^{Harminchatodik fejezet}

TESTŐRÖK

Inisfael, Új-Alexandria, Kleistrios

Érkezés után 1426. lángolkő 2.

SAKK.

Seth megvakarta nem létező állát, és lépett egyet a bástyával. Mást nem is nagyon tehetett.

– Nem rossz. Folytasd, kérlek! – szólt végül Abramhoz.

– Magabiztosan ragadja magához a hatalmat. Szépen, lépésenként halad előre.

– Mégis kétségeid vannak.

– Aha. Sakk.

Seth idegesen dobolt a lábával, és behúzta Abram királynője elé az utolsó futóját.

– És? Miért vannak kétségeid? Nekem úgy tűnik, nagyon kompetens és ügyes.

– Nos, azért, mert ugye ő egy senki. Mármint, egy senki volt. Történész, oké, kardvívó, oké, de egy átlagember. Sakk. Kár azért a futóért.

Seth behúzta a királyt a huszár mellé. Hirtelen leálltak Abram tervének fogaskerekei. Jobb híján továbbvitte a királynőt, de Seth beléptette a huszárt középre.

– Tessék, ez is sakk. Én is tudok ilyet.

Abram lépett a királlyal, Seth pedig levette a királynőt.

– Eh. Abba is hagyhatjuk. Öt lépésen belül mattot adsz.

– Három. Nézd?

– Francba! Nem kellene szellemekkel játszanom.

Abram valójában a kajütjében meditált törökülésben; keze Vittorya királynő kardján nyugodott. Ezen keresztül tudta felkeresni elődjét, az ötszáz éve halott Sethet. Egy apró jelenetben találkoztak: Seth utolsó pillanataiban a lángoló trónteremben. Minden szabad percét vele töltötte, tanult, figyelt és vitatkozott.

– Lehet. Szóval azt gondolod, Vittorya más volt?

– Már hogyne!

– Na igen, egy kicsit igaz, de mégsem. Nyilván a legjobb családból származott. Nyilván olyan tehetsége volt az Áramláshoz, mint senki másnak.

– Ezt hadd kérdezzem meg. Miért? Mármint, miért Qadir király volt a birtokosa ennek a tudásnak? Rendben, Vittorya tőle örökölte a képességet. De hogyan van ez, azért lett király, mert ő volt a legjobb, vagy király lett, és az csak véletlen, hogy ő volt a legjobb? Érted, mire gondolok? Miért volt Vittorya egyszerre a hercegnő és a legtehetségesebb harcos is?

Seth őszintén elgondolkozott ezen.

– Nem tudom. Ravasz kérdés. Nekem mindig egyértelmű volt, hogy a király a király, és övé a hatalom. Ki tudja? Talán valami ősi világban a tehetség döntötte el, ki lesz az uralkodó? El tudok képzelni egy barbár versenyt, ahol az Áramlást legjobban kezelő ember lett végül a király, és dinasztiát alapított.

– Ja, jól hangzik, de csak spekuláció. Mire akarsz kilyukadni?

– Hogy Vittorya tehetsége csak egy dolog, a neveltetés viszont egy másik. Ő például nem is Inisfaelen nőtt fel. Belekényszerült a hercegnő szerepébe, és mindent nulláról kellett megtanulnia. Emlékszem, sokáig bajban volt a városnevekkel meg népekkel. Arcadia királynő rengeteg előnnyel indul hozzá képest.

– Értem. Na ezt figyeld: én azt gondolom, Ziu El-Szudara mester hozta össze Arkadyt Mikaellel.

– Hm. Rá vallana.

– Rá vallana? Miért vallana rá? El-Szudara mester kardvívó. Nem éppen egy politikai szereplő.

– Dehogynem. Dehogynem. Viszont erről nem fogok neked beszélni. A kardvívó szentély dolgait nem adhatom ki neked.

