^{Harmincötödik fejezet}

AZ ÉJFÉLI ÜTKÖZET

Inisfael, Shard, Kerdorah

Érkezés után 1011. napféltek 21.

Az éjféli ütközet.

Egészen pontosan alig múlt fél tizenkettő, na de az hogy hangzik már? Mennyivel hangzatosabb az éjfél?

Vittorya nem adott interjúkat utána, ami szokatlan volt. Ugyanígy nem lehetett elérni egyetlen királyt, admirálist, tengernagyot vagy akárkit, aki komolyabb rang birtokosa volt a szövetségi haderőnél.

* * *

Kerdorah védői lázas készülődésben voltak, tudták már, hogy eljött a végső óra. Nem verték nagydobra, amit Sonoda nagyúr tett. Achca Tlahual átvette a vezetést, villámgyorsan megszilárdította a hatalmát néhány szükségtelenül durva, de annál hatásosabb kivégzéssel, és várta az elkerülhetetlent. Yarotani Admirális túl messze járt; Reyland elküldte a lehető legmesszebb, mielőtt árulását elkövette volna. Így a haderő, ahelyett hogy valami állítólagos kerítő hadműveletben vett volna részt, a semmit hajkurászta nyugaton. Az exnagyúr gondoskodott róla, hogy ne tűnjön fel a furcsa manőver senkinek, mert nem küldött el mindenkit, ámde Kerdorahban gyakorlatilag csak minimális mennyiségű kötelék maradt. Persze nem volt ettől még védtelen, ó, nem, százasával meredtek dél felé a légvédelmi ágyúk, készen arra, hogy megállítsanak bármilyen flottát.

Csak nem egy Furioso osztályú csatahajót El-Sayid dicsőséges múltjából. A Rubicon eszelős sebességgel érkezett meg Kerdorah partjaihoz, felhúzott pajzsokkal, élesített fegyverekkel. Fedélzetén Vittorya egyik tanítványa, Leonid Yudin volt a parancsnok, mivel ő eleve az alexandriai flottánál szolgált, mielőtt csatlakozott volna Jon felkeléséhez ezer és egy élettel korábban. Az ágyúk meglepően kevés tüzet tudtak leadni rá, mert annyira közel repült hozzájuk, hogy a minimális lőtávon belülre került. Így „csak” a több száz szolga-ágyúval kellett szembenéznie, amik a nagy hatótávolságú szuperfegyvereket védték, „csak” hat teljes hadosztálynyi önjáró löveg adta le rá egyszerre pusztító tüzét. Ám a pajzsai pontosan ezek ellen készültek. A zseni, aki megalkotta a hajót, valami ilyesmi ütközetet álmodott meg a gépezetnek.

A légvédelmi ágyúk több mint felét lekaszabolták a Rubicon orrában elhelyezett sugárfegyverek a helyükről, míg a másik három pár hagyományos löveg a harckocsikat és a szolga-ágyúkat kezdte aprítani. Tette ezt közel fél percen keresztül, amikorra is annyira nagy mennyiségű lövedék érte, annyira sok hajó vette körül, hogy pajzsai túlterhelődtek, és éles visítással adták Leonid tudtára, hogy vége a dalnak. Ekkor még egy utolsó szántó mozdulattal végigsöpört az öklelőorral a védők hajói között, majd ismét követhetetlen sebességre kapcsolt, és eltűnt dél felé.

A pajzsai csak másnap délre tudtak visszakapcsolni, de a messzi távolból, az ütközet teljes ideje alatt, pontosan másfél percenként elsütötte a sugárágyúit, és folytatta a rombolást. Olyan volt, mint a megtestesült halálisten.

Miközben menekült, követni próbálták. Ám az üldöző hajók a szövetségi flottával találták magukat szembe. Kapitális hajók érkeztek, mint a HMS Meteor, és felvették a harcot a légvédelemmel, a földi egységekkel. Alig tíz percük maradt Yarotani admirális visszatéréséig, és minden egyes percet ki is akartak használni a végsőkig.

