^{Harmincadik fejezet}

ELSZÁMOLTATÁS

Inisfael, Riendahl, Rejkjörk, előretolt katonai bázis

Érkezés után 1011. napféltek 21.

DEEPAK YALMANI az a fajta ember volt, akire időt kellett szánni, ha meg akarta ismerni valaki. Nem hivalkodott a dolgaival. Apja indiai volt, matematikus, emellett életre való, ügyes és agilis. Ez nagyjából arra volt elég, hogy egyik reggel felkeljen, repülőre pakolja családját, és kiutazzon az Egyesült Államokba, egy előre megbeszélt állásért, és ott is maradjon. Deepak már ott nőtt fel, Washingtonban tanult orvosnak, végül a hadseregnél kötött ki. Akárcsak Dover hadnagy, ő is járt a Közel-Keleten, és kitűnt társai közül proaktivitásával és sztoikus nyugalmával. Hogy a NASA miért és hogyan találta meg, az számára is rejtély volt; persze, illett a csapatba, viszont nem volt sem magas rangja, sem protekciója.

Gondolta volna, hová fog kerülni?

Igen, gondolta. Az első pillanattól tudta, hogy amikor igazán szüksége lenne szaktudásra, olyan problémával néz szembe majd, amire nem is létezik szaktudás. Hogy olyan helyen kell operálnia, amit egyáltalán nem arra találtak ki. Hogy nem lesz nála a megfelelő eszköz a döntő pillanatban. Hogy is lehetne? Elzárva a Földtől egy idegen kolónián nyilván nem a szénanátha miatt fog aggódni.

Na de amit Reyland Sonoda hajóján, a Pandava Yudhishthirán kellett produkálnia, azt legrosszabb rémálmában sem képzelte volna. Mikor közeledtek a géphez, az első, ami feltűnt neki, pont a neve volt. Egyértelműen indiai kifejezés volt, a Mahábháratából származott. Egy olyan hős neve volt, aki, miután a kutyáját nem engedték fel a mennyországba, ő maga is kívül akart maradni azon. A dolog szimbolikája felett nem tudott szemet hunyni. Hogy történhetett ez?

Egypercnyi ideje sem volt átgondolni, amit tesz. Sonoda nagyúr mérhetetlen szerencséje nem ért véget ott, hogy Deepak a közelben volt, amikor szükség volt rá. De az orvos látott már neoferrum csatlakozókat, sőt végzett autopsziát egy halott shardi szörnymesteren. Tudta, mit kell keresnie, és hogy mi fán terem az ilyesmi.

Reyland láthatólag nagy bajban volt. Görcsök közepette fetrengett, és alig érthető szavakkal próbálta irányítani Deepakot, mit keressen, és mit csináljon vele.

A neoferrum szerkezetek annak idején mélyen megrázták Vittoryát is, mikor meglátta, mire képesek. Valamiféle aktív fémet tartalmaztak, ami képes volt korlátozott mértékben a Sötétség Kútjának elérését biztosítani azok számára is, akik önerőből nem voltak erre hivatottak. Gyakorlatilag emulálta Vittorya saját képességeit, csak nem az Elemi Fény, hanem az Elemi Sötétség felé. Ezek szerint lehetséges volt az Áramlás technikával történő elérése! Micsoda félelmetes lehetőségek rejlettek ebben!

Ahhoz, hogy fájdalommentesen dolgozhasson, el kellett volna altatni a nagyurat, ami önmagában is több percbe telt volna, megfelelő felszereléssel. Azzal, amit magával vitt a Pandava Yudhishthirára, ez természetesen elképzelhetetlen volt. Ezért még a dokkolás előtt elmagyarázta Jon embereinek, mit vár tőlük. S bár nagyjából biztosították a folyosókat maguk előtt és mögött a hajón – még mindig csapdától tartva –, lélekszakadva rohantak a vezérlőbe. Ott a testőrök egy emberként ugrottak Reylandre, lefogták a végtagjait, és leszorították a földre.

