^{Hetedik fejezet}

NÉPIRTÁS

Inisfael, Yinden, Ama Yamarh

Érkezés után 1426. nyárköz 25.

ELSŐRE furcsa volt, ha valaki a yindik elutasító magatartásáról hallott a modern technika iránt. Ha ember mesélte embernek, nemigen tudta úgy megfogalmazni, hogy értelme legyen; ha a sadik, azaz emberekkel élő yindik próbálták elmagyarázni, sem volt túl hiteles.

Az igazság az, hogy a yindi egy vezeklő nép volt. Hátukra vették a múlt és a jövő bűneit; számot vetettek a világgal, és hoztak egy döntést, valamikor nagyon régen.

Csak a bölcsek ismerték a történetet, hogy valójában csillagutazó nép voltak. Csak ők tudták, mit tettek elődeik, csak ők értették igazán, mit őriznek ők pontosan és miért. Nem egy fiatal yindi tette fel arra az életét, hogy bekerüljön a tanácsba, csak azért, mert meg akarta érteni, miért a stagnálás, vagy azért, hogy megváltoztassa Yindent. Hát igen, a fiatalság egyik ismérve, hogy kevesebb információval, mint amivel a meglett férfiak rendelkeznek, jobb és szebb megoldásokat vélnek ismerni a világ problémáira.

Természetesen a legtöbb fiatal nem juthatott a tanács közelébe. Akinek sikerült, mégis azonnal beállt a sorba és tette a dolgát, mert megtudta az igazságot a beavatása után. Tovaszálltak a változtatás vágyai, helyét vallásos áhítat vette át.

* * *

Az alapokat minden yindi ismerte. A pszichológia és a szociológia alapvető tantárgyak voltak az iskoláikban. Úgy tanították, hogy ha megjelent egy civilizációalkotásra képes faj, az szükségképpen sokat örökölt saját, állati múltjából. Eközben az új világról, amiben találta magát, még nem rendelkezett elég információval. Mik voltak a fényes pontok az égen? Miért vannak évszakok? Miért sikerül egyszer a vadászat, máskor nem? A tudáséhes, mintakereső elme ösztönösen kitölti a lehető legjobb magyarázattal az ismeretlent, és pillanatok alatt megtalálja az animizmust, a sámánizmust, majd a politeizmust, s végül az egyistenhitet. S teszi mindezt háború és öldöklés és szenvedés közepette, míg végül megjelenhet a szekuláris társadalom eszméje, és a moralitás többé nem vallási, hanem társadalmi alapokon fejlődik tovább. Az egyenjogúság kialakulása, a rabszolgatartás eltörlése, a rasszizmus elítélése rendszerint már nem a vallás eredménye, hanem a közösségé. De a közösség törékeny. Idegen fajok, saját, belső frakciók, fundamentalisták, egyéb érdekből hatalomra kerülők két lábbal taposhatják sárba az elért jólétet. S ha mindez nem történik meg, az elme még mindig lehet saját maga pusztulásának okozója, ahogy technológiai, majd információs, majd posztinformációs társadalommá alakítja a faját.

És így, ahogy a fizikai evolúció adott mintákat követ, úgy mozog előre megjósolható úton a civilizáció, a vallás, a kultúra, az információs társadalom és a technika fejlődése előre, anélkül, hogy tanulna saját hibáiból.

Ez volt a yindi hit alapja. Túl sok rossz történt a múltjukban. A bölcsek tanácsa ismerte a yindik múltját, mert megőrzött emlékeiben járt ott, ahol csillaghajókat épített már. Járt ott, amikor a yindi nép megvívta a valaha volt legnagyobb űrcsatát, amióta áll a világ, és vesztett benne. Járt ott, ahol a yindi gondolgépek a teremtőik ellen fordultak. Járt ott, ahol a yindi tudósok „tökéletes” egyedeket hoztak létre, melyek lelke mocskos volt, és szennyezett. Járt ott, többször is, amikor a kultúrájuk csaknem kihalt. És mivel járt ott, többet nem akart eme útra lépni.

