^{Tizenkilencedik fejezet}

NEPHIRONË

Inisfael, bolygó körüli pálya

Érkezés után 1020. lángolkő 15.

AURORA megközelítette a roncshajókból összeállt gyűrűt a bolygó körül. Ha nem ugrott volna ki a szíve a rettegéstől, minden bizonnyal tátott szájjal bámulta volna a gépek sokszínűségét. Mily hihetetlen erőforrás kellett ennyi acél, műanyag és ki tudja, még mi előállításához, megmunkálásához! Hány faj hajói keringtek Inisfael körül? Hány leigázott népnek lett a bolygó körüli pálya az örök sírhelye?

Egyes hajók jól láthatóan sayid építésűek voltak. Aurora felismert több Rubicon osztályú csatahajót, pontosabban, ami megmaradt belőlük. Felismerte Új-Alexandria kecses gépeit, persze csak ösztönösen, hiszen csillaghajókat már egyik nép sem tudott építeni, így korábban sosem láthatta. De volt ott más is, például a Čessk Birodalom narancsszínű mélyűri rombolói vagy a heliosi csatabárkák, amik mintha kőből épültek volna. A legfélelmetesebbek persze a gigászi anyahajók voltak, amiket a Férgek a quantidokkal építtettek. Ezek, szemben a földi anyahajókkal, nem vadászgépeket, hanem csatahajókat hordoztak. Többes számban. A quantid pragmatikus faj volt, semmit sem bíztak a véletlenre.

De minden romos volt. A legtöbb hajó nem maradt felismerhető; száz éve járták szüntelen táncukat, és ebben a száz évben rengetegszer ütköztek egymással. Az orbitális pálya olyan volt, mint egy nagy darálógép: ha elég idő eltelik, bizony minden pozdorjává mállik szét, már ha nem zuhant le korábban.

Márpedig ezek a gépek nem tudták tartani a magasságukat. Úgyhogy időről időre meteorzáporként hulltak alá a szárazföldre vagy a tengerekbe. Néha egy komplett hajó, máskor valami hatalmas darab, egy tat, egy híd vagy egy öklelő hagyta el megszokott helyét a keringőben. Ott voltak persze a halottak is, kiszabadulva székeikből, kiszippantva az életadó levegővel együtt, ott keringtek és szálltak egymás körül, örök vicsorra fagyott ábrázattal. A víz és más folyadékok felhőként követték a testeket. Amott egy rombolót szinte teljesen kettévágott egy sugárfegyver; Aurora látni vélte a híd belsejét és a kapitányi székbe szíjazott névtelen hőst, aki megpróbálta felöklelni az egyik hordozót.

Az árnyékok és fények ijesztő játéka volt ez, minden másodpercben egy újabb szörnyűség villant elő a semmiből, majd tűnt el ismét, ahogy valami roncs kitakarta a látótérből. Akárcsak egy horrorszínházban, mikor felvonulnak a szereplők, hogy pukedlizzenek a közönség előtt. Reméljük, tetszett az előadás! Íme, így haltunk meg, így pusztultunk el nyomorultul.

Te is így jársz majd, ígérték.

Ám nem volt minden halott, ó, dehogy. Egyrészt néhány generátor és hajtómű továbbra is működőképes maradt, dicsérve névtelen, elfeledett tervezőit. Van, amit az örökkévalóságnak gyártottak, úgyhogy megannyi egzotikus sugárzás szennyezte az űrt. Volt, ahol még fények is világítottak. De Aurora nem ilyen életet keresett! Az ő prédájának mozdulatlansága csak tetszhalál volt, csak álom, a végtelen űr határán.

A tábornok… Zhakow Iljusin… a mentora, akinek persze nem is ez volt a valódi neve, elmagyarázta neki, hogy Qadir Astarte király hatalmas tettet hajtott végre. Megölt két Férget, ami példátlan cselekedet volt megannyi sosemlesz világ óta, és az elmúlt évmilliárdok szinte felfoghatatlan eónjaiban. Két Féreg.

Egyetlen Féreg pusztulásáért megérte volna feláldozni egy komplett civilizációt, annyira mérhetetlenül nagy fenyegetést jelentettek az univerzum szabad népeire nézve. Két Féreg. Micsoda hős volt a király! Micsoda kivételes elme! Ő volt Aurora nagyapja, és sokszor kérte mentorát, mutassa meg neki, akárcsak egyszer is! De a rizikó túl nagy volt. Hogy megváltozik a már-már tökéletes időfolyam. Két Féreg halálát nem lehet kockára tenni holmi családi nosztalgia oltárán. Nem.