* * *

Vittorya a Viharvágtán utazott. A gép nem volt sem páncélozva, sem igazán háborúra szerelve, de iszonytatóan gyors és mozgékony hajó volt, és maga a tervező fogta a kormányt. Darvøød pedig olyan manőverekbe fogott, hogy gyakorlatilag mindannyian rosszulléttel küzdöttek. Robbanásokat, ellenséges hajókat, zuhanó roncsokat került ki, hatalmas acéldarabok között manőverezett, hogy rejtve legyen a szárazföldi lövegektől. Egyszer a föld felett repült pár méterrel, máskor nagy magasságokba kapaszkodott fel, csak hogy alábukjon újra.

– Vittorya – szólt bele apja a rádióba halálos nyugalommal –, Yarotani admirális alig egy perc múlva érkezik. Akkor itt igazán elszabadul a pokol.

– Értem. Mindjárt odaérünk a Palatium Obscuritashoz.

A Viharvágta nem egyedül repült. Hat másik hajó követte, mindegyik riendahli katamarán, rajta az Acélezred és a Királyi Gárda legjobbjai. Egy hajó már szinte a legelején lezuhant, amikor egy szerencsés lövés eltalálta. Vitt csak később tudta meg, hogy azon utazott Saalih Burton, egy a kilenc megmaradt tanítványa közül. A testét soha nem találták meg; hullámsírját apró kő jelöli Shard durva sziklái között. Az idő hamar elfelejtette, de Vittorya saját kezűleg faragta bele tanítványa nevét.

Szétváltak.

Két katamarán szikrákat hányva landolt a simára csiszolt téren a piramis előtt, és az Acélezred szállt ki belőle; azonnal felfejlődtek, és a védőkre vetették magukat.

A Viharvágta a piramis körül száguldott, dacolva a légvédelemmel, keresve a magas bejáratot, amiről Reyland beszélt. Mikor meglátták, Darvøød késlekedés nélkül odairányította a hajót.

– Vitt! Szerelmem, itt az idő! – kiáltotta. De a királynő csak állt, semmibe révedő tekintettel, görcsösen kapaszkodva a korlátba. Hirtelen kikapcsolta a biztonsági övét, odavetődött Darvøød mellé, és oldalra rántotta a kormányt.

– Megszakítás! Megszakítás! – sikoltotta a rádióba.

A piramis lassan forogni kezdett. A bonyolult mechanika, ami az oldalait fedte, mozgásba lendült. Fogaskerekek százai pörögtek fel, dugattyúk kezdtek őrült munkába. A résekből szénfekete füsttel égő éteri lángok csaptak elő, és szinte hallani lehetett a piramisban rekedt több ezer shardi munkás, harcos, mélységlátó, pap és Sötét Apostol halálsikolyát, ahogy elemésztette őket a tűz.

A Palatium emelkedni kezdett.

– Ez nem épület! – kiabált Vittorya. – Ez maga a Féreg!

A halálgép oldalai felnyíltak, és egyre bonyolultabb és kifinomultabb mechanikát tártak fel. Sosem látott szerkezetek emelkedtek elő a Féreg testéből, kilométeres mechanikus csápok és cirkáló méretű testrészek. A földről pedig elkezdte felszippantani, amit és akit csak ért, barátot, ellenséget, tankokat, épületeket, a landolt katamaránokat, földet és betont, növényzetet és szögesdrótot. Borzasztó testet parancsolt belőle magának, egy vérző, lángoló, túlvilági testet, ami inkább volt csatahajó, mint valami élőlény, és a szövetségesekre vetette magát. Darvøød azonnal utánafordult, de szinte képtelenség volt vele lépést tartani. Minden mozdulata szélvész volt, minden lélegzete hurrikán. Azzal kezdte, hogy rákapaszkodott a legközelebbi csatahajóra; ez történetesen Darvøød legnagyobb gépe volt, az ezerötszáz fős és hatvanezer tonnás Sixten Kroon. A fiatal király felkiáltott dühében, ahogy a Féreg széttépte a katamaránt, akkora karmokkal, mint valami nehéz üteg. Miközben a Sixten Kroon zuhant, a szörnyeteg egy-egy lövéssel elpusztította a Stenmark cirkálót és a Sandström rakétanaszádot. A flotta persze nem volt tétlen, minden ágyú ráfordult, és lőtt, és tüzelt, és okádták rá a lövedékeket és rakétákat és robbanóanyagot, de a Féreg hol landolt, hol felugrott, és letépett magával az égből egy újabb hajót. Egyik porszívószerű, undorító szervével kiszippantotta a haldoklókat a hajóikból, hogy eleméssze őket. Összehúzta magát, mint valami sün, és hátából több tucat fegyvert sütött el egyszerre.

