^{Tizenötödik fejezet}

EBEH

Inisfael, Shard, kerdorahi katonai bázis

Érkezés után 1011. holdhava 12.

KÉT NAP. Negyvennyolc óra munka, látástól vakulásig, alig pár óra alvással.

– Régen jobban bírtam ezt – dünnyögte magának Reyland, miközben újabb adag koffeintablettát dobott a szájába. Végül is, fair volt. A lehetetlent követelte meg az embereitől, magával sem lehetett elnézőbb.

Nehéz volt bármit is kezdeni az időtervvel. Végül a Forex Ultima befejezését előrevették, akárcsak a kétezer hiányzó deszantos kiképzését. Ami teljesen elmaradt, az a hetvenegyes támogató harckocsiezred felszerelése volt, egy halom egyéb üggyel egyetemben.

Kopogtak az ajtaján.

– Bújj be! – kiáltott ki.

Háttal ült a bejáratnak, szemben a hatalmas ablakkal, a kilencvenötödik emeleten, így csak a halvány tükörképét láthatta vendégének. De mikor felismerte az alakot, azonnal megpördült, és felállt.

– Miben segíthetek? – kérdezte a jövevényt. Egy mélységlátó volt, fekete köpenyben, vörös palliummal a nyakán. Hullaszerű ábrázatát csuklya alá rejtette, és Reyland érezte, hogy fél tucat harci szörnyeteg vigyázta minden lépését az árnyékból.

– Üdvözlöm, nagyúr! Achca Tlahual vagyok.

– A mélységlátók főpapja. Nem tudtam, hogy itt van, különben már meglátogattam volna. Bocsássa meg a figyelmetlenségemet!

– Igazán szóra sem érdemes, Sonoda nagyúr. Most azért jöttem, hogy elkísérjem a Palatium Obscuritasba.

– Nos, a titkárnőmmel biztos tudnak időpontot egyeztetni. Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni innen holnapig.

– Ez nem kérés volt, nagyúr. Ez a Mester explicit parancsa.

– Mármint, konkrétan?

– Igen.

– Azonnal jövök. – Felkapta a telefonját. – Anina, mondjon le mindent a mai napra! A Palatiumba megyek.

Kezébe vette bőrkabátját, felcsatolta a csatakését, és elindult az ajtó felé.

– Indulhatunk.

Elindultak. A vén pap maga elé engedte Reylandet.

– Tegeződhetünk? – kérdezte tőle. Reyland hátranézett.

– Örülnék neki. Rey – nyújtott kezet.

– Szólíts Achcának!

– Kérjek hajót?

– Nem, a sajátommal jöttem.

– Achca… Kérdeznék. A Mester… gyakran hív embereket?

– Még sosem volt rá példa.

– Mit jelent ez?

– Hogy közel az ébredés. Lenéztünk a mélységbe, ahol olajos acélkarmok tekergőznek, és felérkezett onnan a parancs, hogy jelenj meg.

* * *

A Palatium Obscuritas piramisforma épület volt, szinte fekete. Folyton vizes volt, mintha friss eső áztatta volna, pedig csak a pára csapódott le a felületén. Már messziről látszott a csövek tengere, amik épületgépészeti és egyéb célokat szolgáltak, s behálózták a felületét. Reyland hátán felállt a szőr, ahogy átrepültek a kapuk között az érsek yachtjával. Nem először járt erre, de mindig gyalog kellett megközelítenie a piramist, s közben megannyi rituálét tennie a szobrok és apró kápolnák előtt, amik az utat díszítették. Ahogy közeledtek az épülethez, úgy lett egyre sötétebb. Az Érintés hatása. A Mester kisugárzása.

Amikor Rey legutóbb az épület vendége volt, a neoferrum csatlakozóit cserélték épp, Racine nagyúr parancsára, és tették ezt titokban kettővel nagyobb szintűre, mint amire számított. Talán ezt is a Mester sugallta? Nem, Reyland nem volt ennyire optimista. Igyekezett megacélozni a lelkét. Igyekezett nem Tamikóra gondolni, hogy majd mi történik a feleségével nélküle. Mert minden másodperccel nőtt a gyanúja, hogy nem fogja élve elhagyni a helyet. Talán hibázott valamit? Talán nem volt elég jó a teljesítménye?