Ezért bizonyos eredményeket elvetettek maguktól. Nem pártolták a technológiai és a civilizációs fejlődést. Hallani sem akartak demokráciáról vagy alkotmányról. Nem érdekelte őket a modern filozófia vagy az elektromosság. Volt, amit megtettek, mert meg kellett tenni; bizonyos önvédelmi eszközöket le kellett gyártani, például a légvédelmi ágyúkat, amik a főváros, Ama Yamarh körül állomásoztak. Gyártottak puskákat, gyártottak álcahálót, gyártottak hajókat, gyártottak homokfutót és könnyű harckocsit, megannyi eszközt és tárgyat, de tradíciók mentén. Az innovációt büntették. A terveket szentként kezelték, és mi tagadás, kevés fejlesztenivaló volt a yindi mesterlövészpuskán, ami messze a legjobb volt, amit Inisfael valaha ki tudott termelni magából. Több száz, több ezer generáción át begyakorlott gyártási metódus volt. Az ágyúk? Talán ugyanazok voltak, amiket az űrcsatában is használtak, bár csak pár éve készítették őket. Egyszerűek voltak a maguk módján, ugyanakkor nagyon pontosak és nagyon veszélyesek is.

Egyetlen hit tudott a yindi kultúrába beférkőzni, és ez az Eshtar Temploma volt. De ők ezt nem is annyira vallásként, mintsem tényként kezelték; nem tartottak miséket, nem imádták az Istennőt úgy, ahogy más népek tették, inkább egyfajta tisztelettel viseltettek feléje. Ismerték az Áramlást, bár használni nem tudták már. Legendáik szerint ők leltek rá először, tőlük kapta El-Sayid, s mikor már feledésbe merült, Eshtar hozta el újra, és ismét beavatta a yindi népet.

Kár, hogy másodszor sem tudták megőrizni a tudást.

Csoda? Néha egy élet is kevés volt megérteni az Áramlás titkait, és ha egyszer a használói kihalnak, nincs, aki továbbvigye a lángot. Próbálták feléleszteni, hogyne. Ismerték a metódusokat, hogyan és mit kell gyakorolni, de mégsem sikerült.

Mikael Shahan-Astarte lenne a kulcs? Ő az, aki ismét a fény útjára terelné őket? Nagyon bíztak ebben, és várták az érkezését.

Csak sajnos Dareeos gyorsabb volt. Igyekeztek feltartani, akár életük árán is. A város köré felállították légvédelmüket, hogy földre kényszerítsék a hódítót.

A yindik korábban is vívtak háborúkat Goulddal. Vívtak háborút céhekkel, egyszer összeakaszkodtak Devoniával is; utóbbi viszonylag durva konfliktus volt, de végül kölcsönös engedmények és kölcsönös tisztelet lett az eredménye. Azt hitték, tudják, mi jön. Azt hitték, tudják, mire képes Dareeos és sötét serege, mely mi tagadás, minden korábbi ellenállásukat maga alá gyűrte. De ez, ez más lesz, gondolták. A főváros. És nem légi harc lesz, ahol Dareeosnak behozhatatlan előnye van, nem, ezt a földön vívják, az ágyúk vigyázó tekintete alatt, ahol a Lovagok és a Sivatagi Portyázók végre megmutathatják, mire is képesek. És végre vérezni fog Gould, és végre megtudja, kivel is áll szemben.

Ilyen gondolatokkal álltak a csata elé, amit az utókor csak, mint az Ama Yamarh-i vérengzés, fog majd ismerni.

* * *

Dareeos leszállt a sereggel, és az első sorban keresett magának helyet. Felemelte a Sötétség Kútját Inisfaelre, éjfekete szárnyak és glória jelent meg feje felett. Karddal a kezében harcolt a yindikkel, mit sem törődve taktikával, stratégiával vagy a józan ésszel. Ezeket meghagyta a shardi parancsnokoknak és mélységlátóknak, akik a sereget és a szörnyetegeket irányították. Sötét Apostolok küldtek multidimenzionális létformákat a yindi lovagok soraiba, gouldi hajcsárok vezettek több száz Féregfattyút az ütközetbe. Morn gépmonstrumai ott gurultak, lépkedtek és lebegtek közöttük, miközben a szerencsétlen sivataglakók homokfutókkal, könnyűpáncélosokkal, guypákkal, kézi lőfegyverekkel és kardokkal próbálták védeni a várost.

Ehhez képest szívósak voltak, és ravaszak is! Az ember azt hihette volna, hamar megtörnek, esetleg visszavonulnak, de nem. Megfontolt taktikákat vetettek be, gránátokat és öntapadós aknákat a nagyobb járművek, hálókat és béklyókat a szörnyek, és a tömeg erejét a Féregfattyak ellen.