Megérkezett Yarotani admirális és flottája, és a szövetségi haderő lélekfacsaró hátrányba került. Mindenki láthatta, akinek szeme volt, hogy bátor támadásuk a vesztüket fogja okozni. Hogy túlnyúltak magukon. Hogy teljesen mindegy, Sonoda nagyúr szándékosan csalta-e őket ilyen helyzetbe, vagy ő sem tudta, hogy ilyen vége lesz, hogy áldozat volt-e, vagy eszköz, az eredmény ugyanaz lesz.

– Vittorya! – kiáltotta az apja a rádióba. – Meg kell szakítanunk az ütközetet! Odaveszünk mindannyian!

– Nem! – válaszolt a fiatal királynő.

– DE – mondta Ebeh pár centire Vittorya fülétől.

Egyszerre fordultak oda, és ugrottak volna, de későn.

Egy botrányosan rusnya manifesztáció jelent meg a Viharvágtán. Bár ott és akkor akár azt is gondolhatták volna, hogy a semmiből bukkant elő, valójában ennél profánabb volt a helyzet. Egyik emberük már rég nem az volt, akinek gondolták. Haajid Jabara percek óta halott volt. Amikor a Féreg felébredt, egy apró szilánk vágódott ki a testéből, pont, amikor Vittorya elrántotta a kormányt. A szilánk eltalálta Haajidot, villámgyorsan beleette magát a páncél alá, és szétforgácsolta a férfi szívét. Tehette ezt azért, mert az a szilánk Ebeh esszenciáját hordozta.

Haajid nem volt többé. Helyén egy arc nélküli, széles pofájú, ezerfogú szörnyeteg állt, közvetlenül a királynő mellett. Eltelt pár tizedmásodperc, mire a testőrök feleszméltek, és észrevették, hogy Ebeh tövig szúrta tőr méretű karmát Vittorya oldalába.

Jon elrántotta a szörnyeteget királynőjétől, belépett az Áramlásba, és leszúrta hosszúkardjával. Ahogy tanulta, az Áramlást a kard hegyébe összpontosította, és megölte vele a szörnyeteget. A test ezerfelé robbant.

Ám nem kerülhette el senki figyelmét a tény, hogy Vittorya eleve benn volt az Áramlásban, ezért éreznie kellett volna a támadást. Ennél sokkal durvább, gyorsabb, veszélyesebb dolgokat is el tudott kerülni!

– Jaj, ne! Vitt! – kiáltotta Darvøød, és majdnem ütközött a hajóval, ahogy hátrakapta a fejét.

Körülöttük fehér villámok kezdtek cikázni, és Vittoya fényszárnyai magasabbra törtek, mint valaha.

– Darvi, előre figyelj! Menj, menj, a Féreghez! Jon!

Az ezredes megrettenve nézte védencét. A lány oldalából szivárgott a vér, végig a bal combján. Ferdén állt, enyhén görnyedten, egyik kezével a bőrülés tetejére támaszkodott.

– Szerzek orvost, tarts ki…

– Hallgass! Nincs sok időm. A Féreg testének különböző pontjain landolj az embereiddel! Mindenki próbálja belevezetni az Áramlást a kardja hegyén keresztül!

– És te?

– Én… majd… majd. Menjetek! Most!

Darvøød köteléke szétrajzott a Féreg körül. A flotta abbahagyta a tüzelést, nehogy eltalálják a királynőt. És Jon ugrott, és ugrottak az emberei, és kiugrott mind a négy megmaradt hajó minden harcosa, és landoltak a Féreg borzasztó testén, az Áramlás fényeivel hátukon. Páncéljuk megvédte őket a hirtelen hőtől, de a gárdisták egy része menten szörnyethalt így is. Volt, akit a szinte semmiből felnyíló szájak roppantottak össze. Másokat a szörnyeteg valamely fegyvere szakított darabokra. Megint mások nem is bírtak landolni, mert elvétették az ugrást, az Armstrong–Harris-generátorok bekapcsolását, vagy egyszerűen csak elbénázták az érkezést. Volt, aki törött lábbal zuhant a mélységbe. Volt, aki kitűnően landolt, de a Féreg lerázta magáról. Volt, akit még a levegőben beszippantott a szörnyeteg. Ám ahányan meghaltak, ugyanannyian meg is tudtak kapaszkodni a kiálló lemezekben, fegyverekben, testrészekben. Közel ötven kard merült Ebeh testébe, ötven helyről ömlött belé az Áramlás energiája.

