^{Huszonhetedik fejezet}

A GYERMEK

Inisfael, Gould keleti partjának légtere

Érkezés után 1426. nyárköz 30.

AFAREEN belépett a Tia Callas orvosi részlegébe.

– Kifelé, mindenki! – parancsolta. A medikusok és orvosok, a nővérek és technikusok kiszállingóztak, egyikük sem mert ránézni.

– Magára is vonatkozik.

– Maradok, ellentengernagy – mondta egy öreg doki. Dr. Harpernek hívták, és jól ismerték egymást; kizárólag neki engedte Afaraeen, hogy egyáltalán hozzáérjen. Tagbaszakadt, kopasz vénember volt; nem az a fajta, aki valami eldugott helyen szerezte a papírjait, nem. Ő mindig az első sorban volt, és a legnehezebb eseteket is vállalta.

– Ez… nagyon személyes.

– Ha az eredmény pozitív, akkor amúgy is látszani fog pár hónap múlva.

– Hogy micsoda?

Dr. Harper megvonta a vállát.

– Ahhoz nem kell túl sok sütnivaló, hogy kitaláljam, erről van szó. Ha egyéb probléma lenne, nem küldene el.

– Rendben, de akkor csináljuk!

– Mikor volt?

– Két hete. Illetve tizenhárom napja.

– Két hete? Ez még nagyon korai.

– Oktagon-Foxtrott Chemhanced vagyok. Egy nap alatt át tud állni a teljes hormonháztartásom.

– Ha megkapja a megfelelő szereket, igen.

– Seraxinon vagyok a háború kitörése óta. Gyorsítja a döntéshozást.

– Az elég veszélyes. Mellékhatások voltak?

– Azonkívül, hogy esténként öt-tíz másodperc alatt elalszom? Nem.

– Na jó. Akkor veszek vért.

* * *

Afareen csukott szemmel várta az eredményt.

– A Chorialis Gonadotropin negyven – közölte vele a doki az ítéletet.

A nő láthatóan megrémült; elsápadt, kiverte a verejték.

– El tudja hajtatni?

– Micsodát? A magzatot? Nem. Már nem. Terhességmegszakítást tudnék csinálni, csak nem fogok.

Afareen felállt az ágyról, és közelebb lépett a vénemberhez.

– Ne jöjjön nekem valami elcseszett morális hülyeséggel!

– Eszemben sincs. Csakhogy az apa hozzájárulása nélkül ezt nem tehetem meg.

– Már hogyne tehetné! Én rendelkezem a saját testem felett!

– Kivéve, ha megfelelő rangú az apa. Nem Új-Alexandriában vagyunk. A gouldi törvények szerint egy nagyúr maga dönthet a saját magzatáról.

Afareen elővette a pisztolyát, és a doki homlokához nyomta. Az szenvtelen arccal nézett rá vissza.

– Mit merészel? – suttogta a nő.

– Sajnálom. Ha egy fikarcnyi esélye is van annak, hogy Dareeos nagyúr a gyermek apja, akkor szentségtörés lenne bármit csinálnom vele. A minta benne van a rendszerben. Két gombnyomás, és egy medikus is megmondja a D-Verofil érték alapján, kié a gyermek. De mindketten tudjuk, hogy erre nem lesz szükség. Menjen, beszéljen vele!

– Ha erről egy szót is…

– Hallgatok, mint a sír.

* * *

Afareen kétségbeesetten sétált végig a fedélközben a hajó tatjáig, ahol Dareeos apartmanja volt. A Tia Callas igazából hosszabb és vaskosabb volt, mint a Nadyrion vagy a Procorpio, de jelentős részét a rakétasilók foglalták el. Voltak ágyúi, egy sor, de azok is inkább nagy távolságú hadviselésre készültek.

Az a pillanat volt a legmélyebb a nő életében; elvesztett egy csatát, egy olyan csatát, amit nem kellett volna. Hogy a jó életbe csinálta ezt Mikael? A legkisebb rendszer sem volt abban, ahogy a hajókat mozgatta. Nem voltak rejtett taktikák, nem voltak okos húzások. Cserébe egy halom szerencse. Minden jól jött ki, mármint Mikaelnek. Valahogy nem ott volt, ahol lennie kellett volna, nem azt csinálta, amit látszólag csinált. Vagy egy igazi szuperelme irányította a csatát – egy olyan, akihez képest Afareen is csak kispályás volt –, vagy Mikael a jövőbe látott, és ennek alapján hozta a döntéseit.

