Huszadik fejezet
A KULCS
Inisfael, Riendhal légtere
Érkezés után 1011. napféltek 20.
VITT AZT gondolta, nem lehet rosszabb környezetben háborút vívni, mint El-Sayid kínzó forrósága. Be kellett látnia, hogy tévedett. Egy hónappal a koronázása után Riendahl és Shard háborúba lépett egymással. És a Sárkányszoroson túli, északi tengerek szinte állandósult monszunjaiban, hajókon közelharcot vívni igazi gyötrelem volt. Állandóan esett az eső. Minden csuromvizes volt. Elázott a páncél, eláztak a hajók, és hajnalonként nagyon hideg tudott lenni.
– Készülj! – kiáltotta az embereinek, akik sztoikusan tűrték a vihar ostromát lezárt páncéljukban. Ő maga, szokásához híven, csak az ugrás szele ellen viselt egy szemüveget, hogy láthassák őt. Valójában ez lehet, hogy csak kifogás volt, mert alapból utálta a sisakját.
– Vitt, ne azt a hajót rohanjátok le! Balra tőletek van egy rakétanaszád, úgy néz ki, mintha lőni készülnének. A cirkálót bízd Darvøød embereire! – hallotta apja hangját. Steven a HMS Meteorról irányította az ütközetet, szokásához híven.
A királynő és testőrsége egy jellegtelen rohamnaszádon utazott, hogy hajókat tudjanak róla elfoglalni. A Rubicont ki is hagyták az ütközetből, mert nem egyszerűen győzni akartak, hanem erőforrásokat szerezni.
Miután Devonia kivonult a háborúból, Új-Alexandria is lázadozni kezdett. Az újdonsült királyuk – Steven Howard – és királynőjük – Electra Rutheford-Howard – az ügy mellett álltak, de a nép már nem akart háborúzni. Nem akarta a gyermekeit, férjeit, feleségeit Riendahl háborújában tudni, nem akart több temetést, nem akarta az adók ily módon történő elköltését, nem akart már a Férgekről hallani sem.
Nem volt őket nehéz megérteni! Hát mit tudtak ők a Férgekről? Mit tudtak ők a veszélyről, ami fenyegette Inisfaelt? Az igazat megvallva, sayid oldalról is lehetett hallani tiltakozó hangokat. Megvan az ország, nem azt kellene építeni? Nem ontottunk már elég vért? Mi végett védjük Riendahlt? Hát mivel tartozunk nekik?
Még szerencse, hogy létezett a média, hogy voltak tévécsatornák és újságok és rádióműsorok, ahol lehetett némi háborús propagandát terjeszteni. Vittorya valószínűsítette, hogy ha nem vennék körül őt fényjelenségek, ha nem ébredt volna róla legenda, ha nem várták volna a visszatértét, vagyis ha egy átlagos politikai szereplő lenne, nem tudná folytatni a harcokat. Egyelőre azonban még hatott a meggyőző ereje, hatott a személyes varázsa, és a sereg látta Skebdesh halálát. Úgyhogy már nem volt kérdés, hogy léteznek-e Férgek, sokkal inkább az, hogy mennyi van még, illetve miféle sorsa lehet az emberiségnek egy bolygón osztozva velük.
* * *
Újdonsült alattvalói, a riendahli polgárok, hajlandóak voltak fellépni Shard ellen, ezzel nem volt gond. Királyuk, királynőjük, hercegeik mind-mind ezt az irányt követték, hát követte őket az ország is. Csakhogy, mint köztudott, Riendahl nem volt éppen harcias nemzet. A királyi acélezred brutális eszköz volt az ellenséges hajók elfoglalására; a riendahli katamaránok nagyságrendekkel voltak stabilabbak és gyorsabbak, mint a shardi ellenfeleiké; de nem voltak elegen. És Vittorya nem akart embereket áldozni a háború oltárán, úgy főleg nem, hogy ismét egy leigázott néppel harcoltak.
