^{Harminchetedik fejezet}

A LOVAG HALÁLA

Föld, Róma

I. sz. 1527. május 6.

HÁROM óra kellett, hogy biztosítsák a környéket, és még további kettő, hogy beérkezzenek az első jelentések.

Először is, Róma elesett.

Ennek nem volt köze a sátáni lovaghoz, mégis egy perc néma döbbenettel reagáltak a hírre. Tudták, mi történik a város falain belül azokban a percekben.

– Úgy tudják, a pápa biztonságban van az Angyalvárban. A Gárda java része elesett. A sereg fosztogat, gyilkol és erőszakoskodik – olvasta a levelet Sophie.

– Én is kaptam egy levelet – válaszolt Piacenza atya –, a zsoldosok vezérét agyonlőtte a falról egy bizonyos Benvenuto Cellini.

Akaratlanul is elmosolyodtak.

– Ismeritek?

– Aha, mondhatjuk.

– Mondjuk, nem sokat ért el vele, mert ezeknek már régóta nem parancsolt senki.

– Itt biztonságban vagyunk, atyám? – kérdezte Francesco.

– Igen, de megerősítem a várost. Iderendeltem egy kompániát. Ha valaki ide merészkedik, az megbánja. Holnapra lesznek itt.

Közben egyre érkeztek a hírnökök; a titkos társaság emberei sorra biztosították a környék útjait, városait. Marco dupla biztonsági rendszere aztán egyszer csak jelzett; hírek érkeztek gyilkosságokról, furcsaságokról, látomásokról, egy éjféli szellempáncélosról. Akiket kiküldött, hogy nézzenek utána, nos, azok egyik fele jelentette, hogy a másik fele eltűnt.

– Ott van a nyomorult. Látjátok? – mutatott a térképre. – A Treja-pataknál tart. Ijesztően jól követett minket. Rendben. Piacenza atya, kérek engedélyt harminc ember bevetésére.

– Tiéd mindenki.

– Rendben… Hm. Francesco, Alessia, Sophie! A következőt fogjuk csinálni.

* * *

A tisztás pillanatok alatt kiürült, ahogy a čessk lovag kilépett a fényre. Egyáltalán nem érdekelte már, hogy meglátják; nem érdekelte, milyen idővonalat tesz ezzel tönkre. Sejtette, hogy semmilyet. Több kellett ahhoz! Attól, hogy megjelenik néhány parasztnak, a portugál király nem fog máshogy dönteni két évvel később egy kardinális kérdésben. Felkuncogott saját poénján.

Rohantak az emberek, ő pedig sántikálva lépkedett utánuk. Vásár volt, amolyan faluszéli kiárusítás, semmi komoly. Elővette a sokkolóját, hogy ki tudjon hallgatni néhány embert, amikor egy parasztféle férfi letérdelt elé, és könyörögni kezdett:

– Jaj, édes nagyuram, ne bántson már minket! Hithű keresztények vagyunk, ne büntesse meg a falut!

– Négy embert keresek. Két férfit, két nőt. A nők sérültek, kettő vagy három lovon közlekednek, és nagyon sietnek északnak. Láttad őket?

A férfi remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

– Nem, nem, én nem…

A lovag egyszerűen felemelte a földről. Borzasztó erő lakozott a kezében.

– Ki vele, vagy itt helyben kibelezlek.

– Hát, nem tudom, tetszik tudni, én nem tudtam… Segítséget kértek, benn a faluban… Hát a nyomorult fehérnépnek csak segítek már…

– Merre mentek tovább? – sziszegte a szörny.

– Nem mentek azok sehova sem, ott vannak nálam, bár az egyikük már meg is halt, a lelkem.

– Elvezetsz hozzájuk.

– Csak ne bántsa szegény Michelangelo lovam meg a házam, mert nekem csak az van a világon!

A lovag egyszerűen földhöz vágta a parasztot, és belérúgott egy nagyot.

– Vezess már, hallod-e!

Végül a férfi nekilódult, és mutatta az utat az erdőn át. Közben végig szabadkozott; könyörgött az életéért, jobb pillanataiban hálát várt, meg pénzt, aztán megint szegény életét féltette; botrány volt hallgatni, de semmi fenyegetés nem használt, hogy fogja már be a csuszalesőjét.

