Május 8., péntek délelőtt 11:45
Genovia New York-i konzulátusának harmadik emeleti lakásában

Hű, ez durva volt! Éppen a második Michael-féle reggelit habzsoltam be, amikor kopogtak az ajtón, és ki lépett be? Hát a szüleim. Együtt!

Mondjuk, nem értem, miért csodálkoztam annyira, mivel a papa egyelőre hivatalosan még Genovia hercege, én pedig a genoviai konzulátus épületében lakom. De mindegy.

Azt mondták, személyesen akarják elmondani a „nagy újságot”.

Persze úgy kellett csinálnom, mintha Grandmère még nem lőtte volna le a poént, meg úgy is, mintha nem épp az imént hánytam volna, meg úgy is, mintha a pasim nem töltötte volna itt az éjszakát. Nyilván pontosan tudják, hogy Michael szokott itt aludni, végül is száz éve együtt járunk, sőt el vagyunk jegyezve, és a papa mindennap megkapja a Genoviai Gárda jelentését arról, merre járok. Ezen kívül alul pizsamanadrág volt rajtam, fölül pedig egy Isten hozta a gyönyörű Genoviában! feliratú póló, a lábam meg a teljesen vetetlen ágyon felpolcolva.

Szóval akárhogy is, kínos volt.

– Hát, Mia – kezdte a papa olyan széles mosollyal, amilyet évek óta nem láttam rajta… sőt talán soha. – Anyáddal valamit mondani szeretnénk nektek.

– Szuper – mondta Michael, és egy-egy csésze kávét nyomott a kezükbe. Imád háziaskodni. – Mia meg én is szeretnénk valamit mondani.

– Akkor először ti! – mondta a mama. Körbejárt és mindent kíváncsian megnézegetett. Ilyen a természete. De nem akar rosszat.

– Nem – tiltakozott a papa. – Szerintem elsőnek mi jövünk, Helen.

– Hadd mondják a gyerekek, Phillipe – erősködött a mama. – Ne rontsd el a játékukat!

Ezen a papa egy kicsit elcsodálkozott, de aztán némi töprengés után beleegyezett:

– Jól van, nem bánom – mondta nyugodtan.

Láttam, hogy ez lesz a további sorsa: a mama parancsolgat neki, ő meg boldogan engdelmeskedik. Megszokta, hogy egy nő parancsolgasson neki: Grandmère, de hát a mama mégiscsak sokkal jobban néz ki, és mégsem az anyja.

Michael odalépett az ágyhoz, és megfogta a kezem.

– Na, gyerünk – szorongatta Michael biztatóan az ujjaimat. – Valamikor csak el kell mondani nekik.

Rémesen zavarban voltam. Az egy dolog, hogy az ember mérgében odavágja a nagyanyjának, hogy ikreket vár, de…

Nagyon más, ha ugyanezt az anyjának és apjának kell bejelentenie, akik huszonhat év után ismét összejöttek, és a tetejébe az ember apja még a trónról is lemondott.

Láttam a neten, mostanában az a divat, hogy a fiatalok lefilmezik a szüleiket, miközben azok babaruhás dobozokat bontogatnak. Aztán amikor a kedves, gyanútlan kis öregek kihalásznak a csomagból egy cipőcskét, ők megszólalnak: „Babát várunk! Nagyszülők lesztek!”

Ettől aztán a jövendőbeli nagymama általában könnyekben tör ki.

Bárcsak Michaellal valami hasonlóan ötleteset eszeltünk volna ki! Na mindegy, majd Moscovitz doktoréknál.

Nem köntörfalaztam, egyenesen a közepébe vágtam.

– Szóval, tegnap elmentem a dokihoz, hogy megröntgeneztessem a lábam, mert Olivia nagynénje tiszta erőből rácsapta az ajtót, és erre kiderült, hogy ikreket várok. Így valószínűleg előbbre kell hoznunk az esküvőt. Remélem, nem nagy gond nektek.

Hát, sajnálom, hogy nem filmeztük le őket, mert elég őrületes volt a hatás. Mindketten könnyekben törtek ki örömükben, és boldogan sírva-nevetve ölelgettek bennünket, és azt bizonygatták, mennyire boldogok.

Ölelgettek minket, egymást és hullott a könnyük, a papa meg egyre jobban belelovalta magát az érzelmekbe. Amikor azt mondtam neki, hogy utazzon térkép nélkül, azért nem úgy értettem, hogy minden gátlástól szabaduljon meg… Azt mondta, a mama igent mondott neki, amitől ő a legboldogabb ember a Földön. A mi boldogságunktól pedig a legboldogabb ember a naprendszerben, és ha az ügyvédek összehoznak valami egyezséget legalább a részleges felügyeletről Olivia fölött, akkor ő lesz a legboldogabb ember az egész világmindenségben.

– Anyád Rockyval idén nyáron Genoviába költözik – mondta –, amint felújíttatom a nyári palotát. Nagyon remélem, hogy akkorra már minden elrendeződik Olivia körül, te férjhez mész, én lemondok a trónról, és egy nagy, boldog család leszünk.

– Várjunk csak – kezdtem. – Felújíttatod a nyári palotát? És ha a mama, te, Rocky és Olivia – reméljük – ott fogtok élni, akkor hová költözik Grandmère?

– A palota főépületébe – mondta a papa, és megszorongatott. – Veled és Michaellal. És segíthet majd nektek a bébik körül. Csodás lesz.

Csodás? Ugyan kinek? Nekem ugyan nem. Meg ifjú férjemnek sem, akinek együtt kell majd élnie a nagy-anyósával. Remek, hogy a papa ennyire boldog és a mama is, de… most jövök rá, hogy amiatt panaszkodom, mert palotában kell majd élnem. Ez pontosan ugyanolyan, mintha arról panaszkodnék, hogy nyomja a lábamat a gyémántcipellő. Igen, de ebben a palotában Grandmère cigizni szokott a reggeli újságolvasás közben… azután meg egész álló nap, amíg csak le nem törli a szemöldökét, és le nem oltja a villanyt alvás előtt.