Nem lehetett sokat tudni Shardról, de annyi hamar kiderült, hogy az uralkodó réteg a Féreg hatalma előtt hajbókolt, az alattuk lévő embereket – az ország lakosságának négyötödét – pedig erőszakkal nyomták el. Furcsa világ volt, annyi szent. Szinte középkori szinten tartott, jobbágysorban élő parasztok gyártottak olyan kifinomult szerkezeteket, amiket az agyba beültetve a shardi szörnymesterek képesek voltak a harci sárkányokat irányítani. Amik, sajnos túl sokban hasonlítottak a Férgekhez. A Sötétség Kútjából nyerték életerejüket, inkább voltak gépek, mint hús-vér lények, eltűntek és megjelentek, és brutális fegyvereket hordoztak a testükre szerelve. Áramlás nélkül kegyetlen ellenfelek voltak, Áramlással viszont, akárcsak a Férgeket, el lehetett őket pusztítani. Ha közel mert menni hozzájuk az ember. Ha oda mert lépni és közelharcot vívni egy szörnyeteggel, ami kétszer volt gyorsabb mint bármely élőlény, és halálos fegyverek arzenálja meredezett belőle. A Féregfattyak legalább véreztek, legalább fizikai lények voltak, de ezek! Mint szellemek, járkáltak át falakon, a semmiből jelentek meg vagy tűntek el újra, és látszólag kifogyhatatlan tölténytárakkal rendelkeztek. Multidimenzionális létformák voltak, primitív gondolkodással. Egyedül mestereik leölése jelentett jó megoldást, mert utána Shard géplény-szellem-szörnyei megzavarodtak, és logikátlan döntéseket kezdtek hozni.
– Támadás! – kiáltotta a királynő, és elugrott a rohamnaszádról. A shardi rakétahordozó megpróbált elfordulni, amikor észrevette a kicsiny csapatszállítót, de késő volt már. A Királyi Gárda landolt a fedélzetén, és kezdetét vette a mészárlás.
Vittorya még ugrás közben meglátta a Viharvágtát. Hiába hisztizett férjének, hogy maradjon ki a harcokból, Darvøød hallani sem akart semmi ilyesmiről. Annyira hősies volt! Persze, volt neki is katonai múltja egy kevés, megvolt fiatalkorában az alapkiképzése, és szolgált is másfél évet, és igen, ügyes volt, és bátor, de akkor is! Nem viselt páncélt. Nem vívott karddal. Halászhajóval vett részt a háborúban, annak ellenére, hogy egy termetes, dupla testű riendahli csatahajó vihette volna a fedélzetén. Nem, neki ott kellett lennie a harcok közepén, éreznie a vihar erejét a testén, látnia az ütközetet a saját szemével, és persze hajókat süllyesztenie. Ami azt illeti, meglehetősen jól csinálta. Öt hasonló hajóval repült kötelékben, és őket nem kötötte sem formáció, sem doktrína, sem a magasság vagy a sebesség, így összevissza cikáztak a csata közepén, szinte veszteségek nélkül, és borogatták a shardi hajókat. Egyik oldalát belőtték szigonyaikkal, alulról megkerülték, majd felfelé kezdtek szállni, így az ellenséges gépeket fel tudták fordítani. Nem mindig sikerült, de ha igen, spektakuláris eredménye volt.
* * *
Miközben épp egy kígyószerű szellem-gépet csapott ketté, Vittorya azon elmélkedett, mennyire megtanulta szeretni a sorsát. Az életét, amilyen lett. Kénytelen volt elfogadni, hogy vagy adrenalinfüggő volt, vagy őrült, vagy a háború egyszerűen a vérében volt. A családjában. A titokzatos időutazó nagyon jól választott neki pótapát. Steven a tini lázadásaiban leginkább békén hagyta, ami jó volt, viszont állandóan nyüstölte, hogy mozogjon, és vitte mindenhová magával. Tizenhat éves korára a hadsereg oldaláról tekintett a világra, az Egyesült Államok alkotmányára, a népre, a halálra. A hősiességre. Ó, a hősiesség! Az olyan volt az Államok hadseregében, légierejében és tengerészetében, mint az átlagembernek a mennyország ígérete.