Az út mellett épp valami elítéltet véreztettek ki fejjel lefelé. Kikötözték, mint birkát vágáskor, és hosszanti sebeket ejtettek a testén. Szerencsés fráter! Ha igazán nagy bűnt követett volna el, nem ússza meg ennyivel. A yacht végül a Palatium oldalán felnyíló kapu felé vette az irányt, ami mögött egy apró hangár várta.

– Sietnünk kell – mondta hirtelen Achca. Percek óta csak a padlót bámulta, miközben a hajó a két épület közti utat tette meg.

– Rendben. Mutasd az utat!

Egyre szűkülő, víztől csöpögő, hideg folyosókon haladtak. Lifteken ereszkedtek a föld alá. Hatalmas, hideg párát eregető csöveket kerültek meg. Minden árnyékban rejtőzött valami. Általában harci szörnyetegek voltak, kappák, lambdák, végül egy gamma is, de mindannyian lekushadtak a két nagyhatalmú ember érkezésére. Ha más jutott volna el élve odáig, menten felfalják.

Végül egy igencsak furcsa helyre érkeztek le. Mintha egy hangár lett volna. A visszhangokból Rey arra következtetett, hogy akár egy csatahajó is elfért volna benne! De sötét volt, annyira sötét, hogy az orrukig sem láttak. Achca egy régimódi olajlámpást varázsolt elő a köpenyéből, és átadta Reylandnek.

– Innen egyedül mész.

– Merre menjek? Itt… nincs senki.

– Tovább, a tér közepe felé. Minden jót, Sonoda nagyúr! A liftet itt megtalálod, ha keresed majd.

Azzal eltűnt a sötétségben.

* * *

Reyland óvatosan lépkedett előre. A padló kőlapokból volt kirakva, és nagyon réginek látszott. Hirtelen vértócsába lépett. Ahogy továbbhaladt, megtalálta a forrását is, egy fiatal lányka holtteste hevert a földön, összekuporodva.

Ellépett mellette. Pár méterrel a lifttől már semmit sem látott a kis fénykörön kívül, amit a lámpás adott. A tökéletes sötétség közepén állt, és elemi félelem vett rajta erőt. Se falak, se plafon, se hangok, csak a holttest, a vér és a kőpadló. Körbefordult, hirtelen támadástól tartva.

– Van itt valaki? – kérdezte végül. Hangját elnyelte a szinte tapintható csend.

– Van – jött a válasz.

Reyland odafordította a lámpását, és hátrahőkölt.

Valami igencsak szörnyűséges dolog állt vele szemben. Hogy került egyáltalán oda?

Emberszerű volt, de hatalmas, több fejjel magasabb, mint Rey. Páncél volt rajta, tüskés és éles és fenyegető, sötétezüst és fekete fém. Az ízületei mintha izzottak volna, fekete füstöt eregettek. Az arca helyén meggyötört húsmassza volt látható, és egy széles száj, rengeteg hegyes foggal. Két lábon járó rémálom.

– Ki vagy te? – kérdezte Rey lassan hátrálva.

– Ebeh vagyok – mondta a szörnyeteg.

– A Mester? – kérdezett vissza döbbenten.

– Igen. Felébredtem.

Reyland térdre hullott az iszonyú jelenés előtt.

– Állj fel, Reyland Sonoda nagyúr! Állj fel, és készülj!

– Mire készüljek, Mester?

– Fivérem halálára. Idehoztalak, hogy megvédjelek a hatásától. Rajtad kívül minden nagyúr meg fog halni.

– Armand! – kiáltotta Rey, és elkezdett kotorni a telefonja után.

– Késő. Csak te vagy itt. Csak te élheted túl.

