Május 8., péntek délután 5:45
A Cranbrooki Kórház várótermében

Hát a dolog egyálalán nem úgy alakult, ahogy vártam.

Igaz, itt a Cranbrooki Kórház várótermében mindenki nagyon kedves, sokkal kedvesebb, mint Olivia nagynénje és nagybátyja.

Igazság szerint Catherine eleinte próbált udvarias lenni, behívott és kávéval kínált bennünket, amit én persze nem ihatok. Más frissítőt viszont nem kínált.

A férje viszont úgy viselkedett, mint egy duzzogó alsó tagozatos.

– Csakis Olivián múlik, hogy eldöntse, hol akar élni, és ő igenis itt akar maradni velünk! Pontosan tisztában van azzal, hogy jobban jár, ha elköltözik Kaffába velünk, igazi, hétköznapi emberekkel, akiket ismer, mint ha elmenne Genoviába egy csapat sosem látott mesebeli herceggel meg hercegnővel – jelentette ki.

– Tényleg? És ezt melyik messzi-messzi galaxisban mondta? – csúszott ki majdnem a számon.

Nem tudtam eldönteni, hogy több pénzre hajt-e, vagy tényleg ennyire korlátolt (hogy Grandmère egyik kedvenc kifejezésével éljek). Számomra tökéletesen világos volt, hogy Olivia az apjával akar élni. Főleg azután a szívettépő „Neeeeeeeem!” kiáltás után, ami akkor tört fel a torkából, amikor a nagynénje és a nagybátyja megérkezett New Yorkba, hogy hazavigyék.

Diplomáciai érzékem bevetésével csak ennyit mondtam:

– Nos, majd meglátjuk, amikor Olivia hazaérkezik az iskolából. Addig pedig élvezzük ezt a finom kávét, és kóstoljuk meg ezt a gusztusos gluténmentes kekszet. (Megjegyzés: cseppet sem volt gusztusos.) Akárhogy döntsön is Olivia, elfogadjuk.

A papa egyáltalán nem örült annak, amit mondtam, ezt láttam rajta, mert egyfolytában a Rolexét nézegette, és fészkelődött a hófehér kanapén.

De hát mit kellett volna tennünk? Túl korán érkeztünk, Olivia még nem ért haza, és különben is rajta múlik a döntés, akármit is határozott a bíróság. Tisztában voltam azzal, hogy a papa mindent megtenne Olivia boldogságáért és azért, hogy a Catherine és Rick O’Toole-lal folytatott jogi csata elkerülje a bíróságot.

Éppen az esküvőjéről fecsegtem Catherine O’Toole-lal – tengerparti esküvői szertartásuk hatalmas, bekeretezett képe a falon lógott –, amikor nyílt az ajtó, és megérkezett a húgom. Iskolai egyenruhájának fehér blúza elöl csupa vér volt.

Életemben nem sikítottam még ekkorát.

Fölpattantam a kanapéról, odarohantam Oliviához, szólongattam, és igyekeztem megállapítani, honnan jön a vér.

Furcsa, milyen különbözőképpen reagálnak éles helyzetekben az emberek. A papa ugyanazt csinálta, mint én, a sikítást leszámítva. Lars, aki egy széken kornyadozott, szintén fölugrott, mint akibe áramot vezettek, és elkezdte hívogatni a húgom védelmére kirendelt gárdaegységet, hogy mi történhetett.

És hogy viselkedett Olivia nagynénje és nagybátyja? Föl se álltak a kanapéról! Egészen addig, amíg föl nem borítottam a kávéscsészét, amikor fölugrottam.

Akkor aztán Catherine is talpra ugrott. Persze csak azért, hogy kitisztítsa a hófehér szőnyeget.

– Olivia! – A papa izgatottan tapogatta a húgom karját, nem tört-e csontja. – Hol sérültél meg? Mid vérzik? Ki tette ezt veled? Ki tette ezt veled?