– Rendben, nem faggatlak. A lényeg, hogy szerintem El-Szudara mester tudott valamit. Szerintem felkészítette Arkadyt a királynővé válásra, akár úgy, hogy a leány nem is tudott róla. Utána kell néznem az öregnek, mert nem tetszik, ha valaki ilyen játékot játszik a hátam mögött.

– Tegyük fel, hogy Arkady valóban egyfajta kiválasztott, hogy kapott speciális kiképzést, és nem véletlenül van ott, ahol van, bár erről nem tudok semmit. Ez csak jót jelentene, nem? Nézd meg, milyen fanatikus! Nézd meg, milyen erős!

Abram elrévedt.

Seth szeme hirtelen elkerekedett, fellökte a nem létező sakktáblát, és nekiment Abramnak. A torkánál fogva nekicsapta egy oszlopnak, és a föld felett tartotta.

– Mit merészelsz? Mit merészelsz, te nyomorult! Neked feleséged van! Arcadia a királynőd!

Abram csak kapálózott. Nem fuldokolt, de a mentális fájdalom igazi volt. Végül Seth eleresztette.

Abram a földre roskadva maradt, lehajtott fejjel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy ennyire jól olvasol az érzéseimben.

– Mert szinte hangosan kiabálod.

– Szeretem a feleségemet, Seth. Imádom Sveát. Meghalnék érte.

– Mégis inkább Arkadyval lennél!

– Nem! Dehogyis. Hogy gondolhatsz rólam ilyet? Soha.

– Mi van Sveával?

– Hmm… Mindegy, elmondom. Nem lehet gyerekünk. Megviselte őt, mert én akartam volna nagyon, és annak idején nem igazán jól reagáltam, amikor elmondta, hogy meddő. Azóta hibásnak érzi magát. Alig bírom elcsábítani esténként, csak élünk egymás mellett.

– És ez elég indok arra, hogy a királynődre vesd a szemed?

– Nem. Illetve, mit tudom én. Szerinted ez már megcsalás? Szerinted ettől nem tudom elvégezni a feladataimat?

– Talán le kellene mondanod.

– Nem. Azt már nem. Itt jóval többről van szó, mint a szexuális életemről. Arkadyt meg kell védeni, és ha már itt tartunk, Mikaelt is. Szükségük van a segítségre, különben elbuknak, és velük bukunk mindannyian.

– Akkor hozd rendbe a kapcsolatod Sveával, és én nem hozom fel ezt a kis epizódot többet. Mondok én neked valamit, amit nem tudsz, és kívánom, hogy soha ne is tudj meg. Hogy mit jelent elveszteni a feleséged. Aki egyben a legjobb barátod is, a bizalmasod, az életed főszereplője. Nincs az a vita, nincs az a probléma, nincs az a türelmetlen pillanat, ami megérné, hogy elveszítsd, akit szeretsz. Nem számít, ha nem lesz gyereketek. Mert egy feleség olyan bensőséges, intim kapcsolatban van a férjével, amit semmi nem tud pótolni vagy helyettesíteni. Úgy tűnhet, hogy egy futó kaland valami fiatal kis lánykával megéri. De neked is kell a védelem. Neked is haza kell tudnod menni valakihez. És ahogy az emlékeidben láttam, Svea az egyik legklasszabb nő, akiről tudok.

– Tudom. Tényleg tudom.

– Segítek. Vittoryára mondom, segítek. Látnod kell.

Seth egyre közelebb hajolt Abramhoz, majd két kézbe fogta a fejét, és átadta az érzéseit, emlékeit a saját felesége haláláról. Abram még próbált tiltakozni, de maga alá gyűrte az emlékfolyam.