És már jött is. Akárcsak legutóbb, a Sötétség Kútja iszonyú hullámzásba kezdett, ahogy a Féreg távoli halálának ereje végsöpört rajta. Reyland azt hitte, ott helyben szétreped a feje az egyre erősödő fájdalomtól. A lény odalépett hozzá, kezét a fejére helyezte, és a fájdalom elmúlt; Rey pedig, mint egy álomban, figyelhette végig a mélység energiái által felépített világok pusztulását. A hercegnő ismét végzett egy Féreggel.

Mikor vége volt, alig bírt állva maradni.

– Me… Mester… Sajnálom.

– Ugyan mit?

– Fivéred halálát.

Ebeh hangosan felnevetett.

– Ez a legjobb dolog, ami történhetett. Az a kettő egyébként is megérdemelte a sorsát. Nem tudták megölni Qadir Astarte királyt, helyette csapdába estek, és bajt hoztak mindannyiunk fejére.

Reyland a térdére támaszkodott, mint ahogy hosszú futás után szokta. Lihegett, igyekezett összeszedni magát. Végül felnézett.

– Bocsáss meg, uram! Nem tudom, hogyan kell beszélni egy Istennel – vallotta meg tisztelettudóan.

– Ez? – kérdezte magára mutatva. – Ez csak a tudatom egy kis szelete. Ha valóban előjönnék a Kútból, bekebelezném a bázist, mind a tizenötezer emberrel együtt, aki szolgál benne. Ezt a hús-lényt azért hoztam létre, hogy beszélhessünk. Beszéljünk hát, Reyland Sonoda, és kerüljük a felesleges köröket! Igen, Isten vagyok. De ma, csak te, és senki más, beszélhet hozzám.

– Miért én? Szolgáltalak egész életemben, de nem vagyok különleges.

– Valóban nem vagy az. Egyszerű vagy, mint egy kavics, de pont ez tetszik nekem. Te érted a szolgálatot, de közben nem vakít el a hitbuzgóság. Úgy kezelsz, mintha egy hadúr lennék, a királyod, vagy hasonló.

– Sajnálom, ha…

– Ne sajnáld! Ez a jó. Megmentettem volna a többieket is, ha itt vannak, félre ne értsd! Így… elvitte őket Skebdesh halálsikolya. Úgyhogy ezennel te vagy utánam a sorban egész Shard teljhatalmú ura. Mit gondolsz erről?

– Mélységesen bánt. Armand jó vezető volt. Én még kezdő vagyok, nem tudok eleget ahhoz, hogy irányítsam az országot. Egyébként is tízen voltunk nagyurak, tízen viseltük a terhet és a feladatokat.

– Igen, ez a szent számunk. Tízen voltunk mi is. Most már csak négyen vagyunk. Nem olyan nagy baj ez. A létezés hatalmas, de lehet, hogy kicsi ennyi istennek.

– Mi a parancsod, Mester? Mit tegyek? Visszatérjek a fővárosba, és az ország élére álljak? Vagy folytassam a háborús előkészületeket?

– Ah, pragmatikus, mint mindig. Ezt szeretem benned. Ó, mennyire szívesen elfogyasztanálak! Azt hiszem, egy kicsit szerelmes vagyok beléd. Mily édes lenne a véredben fürdeni, Reyland!

Rey egyre jobban megrémült. Ebeh annyira idegen gondolkodású volt. Mint Isten, nem volt sem jó, sem gonosz; egyszerűen nem mérhető emberi etikával, emberi logikával, emberi mértékkel. Kortalan, nemtelen, határtalan, a halál láncaitól szabad.

– Nem kell félned – szólalt meg ismét a szörnyű jelenés. – Nem kell félned. Illetve félhetsz, teljesen mindegy. De szükségem van a szolgálatodra. Kész vagy erre? Kész vagy szolgálni, úgy, ahogy én szeretném? Cserébe hatalmassá teszlek téged.

– Nincs szükség jutalomra, uram. A szolgálat önmaga jutalma.