– Reyland, Deepak Yalmani vagyok, katonaorvos. Én fogom kivenni a csatlakozókat – mutatkozott be.

– Üdv, doki… sietnie kell…

– Nem tudok teljes érzéstelenítést adni, ellenben beadok egy adag morfiumot.

– Ne… nem! Nem szabad… Csak a tudatommal tartom zárva a csatlakozókat… Ha elbódít, Ebeh betör rajtuk keresztül ide!

– Rendben. Kezdem. Számoljon százhúszig magában! Ennyi idő alatt leszek készen.

* * *

Deepak iszonyú kemény ember volt. Nem lehetett másként. Amikor valakinek az élete a tét, nem szabad lamentálni, mi fáj vagy mi nem, esetleg megpróbálni lelkileg feldolgozni a látványt. A gyerekekkel volt a legtöbb gondja medikusként, mert azt nagyon nehéz elviselni ép ésszel. Sonoda nem volt gyerek, de az orvos elképzelni sem tudta, miféle fájdalmakat állhat ki a férfi, miközben leszedte róla a neoferrumot.

A csatlakozó három fő részből állt. Volt egy belső, organikus része, ami a nyakon keresztül az idegekhez kapcsolódott. Valamiféle hálós anyag volt, ezt biztos csak hosszú műtétsorozattal tudja majd hiánytalanul kiszedni, addig benn kell maradnia, és biztos sok fájdalmat fog okozni. A második rész egy átalakítószerűség volt, orvosi fémből és porcelánból, ezt belefúrták a gerinc csontos részébe, és enyhén kiállt a bőrön kívül. Erre került rá a harmadik fémeszköz, ami valószínűleg a konkrét kapcsolatlétesítéshez volt szükséges. Mivel tudta, mivel lesz dolga, vitt magával egy kicsi elektromos csavarhúzót, és némi próbálgatás után – közben ő maga is számolt – megtalálta a megfelelő fejet, és lecsavarozta a felső részt. Mikor kihúzta, feketés, vérrel keveredett folyadék ömlött elő az átalakítóból, és Reyland kínjában majdnem ledobta magáról a testőröket. Deepak eldobta a csavarhúzót, és orvosi fúrót vett a kezébe, amivel meglehetősen barbarisztikus körülmények között, de szétforgácsolta a csontot a szerkezet körül, befúrt alá, és a századik másodpercben kihúzta azt is. Mikor megfogta, őt is fájdalom járta át, el is zuhant miatta. Már ugrottak volna segíteni neki, amikor újra feltápászkodott.

– Reyland, számoljon még harmincig! És most ne mozduljon!

Szikét vett a kezébe, és mélyen bevágta az izmokat a csatlakozó organikus része körül, hogy minél többet ki tudjon húzni belőle. Végül megfogta egy erős fogóval, amit hajószerelő technikusoktól vett el, és egyenként kihúzta mind a négy szálat. Csak egyiknek szakadt benn a hálós része, mert annál már képtelen volt a nagyúr mozdulatlan maradni. Borzasztó fájdalmai lehettek.

Végül kegyelemből belőtt Reylandnek egy dupla adag morfiumot, és maga is elfeküdt a padlón, izzadságtól csatakosan.

– Rohadt anyátok! – suttogta a Férgeknek.

Vittorya tövig rágta a körmét, mire az orvosi kutter visszatért a Meteorra. Lerohant Deepak elé, Tamiko kapitányt pedig előrekísértette az orvosi részlegbe. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta az indiai orvost. Ruháján vérfoltok és valami feketés folyadék mutatták, hogy miféle feladatot végzett odaát.

Reylandet hordágyon emelték át a csatahajóra, és egyenesen az orvosi részlegbe vitték.

– Nem tartalak fel, csak egy szót mondj! – kérte Vittorya.