Ezért Dareeos igazán hálás volt nekik.

Kellett ez már, mint sivatagnak az eső. Gyalogsága eltunyult, a Fattyak lázadoztak, a gépek rozsdásodni kezdtek. Ő pedig ölni akart, nagyon, nagyon sokat, annyit, hogy végre elcsendesedjen a gyilokvágy az elméjében, hogy legyen végre egy ép gondolata, amit Afareenra kívánt fordítani. Ki akarta adni magából Mindennél-Nagyobb keserű dühét, hátha nyugta lesz, ha csak egy éjszakára is, a szörnyű istenség vasmarka és követelései elől.

Egyébként élvezte is a harcot. Szerette a bátor ellenfeleket. A sötétség szárnyán elméje másodpercekkel előrébb járt az időben, mint a fizikai valóság, számára az élethalál-harc egy játékká szelídült, egy művészeti alkotássá, hiszen válogatott módon végezhetett ellenfeleivel. Szerette a furcsa vagy érdekes megoldásokat. Élvezte, ahogy a yindik azt hitték, legyőzhetik, csak mert eljátszotta a vereséget, majd akár egyszerre háromnak is életét vette, szinte egyetlen mozdulattal. Már nem is figyelt, mi folyik körülötte. Tudta, hogy seregét nem állíthatják meg a yindik, csak idő és veszteségek kérdése a győzelem. Márpedig ideje volt, nem is kevés, a veszteségek pedig nem igazán érdekelték.

Szíve-lelke, és a bizalma is, az ellentengernagynál voltak. Afareen távolról figyelte a csatát, s bár nem a szárazföldi egységek vezetője volt, mégis folyamatosan kommunikációban állt az ütközet ideje alatt a tisztikarral. Mikor elérték az ágyúkat, és elkezdték felrobbantani őket, ő is egyre közelebb merészkedett a flottával, mígnem lőtávolságba került, és elkezdte sorozni a várost, a védelmeket, a sziklákra épült állásokat, a yindi hajókat, amik menekülőre fogták…

A győzelem teljes volt. A yindi csapdák nem működtek. Taktikáik csődöt mondtak. Kardjaik eltörtek. Reményeik semmivé lettek, és Dareeos elsőként lépte át a város határát.

* * *

Remegve ült az utcán, háttal az egyik épületnek. Testőrei, katonái már uralták szinte az egész várost, így biztonságban pihenhetett. Egyik lábát felhúzta, másikat nyújtva hagyta; megigézve nézte a vért, ahogy csordogált a kardjáról, a ruhájáról, sebeiből. Annyira elfáradt, hogy szó szerint nem találta magában az akaratot, hogy felálljon.

Dareeos nem is emlékezett, mikor volt annyira nyugodt és kiegyensúlyozott, mint az Ama Yamarh-i csata után. Piszkos kezével nagy nehezen lecsavarta a kulacs tetejét, de nem volt már benne egy csepp víz sem, így elhajította.

A föld remegni kezdett, és egy morni lánctalpas acélmonstrum haladt el előtte. A gép parancsnoka tisztelgett, ahogy észrevette a hadurat.

Dareeos hátradőlt, és lecsukta a szemét.

Béke.

* * *

Árnyék vetült rá. Elsőként a fényes, fekete csizmát látta meg, de már abból tudta, hogy Afareen áll előtte. Az a csodás vádli!

– Nagyúr. Jól van?

– Az igazság az, ellentengernagy, hogy piszkosul jól vagyok.

Afareen a kezét nyújtotta, Dareeos pedig némi gondolkodás után hagyta, hogy felhúzza a nő a földről. Senki sem volt körülöttük éppen akkor.

– Te hogy vagy, Reena?

– Úgy érzem, lassan megbékélek édesapám halála miatt. Minden egyes várossal, amit elfoglalunk, hallgat el a fejemben a hangja. Igazán örülök, hogy eljutottunk idáig.

– Mit csináltak szerinted? Miért nincsenek itt mindannyian?

– Azt hiszem, napokkal ezelőtt evakuálták a várost. Valahol a környéken ténfereghetnek. Legalább kétmillió menekült lehet. Ennyien nem tudnak csak úgy eltűnni! Megtaláljuk őket, és pontot teszünk az ügy végére.

– Persze, de lassan Mikaellel kell foglalkoznunk. Úgy számoltam, reggelre ideér.