Vitt alávetette magát a mélységbe.

Ebeh hatalmasra tátotta egyik pofáját, és egyben lenyelte őt.

* * *

Vittorya a csata kezdete óta figyelte az Áramlás változásait, kereste a Férget, próbálta meglátni a jövőt és a megfelelő döntést meghozni. Ebeh hihetetlen ravasz volt. Az első Féreg, amit megölt – Reyland elmondta, hogy Irkalla volt a neve –, éppen akkor ébredt százéves álmából, haragos volt, és elvakult, és igazából elég ostoba is, minden veszély ellenére viszonylag egyszerű ellenfél. Skebdesh, igaz, hogy már előre készült az ütközetre, igaz, hogy sokkal erősebb és józanabb volt, mint Irkalla, mégis elmaradt Ebeh iszonyú ereje mögött. Mert Ebeh tudta, mivel áll szemben. Mert ő nem a királynőt vette célba, hanem a flottát, a szeretteit, a népét, és elkerülte vele a harcot. Bujdosott, és elrejtette magát. Tervet eszelt ki, és használta azt a keveset, amit az Áramlásról tudott. Úgy tudta ugyanis, hogy a használói hatodik érzéke kiélesedik; hogy másodpercekkel előbbre járnak, mint bárki körülöttük, ezért meglepni sem nagyon lehet őket. Ez volt az oka, amiért titokban beleférkőzött az egyik testőrbe tudata egy apró szeletével, miközben a tulajdonképpeni szelleme a flottával volt elfoglalva, akár annak árán, hogy a hajók szörnyen megsebesítették, megcsonkították és bántalmazták. Nem volt éppen halálos fenyegetés, de a fájdalom igazi volt, és gyűlölte.

Ő okozni szerette, nem kapni.

Odaosont az Astarte lány mellé, és nagyon lassan leszúrta. Valóban úgy lett, ahogy tervezte; Vittorya nem fordult el, nem próbált elmenekülni. Legszívesebben szíven szúrta volna, de ott túl vastag volt a páncél. Vagy a torkát kellett volna elvágnia, de ott meg útban volt a generátor és a gorget. Sebaj, ez is épp elég nagy sérülés. Karmokat növesztett, és átszúrta a mozgékony részt a derekánál, át a műanyag borításon keresztül, ami az acéllemezek között feszült, át a bélelt ruházaton, az aláöltözeten, a gyönyörű, kívánatos, finom, meleg, izzadt, illatos bőrön, át a húson és a belső szerveken, ameddig csak elért. Olyan bensőséges pillanat volt, akkora kéjt és örömet okozott, hogy elrévedt, és észre sem vette, hogy a vezérezredes időközben megölte a hús-testet, amit megszállt.

Nem számít.

Juj, jujj, de jó volt!

Nem volt ideje megérteni saját tévedését. Nem volt lehetősége végiggondolni, micsoda hatalmas bakot lőtt. Nem foghatta fel, mennyire átverte őt a királynő, mennyire belesétált a csapdába, milyen borzasztó ellenféllel állt szemben. Mert az egy dolog, hogy ő hajlandó volt kiállni a flottával szemben némi fájdalmat. De arra nem gondolt, hogy Vittorya mit hajlandó kiállni, hogy megölje őt.

Nos, pontosan azt, ami történt.

Mert Vittorya órák óta benne volt az Áramlásban. Hosszabb ideje, mint Hamman El-Tarriq, az első Seneshal óta bárki is. És ez nem került neki erőfeszítésébe, nem került neki koncentrációjába, túlhaladt valami határon, amiről már beszélni sem lehet. És minél több időt töltött az Elemi Fénybe merülve, annál messzebbre látott.

