Május 6., szerda reggel 10:15
Sebastiano stúdiója felé a HESzSzben

Roppant kínos beszélgetésem volt a genoviai miniszterelnök-helyettessel, Suzanne Dupris-vel, aki azt állította, hogy nem tudja elérni a papát telefonon, és ő nem hívja vissza.

Na ne! Tényleg ennyire retteg a nőktől, hogy még a hivatalos hívásokra se reagál?

A jelek szerint elfogytak a tábori ágyak és az „egészségügyi állomások” (ez a mobilvécé szalonképes neve) a Clarisse hercegnő kikötőben, amelyeket a kaffai menekültek számára állítottak föl.

Ennél is rosszabb, hogy számos menekült TBC-tesztje pozitív lett.

Őket kórházban kezelik, jó állapotban vannak, de Ivan unokabátyám ezt haladéktalanul kihasználta a saját választási kampányában. Kijelentette, hogy Bevándorlók = Betegség.

Ezt nem hiszem el! Ez az új kampányszlogenje!

Persze néhány polgártársunk máris beszopta, mert fogalma sincs arról, hogy a valóságban a betegséget a baktériumok terjesztik, vagy egyszerűbben szólva a tömeg, a szegénység, a tiszta ivóvíz hiánya és az olyan idióták, mint Ivan unokabátyám.

Tehát Madame Dupris a menekültválság megoldásának „módozatairól” szeretne tárgyalni.

Eközben Ivan törvényjavaslat benyújtásával fenyegetőzik, hogy magasabbra emeljék az ország nemzetbiztonsági fenyegetettségének fokozatát. Szerinte ugyanis a menekültek kizárólag azért akarnak Genoviába jönni, hogy „megtámadjanak bennünket a kórokozóikkal”. A parlament jóváhagyását akarja kérni, hogy a haditengerészet „agresszív katonai beavatkozással élhessen, azaz az országba igyekvő menekültek csónakjaira lőhessen”.

– Szerintem a haditengerészetnek agresszív katonai beavatkozással inkább Ivan unokabátyámra kéne lőnie – mondtam Madame Dupris-nek.

– Boldogan támogatnám – sóhajtotta. – És egyszersmind

szitává lőhetnék a többemeletes luxushajókat is, amiket be akar engedni a kikötőbe.

Bárcsak…

Megígértem neki, hogy előkerítem a papát, de ha mégse sikerülne, estére (genoviai idő szerint) én magam hívom vissza a válasszal. De sajnos előbb – hű, de kínos – esküvői ruhákat kell próbálnom.

– Ah! Comme c’est romantique! – sóhajtott fel újra.

Persze ő még sosem próbált esküvői ruhát a nagyanyám jelenlétében. Abban aztán semmi romantique nincs.