Május 6., szerda délután 5:32
Dugó a Houston Streeten
kiralyokhercegekgrofok.com helyezés: 1.

Amikor fölhívtam Grandmère-t, és elújságoltam neki, hogy úton vagyok felé eddig ismeretlen unokájával, cseppet sem lepett meg kedvezőtlen válasza.

– De hát még nem készült el a szemöldököm! Mégsem találkozhatom a második számú unokámmal szemöldök nélkül!

Megnyugtattam, hogy még haza kell vinnünk Tinát is, Lillyt is, ezért rengeteg ideje van, hogy megrajzolja a szemöldökét.

Olivia kíváncsian hallgatózott, majd vidáman megkérdezte:

– A nagymamánk is szeret rajzolni? De király! – és meglobogtata a füzetét. – Akkor máris van egy közös tulajdonságunk!

Ha rájön, hogy Grandmère kizárólag a szemöldökét szereti rajzolgatni (meg esetleg számokat a csekkfüzetébe), össze fog omlani szegény. Igyekeztem lelkesedni.

– Az igaz. Tényleg!

– Ez ő? – kérdezte Grandmère. – Képtelen vagyok felfogni, Amelia, hogy tehetted ezt. Romba döntötted a gondosan kitervelt…

– Igen, ő az – feleltem, és franciára váltottam. Na ezt se képzeltem volna soha, hogy a franciatudásomat, amit a nyári vakációkon a nagyanyámnál töltött időben szedtem magamra, majd a gimiben Mademoiselle Klein segítségével tökéletesítettem, arra használom majd, hogy titokban tartsam a húgom előtt, mit beszélek róla telefonon a nagyanyánkkal. – Milyen viselkedés ez az unokáddal szemben? Miért nincs megrajzolva a szemöldököd? Délután öt óra elmúlt! Koktélidő.

– Hát… délután volt egy látogatóm, és valahogy elmaszatolódott…

– Aha, valahogy. És ezúttal ki volt az? Kérlek, nehogy megint Chris Martin. Hagyd már békén azt a szerencsétlent!

– Ha mindenképpen muszáj megtudnod, akkor José de la Rive, bár nem látom be, miért kéne neked…

– Képes voltál ágyba bújni a Genoviai Gárda főnökével, míg a fiad a tárgyaláson volt?

– Amelia, mit gorombáskodsz? José csak beugrott, hogy érdekes adatokat hozzon tudomásomra az Olivia nagybátyjának vagyona utáni nyomozás alakulásáról, és hát valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy mire észbe kaptam…

– Nyomozás alakulása? Azt se tudtam, hogy egyáltalán nyomozás kezdődött Olivia nagybátyjának vagyona után.

– Miért, mit gondoltál, Amelia, mit csinál a Genoviai Gárda főnöke egész álló nap, amellett, hogy felderíti az esetleges pokolgépeket a vásárlásaim útvonalán? Valami roppant fontosat sikerült kinyomoznia. Tisztában voltál azzal, hogy Ivan nagyapjának – igen, az én drága Igor hercegemnek – közvetlen irányítást befolyásoló érdekeltsége volt a Tengerek királya hajótársaságban, ami a világ egyik legnagyobb luxushajótársasága?

– Ööö, nem.

– És amikor Igor meghalt, ezt az érdekeltségét egyetlen unokájára, Ivanra hagyta.

Elképedtem.

– De Grandmère, ez azt jelenti…

– Hát persze. És ezt az összeférhetetlenséget sosem hozta nyilvánosságra, igaz? És a kampányát a gazdasági reform szükségességére építette, ígéretet tett a kikötő kikotrására, hogy minél több és nagyobb luxushajó köthessen ki ott. Micsoda rossz kisfiú!

Nem kaptam levegőt.

– De hát ez bűncselekmény!