Egy félreeső kis házhoz tartottak, a falu szélén, ahol az erdő és a település találkozott. Sehol egy lélek, aki csak tehette, elmenekült előlük.

S valóban, a lovag műszerei három alakot mutattak a kis épületben. Félrelökte a parasztot, és közelebb osont; nem szerette volna, ha csapdába csalják. A sokkolója fel volt töltve; ezúttal biztosra megy! A sorozatvető pisztolyát is kiélesítette, és kikapcsolta a kardtokját. Berúgta az ajtót.

Odabenn három, teljesen ismeretlen alak állt fel, amikor belépett. Két férfi és egy nő; de nem azok, akiket keresett. Csalódottan engedte le a pisztolyait.

Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a még ép térdébe. Lenézett.

– A rohadt életbe! – kiáltotta. Megperdült, és ellőtt egy sorozatot, de Sophie már nem volt ott; ahogy elsütötte a számszeríjat, azonnal gurult is tovább, és eltűnt a sarok mögött. A szörnyeteg kihúzta az újabb lövedéket a térdhajlatából, de majdnem összecsuklott. Még szerencse, hogy ez nem ment olyan mélyre, mint az előző, és szerencse, hogy az előző már gyógyulni kezdett! Az egyik dolog, ami képessé tette a čessk fajt a fél galaxis meghódítására, a szívóssága és a regenerációs képessége volt. Na meg a Férgek ereje és technológiája, természetesen.

– Ezúttal megöllek, Sophie, de úgy, ahogy még senkit sem öltek meg! Érted?

Lövések durrantak a házból. Az a három személy, akiket nem is ismert, keréklakatos pisztolyokkal lőttek rá, majd azonnal fedezéket is kerestek. Mindhárman eltalálták, de természetesen nem tudták megsebesíteni. A páncélos szörnyeteg felcsatolta a maszkját, leakasztott valamit az övéről, és bedobta a házba; elfordult, hogy prédát keressen magának, ám ekkor Marco emberei zúdultak rá. Mindenhonnan jöttek, fák és házak mögül, a patak hídja alól, és tűz alá vették.

A vén ház felrobbant. A tűzgolyó bekebelezte a lovagot is, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Mialatt szikraesőben pattogtak le Marco embereinek lövései páncéljáról, elrakta a sokkolóját, a pisztolyát, és leemelt valami ijesztő tárgyat a hátáról. Két kézbe fogta, és elkezdte vele osztani a halált.

A Guardia emberei mind mást láttak a fegyverben; volt, akinek egyszerű varázsbotnak tűnt, volt, aki felismerni vélte benne a puskát. A fegyver egy rohamosztagos, ismétlő sínkarabély volt, mágneses mezővel gyorsított fel alumíniumszilánkokat. A lövedékei nagyon aprók voltak, ezért sokat szállíthatott belőlük. Ahol eltalált valakit, a bemeneti nyílás alig volt tű méretű, de a test hátoldalán már ökölnyi lyukat ütött, és vitt magával minden belső szervet. A beleket képes volt métereket reptetni, kitekerve őket a szervezetből. Undorító eszköz volt, használatát, már amely civilizáció feltalálta, rendre be is szokta tiltani. Egy kategóriába volt szokás sorolni a taposóaknával; megállíthatatlan, kontrollálhatatlan eszköz volt, szuperkönnyű, és rettenetes pusztítást tudott végezni, főként a páncélozatlan élőlényekben, tehát a lakosságban.

És a čessk lovagok előszeretettel használták, ha tömegeket kellett lemészárolni, intergalaktikus konvenciók ide vagy oda. Egyébként bárminemű konvenció amúgy is csak addig volt érvényben, míg valamely Féreg meg nem érkezett „beköszönni” az adott civilizációhoz…

Hullottak az emberek, mint a legyek.

Felüvöltött a boldogságtól. Elöntötték a gyilkos hormonok. A fájdalmat szinte elfelejtette, remegni kezdtek az izmai, és csaknem elvesztette a kontrollt maga felett. Ölni akart, ölni, ölni…

Marco szinte a semmiből lépett mellé. Bal kezével rámarkolt a sínfegyver csövére; nem tudta volna elvenni vagy akár csak másik irányba mozdítani, de egy röpke másodpercre a kontrollja alatt tartotta.