Mikael párharca Dareeosszal döbbenetes volt, félelmetes. Túlvilági. Afareen közvetlen közelről volt kénytelen végignézni. A két férfi tudata egymásnak feszült, a fény és a sötét felforrt körülöttük, és… és… a fenébe, még szava sem volt rá, amit látott. De Dareeos végül vesztésre állt, ezért egy hatalmas csapással távol küldte magától ellenfelét, és öklével a padlóra sújtva berobbanttatta az Alfájával a Procorpio gerincét. A nyolcvanezer tonnás csatahajó derékba tört, és zuhanni kezdett; a háztömbnyi acéllemezek eltakarták Mikaelt és a halott lányt. Afareen nem tudta, ki volt az, de örült neki, hogy meghalt. A sayid zászlóshajó is borulni kezdett, alig bírták elvágni az acélsodronyokat, hogy a Procorpio ne rántsa magával őket a mélybe.

A nagyúr lekapott a falról két Armstrong–Harris-generátort, egyiket odadobta neki, a másikat felcsatolta, és már ugrottak is ki mindketten a halálra ítélt gépből.

Volt egy szemernyi esélye, hogy Mikael is ott halt meg a zuhanó gépen, de ez a remény azonnal semmivé foszlott, amikor meglátták őt a Kardsugár fedélzetén. Ők ketten a tengerparton landoltak, ahol át kellett magukat vágniuk több száz yindi harcoson. Eposzba illő jelenet volt, párban a világ ellen. Afareen a pisztolyát, shardi csatakését és a kappáit használta, Dareeos a hosszúkardját és a Sötétség Kútjának válogatott szörnyeit. De nem maradhattak sokáig, mert félő volt, hogy észreveszik őket fentről. Így Afareen egy csónakot kért a Tia Callasról, és kimentette magukat a szituációból.

Odaért az ajtóhoz. Nem nagyon akart bemenni. Nem tudta volna megmondani, mi volt a félelmének alapja. Végül benyitott.

Dareeos a földön ült, félhomályban, hátát a falnak támasztotta, ahogy szokta, kardja ott hevert mellette.

– Nagyúr.

– Reena, gyere be!

– Beszélnünk kell.

– Hogyne. Sok mindenről kell beszélnünk. Kész vagy?

– Mire?

– Átvenni a parancsnokságot tőlem, ha Mindennél-Nagyobb végezne velem.

– Mi… miről beszélsz?

Dareeos kényszeredetten mosolygott rá vissza.

– Ezt tisztességgel eltoltam. Legalább egy év, mire ezt a csapást kiheverjük. A végén még védekeznünk kell Mikaellel szemben.

– Bántani fog?

– Igen. Vártam, hogy gyere. Szeretném, ha itt lennél. Úgy könnyebb lesz elviselni.

– Biztos? Nem akarsz inkább egyedül lenni? Szeretnéd, ha látnám?

– Te, és csak te láthatod. Tudnod kell, mi történt. Maradj távol! Ülj le oda!

– De… nekem is van mondandóm…

– Utána. Addig semmit!

És már csukta is be a szemét. Afareen libabőrös lett, ahogy a szoba fényei eltompultak. Ott voltak, de fényük nem tudta már áttörni az Érintés fátylát. Dareeos feje felett glória jelent meg sötét árnyékból.

* * *

Afareen könnyes szemmel térdelt a földön, Dareeos fejével az ölében. Lassan simogatta a férfit, aki csatakos volt az izzadságtól. Perceken keresztül üvöltött fájdalmában. Eleinte jól tartotta magát, fogcsikorgatva tűrte a büntetését, de aztán oly mértéket öltött a fájdalom, hogy szinte elvesztette a józan eszét. De aztán történt valami. Abbamaradt a kiabálás. A nagyúr felállt, és a tér behorpadt körülötte. Felsejlett egy hatalmas mélység, amiben lángolva, szikrázva, sötét energiák forrongó ölelésében egy gigászi gépezet forgott. Olyan volt, mint két, talpával egymásba fordított piramis, oldalai bonyolult óraműnek tűntek. A két fél ellentétes irányban forgott a tengelye körül, a felületén ezer meg ezer fogaskerék és retesz pörgött eszelős sebességgel. Volt a szerkezet belsejében valami iszonyatosan erős és ősi, valami félelmetes, valami istenszerű…

A mélységből egy fegyver, egy kard lebegett elő. Heggyel lefelé lezuhant a padlóra, és beleállt, mintha csak vajból lett volna. Dareeos összeesett, és a szörnyű jelenés semmivé foszlott.

* * *

– Életben vagy – próbált tárgyilagos maradni Afareen.

– Nem hittem, hogy ez így lesz. A mindenit! Azt hittem, megöl.

– Közel volt hozzá.

– Haragos volt, és dühös, de nem igazán rám. Ez csak a szele volt a mérgének. Valójában felismerte, hogy Mikael rá is veszélyes lehet. Ezért nem megölt, hanem levitt egy szinttel mélyebbre.