Mindegy, mennyire nyomi az életed, a végén, ha jól éltél, a mennyországba jutsz. Segít a fájdalom elviselésében, ha valaki tudni véli, hogy elhunyt rokonát Isten a túlvilágon megjutalmazza. Ennek analógiájára a hősi halál vagy a szolgálatban bekövetkező halál egyfajta Szent Grálja volt a katonáknak és családjaiknak. Mintha az értelmet adna az elmúlásnak. Mintha azzal elfogadható lenne az elfogadhatatlan. Ez a koncepció beleégett a lelkébe, és mindennapi erőforrássá vált. Steven egy kicsit szemét volt vele, amikor kinyitotta a szolgálat és a hősiesség világának ajtaját, majd be is csukta előtte, és elküldte… tanulni! Történésznek! Egyetemistának! Hányszor volt nevethetnékje, amikor az osztálytársai hülyeségekről vitatkoztak, például a divat, vagy politikai nézetek. Annyira… gyermetegnek tűnt minden a Földön. Lényegtelen, haszontalan, semmirekellő.
Ezzel szemben, a shardi rakétanaszád fedélzetén, viharban, karddal a kezében, népének legjobbjaival a háta mögött, az élet fantasztikusan csodálatosnak tűnt. Nem a gyilkolás, nem a pusztítás. Számára a harc az életről szólt, a szolgálatról szólt, az emberekről szólt. Főleg Shard harci szörny-gépeit volt nagy elégtétel leölni; népének gyilkosai voltak! Biztos volt benne, hogy nem sokan osztoznának lelkesedésén, és azt is sejtette, hogy ő tényleg más egy kicsit, mint a vele egykorúak. A vér az agyában lüktetett, elméje énekelt az Áramlás szárnyain, teste szinte felforrt az adrenalintól, és közben mindene fájt, amitől úgy érezte, hogy igazán él. Már megint megsérült valamiben. Vagy ez még a régi? Felszakadt valami sebe, de nem érdekelte. Iszonyúan sajgott a térde, ráállni is alig bírt, de annál jobban terhelte, annál gyorsabban mozgott, annál keményebben küzdött.
És az uralkodás. Abban is sikereket ért el. Úgy gondolta, illetve tudni vélte, hogy az emberek általában nehezen adnak ki élőben parancsokat. Sokan elképzelik magukat hadvezérnek, királynak vagy hercegnőnek, szuperhősnek vagy testőrezredesnek, aztán felsülnek a legegyszerűbb stresszes szituációkban. De neki ez ment. Tényleg ment. Persze sok döntése volt hibás, ezt jól az orra alá is dörgölték a közgazdászai. Csinált egy csomó meggondolatlanságot, ezt Jontól kellett mantraszerűen végighallgatnia. Néhány döntése emberéletekbe került, feleslegesen, ezt Pandorától hallotta volna vissza, ám a lány nem mondta el ezeket, talán éppen azért, hogy ne befolyásolja a döntéshozásban… de Vitt magától is kiderítette. És valamiért, mégis képes volt rá. Talán tényleg erre született. Mert háborúban valakinek hoznia kell döntést, akármi legyen is az, és kell ezt nagy önbizalommal és gyorsan tennie, akármi is az ára.
De voltak rossz álmai. Többször összerezzent fényes nappal, békés időben is egy-egy árnyéktól. Párszor elsírta magát, minden látható ok nélkül. Voltak emlékbetörései, megbeszélések kellős közepén, katonáinak haláláról. Deepak megvizsgálta, és aggódva jelezte, hogy poszttraumásstressz-szindróma van nála kialakulóban, talán éppen azért, mert elfojtja az érzéseit, de Vitt dühösen faképnél hagyta.
– Vitt, Dover hadnagy elfogta a hajó kapitányát. Ha meg akarjuk tartani a bárkát, ki kell vinni az ütközetből. Mit gondolsz? – fordult hozzá Jon.
A királynő körbenézett, próbálta befogadni elméjébe a csata állását. Nem volt jó ilyet csinálni; minden másodperc, amit nem a küzdelemben töltött, közelebb hozta a végkimerülés állapotát. Ahogy mélyeket lélegzett, szinte érezte, ahogy kifut az erő a végtagjaiból. Remegni kezdett, mint ilyenkor mindig, és a korlátnak támaszkodott. Meg sem bírt szólalni pár másodpercig. Jobb lett volna rögtön ugrani tovább a következő hajóra. Jobb lett volna nem kiesni a harci őrületből, mert így, mert így…
– Jon, Jon. Hogy állunk? Várj csak! – Kifújta magát. – Vitt a Meteornak. Apa, jelentkezz!
– Itt vagyok. Visszavonulnak.