* * *

Zokogva ébredt. Eldobta a kardot. Felkelt, de elesett újra. Az ég minden hajójára, ez nagyon, nagyon durva volt. Iszonyatos volt Seth fájdalma, de nem egyszerűen azért, mert elvesztette a szerelmét, nem. Seth a perceket gyászolta, amit nem vele töltött. Amikor veszekedtek. És főként, hogy nem mondta el neki elégszer és eléggé, mennyire hálás volt neki, mennyire szerette, és ez a pár mondat annyira belészorult, hogy azt nem heverhette ki soha.

Abram végül összeszedte magát. Tudta, mit kell tennie. Odasétált a kardhoz, és elrakta, majd kilépett az ajtón a tárgyaló irányába. Emberei tisztelegtek neki, mikor elhaladt mellettük. A matrózok áhítattal nézték.

A tárgyaló üres volt. Bezárta az ajtót belülről, a konzolhoz lépett, és beütötte a saját kódját. Végignézett a híváslistán, a felesége több tucatszor hívta az elmúlt napokban. Rábökött a visszahívásra, és a kamerás képernyő elé lépett. Egy ismeretlen operátort kapcsolt a rendszer.

– Eshtar Bosszúja, itt a Kardsugár – mondta a férfi. – Kit adhatok?

– Svea Indegard-Raouf.

– Értem. Indegard asszony azt kérte, hogy ha ön keresi, kapcsoljam a saját kabinjába. Egy pillanat.

Várakozás. Aztán egyszerre kivilágosodott a képernyő, és Abram megpillantotta a felesége kabinját. Svea egyszerű ruhákban volt, és olyan idegesen csapott a fogadás gombra, hogy Abram összerezzent.

– Na ide figyelj, te szemétláda! – kezdett kiabálni.

– Szeretlek, Svea.

– Mi? Hogy? Ennyi? Ezt tudod mondani ennyi nap után?

– Szeretlek. Köszönök mindent. Köszönöm, hogy mellettem álltál annyiszor. Köszönöm, hogy felkapartál, amikor mélyen voltam, és nem hánytad a szememre utána. Köszönöm, hogy ágyba dugtál büdösen és nyomorultan is. Köszönöm… Köszönöm, hogy hozzám jöttél feleségül.

– Azt hiszed, ennyivel megúszhatod?

– Tiéd az életem, Svea Indegard. Én… sajnálom. Nem voltam jó hozzád. Bántottalak, amikor nem kellett volna, és te mégsem hagytál el.

– Hát persze, mert szeretem azt a konok, ostoba fejed, te szemétláda – válaszolta durcásan a nő, de már bujkált a mosoly a szája szélén.

– Tudom. Svea, én… akarlak. Akarlak és szeretlek. Más idők jönnek mostantól. Figyelni fogok rád. Én rájöttem, hogy a kettőnk élete leginkább rólam és az én álmaimról szólt.

– Huh. Hát mit mondjak. Nyilván így van, de félreérted. Mert ezek az álmaink közösek voltak.

– Rendben, de akkor is. Nem tudom jól megfogalmazni, amit mondani szeretnék. Mostantól figyelek rád, és csak rád, és azt akarom, hogy tudd, és hogy… hogy…

– Mi van veled, Abram? Mi történt?

– Semmi… semmi. De rádöbbentem, mennyire fontos vagy nekem. Természetesnek vettelek. Megszoktalak.

– Hát kösz. Miféle udvarlás ez?

– Várj, nem úgy értem. Megszoktam, hogy mindent elviselsz, és én mindent megtehetek. És ez talán így is van. Csak azt nem akartam észrevenni, hogy mennyire szenvedsz közben. Azt hiszem, ezt akartam mondani. Hogy nem fogsz többet szenvedni miattam. Megígérem, Svea.

A nő csendesen nézte a képernyőt. Nehezen szólalt meg.

– Szeretlek, Abram. Azt hittem, meghaltál. Azt hittem, soha nem beszélhetek már veled.

– Sajnálom.

– Gyere haza hozzám, Abram! Vigyázz magadra nagyon!