– Te komolyan beszélsz.

– Igen. Te tanítottad, uram. A világ alá- és fölérendeltségi viszonyokból áll. Mindenhol lennie kell valakinek, mindegyik szinten. A boldog élet titka, hogy az ember a szintjének megfelelően működhessen élete végéig.

– Milyen érzés, hogy egyszer meg fogsz halni? – kérdezte a Féreg őszinte kíváncsisággal.

– Nem tudom. Félek tőle. Nem a haláltól, nem az elmúlástól, hanem attól, hogy előtte milyen életet éltem. Hogy a becsületemen esett-e csorba.

– A halál nem fog rajtam – mondta magának Ebeh, de úgy hangzott, mintha több tízezerszer mondta volna már, mint egy mantrát. – A halál nem fog rajtam. De elfelejtettem, milyen volt az arcom – vallotta be –, elfelejtettem, annyi mindent elfelejtettem. Volt egy név, egy név, akit… akit… A nagy születés előtt, a nap halála előtt, a fajirtás előtt… Az ifritek világán. Nem számított, Reyland, ez az igazság. Semmi sem számított. Nem számított a bölcsesség, nem számított a művészet, a háborúk, az ideológiák, a vallások és építészeti remekművek, a csillaghajók és a szövetség. Minden, amit elértünk, semmivé lett, mi, csak mi őrizzük az emlékét, s mit ér ez így? Mit ért a rengeteg élet, a rengeteg halál… Semminek nincs értelme, mert az idő, az igazi nagy ellenség, az idő könyörtelen és kontrollálhatatlan. Az időn nem fog semmi, Reyland.

– Nem értem, uram.

– Irigyellek, halandó. Irigylem a betegségeid, kínjaid. Irigylem hús-tested, irigylem vágyaid és irigylem reményeid. Nekem csak a létezés maradt.

– Tudok… tudok segíteni?

– Nem. Az Astarte leány, ő segít. Általa először érzek egyáltalán valamit. Képes az elpusztításomra, mit gondolsz erről? Egy halandó!

– Hatalom került a kezébe. Nem hiszem, hogy ez őt dicséri.

– Igen, igen. Igen. Annyi mindent érzek hirtelen, annyi minden tér vissza. El tudod fogni? Elhozni elém? Be akarom kebelezni. Azt akarom, hogy legyen az enyém, s kényem-kedvem szerint tehessek vele.

– Megpróbálom.

– Próbáld, Reyland, próbáld, hozd ide nekem, látni akarom!

– Köszönöm, hogy megmentetted az életem az előbb.

– Most menj! Egy hónapon belül meg kell támadnod mindenkit. Öld meg őket, Reyland, vedd el életüket, állítsd le a húsfolyamatokat! Rothadjon bűzhödt mocsokban mindenki, aki fegyvert merészelt fogni a Mesterekre.

* * *

Visszabotorkált a lifthez. Nem tudta, meddig tartott a beszélgetés, vagy hogy mikor lett vége; mikor magához tért, a lámpás már majdnem kiürült, és egyedül állt a sötét teremben. A felvonó engedelmesen elindult vele felfelé, s odafenn Achca várta.

– Szabad kérdeznem, Reyland?

– A Mester felébredt. Beszéltem vele. Minden nagyúr halott rajtam kívül.

– Igen, az előbb kaptam jelentést róla. Az egész ország öszezavarodott. Mi történik?

– Átveszem a teljes irányítást. Mostantól nekem jelentesz. Terjeszd a hírt, hogy a Mesterek új korszaka kezdetét vette! És vérdíjat tűzünk ki Vittorya Astarte fejére! Aki élve elém hozza, azt kérhet tőlem, amit akar. Hívd be továbbá a legjobb öt Sötét Apostolt, és szereljétek át a neoferrum rendszereiket! Aki túléli, nagyúr lehet az uralmam alatt.

– Értettem, Sonoda nagyúr.

– Most vigyél vissza a toronyba! Rengeteg intéznivalóm van.