– Akkor jó. Biztosítsatok minket, miénk a rakétanaszád is.
– Akkor szereztél négy hajót.
– Igen. Megyek, megnézem magamnak a kapitányt. Utána találkozunk.
– Rendben. Örülnék, ha feljönnél a Meteorra. Deepak látni szeretne téged.
– Vettem.
Vitt felállt, majd halk sikkantással össze is csuklott újra. Szégyenét kuncogással próbálta oldani.
– Jon, hát ez nem nagyon megy – mondta a földről. – Izé, fel tudsz esetleg segíteni?
– Hogyne.
Az ezredes a királynője hónalja alá karolt, úgy emelte fel.
– Támaszkodj rám!
– Ez nagyon égő.
– Az sem lenne égő, ha a kezemben vinnélek. Mehetünk?
– Aha. Csak… aú! Lassan! Lassan!
A híd felé bicegett, Jon karjába kapaszkodva.
A férje jutott eszébe, és rögtön jobb kedvre derült. Nagyon, nagyon szerette a férfit. Olyan… normális volt. Illetve nem volt normális, egy extrém őrült volt ő is, a maga nemében, de mégis, Vittoryához képest maga volt a megtestesült átlagember. Jó volt hozzá visszatérni. Alig várta, hogy láthassa.
Eszébe jutott az esküvő, és erről a nevelőapja esküvője. Hogy milyen boldog volt! Amint „végeztek” a násznapokkal, rögtön elutaztak Új-Alexandriába, hogy részt vegyenek a szertartáson, ami messze grandiózusabb és nagyszerűbb… és persze sokkal hosszabb és unalmasabb volt, mint a sajátjuk. De sebaj, amit végig kell ülni, azt végig kell ülni. A lényeg, hogy apja végre feleséget talált magának. Végre normális életet élhet.
Vitt elmosolyodott saját naiv gondolatán. Még hogy „normális élet”! Steven, a hajóskapitány, Steven, a kiszuperált tengeri medve, lám, egy idegen világ idegen népének királyaként egy másik idegen nép légterét védte futurisztikus technológiák között, és mégis középkori jellegű államberendezkedés közepén. Az uralkodás neki nem ment olyan jól, mint a lányának, ám szerencsére ott volt a felesége, Electra, aki nagyjából ellátta mindkettőjük feladatát. Így Steven mehetett védeni az emberiséget. A legnagyobb ellenséggel szemben, amivel valaha találkozni lehet ebben az univerzumban, vagy bármely másikban.
– Vitt, még benne vagy az Áramlásban – mondta Jon. – Egy kicsit nehéz így téged támasztani, majd kiugrik a szívem a helyéről minden alkalommal, mikor hozzám érnek a szárnyaid!
– Dehogy vagyok benne.
– Hát mondom, nézd már meg!
Vittorya elképedve látta, hogy az ezredesnek igaza van.
– Nem… nem is érzem… nem is tartom fenn…
Koncentrált, és kihunyt a fény.
– Az igen. Már figyelned sem kell rá?
– Nem értem, ennek nem szabadna ilyennek lennie. Várj, innentől jobb, ha a korlátot fogom.
Felmásztak a hídra. A vezérlő széles volt, és tágas, hatalmas digitális térképpel a közepén; rakétanaszádként a hajó nagyobb területen tudott pusztítást okozni, és így a szokásostól eltérő irányításra volt szüksége. Dover hadnagy a térképnek támaszkodott, és egykedvűen, de sziklaszilárdan tartotta sakkban a személyzetet nehéz gépkarabélyával. Emberei a sarkokból figyeltek, szintén fegyverrel a kezükben. A hadnagy roppant büszke volt a munkájára; közel hatezer harcra kész kiskatona várta Vittorya és Pandora parancsait. A munkája lassan a végéhez közeledett, és nem győzött betelni vele. A pár srácot, akikkel a hidat fedezte, saját kezűleg válogatta ki a harcedzett elit soraiból.
– Királynő, a hajó az öné – mondta. – A kapitány fel akarta robbantani a gépet, de a robbanófejek hatástalanításával kezdtük a munkát.
– Köszönöm, hadnagy.