– Hatalmat kaptál? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen… hatalmat a Zomorrodnegar felett.

– Az meg micsoda?

– Az ott – mutatott a kardra Dareeos. A fegyver a legkülönlegesebb eszköz volt, amit Afareen valaha látott. A penge mintha átlátszó üvegből készült volna, ami alatt sok száz fogaskerék forgott, s közöttük fekete árnyékok mozogtak. Formára olyan volt, mint egy sayid hosszúkard, csak szélesebb volt a pengéje, és keresztvasán furcsa minták futottak végig. – Ez képes átvágni az Áramláson. Képes lehet megölni Mikaelt.

– Örülök, hogy így alakult. – Talpra segítette a nagyurat.

– Én is. És elárulta a nevét.

– Nevét?

– Mindennél-Nagyobb elárulta nekem az igazi nevét. Nem tudom, ez szándékos volt-e. Fūlād-Zereh, így hívják.

– Dicsértesék a neve és hatalma!

– Mindörökké!

– Amit mondani akartam… amit… amit szerettem volna, amikor jöttem… Dareeos, várandós vagyok. A te gyerekeddel. Jogilag nem tudom elvetetni a beleegyezésed nélkül. Ezt szeretném kérni.

A férfi hirtelen meg sem bírt szólalni. Elengedte Afareent, és homlokdörzsölve járkálni kezdett a szobában.

– Nem – mondta végül. – Nem. Szükségem van rád az elkövetkező időben, nagyon sok dolgod lesz; és mégis, meg fogod szülni a gyermekem.

Afareen megrémült.

– Nem! Azt nem lehet!

– Ne feledd, kivel beszélsz! Ha a sors így hozta, nem fogom eldobni magamtól, úgy, ahogy engem eldobtak.

– És ha olyan lesz, mint én?

– Szép és okos?

– Nem. Tudod, hogy értem.

– Nem tudhatod. De az sem baj, ha igen. A leghatalmasabb emberré teszem ezen a világon.

– Dareeos, én szolgálni akarok. Az én dolgom a flotta vezetése! Ne vedd el tőlem ezt! Ne csinálj belőlem… ami nem vagyok!

– Eszemben sincs. – A nagyúr elkezdett körözni a nő körül, mint egy ragadozó. Kezdett magához térni. Kezdett feléledni benne az ösztön. – Soha nem adnám másnak a flottát.

– Még úgy sem, hogy elvesztettem az utolsó csatát?

– Így? Így fogsz nekem rinyálni? Hallod magad? Ez nem te vagy.

– Én…

Dareeos visszakézből arcon ütötte. Nem volt nagy, talán nyoma sem marad.

Afareen dühösen fordult vissza. Már emelte volna a kezét, hogy visszaüssön, de az utolsó pillanatban moderálta magát.

– Igen? – kérdezte a nagyúr kegyetlen vigyorral. – Megütnél? Kinek hiszed magad?

Újabb pofon. Ez már egy kicsit nagyobb volt.

Afareen kihúzta magát, és fölényesen várta a folytatást. Dareeos megmarkolta a gallérját, magához rántotta, és közelről a szemébe nézett.

– Imádom az erőd, Reena. A dacot a szemedben. Olyan vagy, mint a megtestesült női erő. – Azzal rávágta az ágyra.

– Tudnod kell, hol a helyed – hörögte, miközben feltépte a nő ruháját. – Tudnod kell, kié vagy.

Ekkor Afareen egy körkörös mozdulattal kitépte a csuklóját a szorításból, és lokkolta Dareeos kezét. Kicsavarta a könyökét, lendített egyet, és felülre került. Térdével először lefogta a férfi egyik, majd a másik kezét is. Gyakorlatilag azt csinált volna vele, amit akar! Feltépett egyenruhájából elővett egy tőrt.

– Tudom, hol a helyem. Tudom, kié vagyok. De nem szülök neked gyereket, ha nem tudsz parancsolni gyilkos vágyaidnak. Nem nőhet fel anya nélkül, csak mert elveszted az agyad valamelyik este. És főleg, nem ölheted őt meg, ha már egyszer megszültem! Úgyhogy tessék!

A tőrrel finoman megvágta a bőrt a két melle között. Pár pillanatig semmi sem történt, majd patakokban kezdett ömleni a vére, rá a férfi mellkasára. Ekkor elengedte, és átnyújtotta neki a fegyvert.