– Hát persze, Amelia – dorombolta Grandmère. – José épp ezért már úton van a repülőtér felé. Fölszáll az első genoviai gépre, és találkozik Ivan herceggel. Választás elé állítja: vagy visszavonul csöndben a választási küzdelemtől – egészségügyi okokból, ha jól sejtem –, vagy nyilvánosan megszégyenül, és letartóztatják.

– Na, ne mondd. Szerintem José majd gondoskodik az egészségügyi okokról, ha Ivan esetleg mégse lenne hajlandó csöndben visszavonulni, igaz?

– Ne légy ilyen cinikus, Amelia, az nem illik egy menyasszonyhoz. És most mesélj az unokámról. Milyen? Felléptethető virágszóró kislányként? Már felkértem néhány másodunokatestvéredet, de tudod, nem túlságosan kameraképesek. Sajnos a nagyapád előnytelen állát örökölték. Te viszont szerencsére az enyémet. Mi a helyzet a húgoddal? Az ő álla normális?

– Grandmère, állj már le! Mi van a papával? Hallottál már valamit?

– Apád mindjárt itt lesz. Csak bírságot szabtak ki rá. És a díszkardját is visszakapta.

– Grandmère, ez csodálatos!

– Igen. – Az ember tényleg azt hinné, hogy ettől, no meg az Ivannal kapcsolatos hírtől igazán boldog lehet. De sajnos eléggé kurta-furcsa volt velem a telefonban. – Azt hiszem, a mai kis műsorod némileg elrontotta az ünnepi hangulatát.

– Az én kis műsorom? Talán az ő tizenkét évvel ezelőtti kis műsora.

– Hogy mondod, Amelia? – kérdezte. – Már annyiszor mondtam neked, hogy ne motyogj, azt nem illik.

– Semmi. De ugye nem nagyon dühös rám? Mert ha igen, tudja, hol talál.

– Ahhoz túlságosan elfoglalt, hogy hívásokat fogadjon a miniszterelnök-helyettestől a törvénytelen lányával kapcsolatban. Nem fér a fejembe, miért nem képes az a nő a sajtóval bánni.

– Talán mert Olivia a papa lánya, és ezekre a kérdésekre neki kéne válaszolnia.

Grandmère megvetően szipákolt.

– Hát nem tudom, miért választották Genovia miniszterelnök-helyettesének, ha nem bírja a gyűrődést. Ez a nő egy könyvklubot se tudna vezetni, nemhogy egy országot!

– Grandmère, ez nem igaz. Évfolyamelsőként végzett a Sorbonne-on! Kölönben is, mi tudsz te a könyvklubokról? Mostanában már semmit nem olvasol, csak a BuzzFeed szórakoztató híreit.

– És pontosan innen tudtam meg, hogy valaki tájékoztatta erről az egészről azt a rettenetes Brian Fitzpatrickot a khg.com-nál! Az az alak szörnyű dolgokat mond apádról, téged meg úgy állít be mintha valami szent lennél.

– Hát nem nekem van a nyilvánosság előtt letagadott gyerekem New Jersey-ben…

Az persze meglepő, hogy Brian Fitzpatrick bármi szépet mondjon rólam, főleg azok után, ahogy valamelyik nap bántam vele.

– Ne kekeckedj, Amelia, nem áll jól neked. És Lazarres-Reynoldsék véleménye szerint most az lenne a legmegfelelőbb, ha a holnap reggeli Ébresztő, Amerika! műsorban nem Michaellal, hanem a húgoddal jelennél meg. Már nem az esküvődre kíváncsiak az emberek, hanem rá. Azt mondják ez a legjobb módja annak, hogy… hogy is mondták? Á, igen, hogy hasznot húzzunk a történetből.

– Akkor megmondhatod Lazarres-Reynoldséknak, hogy csak a holttestemen keresztül! – közöltem készen arra, hogy mindenáron megvédjem Oliviát, aki éppen a harmadik zacskó csokis kekszet rágcsálta, és azt mutatta Tinának, hogyan kell zsiráfot rajzolni.