Látta például Ebeh legnagyobb ravaszságát. Skebdeshsel szemben ő ugyanis nem testet épített magának, amit magára öltött, aminek páncélzata alatt ott lett volna ő maga, hogy le tudják szúrni, hogy meg tudják sebesíteni. Nem. Ebeh magát a túlélőgépet hozta fel a való világra, aköré épített több tízméternyi testet, acélból és húsból és egyéb dolgokból, míg ő maga ott maradt, benne a piramis belsejében, mélyen, mint egy bölcsőben.

Vittorya látta maga előtt a csata száz vesztes végét. Látta, ahogy képtelen megsebezni a lényt. Látta, ahogy tucatnyi módon hal halált a lezuhanó hajóban. Látta, ahogy Ebeh megöli az apját, szemtől szemben, és tűzgolyóvá rombolja a HMS Meteort. És látta, ahogy Ebeh elragadja tőle a tanítványát, Haajidot. Hiába mentette meg őt látomásaiban a szilánktól, a csata eredménye a totális vereség lett.

Haajidnak meg kellett halnia.

Nagyon nehezen fogadta ezt el. De elfogadta. Megölte döntésével. Hagyta meghalni, és bár minden létező módon helyes döntés volt, egy kicsit vele halt ő is.

Kevés nehezebb tette volt életében, mint szenvtelenül tűrni, ahogy a szörnyeteg odalép mellé, tűrni, ahogy keresztülszúrja őt karmával, és közben nem védekezni, nem mozdulni, nem tenni semmit, hogy becsapja a szörnyet. Eszméletlen fájdalmas volt. Sérült már meg elégszer, a legtöbbet csak utólag vette észre. Az adrenalin, a csata heve vitte tovább. De nem így. Mert itt tudta, mi fog történni, tudta, mennyire fog fájni, tudta, mikor fog fájni, s mivel figyelt rá, a teljes élmény alatt magánál volt. Minden egyes szövetréteget külön érzékelt, minden egyes belső szervét külön felismerte, ahogy átszaladt rajta a karom. Éppen csak annyit fordult a szúrás előtt oldalra egy-két centimétert, hogy a sérülés ne vérezzen annyira, elkerülje az igazán halálos részeket.

A rohadt életbe!

De ez volt a kiút. Ez volt a megoldás. Ebeh teljesen bevette, amit látott, és győztesnek hitte magát. Elhitte, hogy a királynő halálosan megsebesült, és már nem veszélyes. És Vittorya tudta, mert Reyland elmondta neki, hogy a perverz, gonosz lény semmi mást nem akar jobban, mint elemészteni őt. Reyland persze nem ezt a szót használta.

Így hát ugrott. És zuhant, és Ebeh, mivel azt hitte, már szinte halott, bekapta és egyben lenyelte, és ezzel megpecsételte saját sorsát. Vajon tudta, az utolsó pillanatban, mi történik? Biztosan. Nem lehetett letörölni Vitt arcáról az elégedett, gyilkos mosolyt. Kezében a karddal zuhant az egykori Palatium Obscuritas lángoló mélyére, Ebeh hatalmas testén belül, be, egyre mélyebbre, a Féreg legbelsőbb szentélyébe.

A Féreg teste kizárta az Áramlást. Csakhogy Jon és több mint negyven embere minden erejüket belevezették a kardjukon keresztül. Vittorya pedig, szinte ösztönösen használva az így felgyülemlett Fényt, egyszerűen leszúrta vele a Férget.

Furcsamód, Ebeh külsőre tényleg hasonlatos volt egy Féreghez. Nem is volt túl nagy, talán kétszer, háromszor nagyobb, mint a lány.

Mintha könyörgött volna? Csak egy rövid nyikkantás volt, aztán befejeződött a sokmilliárd éves rémuralma. A halál óriási robbanásban követelte magáénak Ebehet.

* * *

Jon gárdistái javarészt túlélték Ebeh pusztulását. Páncéljuk megvédte őket a közvetlen erőtől, a generátoraik meg a zuhanástól. De sokaknak törtek testrészei, és volt, akit tíz kilométerrel arrébb szedtek fel.

A királynő pár méterre feküdt az epicentrumtól. Utolsó erejével ő is bekapcsolta a generátorát, így eszméletlenül, de lassan lebegett alá, és elterült a földön. Száz hajó harcolt felette az égen, de ebből ő már nem látott semmit.