A kínzás, amire Mindennél-Nagyobb – azaz Fūlād-Zereh – ítélte percekkel korábban, semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor átélt. Afareen gyönyörű volt. Soha, soha nem látott szebb nőt nála. Az arca, a teste, a haja, egyszerűen tökéletes volt. A lecsorgó vér sötétvörös árnyalata gyönyörű kontrasztban állt hibátlan, hófehér bőrével. Lelökte magáról, feltápászkodott, és kezébe vette a tőrt.

– Én parancsolok – mondta magának, de hatalmas küzdelmet folytatott legbelül. A fegyver mintha önálló életet élt volna, úgy húzta a kezét a nő felé, hogy szúrja le, ölje meg. Végül remegő kézzel áthajította a tőrt a szobán. Egyszerre kitisztult az elméje.

Afareen bólintott.

– Ha három ember együtt van, harminc erejével érnek fel – mondta. – Ha négyen, negyvenével. Mi ketten viszont kétezer ember erejével fogunk bírni.

– Igen. Igen.

– Parancsolj velem, nagyúr!

– Térdelj!

* * *

– Ez a parancsom – mondta szenvtelen hangon az ellentengernagy. A hídon néma csend honolt, az üzenet súlyával mindannyian tisztában voltak.

Abdul-Azeez Sidorov altengernagy nyelt egyet. Hirtelen nem tudott válaszolni.

– Fektessen minden erőforrást ebbe a célba! Ölje meg Arcadia Shahan-Astarte királynőt. Bombázza le a várost! Ha nem megy, küldjön be mindenkit, és söpörje tisztára utcáról utcára! De ne veszítsen hajót! A következő hónapokban magára lesz utalva. Raboljon, fosztogasson, csapjon le, majd meneküljön! Húzza őket ki a tengerre, aztán süllyessze el őket! A végén várom vissza magát. De addig tartsa fel őket! Csináljon egy olyan háborút, amit nem felejtenek el soha! Őrölje fel a védelmüket! Pusztítson! Ne tudjon Új-Alexandria lábra állni ezek után! Nekünk sok idő kell, talán hónapok, de lehet, hogy fél év is, mire újra ütőképesek leszünk északon. Vissza kell vonulnunk a határ mögé. Nem akarom, hogy utánunk jöjjenek. Nem akarom, hogy seregük maradjon. Tegye nyomorékká a flottáikat! Mert aki időt nyer, életet nyer. Húzzon véres nyomot maga után! Azt akarom, hogy ha a maga neve szóba kerül a történelemórákon, a gyerekek bújjanak az asztal alá félelmükben. Aztán jöjjön haza hozzánk, ha itt van az ideje! Megértette a feladatát?

– Igenis, hölgyem.

Abdul-Azeez sajnálkozva nézte az ellentengernagyot a képernyőn; látszott rajta, hogy Dareeos keze eljárt rendesen, minden bizonnyal a vesztett csata miatt. Nagyszerű lány, hogy ennek ellenére így tartja magát!

Megszakították a kapcsolatot, és Afareen elégedetten nyugtázta a helyzetet. Tette ezt annak ellenére, hogy a tökéletes terve meghiúsult, és hogy az álmai egy hirtelen győzelemről szertefoszlottak. Két hét, ezt ígérte Dareeosnak, amikor útnak indultak, és sikerült is volna, ha az a két suhanc nem jelenik meg. Persze ennél bonyolultabb volt azért a helyzet. Mert volt ebben szerepe annak a vezérezredesnek is, annak az Abram Raoufnak, aki a jelek szerint segítette az ifjú királyi párt, hogy kiteljesedhessenek. Két rohadt hét alatt! És nem elfelejthető Eshtar előrelátása sem, amivel hátrahagyta nekik a hajót. Azt az átkozott hajót. Mindegy, ez van, Afareen nem pazarolt több gondolatot önostorozásra, önsajnálatra. Ezeket a változókat nem vette figyelembe, de nem is tudhatott róluk. A változás az lesz, fogadta meg, hogy felkészül. Hogy nem engedi, hogy még egyszer meglepjék valami hókuszpókusszal.

Egyfajta vidám tettrekészség fogta el. Halandó létére megpillanthatta Mindennél-Nagyobbat! Sohasem képzelte, hogy ennyire gyönyörű lesz. Óriási hatással volt rá, mintha csak aznap kezdődött volna a világ! Mindennél-Nagyobb egy kicsit hozzá is szólt, feltöltötte vitalitással. Újabb felkészülés várt rá, újabb terveket kellett szőni, és ahhoz nagyon értett. Még semmi sem volt veszve. A nagyja csak most jön, fogadta meg.

Jót tett neki az is, hogy a nagyúr szeretkezett vele. Feloldódott a mester-szolga kapcsolatban, és elcsendesült lélekkel nézte a tovaszáguldó felhőket.

Önkéntelenül megsimogatta a hasát.