– Én is ezt gondolom. – Afareen megfogta a gallérját, és belebeszélt a miniatűr adóvevőbe: – Operátor, kérek egy tiszti korvettet a pozíciómra!

– Reena, van már hír Sidorovról? – Dareeos egy kendőbe törölte a vért a kezéről, miközben beszélt.

– Nincs. Az altengernagyot még takarja a bolygó görbülete. De legfeljebb két napot saccolok, és partot ér délen Devoniában.

A nagyúr bólintott, leporolta magát.

– Ledobjuk a bombát – szólalt meg végül.

– Tessék?

– Lebombázzuk a várost. Egy halom kő az egész, de a szimbolikája felett nem hunyhatunk szemet.

– Összesen két antianyagfegyverünk van, kár lenne a yindikre pazarolni.

– Nem. Nem kár. Ez a jutalmad, ez az ajándékom számodra. Megérdemelted. Intézkedj; a másikat lehet, hogy el sem használjuk, csak ha Új-Alexandria túl kemény diónak bizonyul. Legalább az egyiket látni szeretném.

– Megtehettük volna csata nélkül is, akkor nem vesztünk erőforrást.

– Nem ilyen egyszerű. Egyrészt ez a csata kellett, nekem is, a seregnek is. Neked is. Másrészt nem tudtunk volna elég közel férkőzni, hogy használhassuk. Harmadrészt szeretnék üzenni Mikaelnek. Tudnia kell, mire vagyunk képesek.

* * *

A régmúlt fegyverei közül az antianyagbomba volt az egyik, aminek készítését Mindennél-Nagyobb megtanította neki. Morn és Shard közös erőforrásaiból hármat sikerült megépíteni, az elsőt kísérleti jelleggel robbantották fel. Persze föld alatti robbantás volt, messze északon, hogy Inisfael ne fogjon gyanút; a robbanószerkezet még így is elképesztő pusztítást végzett. Az igazság az, hogy az őrülettel volt határos ilyen fegyvereket bevetni! Egy maroknyi méretű antianyagbomba el tudna pusztítani egy holdat, egy félméteres eszköz egész Inisfaelt tépné darabokra. Mindennél-Nagyobb seregei komplett űrflották eltörlésére használták.

Dareeos roppant kicsi mennyiségű antianyagot állított elő, a bombákban szinte csak tűhegynyi mennyiség pihent. Költségei iszonyatosak voltak, és taktikai felhasználási lehetősége kérdéses. Sokáig tartott elindítani, és el kellett takarodni a közeléből, nagyon messze; nem volt épp kifinomult fegyver. Ráadásul, ahol ledobták, ott már nem volt min uralkodni, ezért nem használták El-Sayidban, és ezért nincs sok értelme Új-Alexandriára sem elhasználni, magyarázta Dareeos.

De azért egy ilyet egyszer látni kell.

* * *

A bomba az Ademia Valis nevű bombázó-cirkálón kapott helyet. A fedélzetén kevesen tartózkodtak; néhány tudós, pár főnyi legénység, a hídon is a lehető legkevesebben maradtak. Lezárták légmentesen, és elkezdtek emelkedni. Egy átlagos bombázást pár kilométer magasból kellett megtenni, és a célzás úgy sem volt könnyű. Figyelembe kellett venni a szelet és a sebességet, amire ugyan fél tucat analóg és digitális műszer is figyelt, de még így sem volt egyszerű feladat. Az antianyagbombát viszont magasabbról kellett indítani, különben a robbanás elpusztítja magát a hajót is. Úgyhogy emelkedtek, egészen nyolc kilométer magasságig. A fegyver élesítése közel húsz percet vett igénybe, a célzás és a számolások további negyedórát. Eközben a flotta tovább haladt kelet felé, minél messzebbre a várostól.

– Ellentengernagy, az Ademia Valis készen áll – jelentette a rádiós. Afareen szíve zakatolt. Inisfael legerősebb fegyverét süthette el.

– Kioldás! – parancsolta.

* * *

A robbanás fényvillanással kezdődött, ami megvakította volna, aki belenéz. Szerencsére ezt tudták, erre készültek. Zöldeskék sugarak váltakoztak lila, majd narancssárga fénynyalábokkal, és egy új nap kelt fel abban a pillanatban, alig pár kilométerre tőlük.

Ezután érkezett a lökéshullám, ami sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak. Valami nem stimmelt, mert az iszonyú energia sorra felborította a hajókat, hiába hagyták el a veszélyzónát.

