^{Huszonegyedik fejezet}

A VÉRES HERCEGNŐ TESTVÉRISÉG

Föld, Róma

I. sz. 1527. május 4.

MARCO AMALDI kifejezetten bátor embernek számított. Olyan, akiről dalok szólnak, akiről regéket mondanak, aki történelmet ír. Aki után női szem nem marad szárazon, s bár még csak huszonhat éves volt, máris elmondhatta magáról, hogy udvarolt a velencei dózse – igaz, törvénytelen – lányának, hogy szabadcsapatokat vezetett condottiereként, hogy találkozott VII. Kelemen pápával, és megannyi kalandot átélt már. Fiatal volt, gazdag, erős és befolyásos, olyan valaki, aki mintha többet tudna a világ működéséről, mint az átlagember. Magabiztossága olyan forrásokból táplálkozott, ami másoknak nem volt elérhető.

És ez a nagyon bátor és nagyon erős férfiember rettegve dőlt a falnak, és koncentrálnia kellett, hogy összeszedje magát. Hogy levegőhöz jusson. Hogy tervet készítsen. Őrület! Skandalum! Végigsimított éjfekete haján, amit nemrég vágatott egészen rövidre. Talán jobban ment fiatalos, de markáns arcához.

Nézte Róma polgárait, ahogy átadták helyüket az éjszaka társadalmának. Az ajtók bezárultak, a boltosok becsuktak és elrakták portékájukat, a zugárusok eltakarodtak. Helyettük sorra nyíltak a kocsmák és éttermek. Messziről jött utazók kötötték be lovaikat éjszakára szállókba, amott például Gaia Luzatti asszony kétes hírű fogadójában gyúlt vidám fény, ahogy a vendégek vacsoráikhoz készültek az étkezőben.

Hát ez a sok féleszű miért van még itt? Miért nem menekülnek?

Marco ismerte az elveiket, de ezt mégsem tudta hová tenni. Ez nem olyan lesz, mint máskor. Ez nem olyan lesz, amit túl tudnak élni holmi kedvességgel. Azt gondolják, s általában igazuk is van, hogy jön a megszálló sereg, jön, marad, és elkölti a pénzét, aztán továbbáll. Nekik is kell enniük, nekik is kellenek asszonyok, úgyhogy még jót is tehet az üzletnek, már ha az ember ügyesen játssza a lapjait.

Esetleg nem is tudtak róla, vagy nem hitték el. Róma? Róma? Kérem, ki hallott már olyat, hogy Róma elessen? Hát mióta áll már? Hát nem itt rendezte be az anyaszentegyház a központját e világon? Hát a pápa, ő sem menekült el, márpedig neki aztán igazán tudnia kellene.

Marco úgy gondolta, hogy tudja is. Talán ezekben a percekben egyezkedik a zsoldosok vezetőjével, Montpensier hercegével. S teszi ezt azért, mert nem sok sütnivalója lehet. Miután Ferdinánd, az osztrák főherceg nem fizette ki a sereget, mit gondol, mi fog történni? Húszezer ember! El sem tud számolni addig! És ha a pápa történetesen meg tudja magának vásárolni a parancsnokukat, attól még a zsoldosok nem lesznek kifizetve. Magukra maradtak egy idegen földön, nagyon sokan vannak, nagyon éhesek, és nagyon gyűlölik a pápát. Marco úgy számolta, egy, legfeljebb két nap alatt Róma alá érnek, és akkor eljön a világvége, mert ha ez a húszezer Landsknecht bevonul a városba, az nagyon, nagyon csúnya nap lesz. Olyat itt még senki sem látott. És mindegy, hogy a pápa kit vásárol meg magának, ha egyáltalán sikerül neki. Mert nem lesz megállás, ennek a seregnek már rég nem parancsol senki. Csak ezt a vezetők még nem tudják.

Condottiereként Marco ismerte a zsoldos észjárást. Olyan tisztán látta maga előtt a következő nap eseményeit, mintha látnok lett volna, pedig csak a józan eszét használta. Na, szépen vagyunk, még hogy józan ész! Ha valóban aszerint cselekszik, már rohanna ki a városból a leggyorsabb lóval, és sosem nézne vissza többet.

Végül megindult a macskaköves úton, húzta maga után lovát, Tirabacit, és igyekezett elnyomni növekvő rossz érzését.

