Május 6., szerda délelőtt 10:45
Sebastiano designstúdiójának próbafülkéjében
kiralyokhercegekgrofok.com helyezés: 7.

Hát, Tina kívánsága teljesült. Az enyém nem. Én Vera Wang-ruhát szerettem volna, ehelyett be kellett érnem a második legjobb lehetőséggel: Sebastianóval, az unokatestvéremmel. (Nem. Nem a második legjobb. A közelében sincs. De Sebastiano genoviai, és családtag, ráadásul ráér, szóval ő tervezi a ruhámat, és kész.)

Itt van Tina is – meg Shameeka, Ling Su, Lana, Trisha és a mama is. Nézik a ruhapróbát, majd róluk is mértéket vesznek a koszorúslányruhához, mert azokat is Sebastiano tervezi.

A döntést egyoldalúan Grandmère hozta. Az asszisztensével, Rolandával mindenkinek küldetett meghívót, akit koszorúslányként neveztem meg. Plusz anyámnak. Csak Perin nem fogadta el a meghívást, arra hivatkozott, hogy dolgoznia kell, és ez nagyon menő volt tőle. Lilly azt mondta, késni fog (rettegek attól, mit jelent ez).

Amikor beléptem, majd leesett az állam, mert ott ültek sorban a csúszós bőrkanapékon, amikkel tele van Sebastiano stúdiója. Mind Mimóza koktélt kortyolgattak.

– Meglepetés, csajszikám! – kiáltotta Lana a döbbenetemet látva.

Amúgy se volt túl jó napom, de erre a rémségre kicsit se számítottam.

– Hű… – nyögtem, és megöleltem a mamát. – Hű, de örülök, hogy látlak titeket… igen, tényleg. Máris isztok?

– Jó hogy – mondta Lana. – Nem tudtad, hogy tilos józanul menyasszonyi ruhát próbálni?

– Nem tudtam – feleltem.

– Ez nem igaz – nyugtatott meg Shameeka.

– Ne adj neki inni, Lana, ha nem kér – mondta anyám vérfagyasztó hangon. Sosem tudta megbocsátani Lanának, ahogy velem viselkedett a suliban.

– Kösz, én most passzolom – mondtam, mert eszembe jutott, hogy még fontos döntéseket kell hoznunk Madame Dupris-vel a kaffai menekültek ügyében.

– Jaj, ne legyél már hápé – mondta Trisha, és egy teli pezsgőspoharat nyomott a kezembe.

– Tessék?

– Mondom, ne legyél már hápé – folytatta vidáman. – Tudod. Rövidítés. A hülye pi…

– A legtöbben nem tudják, mi a jó Mimóza titka – vágott közbe Lana. – A jó Mimóza nem egyszerűen narancslé és pezsgő. Triple sec is kell bele, az hozza ki igazán a narancslé ízét. Mondjuk, én tettem bele egy löket vodkát is.

Ezt azután mondta, hogy belekortyoltam.

– Principessa! – Sebastiano odaszaladt hozzám, megemelte az egyik kezemet, és a levegőbe csókolt fölötte. – Hát itt vagy végre! Fogal sincs, mióta várok erre a nap, arra, hogy az én egyik ruhám állj az oltár elé, és olyan fejedelmi menyassz légy, amilyen születtél! Reng modell van számodra! Majd mind készen van, csak sí-t kell mond rá, és én máris csinál az utolsó simít! Akkor próbál, igaz? Melyik tetszik jobb? A sellő? Vagy a bál?

Sebastiano angoltudása még mindig elég nehézkes, pedig már jó ideje van műhelye Európában és New Yorkban is. A több szótagos vagy összetett szavaknak általában csak az elejét mondja ki, tehát a sellőfazon nála egyszerűen sellő, a báliruha meg bál.

– Nem is tudom, Seb – mondtam neki. – Őszintén szólva, mindegy.

– Mindegy? – hördült fel Grandmère, aki maga is úgy nézett ki, mint aki már közelebbi ismeretséget kötött a koktélpulttal. Rommel például, akit magával hozott, körbe-körbe rohangált szabadon, és egymás után hágta meg a kanapék lábát vagy bármit és bárkit, aki elég hosszú ideig nyugton volt ehhez.

– Mia – szólalt meg Tina aggódva. – Választanod kell. Ez igenis számít.

– Bizony! – Trisha az égre emelte a szemét. – Semmiképp ne viselj testhez állót, mint én, az túl szoros! Abban le se tudsz ülni, még ha extra alakformáló fehérnemű van rajtad, akkor sem. Hidd el nekem, nagy szívás, ha le se tudsz ülni az esküvődön. Az esküvő halál fárasztó. Ott az a sok ember, akiknek mind el kell nézni a feje fölött!

Grandmère megemelte a poharát Trisha irányába, majdhogynem tisztelettel.

– Mia bármit vesz föl, csodásan néz ki – mondta Shameeka nagylelkűen. – Tényleg mindegy.

– De mivel hercegnő, nem a hercegnő-fazon lenne a megfelelő? – aggodalmaskodott Ling Su.