– Megyek, gyönyörűm. Soha nem akartalak még úgy megölelni, mint most.

– Tudtad, hogy meghaltam?

– Mi… micsoda? Rossz a vonal, úgy értettem…

– Igen. Meghaltam. Mikael mentett meg.

– Ezt nem is értem.

– Bizony. De nem ám úgy, hogy leállt a szívem, vagy valami. Dareeos szó szerint szétszabdalt a kardjával.

– A víz alatti városok könnyeire, mit beszélsz, asszony!

– Mikael csinált valamit az Áramlással, de használt hozzá… mindegy. A lényeg, hogy összefércelt, vagy mi. Nincs seb, nincs forradás, semmi.

– Nem szeretnék illetlen lenni, de lehet, hogy ez meg sem történt?

– Hm. Ehhez mit szólsz?

Svea felhúzta a ruháját, és mutatta a hasát.

– Mit nézzek?

– A sebem. Tudod, amikor Devoniában lelőttek pár éve. Nincs sehol. Látod? Sima a bőr, mintha ma születtem volna.

– Tényleg.

– Majd ne felejtsd el megköszönni neki! De képzeld, itt most mindenki szentnek gondol engem, hogy feltámadtam, meg minden.

– Biztonságban vagy most?

– Jaj, persze, ne izgulj már ennyire! Viszont mesélj! Bár a lényeget tudom.

– Egyszeri lehetőség volt. Ki kellett használnunk. Jelenleg Arkady az összevont haderők vezére.

– Vagyis te.

– Tulajdonképpen igen, de nem kell félteni a királynőt, tudja ő, mit csinál. Engem is meglep vele. Állt a bál egész nap és egész éjjel. A város romokban áll, rosszabb, mint Llain. Viszont folyamatosan evakuáljuk az embereket, és a városközpont is a miénk már. Igazából kifelé verjük őket.

– Mikael is nagyon várja már Arkady hívását.

– Fél tőle. De most egyébként is alszik. Az éjjel egy kicsit durva volt. Az a tervem, hogy holnap, ha kivertük a városból Abdul-Azeez Sidorov altengernagyot végre, hazamegyünk. Üldözhetnénk a flottáját hónapig körbe-körbe, míg el nem kopik. De én találkozni akarok veled, és Arkadynak nem nagyon kellene már itt lennie. Baj lesz, mert állandóan begyullad a szeme, meg vérzik, meg… huh. Ne tudd meg! Nagyon durván nézett ki tegnap, porosan, véresen, jobb is, hogy nem látta Mikael.

– Értem. Mesélj magadról is! Hiányzol.

* * *

Arkady reggel nyolckor már talpon volt, vagyis alig aludt négy órát; úgy érezte magát, mint aki le sem feküdt. Ami előző este még csak húzódás volt, az reggelre bedagadt. Izomláza volt, és azt vette észre, hogy egyfolytában a távoli robbanásokra figyel, azokat keresi a fülével. Pedig messze voltak a háborús zónától, Alexey kivonta az Eshtar Bosszúját nyugodtabb vidék fölé pár órára.

Kitántorgott a mosdóba, elvégezte a dolgát, majd lezuhanyozott. Mindent levert. Mellényúlt a tusfürdőnek, a pohárnak, a csapnak. Már megszokta, hogy mindent kétszer kell megfognia, mert elsőre nem sikerül a mélységlátás hiánya miatt, de kivételesen nagyon irritálta a dolog.

Nem bírta elviselni a tudatot, hogy elvesztette a szemét. Nem bírt tükörbe nézni, nem bírt rágondolni. Mintha a sokk csak akkor reggel érte volna el. Ölelésre vágyott, szeretetre, ehelyett egyedül bénázott egy hadihajó szűk kabinjában.

Kiszórta a gyógyszereit, és bekapkodta a napi adagját. Ráadásul megspékelte egy adag fájdalomcsillapítóval, amit a gyógyszerraktárból lopott el. Aztán még eggyel.