– Nincs semmi bajom – mondta Olivia az arca elé tartott papírtörlő mögül. – Csak az orrom vérzik.

– Tényleg semmi baja – erősítette meg egy vörös hajú kislány, aki Olivia mögött jött be a házba. – Csak Annabelle Jenkins bemosott neki egyet.

– Hála istennek! – szaladt ki a számon.

Ez elég rémesen hangzik, de igazából úgy értettem, hogy hála istennek csak Annabelle Jenkins volt puszta kézzel, és nem a Hercegnő Hergelője pisztollyal, késsel vagy savval. Sokkal, de sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Óriási kő esett le a szívemről.

Egy tizedmásodperc múlva viszont dühbe gurultam. Nem azért, mert tévedtem, hanem mert bántották a kishúgomat, és ezt többen is – például az iskola és Rick bácsi másik két gyereke, akik ott kullogtak a nyomában, most meg gúnyosan vigyorogtak az arcomba – tétlenül nézték.

Világos, a gyerekeket nem lehet mindentől megvédeni, ezt belátom, de azért valamiféle védelemben mégis kell részesülniük. Főleg ha ezért a védelemért az ember – mondjuk ÉN? – még fizet is.

– Hol volt a Genoviai Gárda? – támadtam Larsra, aki még mindig a telefonján lógott. – Azért küldtem őket oda, hogy egész nap szorosan a nyomában legyenek! Miért nem állították le Annabelle-t?

– Mert Annabelle papája azt mondta, hogy bepereli őket – felelte Olivia a papírtörlő mögül – meg az egész cranbrooki iskolát mindenestül, ha egyetlen ujjal hozzányúlnak a lányához. Azt mondták, fölhívtak telefonon, de te egy megbeszélésen voltál, ezért nem zavarhattak. Azt nem tudtam, hogy a megbeszélés itt volt, és rólam szólt.

Rick bácsi hátradőlt a kanapén, és felröhögött.

– Höhö, ez a Jenkins, ez ám! Tökös egy gyerek, az biztos!

A papa ekkor sokallt be. Ha nem lépek közbe, ő is behúzott volna Rick O’Toole-nak. De közbeléptem.

– Na, jó, ebből elég. Most azonnal elviszem Oliviát orvoshoz.

– Ó, de hát erre semmi szükség! – szólt közbe zavartan Catherine. Észrevettem, hogy az egész egyre jobban elfajuló jelenet alatt végig a szőnyeget suvickolta, hogy megszabadítsa a kávéfolttól. – Nem hiszem, hogy annyira komoly a dolog, de a mi gyerekorvosunk tökéletesen megfelelő…

– Értesítse a gyerekorvosukat, hogy küldje el Olivia papírjait a mi háziorvosunknak – mondtam, és kézen fogtam a húgomat. – Ez az eset ugyanis tökéletesen bizonyítja, hogy ez nem megfelelő – és nem biztonságos – környezet Olivia számára. Ha nem ért egyet velem, az ügyvédje lépjen kapcsolatba a miénkkel. Gyere, Olivia. Szedjük össze a holmidat.

Húzni kezdtem Oliviát a lépcső felé, hogy összecsomagolhassunk. Majd szétrobbantam a dühtől.

Ő azonban, bár fájdalmai voltak – amit nagyon is átéreztem, hiszen az én lábam is sajgott –, húzta egy kicsit az időt. Szerette volna látni, mi történik.

Csak annyi történt, hogy a papa már nem meredt vasvillaszemmel Rick bácsira, hanem így szólt:

– Igen. Igen, Mia, igazad van. Gyerünk.

Lehajolt, fölnyalábolta Hógolyót, aki elbűvölten bámulta a szőnyegen a kávéfoltot, és elindult utánunk fölfelé a lépcsőn.

Catherine persze nem hagyta annyiban a dolgot.