– Sebastiano, mit gondol? Melyik állna neki a legjobban? – kérdezte Shameeka. – Szerintem a bővített A-vonal.

Nekem gőzöm sem volt, miről beszélnek. Persze, péntekenként én is megnéztem néha az esküvői ruhabemutatót a TLC-n, amikor nem kellett fogadásra mennem, vagy Michael nem jött át és nem követelte, hogy váltsak csatornát.

– Máris, máris – sürgölődött Sebastiano, és a próbafülke felé terelt. – Minden itt. Te csak ülj le, principessa. – Betuszkolt egy próbafülkének használt kicsi szobába, leültetett egy kis kanapéra, a többiektől távol. – Én hozom a ruhák. CoCo, az asszisztensem majd segít átöltöz.

Ezzel kirohant, CoCo meg azóta is szabályos időközönként visszatér hatalmas ruhástasakokkal, amikben félkész Sebastiano-modellek vannak. Segít felvennem őket, azután kivonulok a stúdióba és Sebastiano, a mama, Grandmère, Rolanda, Dominique, Tina és a többi lány előtt pózolok bennük, és várom, mit szólnak.

Meg kell hagyni, gyönyörű ruhák. És mindenkinek mindegyik tetszik. A világon nekem van a legtámogatóbb családom, baráti köröm (és testőröm). Kivéve persze Grandmère-t, aki azt mondta, hogy a sellőfazonban úgy nézek ki, „mint az a nő, aki folyton a hátát mutogatja, na hogy is hívják? Ja, a Kardashian.”

Szóval gyönyörűek, de egyiktől se akadt el a lélegzetem és lábadt könnybe a szemem, mint azoknak a csajoknak a tévéműsorban, akik „megtalálták életük ruháját”.

Lehet, hogy ilyesmi csak a tévében fordul elő? Észrevettem, hogy az írók rengeteg mindent manipulálnak, ami a képernyőre kerül – még a valóságshowkban is –, és hatásukra azt gondoljuk, hogy bizonyos módon kell kinéznünk, gondolkodnunk vagy cselekednünk, amikor a valóság ennek épp az ellenkezője. Gyakran nem is tudjuk, hogyan kell „helyesen” kinézni, gondolkodni vagy cselekedni, de a média már annyira befolyásol bennünket, hogy nem is bízunk a saját ítéletünkben.

Sebastiano sincs ezzel másképp, az imént például félrehívott, és aggodalmasan megkérdezte:

– Mind rend? – Nyilván úgy értette, minden rendben van-e.

– Persze, minden rendben – feleltem. – Nagyon sajnálom, Sebastiano, minden ruhád gyönyörű, csak éppen nem tudok közülük választani.

– Koncent kell! – biztatott Sebastiano. – Az ember élet a menny a legfont nap!

Jaj, Istenem! Amikor ezt kimondta, émelyegni kezdtem, úgy éreztem, rosszul leszek. Nem a Mimóza tehetett róla, és nem is az, hogy nem akarok férjhez menni, mert éppen megbántam az egészet. Egyáltalán nem.

Rettenetesen ideges vagyok az esküvőtől. Hogyan tudnám nyugiban megszervezni, amikor annyi más őrület is van az életemben? A papa például, aki „nem az a típus, aki térkép nélkül utazik”. Vagy a húgom, akivel még meg se ismerkedtem. Vagy a menekültek százai, ha ugyan nem ezrei, akiket a genoviai haditengerészet küld a hullámsírba.

Talán kicsit gyors nekem ez az esküvői tempó.

Vagy nem is létezik egyetlen „igazi” ruha. Talán nem én vagyok az egyedüli, aki hazudik; talán mindannyiunkat becsapott… nem, nem a kormány, ahogy J. P. írja a hülye könyvében, hanem az évi 51 milliárdos esküvő-iparág! Miért nem erről ír valaki könyvet?

– Principessa?! Jól vagy?

Sebastiano úgy izzadt, mint egy ló, mert már kifogyott az egyedi tervezésű menyasszonyi ruhákból, amelyeket kifejezetten rám gondolva készített.

– Principessa! Újat kezd nincs időm! Ha most tervez újat, nem tud befejez! Akkor végem!

Igyekeztem megnyugtatni.

– Sebastiano, ez csak egy ruha.

Na, ezt pont nem kellett volna mondanom, mert elakadt a lélegzete, visszament a stúdióba, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad.

A rohadt életbe. Mi van velem? Miért nem tudtam hazudni valamit most, amikor igazán szükség lett volna rá?

És ez mégsem csak egy ruha. A menyasszonyi ruha sosem csak egy ruha, hanem a remény jelképe, az ihlet forrása, a szépség megtestesülése egy szomorú és kilátástalan világban. Mi van velem?

És hol van Lilly? Tudom, hogy a jogi szakvizsgája százszor fontosabb, mint egy ostoba menyasszonyi ruha kiválasztása, de annyira szeretném, ha most itt lenne, és legalább annyit mondana nekem…