– Azt hiszem, hivatalosan is zseni vagyok. Nem volt egyszerű. Viszont engedelmeddel, megműteném, hogy kitisztítsam a maradékot, és teljesen elzárjam a vérzést.

– Persze, menj csak! Mire számítsak?

– Ez egy jó óra lesz. Utána ébresztjük. Fontos lenne ágyban maradnia pár napig, de szerintem két-három óra múlva beszélhetsz vele – kiáltott vissza a folyosó végéről a doki, aztán eltűnt.

* * *

Mikor Vittorya végül bemehetett Reyland Sonoda nagyúrhoz, a felesége, Tamiko már ott volt az ágya mellett; hirtelen felállt, és illedelmesen meghajolt a királynő előtt. Aztán hátralépett az ágy melletti sarokba. Férje felhúzta magát egy kissé; nem volt egyszerű megtennie, tekintve, hogy Deepak nyakmerevítőt tett rá. Egyébként sem szabadott volna még mozognia, frissen összevarrt tarkóval, de nem akart fekve maradni Vittorya előtt.

– Tamiko, segíts! – suttogott. A nő visszalépett, és felpolcolta mögötte a párnákat.

– Üdvözlöm, Reyland! Hogy van?

– Nagyon furcsa érzés. Mintha levágták volna egy testrészem. Nem érzem a Sötétséget. Nem érzem az Érintést.

– Hiányzik?

– Igen. Most a világ csak annyi, amennyit látok.

– A világ mindig csak annyi, amennyit látunk.

Jon odalépett, és suttogott valamit királynője fülébe, az bólintott, és a testőrök elhelyezkedtek a szoba sarkaiban. Mindegyikük kezében kibiztosított pisztoly fénylett.

Vitt széket hozott, támlával előre fordította, ráült, és támaszkodva figyelte az exnagyurat.

– Reyland, maga fantasztikus.

– Nem. Illetve mit tudom én, felőlem! De nagyon sok embert bántottam.

– Ilyen a háború.

– Nem, ez más. Élveztem… kegyetlenkedtem az elmúlt napokban. Ebeh teljesen összekavart. Vezekelnem kell. Törvény elé szeretnék kerülni önnél.

– Igazán? Erre nem tudok mit mondani. Egy átlagos törvényszék halálra ítélné.

– Akkor legyen úgy!

Tamiko beszélni próbált, de Rey egyetlen pici mozdulattal csendre intette.

– Nem, ne legyen úgy! Hozza rendbe! Álljon bosszút a Férgen! Ha segít megdönteni a rendszert, és azok hozzátartozói jól élhetnek ez után, akiket megölt, akkor haláluknak legalább egy kicsi értelme lesz.

– Segítek. Bár szörnyen érzem magam… elvesztettem a becsületem kétszeresen is.

– Nem gondolok sokat a becsületről, ez az igazság – sóhajtotta Vittorya –, mert az nem más, mint a megbecsüléshez való jog. Maguknál a rendszer szerves része, mert becstelen ember nem kaphat munkát, lenézik, nem jut hatalomhoz, satöbbi. Nincs becsülete, más szóval nem becsülik. De ez egy önmagáért való, tulajdonképpen aljas dolog, nem? Mindent megtenni a rendszerért, akkor is, ha ostobaság, csak hogy becsüljenek? Csak hogy elismerjék, hogy igen, jó úton jár? Mondok én valamit: ha túl sok ember ért önnel egyet, akkor nincs igaza. Fontos lépést tett.

– A szolgálat jó dolog.

– Nekem mondja? Én az életemet tettem fel rá.

– Én is. De én megszegtem a szolgálat fogadalmát.

– Nem, Reyland, el sem kezdte az igazi szolgálatot.

– Hogyan?

– Tudja, egyszerű utat választott. Könnyű tisztelni egy nagyobb hatalmat. Könnyű elismerni egy szuperlényt. Könnyű élni a hatalommal, amit ad cserébe. Könnyű élősködni a saját népén, ha cserébe yachtot kap, meg falut meg szolgálókat, minden ujjára egyet.