– Szó sem lehet róla! – sziszegte Grandmère a lehető legfélelmetesebb hangján. – Ezen kívül ma este meg kell jelenned azon a jótékonysági rendezvényen a hirtelen szívhalál megelőzésére. Meg kell mutatnunk a világnak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Dominique majd küld neked egy ruhát valakivel, amibe átöltözhetsz.

– Jaj, ne – sóhajtottam. Totál kiment a fejemből a Waldorfban rendezendő esemény. – Nem, Grandmère. Tudatában vagyok annak, mennyire fontos ügy a hirtelen szívhalál, ráadásul én javasoltam, hogy hívjuk fel rá a figyelmet Mr. Gianini halála után, de a mai nap után úgy érzem, a legjobb lesz lemondanom és otthon maradnom…

Grandmère gyorsabban szakított félbe, mint Ian Ziering a cápákat a láncfűrésszel a Cápaviharban:

– Amelia, a te érzéseid senkit nem érdekelnek. Nemsokára megérkezik a Lazarres-Reynolds képviselője, az egyik ide, a másik pedig a bumburnyák házába, New Jersey-be, hogy kidolgozzuk a stratégiát.

– Miféle stratégiát?

– A médiastratégiát! Miért, mit képzeltél, Amelia?! Ez a hír apádról világszerte ráirányítja majd a figyelmet, és nem a legkedvezőbb színben tünteti majd fel!

Olyan hangosan kiabált, hogy távolabb kellett tartanom a telefont a fülemtől. Mindenki hallotta az autóban, amit mond, mert mindenki kérdőn nézett rám. Szerencsére az anyanyelvén, franciául szövegelt, így legalább Olivia nem értette. Ránéztem, és enyhén zavarban vállat vontam.

– Ilyenek a nagymamák – mondtam hangtalanul. Olivia mosolygott, de azért kicsit gondterhelt arckifejezéséből láttam, sejti, valami nem stimmel.

– Most már érted, miért van szükség nagy, pompás esküvőre óriási felhajtással, ágyúdörgéssel? – Grandmère tovább kiabált. – Nem tudom, hogy fogunk ebből és a menekültválságból kikeveredni. Igazi annus horribilis ez! Ki kell használnunk, hogy hercegnő vagy és menyasszony, te tudsz fordítani ezen, mert te lehetsz a remény, a béke és a szépség jelképe!

– Igen – feleltem, és magam is meglepődtem a hangom élességén. – De közben mégsem engedem, hogy a kishúgomat úgy hordozzák körbe, mint egy díjakkal teliaggatott, fajtagyőztes kutyát! Azt hittem, az egész esküvő célja az, hogy az ő létezéséről eltereljük a figyelmet…

– Egészen addig az volt, amíg te magad nem lökted a reflektorok elé – jegyezte meg Grandmère.

– Én nem szándékosan tettem ezt, de legalább valaki megtette, amit kellett, előlépett és…

– Bocsánat! – szólt bele a beszélgetésbe egy ismerős hang.

A húgom, Olivia hangja volt; a létező legtökéletesebb franciasággal beszélt. Lassan felé fordultam, és várakozón néztem rá.

– Elnézést – mondta ismét hibátlan franciasággal. – Nem akarok beleszólni, de lehetne egy javaslatom?

Leesett a szabályos vonalú állam.

– Ki az? – kérdezte Grandmère. – Ki beszél ott, Amelia?

– A második számú unokád – válaszoltam. – Minél előbb rajzold meg a szemöldöködet. Szükség lesz rá. – És letettem, mielőtt még válaszolhatott volna. Újból a húgomhoz fordultam: – Ne haragudj, mit mondtál?

– A menekültek – mondta újból Olivia, ezúttal angolul. – Bocs, hogy beleszóltam, de hát meghallottam, mit mondott róluk a nagyi. Meg a luxushajókról is. És van egy ötletem, ami talán működik.