A kapitány nő volt, méghozzá nagyon szép nő. Hosszú, selyemfényű fekete haja a derekáig ért, vörös öltönyében úgy festett, mintha divatbemutatóról érkezett volna. Láthatólag rettegett Vittoryától, a viszolygását nem is próbálta véka alá rejteni.
– Az embereim… – kezdte volna, de Vitt félbeszakította:
– Senkinek nem esik bántódása, ha együttműködnek velünk.
– Honnan tudta, hogy én vagyok az?
– Mármint?
– Hát… hogy én vagyok a kapitány.
– Miért, ki maga?
A nő láthatólag meglepődött, látszott, ahogy gondolkodik. A hadnagy figyelte, majd odalépett a kormányoshoz.
– Kormányos! Árulja el a kapitány nevét, azonnal!
A férfi megrázta a fejét, de ezzel csak rontott a helyzetén. James ráfogta a gépfegyvert a kapitányra.
– Ki vele, vagy lábon lövöm. Az még nem halálos, és jó orvosaink vannak.
– A… a kapitány Tamiko Sonoda úrnő.
– Értem. Az más. És ki az a Tamiko Sonoda?
– Sonoda nagyúr…
– Hallgass! – parancsolt rá a kapitány.
Vittorya közelebb lépett, és a nő szemébe nézett.
– Sonoda… mármint, Sonoda nagyúr? A lánya?
– A felesége vagyok – válaszolt végül.
– És mit keres egy ilyen jelentéktelen hajón? Hol vannak a testőrei?
– Egyetlen hajó sem jelentéktelen.
– Lialla, vegyétek őrizetbe az Úrnőt! – Vitt mosolya kegyetlen volt, és félelmetes.
– Engedd el az embereimet! – könyörgött a kapitány.
– Mi a fenétől félsz ennyire? Nem vagyunk gazemberek. Tisztességgel bántunk eddig minden foglyunkkal.
– Én másként tudom! A magas rangúakat kivégzitek.
– Senkit sem végeztünk ki.
– De igen, egyről felvételt is láttam.
Vitt gondolkodott, majd felpillantott a nőre.
– Az a szemétláda tisztes tárgyalást kapott, és elítéltük. Gould nem kérte ki őt. Parancs nélkül kegyetlenkedett, éppen foglyokkal. A földbe taposott minden létező emberi jogot. Kapott ügyvédet is. Elítéltük, kivégeztük.
Lialla hátrakötötte a kapitány kezét, és kivezette a hídról.
– A többiek szépen sorban elhagyják a hidat a másik ajtón! – adta parancsba a hadnagy.
* * *
Az ütközet nagyobb volt, mint amekkorának Vittorya felfogta. Őszintén megdöbbent, amikor a számokat látta. Annyira elfoglalta a saját missziója, hogy a nagy döntésekből kimaradt. Végül is, nem baj, vonta meg a vállát, épp ezért vezeti más a seregeket, és nem ő.
Miután szétverték Shard legutóbbi flottáját, visszatértek a Rejkjörk szigetcsoporthoz. Ez a táj már évek óta nem képezte Riendahl részét. A térképeken hivatalosan hozzá tartozott, de senki sem merte megközelíteni. Shard beköltözött, és nem is akart továbbállni, csak hathatós noszogatásra. A szigetcsoport jelentősége abban rejlett, hogy szokatlanul lapos és nagy volt, vagyis lehetett előretolt helyőrségnek használni. A csaknem hatezer fősre dagadt gyalogság végre a saját sátrában alhatott.
Itt állították fel a katonai tárgyalót, ahol Vittorya kihallgatta Sonoda úrnőt. A szondák kimutatták, hogy a kapitányt nem kísérte testőr-szörnyeteg, nem voltak az agyában beépített neoferrum csatlakozók. Kezét a székhez kötözték, Vitt pedig vele szemben foglalt helyet. Dover hadnagy a sarokban hintázott egy széken.
– Nos. A legénységét átszállíttattam El-Sayidba. Az ottani fogolytáborunkban tartjuk őket a háború végéig, utána épségben hazatérhetnek.
– Azt várod, hogy hálálkodjak?
– Szóval tegeződünk? Rendben. Nem, nem várom, hogy hálálkodj. Cserébe mesélj a férjedről!
– Semmit sem mondok róla. Jobb, ha megölsz engem is.
– Értem. Miért szolgálod a Férget?