A jobb kezében egy keréklakatos pisztolyt tartott; hozzányomta a sátáni szerzet fém bal kezéhez, amiben a furcsa fegyvert tartotta, és elsütötte.

Szálltak a szikrák és az alkatrészek, és a páncélos lény bal keze teljesen szétroncsolódott. Abbamaradt a tüzelés.

A lény hörgött és üvöltött, és valószínűleg káromkodott furcsa nyelvén. Ép jobb kezével Marco után kapott – olyan döbbenetes sebességgel, hogy a férfi meg sem bírt mozdulni –, és rámarkolt a nyakára. Elkezdte kitörni a gerincét fél kézzel, és láthatólag képes is lett volna rá, hiába kapálózott és csapkodott az áldozata.

– Ne mozogj már, édes! – kiáltott rá Alessia, és a férfi elernyedt.

Abban a pillanatban villant valami, és vér borította be őt. Furcsa színe volt az embervérhez képest, mert ez jóval sötétebb volt, és lilás árnyalatú. A nyomás a nyakán azonnal megszűnt, és a lovag ép jobb keze lezuhant a földre.

Alessia lerázta a vért Mihály arkangyal kardjáról.

– Szevasz, te barom! – köszöntötte a páncélos ördögöt. – Látod ezt? Kellene, mi?

Francesco hátulról érkezett, és fojtóhurkot dobott a lény nyakára. A szörnyeteg lerázta, de közben meg is bicsaklott a lába. Csapkodott, üvöltözött, szétszórta őket, de már vége volt, bárki láthatta. Marco emberei egyre közelebb merészkedtek, és szúrták, és koncolták és ölték az ördögöt, ahol csak érték, hiába tiltakozott és kiabált és csapkodott.

– Félre! – szólt egy halk hang, de mindenki hallgatott rá. Sophie volt az, időközben felajzotta a számszeríját.

– Ahogy még senkit sem öltek meg? Senkit? Nem volt elég, amit tettél velem? De hálás vagyok neked, mert megtapasztalhattam Jézus Krisztus urunk szenvedéseit miattad, és ez erőt adott.

– Ki kellett volna beleznem téged, te szerencsétlen – köhögött vissza a lovag.

Sophie elsütötte a fegyvert. Tökéletesen betalált két páncéllemez közé a lény hasi részén.

– Elég – szólalt meg egy erős hang mindannyiuk mögött.

Piacenza atya lépett elő az árnyékból.

– Ziuszudra? – sziszegte döbbenten az ördög. – Segíts… Öld meg őket…

– Volm, egyszer megmentetted az életem, és ezért hálából könnyű halált adok neked.

– De hát… miért? Mi ez az árulás?

– Ez a jövő, Volm. A jövő, amiben te szerencsére már nem vehetsz részt.

– Te voltál? Te tetted tönkre az átváltószelencém?

– Nem. Ő volt az. Elvágta a száladat.

– Eshtar…

– Igen. – Könnyek gyűltek a vénember szemébe. – Eshtar… én… ó, Istenem! Rohadj meg, Volm!

Elővett egy fegyvert, és fejbe lőtte a lényt.

* * *

Százötven tag tudott végül összegyűlni a beavatáson. A rendház mögötti tér színültig volt emberekkel; java részük fiatal, gyönyörű, bátor és szabad. Harminc nucleo emberei, lányok, fiúk, nők és férfiak, vénemberek és öregasszonyok. A ceremónia nem volt túl hosszú. Piacenza atya hivatalosan is átadta a vezetést Marcónak, aki felesküdött a kardra és a Véres Hercegnőre, az emberiség védelmére. Országaikat, származásukat már mindannyian levedlették magukról, de új rendvezetőként Marco megerősítette ezt az esküjét is.

– Zászló vagyok, nemzet nélkül. Templom vagyok, kincsek nélkül. Himnusz vagyok, vallás nélkül. Nincs kardom, mert a testvéremnek adom. Nincs életem, mert az embereknek adom. Isten engem úgy segéljen!