Reyland tiltakozni akart, de inkább csendben maradt.

– Ez nem igazi szolgálat. Ez elitizmus. Ez alávalóság. Tolvaj, mocsok szemétség. Elnyomni a sajátjait, és tálcán felszolgálni az életüket valakinek. Nálunk ezt más szóval mondják. Áruló!

– Kérem, ez erős kifejezés! – tiltakozott Tamiko.

– Hallgass, vagy kiküldelek a szobából! – csattant a férje.

– Sejtem, hogy mit akar mondani – folytatta szenvtelen arckifejezéssel Vittorya. Ami azt illeti, Jon hátán kezdett felállni a szőr. A királynő egyre kevésbé nézett ki kislánynak. Nagyon veszélyes volt a hangja azokban a percekben. – Arról akar beszélni, hogy az önök falujának milyen jó volt. Hogy szerzett tévéket, meg a franc tudja, miféle holmikat, hogy jól éljenek a jobbágyaik. De ez semmi. Ez egy marék hamu. Elmondom, mi az igazi szolgálat. Szolgálni a gyengébbet. Szolgálni az elesettet. Szolgálni a rászorulót. Ez a harcos lét igazi alapja. Ez a sayid út. Mi itt mindannyian a népet szolgáljuk, értük fogunk meghalni.

– Önt szolgálják – tiltakozott újra a kapitány, de nem sok meggyőződéssel.

– De rajtam keresztül végső soron az embereket. Nekem nincs tévém, nincs yachtom, ami azt illeti… semmim sincs! Minden vagyonom elfér két bőröndben. És mégis gazdag vagyok. Mert a szolgálat és az odaadás a népem felé többet ér nekem, mint ezer palota kincsei. Ezt kínálom önnek, Reyland. Ez a megváltás, amire vágyik.

Mindenre, ami szent, imádom ezt a lányt, gondolta Jon.

– Nem adom magam ilyen olcsón. A lelkiismeretemmel el kell számolnom, és nem lesz elég holmi szegények szolgálata ehhez.

– Szerintem sem. Mégis mit gondolt? Miről beszélek? Ugyan. Mint El-Sayid és Riendahl királynője, menedéket adok. Mint urad és parancsolód – ellépett a széktől, és kihúzta magát –, felszólítalak, hogy szabadítsd fel a néped. Szabaddá fogod őket tenni, Reyland, el fogod törölni a mocskos rendszert, amit segítettél fenntartani, és minden leheleteddel azon fogsz munkálkodni, hogy az embereid egy élhető, dolgos országban lakhassanak. Megértetted?

– Igen.

– Nem hallom! – kiáltotta Vittorya, és jelentőségteljesen belerúgott az ágyba.

– Igen! Ezt fogom tenni.

– És utána majd bocsánatot fogsz kérni a halottjaid sírjánál. És amikor a lelked ezerfelé szakadt már, mert nem válaszolnak, gyere újra elém!

Reyland soha nem látott erősebb embert Vittorya Astarte királynőnél. Elképedve nézte a nőt, haragos tekintetét, ami a lelkéig hatolt.

– Bárcsak sayidnak születtem volna! – suttogta.

* * *

– Van egy nagyon kicsi ablak a védelmükön, kábé fél napig, de nem akarok beleugrani anélkül, hogy ezt átbeszélnénk. Reyland azt mondja, talán ebben a pillanatban fordul vissza Yarotani admirális onnan, ahová a nagyúr küldte pihenőpályára. Vagyis jelenleg a kerdorahi bázist csak a saját ágyúi védik.

– Ugyanarra a Vittorya-manőverre gondolsz? Berepülni, kinyírni a Férget, aztán lesz, ami lesz? – kérdezte Dover még-mindig-hadnagy.