Mikor magához tért, nem volt mellette senki. Remélte, hogy már egy orvos legalább ott lesz, de nem; így kínkeservesen mászni kezdett a sötétben, és potyogtak a könnyei a fájdalomtól. Kezdte elveszteni a józan ítélőképességét. Rosszul volt, hányingere volt, a vérnyomása a padlót verte, alig bírt mozogni, annyira fájt belül mindene, és csak nem jött orvos, a fájdalom pedig nőttön-nőtt, míg végül már fennhangon, sírva könyörgött segítségért. Újra elvesztette az eszméletét.

Végre! Ez már jobb. Így kell az embernek hőstett után magához térnie, gondolta. Világos szobában feküdt, felette infúzió, oldalán már megint az a rohadt melegített homokzsák, mellette férje vidám arca, meg az apja, meg Pandora, meg Jon, és ott voltak mindannyian, és hangos üdvrivalgásban törtek ki, mikor látták, hogy visszatért hozzájuk.

* * *

A műtét életmentő volt, és nagyon veszélyes. Rögtön Deepakot hozták, nem szórakoztak valami helyi szanitéccel; és Deepak jött is, bár ez már a sokadik műtétje volt aznap, kezdve a Sonoda nagyúr életét megmentendő mészárosmunkával. Teljesen fel kellett tárnia Vittorya oldalát, és egyenként összevarrnia mindent, amit csak talált.

– Na, ezzel nem mész harcolni hetekig, azt garantálom. Különben felmondok! – közölte vele, mikor a többiek elhallgattak – Most egy napig fekvés, aztán holnaptól pici, rövid séták, aztán holnapután kiengedlek, de látni sem akarok semmi megerőltetőt. – Körbenézett. – Aki segít neki páncélba öltözni a következő két hétben, azt lelököm a hajóról!

– Értem – suttogta mosolyogva a királynő. – Valaki mondja el, mi történt, mielőtt a másik oldalamat a kíváncsiság fúrja ki!

– Sonoda. Beszélt Yarotani admirálissal. Elmondta neki, hogy… Na nem, ne már, hogy ez fontosabb legyen! Jól vagy, lányom? Aggódtam érted! Tudod te, mit jelent az egyáltalán? – kérdezte Steven.

– Igen, apa, köszi, jól vagyok. Már… ahhoz képest, ahogy kinézek. Folytasd, tényleg érdekel.

– Sonoda elmondta az admirálisnak, hogy királlyá tesszük őt Shardban. Hogy a Féreg meghalt, és hogy új időszak kezdődik. Megkérte, hogy álljon az oldalára.

– És?

– Az admirális elég felvilágosult elmének tűnik. Belement. Pár perc alatt átállt az oldalunkra. Ezután közös erővel lőttük azokat, akik máshogy gondolták. Mostanra elég éles határ alakult ki Shardban az északiak és a déliek között. Az a Tlahu… Tluaha… Tlahaualu, vagy mi a neve, összegyűjtötte a sajátjait, és felvonult északra. Mi meg itt vagyunk. Meg fogom őt verni, de te abban nem veszel részt. Rendben?

– Rendben. Zseniálisak vagytok. Szeretlek titeket!

Sokáig beszélgettek, még a vacsorát is közösen ették meg, aztán Deepak mindenkit kitessékelt, míg Vitt a dolgát próbálta végezni – azt ilyenkor is muszáj, bár csaknem lehetetlen.

Végül egyedül maradt.

Egyedül a halottjaival, egyedül a bűntudatával és a büszkeségével. Mert még nem fogta fel igazán, de amit tett, az túlmutatott saját magán, és Inisfaelen is. Ha lenne Isten, biztos a halottakat számolgatná, akiket a Férgek maguk mögött hagytak a világ kezdete óta.

Darvøød halk nyikorgással lépett a szobába, és odafészkelődött Vittorya mellé a kórházi ágyba.

– Mit csinálsz, édes?

– Csak nem gondoltad, hogy egyedül hagylak aludni? Ugyan.

Vittorya boldog mosollyal ringatta magát álomba Darvøød karjában.

És még az sem tudta elvenni a jókedvét, hogy a csata közben, révületben, előre látott néhány dolgot, néhány olyan eseményt, amire még gondolni sem mert.