő mindenkit elküldött a közelből.

– Dios a barátunk – mondta Jonnak –, nem fogja senki őrizni, és engem sem fog senki megvédeni tőle. Csak én és ő. Nem fogom ennél jobban megalázni.

Mikor mindenki eltakarodott a közelükből, könnyes szemmel, de meglódította a korbácsot, ami hangosan csattant a yindi hátán, felhasította a bőrt, az izmot, és szörnyű sebet hagyott maga után.

Kiejtette a kezéből az eszközt.

Elképedve nézte a kiömlő vért.

Eszébe jutottak saját sebei a keblén és a hasán, amit hasonló eszközzel okoztak rajta Sumerben. De ez durvább volt. Látott már büntetés-végrehajtást a sayid seregben, csak valahogy nem ez volt az eredménye. Vagy igen, csak az agya szűrte ki a látványt? A kihágásokért általában háromtól öt csapásig terjedő büntetést volt szokás kiosztani, ő pedig tizet mondott Diosnak. Szent ég, mekkora bajt csinált! Síri csend honolt a platón, meg sem nyikkant senki.

Vittorya teljesen leblokkolt. Mintha csak akkor tért volna magához. Mintha álomból ébredt volna. Dios lassan felállt, és visszasétált a királynőhöz; a testőrök ugrottak, de mire odaértek, Dios már visszafelé lépdelt a saját helyére. Csak azért ment hátra, hogy Vitt kezébe adja a kiesett korbácsot.

– Még kilenc – mondta neki.

– Ne haragudj rám, Dios!

– Soha nem tudnék. Rajta, mindenki téged néz. Még kilenc.

A tízből végül csak hat lett, mert a yindi elvesztette az eszméletét. Vitt végleg lerakta a korbácsot, és ismét a sereghez fordult, és mint általában, amikor valódi baj történt, halkan és lassan beszélt:

– Még egyszer nyomatékosan betiltom az Eshtar Templomának összejöveteleit! Legközelebb, akit elkapok, el fogom küldeni a seregből! Lelépni!