Döbbenten ráztam a fejem.

– De hát hogy értetted meg, miről beszéltünk?

– Hát tényleg hogy, Mia – vágott közbe Lilly, és felmutatta a füzetet, amibe Olivia rajzolgatott. – Talán mert franciául tanul az iskolában? – Aztán hangtalanul hozzátette: „Te idióta!”, a húgom feje fölött.

Felfordult a gyomrom.

– Hű, akkor minden szót értettél, amit a na…gyival beszéltem, Olivia?

– Hát mindent azért nem – ismerte el. – Szörnyű gyorsan beszéltetek. De a legtöbbet igen, értettem. Amit arról a pasiról és a luxushajóról mondtatok, azt teljesen. És akkor eszembe jutott, hogy vajon miért ne lakhatnának a menekültek a luxushajókon, amíg jobb helyet nem találnak nekik? Ez történt a Julio-hurrikán menekültjeivel is. Láttam a dokumentumfilmet a suliban.

Tátott szájjal bámultam rá. Ezerszer hallottam a mondást, hogy „hallgass a gyerekekre”, de mostanáig nem értettem.

– Ó, Olivia! – kiáltottam fel boldogan, és átöleltem. – Hát hol voltál te mostanáig?

– Ööö… – értetlenkedett egy kicsit, de viszonozta az ölelést. – Hát New Jersey-ben.

Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót. Majdnem elfeledkeztem a lábamban lüktető fájdalomról is, amit a nagynénje okozott a rácsapott ajtóval.

Miután elengedtem, Olivia megigazgatta a szemüvegét.

– Hát ez miért volt? – kérdezte. Az ölelésre gondolt.

– Óriási problémát oldottál meg. Hercegit – feleltem.

– Tényleg? – kérdezte. Elégedett mosoly terült szét az arcán. – Hát ez szuper. És hogyan?

– Mert nem a keretek között gondolkoztál – magyarázta neki Lilly, mert én visszatértem a telefonomhoz. Ezúttal Madame Dupris-nek írtam SMS-t. – És fejezd be a házidat.

– Milyen keretek között? – kérdezte Olivia. – Amikor színezek, akkor néha kimegyek a keretből, az igaz.

– Csak így tovább, szivi – biztatta Lilly. – Még sokra viszed.

Őfens. Mia Thermopolis „Kálulu”

Madame Cécile Dupris „Camembert”

miniszterelnök-helyettesnek

Madame, nemsokára jelentkezik Önnél Monsieur José de la Rive parancsnok úr egy hírrel (most ezt nem részletezhetem), amely meglepő, de igen kedvező. Ha majd értesül erről, akkor megérti a javaslatomat is:

Ha itt az ideje (tudni fogja), kérje meg Ivan Renaldót, bocsásson három luxushajót a genoviai kormány rendelkezésére, hogy ezekben tudjuk elszállásolni a kaffai menekülteket legalább fél évig.

Ha visszautasítja, mondja neki, hogy minden, amit a Renaldo-család tud róla, a nyilvánosság elé kerül.

Ez, reményeim szerint, enyhíti a jelenlegi menekültválságot egészen addig, amíg egy állandó megoldással állunk elő.

Üdv: M.

Madame Cécile Dupris „Camembert”

!!!

Ahogy az amerikaiak mondják, rémesen fel vagyok spannolva, és alig várom, hogy megtudjam, miről van szó, de egyelőre úgy teszek, ahogy kért.

Megdöbbentett a hír a húgáról, hercegnő, de ettől is fel vagyok spannolva. Mindenféle családgyarapodás nagy öröm, igaz?

Üdv: C.

Nem vagyok meggyőződve arról, Madame Dupris pontosan tudja-e, mi az, hogy „felspannolva”, de az mindenesetre megnyugtató, hogy van egy értelmes ember a csapatban, akivel talán van esélyünk végigvinni ezt az egész balhét.