– Hát ennyire figyelsz? – kérdezte mögötte egy alak. Marco valami hegyeset érzett a hátán. Egy tőr.

– Nem akarok játszadozni, Alessia. Tényleg nem vagyok magamnál, bevallom.

A nő mellélibbent. Parfümjének illata körbefonta a férfit.

– Igaz, amit írtál?

– Persze hogy az. Láttam őket. Két nap, és itt vannak.

– Az jó hír. Mármint, két nap alatt elmenekülhet, aki akar. Csak mi nem, ugye?

– Nem, mi nem.

Alessia Tavarone legalább annyira különleges volt, mint maga Marco Amaldi. Egy feltörekvő, új jelenségnek volt tökéletes példája. Szabad nő volt, tudott bánni a fegyverekkel, hatalmasok bizalmát élvezte, és különleges helyekre volt bejárása. Ám nem udvarhölgy volt, vagy zsoldos, sem nem orgyilkos vagy szajha, bár akármelyik feladatot kitűnően el tudta látni, ha kellett. Korábbi életét ugyanúgy hátrahagyta, mint Marco. Félhosszú barna haját engedte szabadon szállni, s bár az évek már látszottak gyönyörű arcán, a szemében örök fiatalság csillogott.

Mindketten a La Guardia Del Corpo Della Principessa Sanguinosa, vagyis a Véres Hercegnő Testőrségének voltak tagjai. Egy titkos szervezeté, aminek konkrét célját valójában nem is ismerték, ahogy más sem, aki nekik hűséget esküdött. De csodálatos, világmegváltó célok voltak ezek, és a központjában egy igazi arkangyal állt, maga a Véres Hercegnő, aki az emberiségért száll harcba a sötétség erőivel.

A rendházban Marco vezetője egy bizonyos Lorenzo Piacenza atya volt, egy fantasztikusan vidám, de rendkívül agyafúrt ember, akiről… senki sem tudott sokat. Nem szóltak róla hírek, nem írtak róla krónikákat, s mégis bejárása volt megannyi titkos helyre. Európa nagyjai mind hallgattak a szavára.

– Sophie hol foglalt szobát?

– A Ridendo Maréban.

– Remek. Akkor hajrá! Ló nélkül vagy?

– Igen.

– Gyere, elviszlek!

Felsegítette a nőt a lovára, és mögé ült. Lassú ügetésben hagyták maguk mögött a városkaput. Marco tulajdonképpen nagyon szerette Alessiát, valami egészen furcsa módon. Lefeküdtek, igen, de ez nem volt nagy szó, mert Marco mindenkivel lefeküdt, akivel csak tehette és megütött egy mércét. Ám kis csapatuk – XXII. nucleo, így nevezték – szinte már család volt. Figyeltek egymásra, tudtak egymás dolgairól, mintha testvérek lettek volna. Négyen voltak: Alessia, Francesco, Sophie és Marco. Sophie-t Alessia egy lincselő tömegből emelte ki, és ő vezette be a Rendbe is; Francesco Bellachi pedig mindannyiuk közül a legelőkelőbb születésű volt. S bár még mindig viselte a címét, mégis velük tartott. Ők alkották Piacenza atya egyik csapásmérő eszközét, amivel a háttérben a világ szálait mozgatta, s amivel a Véres Hercegnő céljait szolgálta. Néha csatlakozott hozzájuk Francesco nővére is, valamint sok más kalandor, úgyhogy ha kellett, Marco tekintélyes kis kompániát össze tudott volna hívni. És tűzbe ment volna értük! Kiléptek a társadalomból, kívülről figyelték, nem voltak részei többé. Piacenza atya nagyon érdekes, újszerű szabályokat alkalmazott, egyenrangúként kezelt férfit és nőt, merev hierarchiában irányította őket, és nagyon komoly moralitást követelt meg; ugyanis a világi törvényeken kívül mozogtak, csak a saját szívük lehetett útmutatójuk.

Amikor elérték a fogadót, Marco lesegítette és előreküldte Alessiát, majd hátravitte a lovát az udvarra.

* * *

A fogadó annyira… átlagos volt. Lehetett volna bármely hely bármely városban. Tökéletes helyszín a megbeszéléshez. A söntéshez lépett, vacsora felől érdeklődött, és örömmel konstatálta, hogy ha sietnek a dolgaikkal, még jut mindannyiuknak a remek ürühúsból, ami a tűzön sistergett. Felcaplatott hát a lépcsőn, bekopogott a megfelelő szobába, és belépett. Hátrahőkölt, és lassan, nagyon lassan eltolta a felajzott számszeríjat az arcából.