Úgy pedig főleg nem, hogy a nagy király lánya, a Véres Hercegnő, a győzelem királynője, Inisfael felszabadítója, Aurora édesanyja, Vittorya Astarte királynő további négyet kitörölt a létezésből. Négyet! Négyet! Köztük volt Skebdesh, aki egy személyben felelős volt több űrutazó nép elpusztításáért, mint amennyit a többi Féreg együttesen leigázott. Csodálatos fajok, a létezés szentségében, akik nem tudtak mit tenni a gyilkosuk ellen. A fizika törvényeit akár a végletekig kihasználó szuperfegyverek meg sem kottyantak a Férgeknek; egyszerűen olyan közegben mozogtak, amiben a Férgek maguk csak vendégek voltak, s visszahúzódhattak halálgépükbe, az Áramlás és a Sötétség Kútjának mélyére.

Amikor egyesítették hatalmukat, seregeiket és erejüket, úgy tűnhetett, az emberiség percei meg voltak számlálva. Mikor Inisfaelre emelték piszkos, éhes tekintetüket, bárki azt hihette volna, ütött a bolygó utolsó órája. Mert a Férgek hozták leigázott népeiket, hozták gépeiket és teremtményeiket, hozták fegyvereiket és mágiához hasonlatos technológiájukat. Nem véletlenül jöttek. Nem, nem. Volt valami a bolygón vagy a környezetében, volt valami az emberben, volt valami különös, valami veszélyes, valami más. Valami olyan, ami különbözött az addig megismert lényektől és civilizációktól, ami valódi kétséggel töltötte el a Férgek halhatatlan elméjét. Eljöttek hát, és tették ezt minden hatalmukkal és erejükkel, mert érezték, hogy nem hagyhatják tovább figyelmen kívül az eseményeket. Sokkal hamarabb kellett volna indulniuk. Sokkal hamarabb észlelniük kellett volna a problémát. De ez van, az időnek még ők sem parancsolhattak. Még így is gratuláltak maguknak, mert ha vártak volna, míg az ember valódi intergalaktikus fajjá válik, ki tudja, ki lett volna az üldözött, és ki a vadász.

Megérkeztek, de nem volt benne köszönet.

Mert amikor megtörtént a felfoghatatlan – és elpusztult két társuk –, a Férgek rájöttek, hogy mindannyiukat átverték. Hogy csapdába sétáltak. Mert ott volt ő, Qadir Astarte, a férfi, aki kiállt eléjük, és megállította őket.

Aurora szemébe könnyek gyűltek, amikor elképzelte nagyapját, ahogy egyszerre kellett szembenéznie az öt túlélő Féreggel. Amikor egyszerre zúdították rá minden hatalmukat, bosszújukat, minden eszközüket és fegyverüket, minden haragjukat és étvágyukat.

Vittoryának egyenként kellett velük megküzdenie. Qadir Astarte királynak viszont minddel egyszerre. Sosem volt valódi esélye ellenük.

Vajon tudta ezt? Sejtette, hogy a halálba ugrik, amikor levetette magát a testőreivel az erkélyről, bele a csata sűrűjébe?

És mégis, mégis. Megváltoztatta a világot. Mert csinált valami egészen furcsát, és saját erejét felhasználva – és még valami mást is, amiről mentora titokzatosan hallgatott – bezárta a Férgeket. Lakatot tett túlélőgépükre, és arra is volt gondja, hogy különböző időpontokban nyíljanak a zárak, mikor elfogy a fogva tartó erő, és tönkremennek a börtönök. Az ég hajóira, honnan tudta, hogyan kell ezt megtenni? Honnan tudta, hogy működik az Áramlás fizikája? Honnan tudta, miféle istentelen gépek tartják a Férgek szellem-testét életben? Honnan vette a bátorságot, hogy a világegyetem legfélelmetesebb lényeit börtönbe zárja? Kinek képzelte magát?

Áldozata nem vész feledésbe, fogadta meg Aurora. Munkája nem lesz hiábavaló.

– Itt vagy még? – kérdezte.

– Itt vagyok – jött mentorának válasza –, egy apró űrhajót vezetek. Mögötted lebegek. Láthatatlan vagyok a műszereidnek és a szemednek.

A lány becsukta a szemét a Szu–27-es űrvadászban, és koncentrálni kezdett.