Beszélnie kell a férjével! De nem volt szüksége kioktatásra. Nem akart kritikát. Ő csak tette, amit jónak látott, nem ér állandóan jobban tudni mindent! Hát kellett ez neki? Még álmában is az utcákat járta!

Meg kellett hagyni, El-Szudara mester jól kiképezte. És nem csak vívásra. A veszteségek elfogadására, a kitartásra, a továbblépésre a fájdalmak ellenére is. Voltak edzőtáborok, hát az mind olyan volt, mint maga a pokol. De mégis, bizonyos fokig otthon érezte magát a mocskos, poros, forró utcákon ezek miatt. Annak idején ők nem városokban edzettek, hanem sziklák között, viszont ugyanúgy órákon át, víz nélkül, vécé nélkül, izzadtan, izomhúzódásokkal. Úgyhogy nem okozott problémát lépést tartania a katonákkal.

Szegény alexandriaiak igazán szánalomra méltók voltak. Az összes katona, de szó szerint az összes, akivel dolga akadt, frissen toborzott kopasz volt, semmi keresnivalójuk a háborúban. A „valódi” sorkatonák kint voltak a fronton. Neki a felmentést aznap délre ígérték, addig a környék laktanyáiból dolgozott. A fiúk – Arkady nem volt épp idős, de úgy tűnt, mind fiatalabbak voltak nála – szó szerint elbújtak mögé, tőle várták a megoldást, a védelmet, a parancsot, mindent. Még szerencse, hogy volt pár kiképzőtiszt is a környéken, különben reménytelen lett volna a helyzet. A dolgot némileg mentette a sayid gárda és a devoniai zsoldos sereg; utóbbiaktól inkább távol tartotta magát. Egyrészt nem volt rá szükségük, másrészt ő sem akart életre szóló élményt a zsoldosok modorából és egyéb ügyeiből.

Vezethetett volna hajóról, de igazából arra sem volt szükség, Abram és Indronov kitűnően kézben tartották az ütközetet. Így nem volt más dolga, mint biztatni mindenkit, úgyhogy inkább a földi egységek között flangált, erőt és kitartást sugallva a seregnek.

Hátul tartották őt, nem az élvonalban, de így is kijutott neki a jóból; egyszerűen túl sok volt a shardi szörnyeteg, amikkel leginkább csak az Áramlás tudott végezni. Innentől kezdve királynő ide vagy oda, kivette a részét a harcokból. És ugyan összevissza zúzódott, mindenét meghúzta, és volt rajta pár felületi sérülés is, de összességében jól volt. Csak az a fránya szeme, az hagyta volna békén! Az idegeire ment. Nagyon zavarta. Lelkileg is, de testileg is, éjszakára már jobban fájt, mint a sérülés másnapján. Biztos, hogy baj volt vele, de egyszerűen elkerülte a dokit, nehogy kivegye őt az ütközetből. Érezte ugyanis, hogy nincs sok hátra a harcokból, és akkor hazamehet végre.

Fel kellene hívnia Mikaelt.

* * *

Csipogott a hívója a falon. Félve odapillantott, de szerencsére csak Sabrya Khaled volt, az elsőtiszt. A nőről levették a kötéseket, és nyilvánvalóvá vált, hogy a bőre szépsége végleg odalett; fél arcát, keblét, egyik kezét végig és a hátát egy csíkban frissen gyógyult, égett bőr borította. Arkady nagyon együtt tudott érezni vele; a nőnek nem volt senkije, és félő, hogy ilyen sérülésekkel nem is lesz már.

– Királynőm, vagy hat helyre várják egyszerre. Mit mondhatok?

– Azt, hogy meghaltam. A temetésem holnap legyen.

– Este hatkor jó? Rendelek virágot – mosolygott az elsőtiszt.