– Egyszer kinyírsz valakit, akit nem kellene – szólt valaki a szobából a lányra, aki a fegyvert a kezében tartotta.

– Biztosra megyek – válaszolta amaz halkan.

– Sophie, ez a titkos kopogás volt – dorgálta meg Marco.

– Biztosra megyek – ismételte meg a lány.

– Oké. Rendben. Akkor beengedsz?

– Be.

Sophia Bartolit nem sokan gondolták volna épeszűnek. Arcra szép, de roppant szégyenlős teremtés volt. Halkan beszélt, folyton félrenézett, keveset gondolt magáról. Elöl deszka, hátul léc alakja volt, többször öltöztették fiúnak valamely feladathoz, csak hosszú szőke haját kötötték fel olyankor. S bár a külsőség bárkit megtévesztett volna, Marco csapata pontosan tudta, hogy nagyon óvatosan bánjon a leánnyal, mert bizony férfimód küzdött, és valami eszméletlen módon lojális volt a sajátjaihoz. Nemegyszer kerültek bajba amiatt, hogy Sophie kiállt olyan sértés végett, ami egyiküket érte. Ilyenkor, ha harc lett belőle, néha segítettek neki, máskor csak hátradőltek, és fogadásokat kötöttek, hány percbe telik neki felaprítania ellenfelét. Gyenge volt, ezért nem úszta meg sérülés nélkül, de eszetlenül, fanatikusan harcolt, úgyhogy több sebet osztott, mint amennyit szerzett.

A negyedik személynek a szobában, Francescónak elvileg semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen csapatban. Nemesi származású volt, inkább valami nagynevű udvarban kellett volna a beházasodáson dolgoznia. De Piacenza atya jó barátja volt a Bellachi családnak, s látva a fiú természetét, habitusát és kalandvágyát, beszervezte őt a rendbe.

Azt senki sem tudta, mekkora volt a rend. Piacenza atya nagyon titkolózott erről, de tette ezt nagyon helyesen. Már azokat is meg lehetett volna két kézen számolni, akik egyáltalán tudtak a rendház működéséről, már saját berkein kívül, így a Principessa Sanguinosa emberei bárhol ott lehettek. Nucleókban, kis csapatokban dolgoztak, általában négyen, vagy többen; s ha egy nucleo tagjai életüket vesztették, a számukat megörökölte valaki más. Úgyhogy az nem sok információval szolgált, hogy Marco az embereivel a XXII-es számot viselte, mert ismertek egy háromszázas nucleót is.

Mindenesetre, látva a rend tevékenységét; a pénzeket, amik a háttérben mozogtak; a segítőket, akik mindig ott voltak, ahol kellett, friss lovakkal, szállással vagy pénzzel, fegyverrel vagy információval; legalább ötszáz, de akár ötezer fős is lehetett a titkos társaság. S hogy Lorenzo Piacenza a nagymester volt-e, vagy csak Marcóék főnöke, erről sem szólt a fáma.

Körülülték az asztalt a szobában. Sophie illedelmesen, egyenes derékkal feszített a székében, Francesco feldobta a lábát a priccsre, és a tőrével játszadozott, Alessia pedig bort töltött mindannyiuknak.

– Hallottátok, hogy baj közeleg. Nemrég értem vissza északról, a hírek igazak. Róma napjai meg vannak számlálva.

– Akkor mit keresünk itt? – kérdezte Francesco.

Marco mélyet lélegzett.

– A Véres Hercegnő kardja az Angyalvárban van elrejtve, rendünk egyik nagymesterének sírjában.

Társai döbbenten néztek rá.

Az Angyalvár onnan kapta a nevét, hogy I. Gergely pápa előtt itt jelent meg Mihály arkangyal az épület tetején, és visszahelyezte tokjába a pusztítás kardját, ezzel véget vetve a pestisjárványnak. A rend hagyományai szerint a kardot a Principessa Sanguinosa tagjai őrizték, mert Mihály a Véres Hercegnőnek szánta a kardot, amiért el is fog jönni, ha itt az ideje. Azt, hogy a kard hol van, egyikük sem tudta korábban, mert ez volt a rend talán legnagyobb titka.

– Mondanom sem kell, ki kell vinnünk a városból.