– Ah, látlak már. Érezlek. Nem kellene itt lenned, mikor felébred.

– Ne szájaskodj velem, ifjú hölgy! Te még egy Férget sem láttál, én viszont már számtalanszor találkoztam velük.

Erre nem lehetett mit felelni.

Élesítette a fegyvereket, és várt.

Nem volt kész forgatókönyv, nem volt lehetőség másra, csak az improvizációra. Mert a halott hajók között, mögött és felett valójában számtalan gép csak álmodott, hibernálódott, és várta mesterének visszatértét. Mikor a Férgeket elzárta Astarte király, már nem landolt több hajó. Volt, amin egyszerűen éhen haltak, mert nem voltak alkalmasak a bolygó megközelítésére… így vártak, várakoztak, hátha újra megjelennek uraik, de végül nyomorultul elpusztultak mind. Aki tudott landolni, rendre meg is próbálta, de a háborúkból már nem jöttek ki élve. Kivéve az ötödik Féreg követőit, akik egy egészen különleges technológia birtokában voltak, és hibernációba menekültek uruk visszatéréséig. Mert az ötödik Féreg meg sem érkezett a bolygóra. Ott volt valahol az űrben, pontosabban valamely fizikai ponton a Sötétség Kútjában. Képes volt parancsolni az összes hajónak, és ott jelenhetett meg, ahol akart, ahol kész technológia várta. Talán le tudott volna szállni a bolygóra önerőből, de Aurora nem is azért volt ott az űrben, hogy megölje. Nem, ő a holtjaiból feltámadó inváziós flottára várakozott. A flottára, mely landoláskor meg fogja ölni a szüleit. Mely egyetlen lövéssel a földdel teszi egyenlővé Llaint. Ami elevenen nyúz meg minden yindit, akit csak elér.

A helyzet elsőre egyszerűnek tűnhetett volna. Valahol a bolygó körül tömérdek hajó várakozott urának ébredésére. Ezeket a hajókat le lehetett volna lőni vagy robbantani az égről, gondolná az ember. De itt egy akkora roncs-övről volt szó, amely teljes elpusztításához százasával kellett volna elhasználni az atombombákat, és még az sem biztos, hogy segített volna; mert a Féreg a saját roncsait újraépíthette, ha akarta. Talán a kozmikus porból is összeparancsol magának hajókat. Nem, hagyni kell, hogy elhatározza magát. Hogy megkezdődjön az invázió. Hogy életre keljen a sötét flotta, hogy a Féreg szálljon alá Inisfaelre, és ekkor, de szigorúan csak ekkor, Aurora kiüríti rájuk a Szu–27 teljes fegyverzetét. Nem lőhette le mindet. Elég volt megmenteni a fővárost, a szüleit, a sayid hajókat és a hadseregeket, hogy egyáltalán lehetőség legyen a védekezésre, a háborúra, s ne fejeződjön be, mielőtt elkezdődne. Majd a szárazföldön megküzd az ötödik Féreggel. Ismerte a nevét is a nyomorultnak: Nephinorë.

A tíz kezdeti Féreg nem volt egyforma. Voltak közöttük gyengébbek (ebből kettőt ők maguk öltek meg, rögtön az elején), volt, amelyik inkább a gyilkolásban élte ki magát; volt, ami egyéb módon tengette mindennapjait. Az Ebeh nevű Féreg például inkább az uralkodás örömeit élte ki, imádta a rendszereket és a rendszereken belüli hierarchiákat. Ennyi időt a létezésben tölteni, kérdés, lehetséges-e ép elmével! Nephinorët nevezték az építésznek is, mert hatalmát teremtésre használta, gépeket, lényeket, világokat álmodott életre. Erejével a halott anyagot is élővé parancsolta, s mint ilyen, talán a legveszélyesebb volt mind közül. Astarte király inkább még a landolás előtt bezárta, mintsem hogy szembe kelljen vele néznie a szárazföldön.

Aurora természetesen rettegett a félelmetes, ősöreg szörnyetegtől, de ez nem tartotta vissza attól, hogy rátegye a fiatalságát az ellene való készülésre. Mentora elragadta Inisfaelről, és lehetőséget adott neki megváltoztatni a világot. Úgy gondolta, ha ő és édesanyja együtt szállnak szembe Nephironë hatalmával, legyőzhetik őt.