– Vivát! Vivát! Vivát! – éljenezték meg.

* * *

Nagy ünnepségek következtek, egész éjszakás tivornyának néztek elébe, de előtte Piacenza atya és Marco leültek kettesben beszélgetni. Lorenzo elővett egy furcsa, illatos kis rudacskát, meggyújtotta, majd el is fújta. Mikor izzani, füstölni kezdett, elhelyezte egy apró nyílásban egy kerámiatál oldalán.

– Ziuszudra? Ez a neved?

– Ez is a nevem, Marco.

– Honnan ismert az ördög?

– Ugye tudod, hogy nem ördög volt?

– Persze. Vérzett, és meghalt. Nem lehetett démon.

– Na ugye. Volm volt a neve, és a čessk fajhoz tartozott.

– Van még ilyen? Merre élnek?

– Nem a mi világunkon, szerencsére. Nem hiszem, hogy valaha találkoznál még hozzá hasonlóval. De őrizzétek a páncélját, és mutassátok meg minden új vezetőnek! Mert el fognak jönni, hogy elvegyék a kardot, és megöljék a Véres Hercegnőt.

– Mikor?

– Sokára. De attól még fel kell rá készülnötök.

– Nagyon sok embert vesztettem… nem vagyok jó vezető.

– Mi tagadás, azt hittem, sikerül veszteségek nélkül is. Jegyezd meg ezt a leckét!

– Mi a helyes irány? Európában? Te mindig tudni vélsz mindent.

– Figyelj rám, Marco Amaldi, mert fontosat mondok. A világ változni fog. Ez természetes. Lesz, amikor kicsit, máskor nagyot. Nem ismernél rá már tíz év múlva sem, de ha várnál pár száz évet, olyan csodákat látnál, amiket ma varázslatnak gondolnál. Változni fognak a vallások, létrejönnek újak, elbuknak régiek. Jön egy olyan háború, ami az egész világra kiterjed, és több halottja lesz, mintha minden ma élő tíz emberből meghalna egy. Furcsa világok jönnek, de neked és utódaidnak a célra kell összpontosítanotok.

– Ki vagy te? Angyal, vagy tán valami szent?

– Nem. Én csak a hírnöke vagyok neki. Aki, ha eljön, tudni fogjátok. Csak egy árnyék vagyok az éjszakában, Marco.

Az öreg felállt.

– Ugye most elmész?

– Igen.

– Látlak még valaha?

– Ha szerencséd van, nem, fiam.

Azzal Piacenza atya – Ziuszudra – eltűnt Marco Amaldi életéből. A dolgozószobája, ahol annyit beszélgettek, ahol a feladatokat osztotta ki, ahol évekig tanította őt, hirtelen nagyon üres lett.

* * *

Barátai kopogtak be hozzá.

– Gyertek!

Jól néztek ki. Francesco végre átvedlett az inges-bőrmellényes-pisztolyos kinézetébe, amit megszoktak tőle; Alessia szebb volt, mint valaha; és Sophie is lányruhát öltött magára kivételesen.

– Házasodtok? – kérdezte Francesco csak úgy lazán, mintha az időjárást méltatta volna.

– Mi? Hogy? Honnan tudod? – kérdezte Alessia.

– Ez van, gondolatolvasó vagyok. Főnök? Mi fog most történni?

– Most felépítjük a rendet, ami meg fogja változtatni a világot. Kaptam néhány utasítást és iránymutatást Piacenza atyától. Rengeteg dolgunk van. De igen, először összeházasodunk Alessiával. Nagyon itt van az ideje.

– Gyere, Francesco – húzta maga után Sophie, kifelé a szobából –, hadd beszéljenek maguk között. Gyere már!

Mikor egyedül maradtak a folyosón, Sophie céltudatosan húzta maga mögött a fiút az egyik szoba irányába.

– A válasz: igen – mondta neki.

– Mire? Mire igen a válasz?

– Hogy még szűz vagyok. Úgyhogy nagyon fogsz rám vigyázni, értem?

– Mikor? – kérdezte döbbenten a srác.

– Most, te szamár!

A nehéz tölgyfa ajtó becsukódott mögöttük.