– Adott erről valami papírt Lorenzo?

– Nem, Piacenza atya – nyomta meg a nevet Marco – nem adott erről levelet, mert nem adhat. Egy szent sírjának felnyitása és a kegytárgy eltávolítása pápaiengedély-köteles. A pápa és szeretett vezetőnk viszont nincsenek egy véleményen arról, hogy mi fog itt történni a következő pár napban. Kelemen nagyon bízik a Medici származásában, talán hogy a család mellé áll, nem tudom. Csak azt nem rakja össze, hogy Velence szíve merre is húz pontosan a háborúban. Sajnos konkrétan megtiltotta a kegytárgy elvitelét Rómából.

Alessia akkorát káromkodott, hogy féltek, rájuk szakad a plafon.

– Betörünk és ellopjuk – mondta halkan Sophie. – Ugye ez a feladatunk?

– Igen. Igen, ez a feladatunk.

Néma csendben bámulták egymást.

– Várom az ötleteket.

* * *

Éjfélig vitáztak. Mindenféle ötlet az asztalra került: a legegyszerűbb ezek közül egy pápai engedély hamisítása lett volna, no de csak nem olyan féleszűek az Angyalvár őrei, hogy nem néznek utána egy ilyen ügynek; s hogy kiadjanak valami ekkora horderejű dolgot négy kalandornak. Marco cserébe Röist kapitány irányában gondolkodott, aki a Svájci Gárdát vezette. Talán ha beszélnének vele, mintegy figyelmeztetik, mi közeleg, ha aggodalmukat fejeznék ki a pápa életéért, akkor lenne valami ürügy belépni a vár területére, s onnan… rögtönözni? Francesco majd leesett a székről a röhögéstől.

Mikor mindenki jól kiveszekedte magát, és szuszogva bámulta az asztalt, Sophie egyszerűen bedobta a bombáját.

– Cellini.

– Márhogy kicsoda?

– Cellini, Benvenuto Cellini.

– A szobrász? Mi van vele?

– Nem csak szobrász, ötvös is. Meg érmeket ver, ilyesmi. A pápának dolgozik most, úgy tudom.

– Mire gondolsz pontosan?

– Ültem vele együtt fogdában.

Néztek rá, mint borjú az új kapura.

Azt mindenki tudta, hogy Benvenuto nagy életművész volt. Ott balhézott, ahol csak lehetett. Ha ivott, akkor kártyázott, s ha kártyázott, abból verekedés lett, márpedig elég gyakran ivott. Reggelre lecsukták, amiből vagy megszökött, vagy valami nagy patrónusa kimentette.

– Te ültél fogdában? – csodálkozott Francesco, ám ez inkább afféle „na hiszen, ki hitte volna” hangsúly volt.

– Igen, de Marco dugott be, feladattal – vallotta meg a lány. – Egy elítélttől kellett információt szereznem egy nemes viselt dolgairól. Ott raboskodott Benvenuto a szomszéd cellában, aztán megszökött, még mielőtt engem kimentettek.

– Ah tényleg. Egyike volt a híres szökéseinek. Vajon hogyan csinálta? – nézett kérdőn-haragosan a lányra Marco, és Sophie hallgatásából mindenki azonnal tudta, hogyan szökhetett meg a híres ötvös fogvatartói elől.

– Mentségemre legyen szólva, utána elmeséltem Piacenza atyának, aki feloldozott bűnöm alól.

– Te jársz gyónni? – kérdezte ismét hitetlenkedő hangsúllyal Francesco, ám ezúttal valódi érdeklődéssel.

– Hagyjuk már! – dörrentett oda Alessia. – Tehát azt mondod, Cellini mester… tartozik neked?

– Valami olyasmi – pironkodott a lány –, és benn van az Angyalvárban. Reggel írok neki levelet. Ha Marco be tud minket juttatni a Vatikánba Röist kapitányon keresztül, és el tudunk jutni a Passetto di Borgóig, a magas útig, ami összeköti a kettőt, szerintem rá tudom venni Benvenutót, hogy nyissa ki a rácsot, és engedjen be minket.

– A kapitányt bízzátok rám! – bólogatott Marco növekvő önbizalommal. – Nocsak, a végén mégiscsak lesz valami tervféle ebből. Valakinek van jobb ötlete? Senki? Akkor gyerünk aludni! Sophie, írd meg a leveled, reggel eljuttatom a várba.