– Nem. Mert az biztos, hogy Shard esetében óvatosnak kell lennünk. Ez, mint kiderült, egy katonai jellegű diktatúra. Ha van Féreg az országban, ha nincs, akinek a hajók és a gépek és az emberek engedelmeskednek, ugyanúgy azt csinál, amit akar. Úgy sejtem, az ország azonnal száz kiskirályságra szakad. A nép itt nincs felkészülve hatalomátvételre, de még ha be is köszöntene valami proletárdiktatúra, az sem lenne jó, mert ezek az emberek nem tanultak. Nem vezetők. A vezetők jelenleg meg elég… szélsőségesek. Úgyhogy bajban vagyok.

– Lennék az ördög ügyvédje, engedelmetekkel – válaszolt Pandora –, de nekünk ehhez mi közünk? Arról volt szó, hogy a Féregért jöttünk, nem? Kit érdekel, mi lesz velük? Nem tudod átsegíteni őket pár nap, hét vagy hónap alatt egy komplett rendszerváltáson, és úgy gondolom, erőforrásunk sincs hozzá.

– Félek, hogy Pandorának igaza van – dünnyögte Steven –, és valóban, nem lehet csak úgy lefejezni egy országot, hogy a tanult felső tízezret, csak mert köze volt a Féreghez, kirúgod, mert akkor egyrészt: ők mit csinálnak magukkal azután? Másrészt: ki fog érteni bármihez is akkor? A Földön járt már így ország, és sokan megitták a levét.

– Állíts királyt! – vette át a szót Darvøød.

– Reyland Sonodát? – kérdezte Vitt.

– Igen.

– Na ne, ez viccnek is rossz – dünnyögte Pandora –, ő is egy véreskezű diktátor.

– Valóban az, de egy fokkal konszolidáltabb, mint a többi. Elég lehet, ha csak meglöki az országot a változás útján. Shardnak tuti, hogy több évtized is kevés lesz a változáshoz. Fel kell nőnie egy új generációnak, aki a kezébe veheti az ország irányítását – válaszolt Darvøød.

– Ez egy roppant furcsa helyzetet eredményezhet – figyelmeztette őket Steven –, mert három táborra osztja az országot. Az egyik lesz a Reylandet támogatóké. A másik, akik ellene lesznek a régi vezetésből. A harmadik, akik ellene lesznek a népből. Ahogy mondtátok, ő is része volt a véres rendszernek.

– Az a baj – sóhajtott fel Vitt –, hogy nekünk tovább kell mennünk. Morn ellen kell vonulnunk. Morn és a szárazföld között többórányi tenger húzódik, vagyis kelleni fog nekünk egy előretolt állás Shard északi partján. Katasztrofális eredménye lenne, ha Shard hátba támadna minket, miközben mi a morni Féreg ellen hadakozunk. Ez az egyik ok, amiért közünk van hozzá, Pandora. A másik, hogy ezek emberek. A mi vérünk. Én tudom, hogy nem vagyunk Inisfael csendőrei. De nem kellene nagyobb káoszt magunk mögött hagyni, mint ami előttünk volt. Nem köszönik meg. Egyre jobban tetszik ez a király dolog. Ha beállunk Reyland mellé…

– Ha elvállalja – mutatott rá Steven.

– …Akkor kierőszakolhatunk egy csatát az ellenzéktől. Egyetlenegyet, ahol elverjük őket. Utána hátrahagyjuk, és reméljük a legjobbakat. Adósunkká tesszük. Besorozzuk őket, és visszük a hajóikat északnak.

– Azért legyünk realisták, ezek az emberek gyűlölnek minket. Egész életükben ezt tanulták. Nem fognak a mi kényünk-kedvünk szerint táncolni. Arról nem is beszélve, hogy a fél társaságnak neoferrum van a fejében!

– Az azonnal csődöt mond, ha megöljük Ebehet.

Vittorya beleszeretett az ötletbe.

– Rendben. Elmondom, mit csinálunk. Én beszélek Reylanddel, de a válaszától függetlenül ki kell használnunk ezt a lehetőséget.