S miért kellett az űrvadász, miért kellett valaki, aki ismeri az Áramlást? Mert a Féreg ép hajói rejtve voltak a roncsok között. Mert nem lehet tudni, melyiket mikor kelti fel. Nem lehet tudni, mikor melyik fedélzetét választja arra, hogy megjelenjen rajta. Ha valaki kilőné az egyiket – egyszerűen egy másikra szállna át, a világ alatti csatornákon keresztül. Ezért folyamatosan követni kell. Ezért a nyomában kell lenni, előre tudni, hol bukkan elő, előre megérezni, mely hajók legénysége kel életre hibernációjából vagy holtából. Lecsalni a bolygóra, kierőltetni egy csatát. Jó lett volna, ha nincs egyedül, ám mentora elmagyarázta neki, hogy nincs a világon hozzá fogható. Olyan valakire volt szükség, aki több mint húsz percig tartani tudta az Áramlást. Aki ismerte Inisfael Áramlását, és a Föld Alapfolyamát is, hogy a kettő megnövekedett erejével egy egész bolygó légterét figyelhesse. Olyan valaki kellett, akiben sayid vér folyt – így mentora már ki is esett a lehetséges kandidátusok közül. Olyan személyre volt szükség, aki mindezt meg tudta tenni, akinek képessége és szándéka és motivációja is volt hozzá, aki képes volt szembeszállni egy egész inváziós haderővel, egyetlen gépben. A világ történetében nem sok ilyen akadt. Aurora viszont gyakorlatilag az Áramlásban fejlődött még magzatként is. Édesanyja mellett napi szinten láthatta, sőt használta is egészen fiatalon. Olyan természetes volt számára, mint másnak a két lábra állás.

A királynő, amikor visszakerült az ókori Mezopotámiába, úgy mesélte, hetekig kereste az Alapfolyamot – Aurora percek alatt megtalálta, szinte azonnal, amikor a Földre érkezett mentora kezében.

A másik probléma maga a vadászgép volt. Valami történt a Föld jövőjével, így a mentora a hidegháborús korszakot választotta az űrvadász kifejlesztéséhez. Egyébként nem volt mit szégyellniük. Négy atomfegyver is az űrrepülő arzenálját bővítette, a sok rakéta és gépfegyver mellett. Az Áramlás pedig segíthet, hogy Aurora navigálni tudjon a roncs-övben, az addigra feléledő légvédelem tüzében, a mentális támadásokban, amit Nephironë fog rázúdítani perceken belül.

Úgy sejtette, több tucatszor meghalt már a próbálkozásban.

Mentora időkovács volt, legalábbis annak nevezte magát. Hogy honnan jött, mik a céljai, vagy hogyan csinálja, amit csinál, tulajdonképpen rejtve voltak Aurora előtt, de ez nem zavarta túlzottan. Ő csak egyet akart, de azt nagyon.

– Válaszoltál valaha arra a kérdésemre, amit ezután tettem fel?

– Melyikre?

– Hogy hányszor haltam már meg az ütközetben.

– Válaszoltam már. De ma ez nem számít. Egyébként az univerzum szemszögéből nézve még egyetlenegyszer sem haltál meg. Én, csak én vagyok a titok hordozója. Csak az elmém a nyughelyed és névtelen sírod.

– Akkor kérdezek egy másikat. Anya miért ölt meg téged?

– Ezt nem mondhatom el. Sajnálom, ez nem megy.

– Ugye miattam?

– Nem, nem miattad. De inkább előre figyelj, mindjárt kezdődik.

– Mi az ott lent? A tenger mélyén?

Inisfael épp úgy fordult alattuk, hogy csak a hatalmas óceán látszott, szárazföld nélkül. Középen egy pontban furcsa volt, nagyon sekély, a mélyén geometriai minták látszottak.

– El-Rienne, az elsüllyedt földrész.

– Jó hely volt?

– Jó hely volt. De a megemelkedő víz elnyelte.

– Ezt is a Férgek csinálták?

– Hát persze.

Ekkor megérezte. A Féreg szétfeszítette a rácsait, amiket már percek óta rángatott. A világon remegés futott végig, érezte még a botkormányon is. Mintha a valóság maga is hullámzott volna. Aurora feltolta a gázkart, mert nagyon rossz helyen volt a Féreg érkezéséhez képest.

– Kitehettél volna közelebb is, ha tudtad, hol jön elő!

– Nem tudom! Sosem tudom, mindig máshol bukkan fel! Mintha érezné a vesztét. De ezért vagy itt. Készen állsz?

– Készen, Ziuszudra.