Május 6., szerda este 7:45
A Plaza Hotelben
kiralyokhercegekgrofok.com helyezés: 1.

Grandmère személyzete nem ismerte meg a mamát, aki sosem jár itt, ezért nem akarták beengedni.

Nemigen tudom hibáztatni őket, mert még a szokásosnál is ziláltabb (az okmányain látható fotók alapján se ismerné fel senki) a műtermi cuccaiban, festékfoltos overálban és férfiingben, a haját meg gumipókkal erősítette a feje tetejére.

Sérült lábam ellenére én értem elsőnek az ajtóhoz. Őrült tekintete azonban még engem is megdöbbentett.

– Hercegnő, ismeri ezt az asszonyt? – kérdezte a genoviai gárdista, aki a karjánál fogta.

– Mia – mondta anyám dühödten –, mondd meg ezeknek, hogy ismersz!

– Persze hogy ismerem – feleltem elképedve. – Ő az anyám.

Ekkor Rocky is megszólalt mellette:

– Szia, Mia! A mama iszonyú dühös.

– Mama! – Szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy beférjenek. – Mi a baj?

Persze tudhattam volna.

– Á, semmi – felelte. – Csak épp most hallottam a rádióban, hogy van egy féltestvéred. Ennyi az egész. Nagy szerencse, hogy nem magától apádtól hallottam ezt a hírt! Vagy tőled! Szóval koszorúslányruhákat néztetek ma New Jersey-ben, mi? Tényleg, Mia?

Ajjaj. Ezek szerint a közszolgálati rádió is ad időnként olyan híreket, amelyek nem országos politikai vagy kulturális jelentőségűek.

– Mama… figyelj… – A szemhéjam őrülten rángatózni kezdett. – …megmagyarázom.

– Á, ne fáradj – felelte. – Nem is rád vagyok dühös. Ez az egész nem a te hibád. Hanem az övé. Komolyan megölöm, amiért képes volt azt a szegény gyereket ott hagyni árván New Jersey-ben!

– Nem volt árva – mondtam, holott én magam is nagyrészt ezt gondoltam, amióta tudomást szereztem a dologról. – Végül is van egy nagynénje…

– Mia! – vágott közbe a mama, és a szája úgy elkeskenyedett, mint egy tízcentes: biztos jele annak, hogy mindjárt hatalmas cirkuszt rendez. – Pontosan tudod, mire gondolok.

– Helen! – jelent meg a papa a folyosón. Nyilván hallotta a dörömbölést az ajtón, és kijött megnézni, mi az. – Mit keresel te itt?

– Mégis mit gondolsz, mit keresek itt? – támadt neki a mama könnybe lábadt szemmel. – Hogy tehetted ezt, Phillipe? Hogy tehetted?

Olyan drámai hangerővel mondta ezt, hogy a dolgozószoba ajtaja is kitárult, és riadtan lépett ki rajta J. P., a nagybátyja és az egész genoviai ügyvédcsapat.

(Szerencsére Grandmère-t és Oliviát annyira lefoglalta, amit csináltak – nyilván cirkuszi mutatványokra tanították az uszkárokat –, hogy nem hallottak semmit.)

A papa tökösen viselkedett. Fölemelte a kezét, és megállította a genoviai gárdistát, aki ki akarta dobni anyámat a lakosztályból.

– Nem, nem, uraim. Ez az én dolgom.

Ezután karon fogta a mamát, és kivezette az erkélyre, ahol, nyilván azt hitte, senki nem hallja a heves vitát, amit folytatnak.

De persze halljuk.

(Jó, talán Grandmère, Olivia és Rocky nem, akit Dominique szintén bezavart a könyvtárszobába.) Én viszont minden szót hallok.

Talán nem helyes, hogy rögzítem mobilon a beszélgetést, de hát hogyan játszanám le másképpen majd Tinának? Hiszen minden részletet tudni akar majd, és ahhoz túl gyorsan beszélnek, hogy jegyzetelhetnék.

Ráadásul az én nevemet is folyton emlegetik. Hát hogy a fenébe ne fülelnék?

Mama: Phillipe, mégis mit képzeltél? Nem érdekel, mit mondott az anyja, természetesen kapcsolatban kellett volna maradnod vele. Hiszen a te gyereked!

Papa: Kapcsolatban maradtam vele. Havonta egyszer váltunk levelet. Helen, Mia elmondta nekem, mi van Rockyval.

Mama: Rockyval? Mi van Rockyval?

Papa: Hát hogy bajok vannak vele az iskolában.

Mama: Hogy jön ez most ide? Phillipe, most rólad beszélünk, nem pedig rólam! Havi egy levélváltás mégsem ugyanaz, mint ha együtt vagy egy gyerekkel fizikailag és érzelmileg. Felnőtt ember vagy, hogyhogy ezt nem tudtad?

Papa: Arra gondoltam, hogy úgyis eljössz Genoviába júliusban Mia esküvőjére, és megnézhetnéd az iskolát, ahová küldeni szeretném Oliviát…

Mama: Küldeni szeretnéd Oliviát? Azt hittem, a nagynénjével él!

Papa: De most azon dolgozom, hogy én lehessek a gondviselője, mert nálam a helye. És ennek az iskolának különleges pedagógiai programja van a tehetséges gyerekek számára, mint Olivia és Rocky.

Mama: Tehetséges? Rocky nem tehetséges, Phillipe. Azért van baj vele az iskolában, mert a fingás a mániája, ennyi az egész. A fingás és a dinoszauruszok. Ma épp azon kaptam, hogy kartondobozokból alkotott valami építményt a szobájában, és kijelentette, az egy fingmeghajtású űrhajó.

Papa: Micsoda briliáns elme! Pont, mint az anyja. Gondolom, felkavar, hogy ilyen tehetséges gyereket nevelsz egyedül.

Mama: Nem, Phillipe, nem kavar fel, mert már fölneveltem egyet egyedül. Talán emlékszel rá. Mia az, a lányod.

Papa: Na de ott voltak a nyarak, amikor eljött hozzám.

Mama: Elment hozzád és az anyádhoz. Akivel mind a mai napig együtt élsz.

Papa: Igen, de már nem sokáig. Mostantól megváltoznak a dolgok. Tudtad, hogy a nyári palotában több mint tizenhét hálószoba van?

Még jó, én világosítottam fel erről!

Mama: Na és, Phillipe?

Papa: Arra célzok, hogy tökéletes kényelemben lehet ott élni egész évben.

Mama: Phillipe, te összevissza beszélsz!

Papa: A genoviai művészeti életnek szüksége van valakire, aki olyan, mint te: egy hús-vér, aktív művészre. Csak delfinháton az alkonyatba lovagló rémséges aktokat festenek vagy nyomtatnak fotóvászonra, és ezeket adják el többezer euróért. Legalább gondolkodj el azon, hogy…

Mama: De Phillipe, a közszolgálati rádió hírei szerint a kislány nagybátyja azt mondja…

Papa: Esküszöm, Helen, hogy mindent elintézek. De előbb van valami, amit el kell mondanom neked, és ez nem csak Oliviáról szól. Valamit, amire ma a bíró előtt állva jöttem rá. Az az igazság, Helen, hogy…

– Ehcegnő, kéhem…

Dominique az. Elém áll, és most alig látom a szüleimet az erkélyajtó vékony függönyén keresztül.

– Igen? – Igyekszem elnézni mellette.

– Megéhkezett Monsieur Moscovitz, de attól tahtok, valami nincs hendben, meht az előszobában vehekszenek Monsieur Heynolds-Abehnatyval.