– Ugye nem akarsz megint csak a Rubiconnal betámadni? – rémüldözött az apja.

– Nem, dehogy. Totális támadást intézünk ellenük. A Rubiconnal csak az ágyúkat hatástalanítjuk, már amennyit sikerül, hogy a flotta közel kerülhessen a bázishoz.

Jött a feszültség. Érkezett a furcsa érzés a hasakba. Vér volt a levegőben.

– Készüljön a flotta! Húsz perc múlva elindulunk Kerdorah ellen! – hozta meg ítéletét Vittorya.

S már rohant is a nagyúrhoz, beszélni vele.

* * *

– Nehezen hiszem, hogy komolyan beszélsz, királynő.

– Pedig igen. Tökéletes leszel a feladatra, ismered a rendszert, és te magad is változást akarsz. Nekem elég, ha szövetséget kötünk. Nekem elég, ha szépen lassan megindítod a néped az átalakulás rögös útján – válaszolta Vitt a nagyúr ágya mellett fel s alá sétálva.

– Van benne logika – bólintott Reyland –, és nagy bölcsességről teszel tanúbizonyságot. Ilyen vagy?

– Hm?

– Hát ilyen vagy? Ezért követnek?

– Nem tudom, miért követnek.

– Áruld el: te nem haragszol rám? Nem kiállt bosszút a lelked? Ellenségek vagyunk.

– Ó, dehogynem. Csak az a baj, hogy meg kell törni valahol valakinek a körforgást. A gyűlölködés, a bosszú, a pusztítás körforgását. Én nem szeretnék mást, mint egy holnapot az emberiségnek, hátha megtanulunk majd jónak is lenni egyszer. Erre esély sincs, amíg a Férgek köztünk vannak. A szívem mélyén pont ugyanolyan vagyok, mint te, Rey. Ember vagyok, ahogy te is, emberi ügyekkel, dolgokkal és görcsökkel. Az én ellenségem az idea, az eszme, a rendszer, ami egy embert, egy olyan nagyszerű és csodálatosan ügyes embert, mint te, elvehet tőlünk. Ami képes a sajátjaid ellen fordítani téged. Ami képessé tesz arra, hogy testi-lelki nyomorba taszíts másokat. Ez nem ment fel téged. De nem te vagy az én igazi ellenségem.

* * *

Vittorya lihegve omlott Darvøød mellkasára.

– Bocs, édes. Nem tudok lazítani, de így is jó volt – suttogta.

A férfi sokáig simogatta, mielőtt megszólalt:

– Nehogy bocsánatot kérj! Ezt a szeretkezést nem fogom elfelejteni soha. Szerintem odakint már szól a riadó.

– Szerintem is.

– Várlak vissza, és befejezzük, szerelmem.

– Félek, Darvøød.

– Én is félek. De téged jobban féltelek. Legszívesebben nem engednélek, de úgyis hiábavaló lenne. Így csak arra kérlek, ne csinálj baromságot! Hallod? Nem vagy egyedül. Hagyd, hogy segítsünk!

* * *

Miután feltápászkodtak, megmosakodtak, majd csókolóztak egy felejthetetlent meztelenül a szoba közepén, öltözni kezdtek. Darvøød tőle szokatlan módon katonai ruhát vett fel, riendahli könnyűvértet. Ez egy kompozit anyagból készült páncélruha volt, kis kaliber ellen golyóálló, illetve járt hozzá egy sisak, ami inkább kommunikációs célokat szolgált. Vittorya felvette a teljes testvédelmi rendszerét. Az izzadságelvezető aláöltözetet, arra a párnázott ruhát, ami némileg kényelmessé tette a páncél viselését. Ezután következett a vért alsó rétege, s végül az acéllapok. Ha az egész össze volt csomagolva egy ládába, roppant nehéz volt cipelni; viszont mivel eloszlott a testen, a tíz kilója egészen jól viselhetőnek bizonyult. Végül Darvøød segített felkapcsolni az Armstrong–Harris-generátort a hátára, a kardot az övére, a pisztolyt a jobb combjára. Feltették közösen – ez valamiért hihetetlenül intim pillanat volt – Vitt térdszorítóját a páncél fölé. Már csak a kesztyű hiányzott, az adóvevő telepei és kábelezése, egy rohamgárdista hosszútőr, amit még soha nem használt semmire, három tár a Glockhoz, egy doboz illatos cukorka, egy kis kulacs némi teával a kantinból és két rúd csoki, ennyi volt a felszerelés, amit cipelnie kellett. Az öltözködés végére úgy érezte magát, mint egy karácsonyfa.