– Aha, az jó lenne. Na jó. Sabrya, én két dolgot szeretnék. Egyrészt, hagyjon mindenki békén; lenn leszek a városban a mieinkkel. A másik, hogy ha este még élünk, szeretnék veled meg Danával leülni beszélgetni.

– Mi történt? – rémült meg a tiszt.

– Semmi. Barátkozni fogunk. Smink, pasik, pia, zene, ilyesmi. Hm?

– Köszönöm, ez jól hangzik.

– Most pedig felhívom a férjem. Minden jót, Sabrya!

Huh. Kimondta. Nincs visszaút. Nincs kifogáskeresés. Mielőtt meggondolta volna magát, gyorsan beütötte a férje számát a telefonba, majd ki is nyomta gyorsan; átült a monitorhoz, és a csatahajót hívta inkább, majd kérte a férjét. Ugyanis szeretett volna képet is.

Mikael szinte azonnal válaszolt. Arkady szíve egyből felengedett.

– Jó reggelt, szerelmem! – mosolygott Mikael.

– Szia! Ne haragudj, hogy csak most hívlak.

– Féltem, hogy bajod esett!

– Jól vagyok. Figyelj…

– Nem, te figyelj! Iszonyú büszke vagyok rád. Nagyon… nagyon… Eszméletlen vagy. És… mondanom kell valamit.

– Ó. Nem fogsz lecseszni?

– Nem foglak. Anélkül, amit csináltál, bajban lennénk. Azzal, amit most kiállsz, esélyt adsz mindannyiunknak. Így tovább!

– Tényleg? – vigyorgott Arkady.

– Tényleg. Ejj, de hiányzol. Na figyelj! El kell érned, hogy Új-Alexandria szavazzon a császárságról. Hogy szabad államként, de a császárság részeként éljenek tovább. Ha ez sikerül, Arcadia, márpedig sikerülni fog, akkor szembe tudunk szállni Fūlād-Zerehhel.

– Kivel? – kérdezte Arkady elkerekedett szemmel. A név hatalmas volt, és ijesztő.

– Ez a neve a Féregnek, akit Dareeos Mindennél-Nagyobbnak nevez.

– Hogy fogjak hozzá?

– Érd el az elnök fiánál, hogy szervezzen interjút! Szólj a néphez! Nem mondok többet, nehogy befolyásoljalak. De ügyes leszel.

– Ó de jó! Hiszen Te bízol bennem!

– Bízom.

– Mesélj magadról is!

– Nem nagyon tudok mit. Gyakorlom az Áramlás használatát, egyre újabb dolgokat művelek, eh, én sem értem. Közben próbálom megfejteni Vittorya életét, hátra rájövök valamire.

– Mondani akartál valamit.

Mikael elgondolkodott. Aztán vigyorogni kezdett! Úgy vigyorgott!

– Nem tudom, talán nem kellene.

– Ne csigázz, mert agyoncsaplak.

– Láttam a gyermekünket.

Arkady majdnem elborult a székével.

– Hogy mondod?

– Az Áramlásban. Előrehaladtam, próbáltam a jövőbe nézni. Azt hiszem, láttam a gyerekünket.

– Lesz gyerekünk? – pirult el Arkady.

– Azt hittem, ez egyértelmű.

– És milyen volt?

– Nem mondhatom el.

– Fiú vagy lány? Mi volt a neve?

– Nem mondhatom el.

– Ne csináld már! Ezt nem teheted!

– De igen. Ez nem olyan nagy csoda, lett volna gyerekünk, gondolom, előbb-utóbb amúgy is! De Arkady… annyira gyönyörű volt!

– Ne csináld, mert elsírom magam. Nem szabad.

– Rendben. Amit mondani akartam, az az, hogy őérte, Arkady. Érte, ha kell, felborítom a világot. Ha kell, bármivel és bárkivel szembeszállok. Fel fogok nőni a feladathoz, ígérem.