– És mi lesz az ígéretemmel, amit a nővéremnek tettem? – kérdezte ridegen. – Megígértem neki, hogy a lehetőségekhez mérten normális embert nevelek a gyerekéből…

– Catherine, mindketten pontosan tudjuk – felelte apám olyan megsemmisítő hangon, amilyet még a parlamentben sem hallottam tőle –, hogy Elizabeth mindenekfölött azt akarta, hogy szeressék a gyerekét. És attól, amit én itt láttam, ez nagyon, de nagyon távol áll.

Olivia nagynénje és nagybátyja összenézett. Talán túl sokat tulajdonítottam ennek a pillantásnak, többet, mint amennyi volt benne, de azt hiszem, bűntudatot és talán szégyenkezést láttam a tekintetükben.

A következő pillanatban Catherine kiragadta Oliviát a kezemből, és térdre vetette magát előtte.

– Olivia, drágám – mondta könnytől elfúló hangon –, te nagyon jól tudod, mennyire szeretünk téged. Nem kényeztettünk el, de csak azért nem, mert a nővérem azt akarta, hogy tanuld meg, milyen az egyszerű emberek között élni. Nem akarta, hogy gazdag, az orrát fennhordó kis hercegnő legyél, aki csak a külsejével törődik és azzal, hány magazin címoldalára kerül rá.

És közben volt képe szúrósan rám nézni. Mi? Én lennék az orrát fennhordó kis hercegnő?

– És te sem akarod ezt, ugye, Olivia? – folytatta Catherine. – Ugye nem akarsz gazdag, orrát fennhordó kis hercegnő lenni?

– Nem! – kiáltotta Olivia elszörnyedve. – Persze hogy nem!

Catherine elmosolyodott. Lazított egy kicsit az Olivia karját markoló szorításon.

– Ó, hála istennek! – mondta. – Annyira megijesztettél.

– De nem akarok veletek élni, mert amikor hazajöttem, csak azzal törődtetek, hogy kiszedjétek a foltot abból a hülye szőnyegből. Ők pedig – mutatott a papára és rám – azzal törődtek, ami velem történt. És ezért akarok velük élni. És kérek szépen egy kis jeget, mert tényleg nagyon fáj az orrom.

Ha az ikrek csak fele ilyen jó fejek lesznek, mint Olivia, akkor úgy fogom érezni, nagyon sikeres anya vagyok. Na, nem mintha bármi szerepem lett volna abban, hogy Olivia milyen jó fej lett.

Amikor megkapjuk a röntgenleletet, és megbizonyosodunk arról, hogy eltört-e Olivia orra vagy sem (ha igen, akkor konzultálnunk kell egy plasztikai sebésszel), akkor végre hazamehetünk.

Ami most már Oliviának is Manhattant jelenti, és onnan – talán holnap a genoviai hercegi különgéppel – Genoviát.

Nem akarom leszólni a húgom szülőhelyét, de akkor lássam Cranbrookot legközelebb, amikor a hátam közepét.

SMS érkezett Michaeltól:

Michael Moscovitz „JHH”

Miért posztol a TMZ magazin képet rólad egy New Jersey-i orvosi rendelőben? Valami baj van?!!!

Őfens. Mia Thermopolis „Kálulu”

Lol, minden oké. Mármint velem. Oliviának behúzott a suli réme. De vele sincs baj.

Oké. Megrémültem. Azt hittem, valami bajod van. Vagy a gyerekeknek.

Velem és a gyerekekkel is minden a legnagyobb rendben. Leszámítva, hogy éhezem, és itt semmi kaja nincs.

Gyere haza!

Megyek. De előbb még elvisszük a húgomat a kiválasztott étterembe jutalmul, mert annyira bátor volt.

Meg se merem kérdezni.

Hát ne is. A Krémesgyárba megyünk. Még sose járt ott.

Ha hazajössz, TE is kapsz valami különleges jutalmat, mert annyira bátor voltál…

Becsszó?

Nem becsszó. Eskü.