– Kívánlak – kommentálta Darvøød –, úgyhogy visszagyere nekem!

– Úgy lesz!

Egy utolsó csók, és kiléptek a folyosóra. Egy terembe értek, ahol Vitt testőrségét épp hasonló készülődés közben találták. Mellettük Darvøød Acélezredének kapitánya, Tonio Seraffin berhelte épp a pajzsát. A gépezet botrányosan nagy volt, úgyhogy saját kis generátorokon lebegett, ennek elemeit cserélgette a riendahli vezér az embereivel.

– Figyeljetek egy kicsit! – köszörülte meg a torkát Vitt. – Nagyon gyorsan fog történni minden. Seraffin, tiétek lesz a Palatium bejárata. Nagyon sokan be akarnak majd törni utánunk, hogy megvédjék a bentieket, nektek kell megfognotok őket, de ebben jók vagytok.

Vittorya komoly időt szánt az Acélezred képzésére. Először, még a hadjárat indulása előtt, kiment megnézni a gyakorlatokat, tanult, jegyzetelt, sőt ki is próbálta a páncélt és a pajzsot. Aztán reformokat vezetett be Gilgames falanxtaktikái felhasználásával. Seraffin először furcsán nézett rá, de aztán meglátta a rációt az újszerű elképzelésekben, és növekvő érdeklődéssel figyelte új királynőjét. A változtatások többek között azt is magukba foglalták, hogyan kell hatékonyan leváltani az első sorban harcolókat, hogyan kell folyosót nyitni hátra, majd újra be is zárni, milyen távolságban kell egymás mögött állni, és miféle parancsok szerint fordulni harminc vagy negyvenöt fokot a pajzzsal. Az eredmény fenomenális volt. Mivel az Acélezred eleve kitűnő falanxharcosokból áll, úgy tették magukévá az új doktrínákat, mintha mindig is azt gyakorolták volna.

– Jon, hány gárdista ugrik velünk végül?

– Százhúsz. Ebből közel száz már kezeli az Áramlást.

– A többi minek? Ott fognak halni.

– Biztosítják a kijáratot. Ki is tervezünk jönni onnan, nem? Nem tudom, mit fog okozni a Féreg halála, hogy utána kitör-e a világbéke, vagy sem, de az utóbbira tippelek. Mikor végzünk, odakinn ugyanúgy folyni fog az ütközet.

– Értem. Reyland szerint Ebeh a Palatium Obscuritas alatt lakik, egy mély terem, vagy mi legalján. Úgyhogy alászállunk a gonosz fészkébe. Sebaj. Srácok! Minden oké? Kayru? Dios?

– Persze. Mondjuk, nem nagyon jön össze hátrányból a külső csavarás hosszúkarddal, hiába gyakoroljuk. Úgyhogy ha vége, meg kellene mutatnod. Liallával azon vitatkoztunk, vajon a támadó vagy a védő indítja-e a technikát.

– Ah. Rendben. De tudjátok, hogy van ez; ha kérdezel, akkor az egy sör. Ketten kérdeztek, az kettő. Nem tudom, honnan fogtok szerezni, de legyen nagyon hideg!

– Igenis!

– Féregölők! Harcra fel!