– Hallottam rólad, Véres Hercegnő. Te vagy az, aki nem hisz az istenekben. Te vagy az, aki nem hajol meg senki és semmi előtt. Öntörvényű vagy, és nem köt égi parancs. Úgy cselekszel, ahogy álnok szíved diktálja.
– Fantasztikus veled beszélgetni.
– A Mester, akit Te Féregnek nevezel, egy Isten, egy mindenható lény, akinek uralma alatt mindannyian békében és nyugalomban élhetnénk. Tudom a helyem. Az Ő szava szerint élek. Az Ő hatalma a záloga az ország jólétének.
– Nem tudom, én nem sok jót hallottam felőletek. A népetek java része elnyomásban él, nyomorultul, jogok, vagyon és remény nélkül.
– Boldogok, mert ki tudják tölteni a helyüket az életben.
– Boldogok? Ők mondják ezt?
– Igen, ők mondják.
– Nektek?
– Menj a francba!
– Értem. Mit adna meg a férjed érted?
– Semmit sem fog adni. Jobb, ha megölsz. Semmit sem érsz hozzá képest. Ő nagyszerű ember. Sosem győzöd le.
– Milyen hatalommal bír a férjed? Jól sejtem, hogy kilencedmagával az ország nagyjai közé tartozik?
– Gúnyolódj csak! Ebeh már vár rád. Majd emlékezz vissza erre a percre, hogy volt egy esélyed elkerülni a sorsod!
– Esélyem? Milyen esélyem?
– Add fel magad! Engedj el, és elviszlek a férjemhez. Tisztes bánásmódban részesülsz. Ha nem, Ebeh elemészt.
Vitt idegesen dobolt ujjaival az asztalon.
– Mit gondolsz a kínzásról? – kérdezte foglyát. Az összerezzent a szó hallatán.
– Van… akinél működik.
– Én sokat gondolkozom felőle – vallotta meg a királynő. – Tudtad, hogy gyakorlatilag minden kínzásnak minősül, amit egy másik ember alapvető szükségletei ellen teszel? Például, elvileg már az is kínzásnak számít, ha kényelmetlen priccset adunk aludni. Az is, ha hozzákötözzük a kezedet a székhez. Gyakorlatilag most is épp kínozlak, csak nagyon enyhe formában.
– Miért mondod ezt nekem? Miért érdekelne engem, mit csinálsz, mit gondolsz a saját tetteidről?
– Megmondom. Mert magamat etikus embernek ismerem. Mert a háború az háború, de nem szoktam etikátlan döntéseket hozni. A kérdés, hogy ha egy nagy katasztrófát meg tudnál akadályozni, és egy adott embernél van a titok nyitja, mit tennél vele? Ha a rabod, mondjuk, gyerekeket zárt a föld alá, és nem árulja el, hol van a kulcs? Meddig etikus elmenni? Lehet, hogy egy ilyen esetben etikátlan nem alávetni az illetőt a lehető legnagyobb fájdalomnak? Kinek az élete ér többet?
Tamiko nyelt egyet.
– Azt gondolom – folytatta szenvtelen arccal Vitt –, hogy ezt a háborút meg kell vívni. Ti magatok is elnyomásban éltek, de ti is elnyomjátok az alattatok lévőket. Shard országában a legrosszabb élni Inisfael világán, hacsak Morn nem tesz rátok egy lapáttal! Ha Shardban nem jó helyre születsz, az életed fabatkát sem ér. Tízből kilenc ember a létminimum alatt tengődik, nem is értem, hogyan. Mocskos, embertelen diktatúrát tartotok fenn, és ebben neked aktív részed van, akárcsak a férjednek, de én még nektek is hajlandó vagyok megbocsátani, mert a mi valódi ellenségünk a Féreg! Ő igázott le titeket, de ti ezt már nem tudjátok. Nálad lehet a kulcs, amivel kiengedhetem Shard gyermekeit a föld alól. Nálad lehet a kulcs, amivel a háború hamarabb befejeződik, és nem halnak meg az embereim harc közben. Nálad lehet a kulcs, hogy az emberiség szabad levegőt szívhasson ezen a bolygón. Szerinted, meddig etikus elmennem veled kapcsolatban, Tamiko Sonoda úrnő?
És Tamiko beszélni kezdett.