– Minden stabilizátort be! – kiáltotta Afareen, miközben állva becsatolta az övét. – Minden hajó álljon sugárirányba! Teljes sebesség előre!

Miközben kiadta a parancsot, vagy három hajó is zuhanni kezdett. Odafenn furcsa színekben játszott az ég, aztán megérkezett a hang is. Mély morajlásnak indult, a végén elnyomott minden mást is. Rémülten vették észre, hogy a Procorpio hátulja emelkedni kezd. A lökéshullám energiája csak nem akart elhalni!

Mikor végre vége lett, és fellélegezhettek, öt kisebb hajó és teljes legénysége bánta a fegyver bevetését. Két hajó idejében rá tudta kapcsolni a fedélzeti generátorait, hogy megállítsa a zuhanást, de nagy károkat szenvedett el így is.

Afareen remegve nézett körbe. A hídon mindenki megrettenve kapaszkodott a konzoljába, elfehéredő ujjakkal.

– A mindenit – kommentálta Dareeos –, valaki nagyon elszámolt valamit!

* * *

Az Ademia Valis, természetesen, elpusztult. Nem így tervezték, de képtelen volt időben elhagyni a város légterét. Ott, ahol Ama Yamarh állt, ahol az évezredes kanyonba vájt több száz meditáló hely között mesés hidak nyúltak el korábban, már csak egy gigászi kráter volt látható. Egy kráter, fekete üvegből! Még percekkel később is üveggyöngyök hulltak az égből a flottára, ijesztően kopogva a fedélzeteken és ablakokon; a homok és a kövek megolvadtak a roppant energiától. Legalább hat kilométer magas gombafelhő jelezte a szörnyű csapás helyszínét, ami a lökéshullám elvonultával magába szívta a környező levegőt és a port; ha egy élőlény nem szakad darabjaira, nem sül meg vagy hal egyéb halált a robbanástól, a keletkező vákuumban biztos megfulladt volna. De nem volt élőlény a környéken; nem álltak házak, nem álltak fák, eltűnt a hegyvonulat és minden, ami arra utalt volna, hogy valaha egy város volt a kráter helyén.

Afareen könnyáztatta arccal, döbbenten állt a híd nyitott erkélyén. A nagyúr odalépett mellé.

– Félelmetes – mondta a nő.

Dareeos csak bólintott. Őt is letaglózta a pusztítás látványa, nem talált megfelelő szavakat.

– Ne bánd! – mondta végül. – Ez üzenet lesz mindenkinek. Ők nem tudják, hány ilyenünk van, vagy hogy mire akarjuk használni.

– Ó, nem bánom én, de megijeszt az… ereje.

– Engem is. De ez semmi ahhoz képest, amit Mindennél-Nagyobb eljövetele fog jelenteni.

– Daree. Felkereslek este.

– Várlak.

* * *

Afareen zokniban osont a nagyúr szobájába. Dareeost ébren találta, az egyik sarokban támaszkodott a falnak; szemében megvillant a hajó vészvilágításának fénye.

– És most? – kérdezte a férfi. – Bilincset akarsz rám rakni? Gondolod, hogy sikerülne?

A nő apró csuklómozdulatára egy kappa úszott elő a Sötétség Kútjából. Kígyószerű szörnyeteg volt, Armstrong–Harris-generátorok tartották a levegőben. Úgy mozgott, mint egy szellem; hatalmas fején kétoldalt sorozatvetők lézerfénye keresett célpontot, ocsmány pofájában késként meredeztek a fogak. Acélból és élő szövetből csavarták testét, farka egyetlen óriási kardban végződött.

– Kérem a fegyvereidet, Daree! – szólt Afareen, és kinyújtotta a kezét.

– Ugye tudod, hogy soha nem támadna rám? – kérdezte a hadúr, miközben átadta a kardját és pisztolyait, tőreit és a shardi csatakését.

– Tudom, de engem meg fog védeni, ha szólok neki, és kijuttat innen. – Azzal a kígyó egyik tárolórekeszébe helyezte Dareeos fegyvereit.

– Most mi lesz?

– Most azt csinálsz velem, amit akarsz. De hagyj életben! – mondta a nő.

– Nem félsz? Hogy bántalak? Hogy fájdalmat okozok?

– Olvastad az anyagomat. Tudod rá a választ.

– Te akartad.

– Igen – suttogta Afareen, majd eltüntette a szobából a kappát.